JOLÁN

Gyermekkorom egyik legtisztább emléke: Jolánnak, a latintanárunk lányának alakja. Mi, én és Telkes Pali, mindig õt tartottuk a legszebb lánynak az egész városban, és ezt hirdettük is.

Koltai Jolán a legszebb lány! És mindannyiszor elpirultunk.

Mindig olyan finoman bánt velünk. Például, ha a latindolgozatokat hazavittük, nem mondott valami különös szíves szót, de amikor kinyitotta nekünk az ajtót, és mosolyogva bebocsátott a szobába, hogy édesapja íróasztalára lerakjuk a füzeteket, úgy tetszett, hogy körülölel bennünket a finom fehér karjaival. Magas termetû, nyúlánk lány volt. Többnyire piros vagy rózsaszínû empire ruhákat viselt. Ha az ember látta, mindig azt kellett gondolnia: milyen forró lehet a ruha alatt a test.

A mozdulataiban valami úrias bágyadtság volt - és szõke, selymes hajának finom illatát mindig lehetett érezni. Sokszor beszélgettünk errõl Telkes Palival, aki akkor a legjobb barátom volt. Hogy mért szép egyik lány, és mért nem a másik. Fölfedeztük például, hogy Jolánnak azért volt olyan szép a nagy, sötétszürke szeme, mert a szeme alatt, a fehér bõrben, két hamvas-lilaszínû karika kanyarodott. Ez adta arcának azt a különös, bánatos és mégis kedves kifejezést.

Valóban. Többször lerajzoltuk Jolánt, én is, Pali is, és ha ezt a két szelíd hajlású gyûrût oda nem rajzoltuk az arcára, a kép nem is hasonlított.

Mi mind a ketten szerettük Jolánt, és mikor még hetedikesek voltunk, akkor is naponta elsétáltunk az ablakuk elõtt, és beszélgettünk, hogy mit csinálhat õ. Néha láttuk, amint az egyik ablakban megvillant a ruhája, s ez volt az egész örömünk.

Sohase beszéltünk vele máskor, csak ha az apja elküldött bennünket valamiért a lakásukra. Ezenkívül az utcán nagyokat köszöntünk neki. Ránk nézett, és könnyedén intett a fejével. Ilyenkor azt vitattuk meg Palival, hogy mit gondolhat rólunk Jolán.

Egy napon - március tizedike volt - nem jött ki a korzóra Jolán, és azután is hetekig hiába vártuk. A tanár lakásán sem õ nyitott ajtót.

Mi történhetett - csak errõl beszéltünk Palival tízpercekben és máskor is. De mindössze csak annyit sikerült kitudni, hogy Jolán elutazott.

A rokonait ment látogatni.

Nem jött vissza. Karácsony után, tudom, egy hónapig este mindig kimentünk a vonathoz. Lassanként azután elfelejtettük. Csak néha, amikor kinn a szabadban kószáltunk, és alkonyatban hazafelé bandukoltunk, kezdtünk el hirtelen róla beszélni, és ilyenkor egész este nem tudtunk szabadulni az emlékétõl. Álmainkban felénk jött, különös, édesen csillogó szürke szemeivel reánk nézett. És nekem egyszer megengedte csókolni a karját.

Csak mostanában tudtam meg - legnagyobbrészt nagymamától -, hogy mi történt azóta Jolánnal.

Jolánékhoz nagyon kevés fiatalember járt. Még, tudom, szidták is az öreg Koltait, hogy fösvénységbõl vagy mibõl, nem hítt senkit, és lányát nem vitte sehova. Különben is olyan ember volt mindig, mint egy harapós kutya. A templomot el nem mulasztotta egy ünnepen se, ott sorakoztatott bennünket, hogy rend legyen. És leste, hogy az úrfelmutatásnál ki nem térdepel le, ahhoz azután odament és letérdepeltette. Komisz ember volt egyszóval, s amellett folyton az általános erkölcstelenséget szidta. Valószínûleg erkölcsi elvei diktálták neki azt is, hogy leánya udvarlóit egyenkint elriogassa.

Azt mondják, hogy mindjárt a második, harmadik látogatásnál megkérdezte tõlük, hogy komoly szándékkal járnak-e a házhoz, mert ha nem, akkor ne hozzák hírbe az õ lányát, ne potyázzanak. És ebben a munkában segített neki a felesége is. Olyan egyforma gondolkodású embert nemigen lehetett találni még egy párt. Az a szegény fiatal leány sokat szenvedhetett tõlük.

Nem hiába az anyja is vénlány korában ment férjhez: nem engedte a lányát bálozni, mulatni. Pedig tellett volna. A nagymama ezen a ponton hosszasan szidta a tanárékat. Micsoda lehetetlen, ostoba, rideg emberek. Mintha mindig citromot szopogattak volna. Kiállhatatlan velök szóba is állni!...

