Elsõ felvonás

Horváték hálószobája. Reggel fél nyolc. Horvát az asztalnál ír. A felesége még az ágyban fekszik. A férfi fölkel, s lábujjhegyen a könyvszekrényhez megy. Kivesz egy könyvet. Lapoz benne, aztán visszateszi. Újra kiveszi, és becsukva a szekrényt, az asztalhoz viszi igen óvatos, lassú mozdulatokkal. Közben odapislog az ágyra, hogy nem ébresztette-e föl a feleségét. Az asszonynak csak a feje látszik a párnák közül. Horvát újra belemerül az írásaiba. Azután megnézi az óráját és csönget. Mári nagy zajjal nyitja ki az ajtót.

HORVÁT (felháborodottan): Pszt! Ne fordítsd föl a házat! Hozd be a reggelit!

Mári el.

HORVÁT (csóválja a fejét, odamegy a felesége ágyának a lábához, és mosolyogva nézi az alvó asszonyt, aki fölnyitja a szemét, s dörzsölni kezdi az egyiket a bal öklével): Felébredtél, Pirikém?! Ez a haszontalan Mári ébresztett föl, ugye?

HORVÁTNÉ (nyafogva): Igen. Pedig olyan jól aludtam.

HORVÁT: Jól aludtál, fiacskám? (Az ágyra ül.)

HORVÁTNÉ: Jól.

HORVÁT: Nohát akkor jó reggelt kívánok! (Megcsókolja kétszer cuppanósan. A két csók között ritmikus szünet.)

MÁRI (behozza a reggelit, és rájuk pislog): Tessék a reggeli, tekintetes úr. (El.)

HORVÁT: Fiam, én sietek reggelizni, mert ma nyolckor van órám.

HORVÁTNÉ: Tudom: szombaton és kedden nyolckor.

Horvát sietve asztalhoz ül, tölt magának kávét, zsemlét aprít bele, s tele szájjal enni kezd.

HORVÁTNÉ: Sokat dolgoztál már ma?

HORVÁT: Nem volt idõm. Mire felöltöztem, hat óra volt. Átjavítottam tíz dolgozatot, és csak azután írhattam egy keveset.

HORVÁTNÉ: De ugye azért kész leszel a munkával karácsonyra?

HORVÁT: Mindenesetre készen leszek. (Öltözik.)

HORVÁTNÉ (öltözik): Istenem, csak ez sikerüljön, Kálmán. Alig várom azt az idõt, amikor az uram híres ember lesz. Az elsõ díjat, Kálmán, a te munkádnak kell megkapnia. (Fésülködik, de csak úgy hevenyén, egy kis kendõvel köti be a haját, pongyolát húz és papucsot.)

HORVÁT: Azt én is szeretném, és elhiheted, hogy mindent elkövetek.

HORVÁTNÉ (az íróasztalról fölvesz egy lapot): Magyarország geológiája. Írta Horvát Kálmán gimnáziumi tanár... Istenem, valahányszor elolvasom ezt, mindig fáj, hogy ebbõl egy betût se tudok megérteni.

HORVÁT: Sose bánd, fiam. Majd ha készen leszek, elmagyarázom neked a legfõbb dolgokat. No, de megyek. Kefélj meg, kérlek, egy kicsit. (Mandzsettát húz. Babrál az asztalon.)

Horvátné csenget. Mári megjelenik.

HORVÁTNÉ: Adja ide a kefét, nem látom sehol. Miért nincs a szekrény tetején?

MÁRI: Mert a tekintetes asszony levette tegnap, és a mosdóra tette.

HORVÁT: Ejnye, mit nyelvelsz?

HORVÁTNÉ (keféli a férjét): No, most fordulj meg. Hol találsz te, fiam, most sarat, nem tudlak megérteni. (Leguggol és vakarja, keféli a nadrágszárat.)

HORVÁT: Azt én se tudom!

HORVÁTNÉ: Na, készen vagy.

HORVÁT: Hát akkor szervusz, édesem! Tizenegykor hazajövök. Szervusz. (Hosszú csók.)

HORVÁTNÉ: Igaz, fiam, el ne felejtsem. Mára nincs már pénzem.

