SZOMBAT ESTE

Szombat este, ó, az mindig a legszebb. E napon ugyanis nincsen meleg vacsora - hús, fõzelék vagy tészta, amit sorban meg kell enni - hanem sok minden. És ehetünk, amit akarunk. Akár teát, amelyet nagymama fõz a nagy réz szamováron, a pohárszék melletti kis asztalon. Akár tojást: és akkor szólni kell Évának, a szakácsnõnek, hogy mennyi kell. Akár apró halakat, amelyeket apa hoz haza egy dobozban. Szóval, pompás az egész. Az asztalon egy nagy tálban pirított kenyér van, és egy másikban vaj és túró, a harmadikban fõtt burgonya.

Ilyenkor apa és anya is, mintha jobban örülnének. És õk is, legalább azt hiszem, szeretnék, hogy mindig ilyen vacsora legyen, mert ez sokkal-sokkal jobb és kedvesebb, mint a többi napi rendes vacsorák.

Nagymama ilyenkor csak teát iszik. Bordó színûre fõzi, és mialatt fõ, a csészéjében cukrot éget hozzá rummal. A rum lilás rózsaszínû lángocskákkal ég, és kicsapkod néha a csésze szélén túl is, a nagymama meg leteszi a szemüvegét, és mosolyogva nézi; közben cukrokat dörzsöl a citromhoz. Apa halat eszik elõször, de azután behozatja a paprikát, a sót, a borsot, a mustárt, a köménymagot, a kaprit és a petrezselymet. Mindenikbõl szed egy keveset, sok túrót és vajat vesz hozzá, azután pedig a vastag, ezüst tejeskanállal szétkeveri az egészet. Pompás ez kenyérre kenve. Én és Dezsõ mindenbõl eszünk sorba. Anyikától kérünk, õ mindent ad. Ha apa így szól: Én nem bánom, de ezek a gyerekek betegek lesznek - akkor õ megkéri: Dehogy lesznek, vigyázok én.

Vacsora után apa rágyújt. Én elhozom a sarokból a pipát, Dezsõ a gyufát a fiókos szekrényrõl és Eti a dohányos szitát. Apa lassan megtömi a nagy, faragott tajtékpipát, és azután rágyújt. Gyönyörû, kék füstkarikákat bocsát; mindenkinek hármat; nekem is, Etinek is, Dezsõnek is, és ha kérjük, nagymamának és anyának is. Azután újságot olvas. Anya elõveszi a szekrénybõl az „Olajág”-at, és olvassa. Nagymama a konyhába siet, magával viszi a kamrakulcsot.

Nemsokára jõ be Julis. Hozza a mosdótálat; forró benne a víz. Lábat kell mosni. Rendesen Eti kezdi. (Ráfogtuk Dezsõvel, hogy lánynak legelõször kell a lábat mosni.) Julcsa pedig összeszappanozza a lábunkat. Csiklandja, mossa, öblíti, míg csak egészen nem tiszta. És három mesét mond el ezalatt. A vasfejûrõl, A hét hollóról és a Boszorkányokról. Legszebb az utolsó, a boszorkányokról szóló.

Ekkor már apa és anya bemennek a tisztaszobába. Két lámpást visznek be, és felnyitják a zongorát. Apa zongorázik, anya mellette ül. Közben beszélgetnek, és apa olykor megcsókolja anyát.

Míg Julcsa a mesét mondja, hallgatom a muzsikát is; mert mindkettõt jól ismerem. Nagyon szomorú zene, csak apa és anya szeretik. Mi nem. Ha valami vígat kezd apa, bezzeg fölugrunk, és táncolunk az ágyban. (Egyszer leszakítottuk így a ruganyt, de ez nem szombat este történt, mert ha akkor történik, akkor nem lett volna verés.)

Julcsa azután kiviszi a tálat, feltörüli a padlóról a tócsát, és mi már szundikálni kezdünk. De nem jó elaludni mindjárt. Többször felnyitjuk a szemünket, mert a Homokember még nem jött, és addig úgyse lehet jól aludni. Meg kár is, amikor olyan szép minden. Az ebédlõi lámpa csak kicsit világít be a szobába, mert behajtjuk az ajtót, és jól halljuk a zongorát. De nemsokára bejõ a nagymama. A pohárszékre leteszi a kulcsokat, és vizet önt a nagy pohárba. Cukros vizet csinál. Hallani, amint kiveszi a cukortartóból a cukrokat. Megolvashatjuk, amint beledobálja a pohárba. Egy, kettõ, három, négy, öt, hat, hét. (Ennyit szokott mindig.) Vizet önt rá, és elkeveri egy kanállal. Amíg hozza, mindig keveri. És odaviszi mindenikünk ágyához, jól vigyáz, nehogy egyikünk is többet igyék, mint a másik.

Most már lehet aludni. Nagymama bemegy a szobájába, és õ is vetkõzni kezd. Künn nyílik a konyhaajtó. Bejõ Juliska. Egy tálcán hozza a kancsót és poharakat. Átmegy a szobákon - csilingelnek a poharak, amint egymáshoz ütõdnek - és leteszi a tálcát az asztalra. Azután újra kimegy. Néhány perc múlva pedig a mécsest is hozza. Ezt is apáék szobájába viszi az asztalra.

És e pillanatban már itt a Homokember.

Apa azt mondta, amikor mutattuk neki, hogy az a kancsó árnyéka. S ha a kancsót elvette, valóban eltûnt a Homokember is. De mégse árnyék az, hanem a Homokember. Olyan, mint egy bagoly, és éppen mintha apa ágyának peremén ülne. Borzasztó ránézni, mert hatalmas, félelmes és csúnya õ. S olyankor a fülünkre húzzuk ám a takaróinkat. Csak néha hajtjuk le a paplan csücskét, és azon át egy pillanatra még kinézünk. A Homokember még mindig ott áll, mozdulatlanul. Várja, hogy elaludjunk, s aludni is kell, mert õ akarja.

Ha gondolkodik az ember róla, hol van napközben a Homokember, ki nem találja. És senki se tudja azt. Azt az egyet azonban bizton lehet mondani, hogy szombat este a Homokember is jókedvûbb, mint máskor. Elvégre másnap vasárnap lesz, s ilyenkor rendesen tovább alszunk, s ennek õ örül. Szereti, ha sokat alusznak az emberek. Ha este úgy érezzük, mintha a szemünkben homok volna, s emiatt a pillánk nehezül, ezt a Homokember okozza. Valószínûleg az ásításhoz is van valami köze.

... Apáék a tisztaszobában lassanként készülni kezdenek. Lecsukják a zongorát, elfújják a lámpákat, és lassan, egymást átölelve átjönnek a szobáinkba. Jól hallom, amikor apa késõbb vizet önt magának, visszateszi a kancsót és iszik.

Utána a Homokember a falon megnyúlik, megnõ: most már mindenkinek aludni kell.

Apa azt mondja:

- Holnap reggel magam veszek a piacon kelvirágot.

Anya mond rá valamit, de azt már nem lehet hallani. Azután apa végigmegy gyertyával az összes szobákon. Megpróbálja, be van-e zárva az ajtó, és visszajön. Elfújja a gyertyát aztán, és õ is ágyba fekszik. Most már mindenki lefeküdt. A Homokember, az óriás Homokember, az ágy peremén a falhoz húzódva, komolyan figyelve gubbaszt.