Elég az hozzá, hogy az utóbbi idõben csak Richter Zoltán, a Jolán második unokatestvére járt hozzájuk. A hatalmas termetû, elegáns fiút sokszor láttuk befordulni a Csokonai utcába, ahol Jolánék laktak.

Míg mi a hófúvásos utcán hideg fejjel szõttük ábrándjainkat, nem tudtuk, hogy mi történik benn a melegre fûtött szobákban, ahol Jolán puha szövetû, empire ruhájában járt-kelt, és tüzes vason illatos leveleket égetett el... Nem tudtuk, hogy a szobában, ahonnan halványan derengett a függönyön át a rózsaszín ernyõs lámpa fénye, és vánszorogva szûrõdtek ki egy Chopin-mazurka méla hangjai, Jolán zongorázik, igen, zongorázik, de úgy, hogy valakinek az ölében ül. Hosszú selymes pilláit lecsukja, és hátrahajtja a fejét annak a valakinek a vállára, és finom ajkai, mint egy nagy, jószagú vörös virág szirmai, pihegve kinyílnak, és odaforrnak egy másik ajakhoz.

Minderrõl akkor senki se tudott semmit.

Egyszer azután Jolán írt a bátyjának, aki Pesten valahol orvos volt. Nagymama állítja, hogy ezt írta:

„Jere haza, ha nem jössz, elvesztem. Csak te segíthetsz rajtam.”

És Jolán bátyja, egy hosszú, komoly ember, fekete szakállal, fehér arcbõrrel és ugyanolyan szemekkel, mint Joláné - a legközelebbi vonattal már jött is. Nagyon szerette a húgát, otthagyta betegeit és minden dolgát.

A lány pedig, mondta a nagymama emelkedett hangon, megmondta neki azt, amit se az anyjának, se az apjának.

Erre azután az orvos elment Richter Zoltánhoz. Ezt mondta neki:

- Te, Zoltán, nem vagy hibásabb, mint Jolán. És egyiktek se hibás. Mégis megkérdem tõled, nem akarod-e elvenni a húgomat, mielõtt elhatározom magam, hogy mit teszek. Még ne felelj rá. Elõször azt is meg akarnám mondani, hogy nem foglak rákényszeríteni a házasságra semmilyen eszközökkel. Érted, nem foglak kényszeríteni. Ha akarod, elveszed, ha akarod, nem. Kérni se kérek tõled semmit, de rögtön és biztos választ akarok.

Richter Zoltán pedig azt felelte, hogy nem.

A Jolán bátyja erre szó nélkül fogta a kalapját, és elment.

Így mondta a nagymama. (Azt hiszem, hogy õ sokat gondolkozott errõl, de igazán is így lehetett.)

Hogy tovább mi történt, azt is mind a nagymamától hallottam.

Otthon pedig behívta az orvos a szobába az apját és az anyját, és megmondta nekik, hogy úgy áll a dolog. Hogy Jolánnak hat-hét hónap múlva gyereke fog születni Richter Zoltántól.

Az öreg Koltai erre elkezdett ordítozni, hogy rögtön kirúgja a házából a lányát. A Jolán bátyja pedig azt felelte, hogy a Jolánt fel fogja vinni Budapestre, és az apja ne merjen egy rossz szót se szólni hozzá. Õ elviszi a lányt, nála lesz, és punktum.

Az apja azt mondta, hogy:

- Pofozd fel azt a gazembert, és lõdd le, mint egy kutyát.

A Jolán bátyja azt felelte:

- Éppen most beszéltem vele. Nem akarja elvenni Jolánt.

- Kényszeríteni fogjuk rá - mondta a vén Koltai.

- Nem fogjuk kényszeríteni - mondta a Jolán bátyja.

- Félsz, te gyalázatos, aki gyalázatossá akarod tenni a húgodat - félsz, hogy az lõ le téged, ugye! - így az apja.

- Nem akarom boldogtalanná tenni a húgomat - felelte egész nyugodtan a Jolán bátyja.

Az öreg hiába beszélt, hiába ordítozott, a fia nem hajlott. És másnap Jolánnal Pestre utazott az orvos. Azontúl pedig vele tartott Jolán. Ott született meg a gyereke is, és a bátyjával együtt nevelték, mintha csak az övéké lett volna.

- Ilyenek is történnek! - fejezte be a nagymama az elbeszélést.

Tegnap délután láttam Jolánt az Üllõi úton. Éppen olyan volt, mint öt év elõtt. Egy kisfiút vezettek ketten a bátyjával. Vidámak voltak, siettek, csomagokat vittek. Bájos, könnyû, lányos léptekkel ment az utcán, sokan utána is fordultak. A mozdulatai éppen olyan simák és puhák, mint azelõtt. Szürke szemei körül a gyönyörû kék gyûrûk. Melegség és tûz a szemében.

Amint köszöntem neki, könnyû pirosság ömlött el az arcán, és elmosolyodott. Barátságosan, szomorúan.

Sokáig néztem utána.