Szünet.

HORVÁT: Nincs pénzed?

HORVÁTNÉ: Két nappal elszámítottam magam. Ma szeptember 29-e van.

HORVÁT: Tyûha! Ez már baj.

HORVÁTNÉ: Nincs neked se?

HORVÁT: Bizony nincs. (Kiveszi a tárcát, keresgél.) Ötvenhárom krajcárom van.

HORVÁTNÉ: Hát akkor nem tudom, mit eszünk ma ebédre.

HORVÁT: Ez az utolsó cigarettám, látod, erre most rágyújtok, és útközben kieszelek valami jót.

HORVÁTNÉ: Jó, jó, de mindjárt kell ám a pénz.

HORVÁT: A levest szívesen elengedem, tudod.

HORVÁTNÉ: Hát akkor majd délben hozunk húst, és friss borjúszeletet csinálok. Jó?

HORVÁT: Igen, és csemegének szõlõt veszünk.

HORVÁTNÉ: Jó, jó, de honnan fogsz pénzt szerezni?

HORVÁT: Kölcsönkérek Pataki Jóskától öt forintot elsejéig.

HORVÁTNÉ: És ha neki sincs?

HORVÁT: Akkor nem tudom, mit csinálunk... Lesz neki, lesz neki.

HORVÁTNÉ: No jó, de akkor siess haza a hússal. Itt a sarkon vedd Kovácsnál. Mondd meg neki, hogy szépet adjon, mert kicsavarom a nyakát.

HORVÁT: Jó, fiam (rágyújt), úgy lesz.

HORVÁTNÉ: Pá!

Megsimogatják egymást. Horvát el. Horvátné visszaül az asztalhoz, elõvesz egy újságot - a négyoldalas reggeli vidéki lapot -, és olvasni kezd, azután csenget.

MÁRI (megjelenik): Tessék!

HORVÁTNÉ: Tedd föl ezt a tejet újra. Kihûlt már.

MÁRI (szó nélkül megfogja a lábost és viszi. Meztelen lábával nyitja ki az ajtót. Visszakiált): Egy ifiúr van itt!

Horvátné kimegy az ajtóhoz.

BADICS (hangja): Kezeit csókolom!

HORVÁTNÉ: Jó napot!

BADICS: A dolgozatokért jöttem, kérem alássan.

HORVÁTNÉ: Ja igen, mindjárt. (Visszajön a szobába.)

Badics megjelenik az ajtóban, de kívül marad.

HORVÁTNÉ: Hányadik osztály?

BADICS: Hatodik.

HORVÁTNÉ: Hatodik? Hát maga már hatodikos?

BADICS: Igenis. (Mélyen elpirul.)

HORVÁTNÉ: Hány éves?

BADICS: Tizenöt.

HORVÁTNÉ: Ez nagyon szép. Csak tizenöt éves, és már hatodikba jár.

Badics a mandzsettáját igazgatja a bal kezén, mert lecsúszott, mivel ebben a kezében egy csomó könyvet tart.

HORVÁTNÉ: Tessék!

BADICS: Köszönöm szépen. Kezeit csókolom: (Mélyen meghajlik.)

HORVÁTNÉ: Isten áldja meg!

Mári behozza a gõzölgõ tejeslábost. Horvátné tejet mer magának. Csengetés. Mári kiszalad.

MÜLLER (érces hangja kint): A tekintetes úr már elment? No jó, azért bemegyek. Szervusz, kislányom! (Belép.)

HORVÁTNÉ: Kezét csókolom, tatuska!

Müller homlokon csókolja a lányát.

HORVÁTNÉ: Na, üljön le nálunk, tatuska. Tessék ide!

MÜLLER: Köszönöm, fiam. (Leteszi szürke bohém kalapját és botját.)

HORVÁTNÉ: Hogy van?

MÜLLER: Örülök ennek a szép õszi idõnek (köhög) és köhögök. Különben elég jól érzem magam. (Cigarettát sodor egy kopott kis faszelencébõl.)

HORVÁTNÉ: Lám, ha ilyeneket tesz. Hát nem megtiltották magának a dohányzást az orvosok?

