TAVASZI OUVERTURE

A vonósok:

A tél november óta semmit se engedett. A háziasszonyok panaszkodtak, hogy képtelenség gyõzni a fûtést. Naponkint hírt lehetett hallani megfagyott emberekrõl. Az utcán nagy szemeteskocsik ballagtak végig, és a síkos utakon reggel minduntalan elcsúsztak a lovak. Dél felé fölengedett a fagy, de akkor meg metszõ, nedves szél fújt. Az ember nem tudta elgondolni, hogy lehetett valaha más idõ is.

A pásztorsíp és fuvolák, késõbb a hárfa egy hegedûvel:

Egy napon azonban künn nagy változás történt. S azon a reggelen õ kioltotta a kályhatüzet, s az ablakot kitárta. A kicsiny, mély udvarról fölnézett a házak tetejére. Ott arany napsugár olvasztotta feketére a tegnap még fehér háztetõket. A sárga hóvíz szaporán csörögve folyt a csatornákban. Az ég fényes, csillogó, kék színben ragyogott. Idõnként nagy szürke, lila felhõgomolyagok rohantak át az udvar fölött nyíló kicsiny, kék négyszögön. Hallgatózott.

Csak a hegedûk halkan:

Azt hallotta, hogy a város aszfaltba burkolt, összekövezett földje nagyokat lélegzik, ott alól; hevesen, türelmetlenül.

Trombita a vonósokkal: igen csendesen:

Kibotorkált az utcára. Irtózatos érzés volt. Szaladni akart, de az izmai zsibbadtan megtagadták az engedelmességet. Ügyetlenül dülöngött ide-oda, és a járókelõk között tátott szájjal bámult szerteszét. A sok téli üléstõl elgémberedett, görbe lábaival kaszálva, topogva nekiindult egy iránynak.

De a tömeg nem engedte. Folyton az útjában állott, zajongott, az ellenkezõ irányba iparkodott.

Kürtök:

Az ökleivel igyekezett magának utat csinálni az emberáradatban, mely a gyárváros magas házai között hömpölygött. Magában dühösen kérdezte:

Harsonák:

Hová megy ez a sok ember? Hová mennek? Hiszen nem lehet máshová menni, csak oda, ahová én, csak oda jöhetnek ma, csak oda kell jönniök!...

De nem ment vele senki se...

Csak a vonósok és klarinétok:

S õ nem szívhatta magába az édes, hideg, langyos levegõt. Ellopták tõle az emberek, a házak, a kõszénfüst, a zaj. A megolvadt hó vize fényes feketére mosta a fölengedett sáros aszfaltot. Belegázolt a vízbe és fáradhatatlanul sietett elõre, tántorogva valahová. Útját állották a munkások, akik kenyeret keresni siettek. Dühösen kinevette õket.

Harsona:

Kenyeret, kenyeret!

Jöttek azután egy nagy csomóban a diákok, az iskolába iparkodtak. Õ csúfolódva kacagott:

Harsona:

Tanulni, tanulni!

Sok szép asszony is járt arra, akik könnyû, színes ruhákban tetszelegtek sétálva és udvarlóikat várva.

Nem nézett rájok. Sietett, futott keresztül a sok, sok összekövezett utcán: várták.

Lázban égve, kipirult arccal, lihegve rohant. És a tömeg csakhamar ritkulni kezdett. A házak is...

Klarinétok, pásztorsípok, fuvolák:

Hideg, részegítõ, vad tavaszszél fútt. S õ kitárta a mellét, levette a kalapját. Végre megláthatta a földet. A hegedûk csatlakoznak. A kövek itt-ott szabadon hagyták. És õ belegázolt a sárba, a nedves, puha, barna, lélegzõ földbe. De még mindig sok volt a kõ. A csúnya, kemény, ostoba kõ.

A violák:  - Tovább.

Elfúló lélegzettel, sántikálva folytatta az útját. Már csak apró házak maradtak körülötte. Futásnak eredt. El akart menekülni a szabadságba.

... Nagy szünet.

És megérkezett.

Csellók:

Egyedül voltak: az éggel, a földdel. Ameddig a szem ellátott, nem volt már senki a tájon.

A cselló vezetõ melódiájával, hárfa, kürt és a vonósok:

Felhõs, terhes, változatos tavaszi ég, mely végtelenül kék meg csillogó fehér. Azután körös-körül sár. Néhol még: olvadó hó. A pocsolyákban apró hullámok rezegnek, s ott tükrözõdnek a színükön az új égbolt, az örvendõ, nedves, fekete fák.

Angolkürt új melódiát hoz:

Földszag csapott feléje. Megtántorodott, amikor megérezte, és a kalapját elhajítva, szaladni kezdett. Majd újra megállott. Magába szívta a természet leheletét, a föld sóhajtását, a tavasz csókját.

Hárfák és fuvolák:

A tavaszi szél végigsietett a nagy síkságon, s õ erre kigombolta az ingét, ledobta a kabátját, és mellét megfürdette benne.

Ide-oda révedezett a szeme. A nagyszerû színek - akárcsak az erõs illatok - megbénították agyát. Hallgatta a csendesség mondhatlan zenéjét.

Hegedûk, hárfák, nagybõgõk igen csendesen:

Úgy érezte, hogy amint ott áll, megsemmisíti, feloszlatja õt a természet. Megint szaladt néhány lépést, azután õrült gyorsasággal levetkõzött. Tépte magáról a ruhákat. Meztelenül ott állott a mezõn, kitárt, reszketõ karokkal... A sár összecsókolta a lábát, a szél végigsimogatta szilajul. Görcsösen hullámzott a mellkasa, ez a kicsiny, görnyedõ, kicsinyes munkában elcsenevészedett szánalmas mellkosár - és szítta a tüdejébe a tavaszt telhetetlenül. Többet... Többet... Többet. A tüdõ megtelt - még többet...

Összeesett.

Hosszú csend.

Azután igen halkan a hegedûk:

Ott találták meg harmadnap a sárban, az olvadt hóban. A napsugár és szél végigsimogatta, a sár körülcsókolta, a melegedõ, belül dübörgõ, megfiatalodó föld magához szorította kihûlt testét.

A fuvolákon alig hallhatóan két magas hang szól.