MÜLLER (lassan beszél): Az orvosok, fiam, úgy rendeznék be a világot, hogy minden a lehetõ legjobb és legszebb volna. (Elbeszélésszerûen.) Például nekem azt mondják, hogy egyem jóízûen, aludjak sokat, korán feküdjek le és efféle bolondságokat. Én pedig nem tudok jóízûen enni, nem tudok sokat aludni, nem tudok korán lefeküdni, és bármint csûröm-csavarom a dolgokat, hát csak a feketekávé meg a konyak esik jól, meg az éjfél utáni lefekvés. Bajos már ilyen korban megváltoztatni az életet. Nagyon bajos.

HORVÁTNÉ: Nem helyes, hogy a tatuska nem tesz semmit az egészsége érdekében. (Reggelizik.)

MÜLLER: Hagyjuk ezt, fiam. A nyugdíjamból? Inkább azt mondd meg, hogy hogyan vagytok ti. Nincs kilátás unokára, fiam?

HORVÁTNÉ: Ugyan tatuska! (Eltakarja az arcát, nevet.)

MÜLLER. Azt hiszem, attól meggyógyulnék, ha meglátnám elsõ unokámat. (Töröli a szemét és a szemüvegét.) Hehehe... hehe...

HORVÁTNÉ. Meg aztán azt is mondták a tatuskának, hogy nem volna szabad olyan hangosan beszélnie. Ezzel is erõlteti magát.

MÜLLER: Megszoktam, fiam. Errõl nem lehet leszokni. Aki harminc esztendeig a világtörténelmet és a magyarok történetet adta elõ, annak a hangja hozzáedzõdik a nagy eseményekhez. Emlékszel, fiam, amikor a francia forradalomról beszéltem a hatodikban, azokon a napokon minden reggel egy nyers tojást ettem. Attól aztán úgy dörgött a hangom, mint egy forradalmi szónoké.

HORVÁTNÉ: Nemhiába mindig imádták is tatuskát a diákjai.

Szünet.

MÜLLER: Mit csinál az urad?

HORVÁTNÉ: Köszönöm, jól van. Dolgozik a munkáján. Meg most az iskolában is több dolga van. Tudja, tatuska, az idén a nyolcadikban osztályfõnök.

MÜLLER: Nem tudod, hányan vannak az idén a gimnáziumban?

HORVÁTNÉ: Kálmán azt mondja, ha jól emlékszem, hogy háromszázhuszonketten. Igen: háromszázhuszonketten.

MÜLLER: Mikorára készül el a könyvével?

HORVÁTNÉ: Azt mondja, hogy karácsonyra.

MÁRI (be): Tekintetes asszony, kérem, egy ember hozta ezt.

HORVÁTNÉ: Add ide! (Felbontja.)

Mári el.

HORVÁTNÉ (elolvassa): Váltóintés.

MÜLLER: Melyik bankból?

HORVÁTNÉ: Az általánosból.

MÜLLER: Mennyire szól a váltó?

HORVÁTNÉ: Háromszáz forintra. (Sóhajt.) Nem értem, Kálmán olyan pontosan betartja a terminusokat, sohasem feledkezik meg a váltóról.

MÜLLER: Bizonyosan tudta, de nem volt pénze.

HORVÁTNÉ: No, az igaz, éppen ma fogyott el a pénzünk.

MÜLLER: Jómagam is gyöngén állok. Az ember, amikor fiatal tanár, azt hiszi, hogy harminc évi szolgálat után nem fogja tudni elkölteni a kétezer forintját. Mire aztán elmúlik a harminc év, annyi adósságot csinált, hogy a fizetése vagy a nyugdíja le van tiltva errõl-arról, s marad neki annyi (kedélyesen) az élésre, mint amennyije harminc év elõtt volt.

HORVÁTNÉ: Kálmán is azt mondja, hogy csak azért siet a munkájával olyan nagyon, hogy kikecmeregjünk ezekbõl a váltókból. Szerényen él, s mégis a száz forintból minden hónapban elmegy húsz-harminc váltórendezésre. Ha meg törlesztést is kívánnak, akkor kapkodunk fûhöz-fához, és sült krumplit vacsorázunk. No, de ha készen lesz a Kálmán könyve, és megnyeri az Akadémia száz aranyát, ami egész biztos, akkor kifizetünk nyolcszáz forintot, a többi váltót egy banknál átírjuk egy nagy váltóra, és élünk, mint hal a vízben.

MÜLLER: Mennyi is az adósságotok?

HORVÁTNÉ: Kétezerötszáz.

MÜLLER: Harmincéves koromban nekem se volt több. Akkor írtam meg a Zrínyi és Frangepán címû drámámat. Azt hittem, hogy ki fog húzni a csávából. Kaptam is nyolc babérkoszorút, rengeteg tapsot, elõadták itten, Zomborban, Orosházán, Szatmáron, Veszprémben, és összesen százharminc forintot láttam belõle. Ez pedig elment. Ssssty!

Szünet.

MÜLLER: Mi hír az öreg Mánicsról?

HORVÁTNÉ: Semmi.

Szünet.

MÜLLER: Tõle kellene pénzt kérni.

HORVÁTNÉ: Mondtam én már sokszor Kálmánnak. De azt válaszolta, hogy ezt az egyet nem teszi. Ha már olyan jó gyámapja volt neki, kitaníttatta, gondját viselte, nem fog neki alkalmatlankodni tovább. Hiába mondom én Kálmánnak, hogy biztosan adna, hiszen olyan gazdag ember, Kálmán azt mondja, hogy ez nem volna ízléses dolog, ez visszaélés lenne a gyámja jóságával. És igazat is adok Kálmánnak, mint mindig. Látja, tatuska, õ olyan okos, jó ember, annyira tudja, mi a jó és helyes, hogy szó sem lehet másról, mint amit õ mond.

MÜLLER: Ebben az egyben nincs igaza Kálmánnak. Sokszor megmondtam neki.

HORVÁTNÉ: Kálmán azt mondja, nem is tellene öröme olyan pénzben, amelyet nem õ szerzett. S én sem bánom, szívesen összehúzom magam, meg dolgoztatok házi varrónõvel, és magam díszítem a kalapjaimat, csakhogy úgy legyen, ahogy Kálmán kívánja. Tudja, tatuska, nem képzeli, mennyire irigyelnek engem a barátnõim, hogy olyan jól élünk az urammal. A múltkor azt mondja nekem Patakiné: „Te Piri, ti ketten már közmondásossá lesztek a városban: úgy szeretik egymást, mint a Horváték.” És az igaz is, az uram nélkülem nem megy sehova, ha nincs órája, hazasiet, sétálni megyünk, elmond nekem mindent...

MÜLLER: Boldogult édesanyád is arról ábrándozott, hogy én ilyen férj legyek. Megpróbáltam, de nem ment. Kálmánnak a természetében van ez, neki nem kell erõltetnie a dolgot.

HORVÁTNÉ: Tudja, tatuska, éppen úgy szeretjük egymást, sõt még jobban, sokkal jobban, mint a mézeshetekben.

MÜLLER: No, ezt én nem tudom, fiam, megérteni. Hiába is mondod nekem. De hát isten éltessen benneteket, én örülök ennek legjobban. Csak már látnám az unokámat! (Szemét töröli.)

MÁRI (bekiált): Tekintetes asszony, kérem!

HORVÁTNÉ (kimegy): No, mi a bajod? (Félig csukva hagyja az ajtót.)

Künn Horvátné és az iskolaszolga hangja.

Zavaros szünet.

HORVÁTNÉ: No mi az, János bácsi?

ISKOLASZOLGA: A tekintetes úr azzal küldött, hogy mindjárt jön. Tessék csomagoltatni, mert utaznak. Meghalt a tanár úr gyámapja.

HORVÁTNÉ: Jézus Mária! (Félig rémült hang, de van benne örömsikoltás is.)

MÜLLER: Mi az, fiam? Mit mond? (Fölkel és lassan az ajtóhoz megy.)

HORVÁTNÉ: Mindjárt jön?

ISKOLASZOLGA: Igen.

HORVÁTNÉ (bejön): Tatuska! (A vállára borul.)

MÜLLER: Mi lelt, fiam?

HORVÁTNÉ: Meghalt a Kálmán gyámapja. Most üzent az iskolaszolgával. Utazunk a temetésre. Istenem, mennyi pénzünk lesz! Mári, Mári, szedd ki a szekrénybõl a fekete ruhámat, és keféld ki!

MÁRI: Igenis!

HORVÁTNÉ: Jaj, tatuskám, ha nem szégyelleném magam, örülnék és táncolnék, mert gazdagok leszünk. Annyi pénzünk lesz!

MÜLLER: Hát ezt ne tedd, fiam, mert Kálmán rossz néven veheti.

HORVÁTNÉ: Igaza van, tatuska. Igaza van. Nem szabad semmi örömet mutatni.

MÁRI (hoz egy fekete ruhát): Ez az, tekintetes asszony, kérem?

HORVÁTNÉ: Ez, ez. (Végigmustrálja.) Itten varrd föl a zsinórt (a szoknyaaljára mutat) - egy kis fekete cérnával.

MÁRI: Igen. (Kiviszi.)

MÜLLER: Mondd csak, mennyire is becsülték az öreg Mánics vagyonát?

HORVÁTNÉ: Nem tudom. Megérhet a földje háromszázezer forintot.

MÜLLER: Kérdés, hogy rátok hagyta-e. Az ilyen agglegényeknél sose lehet tudni. Kiderülhet, hogy egy régi gazdasszony a fõörökös, a többit a kapucinus barátok és kórházak között osztja el, nektek pedig alig jut valamicske. Nem lehet azt sohase biztosan tudni. Várjátok meg szépen, míg minden kiderül.

Szünet.

HORVÁTNÉ: Nohát én egészen biztos vagyok benne, hogy ránk hagyott mindent.

HORVÁT (megjelenik az ajtóban. Pár pillanatnyi csönd. Fekete, magas, fátyolos cilinderben és fekete kesztyûben van. Ezek a ruhadarabok kirínak a többi közül. A színen levõk nem tudják, hogyan viselkedjenek. Utána egy boltosinas jön dobozokkal): Szervusztok! Tegye csak ide. (Pénzt ad; a mozdulat nagyzoló.) Ez a magáé. Elmehet. (Az inas el.) Szervusz, tata! (Gyászos komolysággal fog kezet Müllerrel.)

HORVÁTNÉ: Nohát, mondd el, fiam!

HORVÁT: Hát, kérlek szépen, ugye itt volt János?

HORVÁTNÉ: Itt volt.

HORVÁT: Azt mondta, hogy szegény jó gyámapám meghalt?

HORVÁTNÉ: Igen, mondta.

HORVÁT: Amint bementem az iskolába, a közjegyzõ írnoka már várt engem, hogy a közjegyzõ haladéktalanul kéret az irodájába. Bejelentem az igazgatónak, helyettest küld az osztályomba, megyek a közjegyzõhöz: „Ön Horvát tanár?” „Igen, én vagyok.” „Kérem, foglaljon helyet.” És elmondta, hogy szegény jó gyámapám tegnap délután meghalt a militicsi tanyáján, és a zombori közjegyzõnél van a végrendelete, és ma délután temetik. Én vagyok az általános örökös. És most, fiam, készülj, mert Szabadka felé indulunk fél tizenkettõkor. Délután negyed négyre ott vagyunk. Már táviratoztam, hogy legyen kocsi a zombori állomáson. Azonkívül mindjárt hoznak egy bõröndöt, abba majd csomagolhatsz.

MÁRI: Kérem szépen, most hozta ezt egy inas. (Igen finom sárga bõrtáskát tesz az asztalra.)

HORVÁT: Tedd csak oda! (Hanyagul beszél.)

HORVÁTNÉ. Hitelbe vetted?

HORVÁT: Nem. A közjegyzõt megbíztam a hagyatéki ügy rendezésével. Véletlenül éppen ott volt Blau. Mindjárt fölajánlott ezer forint kölcsönt. Itt van! (Kiveszi a tárcáját. A piros terítõs abroszon szétnyílik a kopott kis tárca sok bankóval.)

HORVÁTNÉ: Látja, tatuska, megmondtam. Az én elõérzetem nem csal. Jön János, és mondja, hogy meghalt szegény jó gyámapád. Mindjárt mondom tatuskának, érzem, hogy mindenét ránk hagyta. Éppen ilyen bizonyos, hogy te fogod megnyerni az akadémiai díjat is.

HORVÁT: Jó, hogy szólsz. A munkámat elzárom. Elutazunk, ne heverjen itt az asztalon. (Az íróasztal legalsó fiókjába dobálja a papírokat.) Mi ez itt? (A váltóintést fölveszi.)

HORVÁTNÉ: A bankszolga hozta.

HORVÁT: No, ezt mindjárt rendbe hozzuk. Énnekem ne küldözgessenek a nyakamra ilyen cédulákat.

ISKOLASZOLGA (belép): Alászolgája, kezét csókolom! (Gramofont hoz.)

HORVÁT: Jó, hogy jön, János. Tegye csak azt oda. Úgy ni. Ide jöjjön. Hallgasson ide. Ezzel elmegy a bankba. Mondja, hogy Horvát tanár küldi. Azt a váltóját, amelyik ezen a papiroson fel van írva, adják oda magának. Maga pedig ad érte háromszáz forintot. A váltót pedig idehozza. Megértett?

ISKOLASZOLGA: Igenis, tanár úr kérem! (El.)

HORVÁT: Siessen!

HORVÁTNÉ (a gramofont nézi): Most vetted ezt, fiam?

HORVÁT: Igen. Eszembe jutott, amint elmentem Reiner elõtt, hogy múltkor, mikor megnéztük, mondtad, mennyire szeretnél egy gramofont. Hát én beszóltam, hogy küldjék haza. Persze, most nem muzsikálhatunk; majd ha a gyászhónap letelt. Addig tedd csak oda a varróasztalra.

MÜLLER: És ez mi? (A dobozra mutat.)

HORVÁT: Ez (bontogatja) Pirinek apróság, amit többször úgy mondott, hogy kellene. Egy aufzacc, egy cukortartó, egy japán morzsalapát morzsakefével. Ugye, fiam, ezeket mondtad?

HORVÁTNÉ: Igen. (Hozzásimul.)

HORVÁT (szedegeti ki): Gyufatartó az asztalra. (Mári, aki behozta a ruhát, szájtátva bámul.) Díszesebb gyufatartó. Azután egy kis doboz, gomboknak, apróságnak. Emlékszel, mennyire tetszett ez neked?

HORVÁTNÉ: Igen, fiam.

HORVÁT: Azután két kis majolika tál a falra. Hozd csak be a szerszámos ládát! Ezt mindjárt fölakasztjuk. Emlékszel, megbeszéltük: az egyik ide, a másik amoda jön.

Mári el.

HORVÁT: Azután egy arcképalbum. A családi arcképeket majd átrakod ide. Az a régi album már úgyis nagyon kopott. Azután egy arcképállvány a tatuska arcképének. Ezt mindjárt át lehet vinni a tiszta szobába.

HORVÁTNÉ: Igen, fiam! (Átmegy vele.)

MÁRI (bejön): Tessék!

HORVÁT: Gyere, tartsd csak! (Fölszögezi a két tálat. A pesztra tartja a szögesládát és a kalapácsot.) Így ni. Jó lesz, ugye?

HORVÁTNÉ (közben visszajött): Nem, egy kicsit följebb... Így jó.

HORVÁT (elkészül a másodikkal is): Viheted. Azután egy levélmérõ. Erre is szükség volt. (Az íróasztalra teszi.) A patentvasaló, amelyet annyira dicsértél. Más nincs. Mindent megvettem, amit elõjegyzésbe vettünk. Látod? (Mutatja a tanári jegyzõkönyvben.)

HORVÁTNÉ: Igen, minden itt van.

HORVÁT: De még egy pont van itt. A tatuskát Abbáziába küldeni. Kedves tatuska, most egy szót se fogsz szólni, hanem még ma elutazol Abbáziába. Nesze, itt van kétszázötven forint. Ezzel elmégy. És ha szükséged lesz pénzre, írni fogsz. Ameddig jólesik, ott maradsz. Nem, egy szót se, tatuska, mert megharagszom rád. Így ni, tedd el jól.

MÜLLER: Köszönöm, gyermekeim. A hálátlanságot ugyan nem szabad bûnnek tekinteni, hanem igenis szabálynak (köhög), amely alól lehetnek kivételek, de ez a túlságos jóság talán szükségtelen is, mert nem vagyok én olyan nagyon beteg.

HORVÁT: Ne protestáljon tatuska! Nekem dr. Iványi azt mondta, hogy nincs ugyan semmi baja, de egy kis déli nap alaposan rendbe hozná a köhögését. Csak menjen mindjárt. Nem szabad késni egy napot sem. Annál hamarább jöhet haza. Pá, a viszontlátásig! (Kituszkolja.)

MÜLLER: Pá, édeseim! (Mindkettõjüket megcsókolja.)

HORVÁT: De még ma elmenjen! És holnapután írjon ám Abbáziából!

MÜLLER: Isten veletek, drágáim! (Csókolózás.)

HORVÁTNÉ: Jól mulasson, tatuska. (Kikísérik. Visszatérve a szobába, Horvát és Horvátné összeölelkeznek, és soká úgy állnak.) Édes Kálmánkám, látod... (Majdnem sírva fakad.)

HORVÁT: Szegény jó gyámapám. (Azt hiszi, hogy nem az öröm miatt könnyezik, hanem a gyámapja miatt.) No, de sietnünk kell. Fél tíz. Tíz óráig helyettesítenek. Írnom kell az igazgatónak. Kétnapi szabadságra van szükségem, mert a temetés miatt Zomborba kell utaznom.

HORVÁTNÉ: A gimnáziumban nem tudják még?

HORVÁT: Nem.

HORVÁTNÉ: Nohát képzelem! (Összecsapja a kezét és kinyújtózik.)

HORVÁT: Csak Pataki Jóska tudja. Vele útközben találkoztam. Te, emlékszel, másfél órával ezelõtt itt, ezen a helyen azt mondtam neked, hogy Patakitól fogok öt forintot kölcsönkérni?

HORVÁTNÉ: Emlékszem. (Szepeg a nevetéstõl.)

HORVÁT: Öt forintot, én, Pataki Jóskától! Hiszen életében nem volt egy csomóban ennyi pénze!

HORVÁTNÉ: Mennyi ez? Olvassuk csak meg, fiam!

HORVÁT: Minek?

HORVÁTNÉ: Mégis jó tudni.

HORVÁT: Száz, kétszáz... ötven.

HORVÁTNÉ: Az lehetetlen!

HORVÁT: Én is azt hiszem, hogy elvesztettem belõle valamennyit.

HORVÁTNÉ: Olvasd csak meg még egyszer!

HORVÁT: Száz, kétszáz, és öt darab húszkoronás. És itt a zsebemben is van még négy forint. (Kiszórja.)

HORVÁTNÉ: Hogy lehet ez? Ebbõl elvesztettél.

HORVÁT: Számítsuk csak össze. Váltótörlesztésre küldtem háromszáz forintot. Háromszáz. (Fölírja.) Tatuskának Abbáziára kétszázötven forint. Az iskolaszolgának adtam három forintot, Reinernél fizettem harmincöt forintot, a cilinder tíz, a kesztyû kettõ, a táska tizennyolc, a gramofon száznegyven forint. Adjuk össze. Nyolc és öt az tizenhárom és három az tizenhat. Egy meg négy az öt, meg egy az hat, meg három az kilenc, meg öt az tizennégy. Marad egy, meg egy az kettõ, meg kettõ az négy, meg három az hét. Az annyi mint hétszáznegyvenhat forint. Ezt levonva az ezerbõl, az annyi mint kétszázötvennégy. (Megdöbbennek, de csak egy pillanatra.) Eszerint nem veszett el semmi. (Zsebre dugja a pénzt.) No, te most siess öltözni. Én meg megírom az igazgatónak.

HORVÁTNÉ: Igen, fiam! (Leveti a pongyolát, fölhúzza a fekete szoknyát és kimegy.)

HORVÁT (lázasan ír. Azután abbahagyja, fölugrik, és zsebre dugott kézzel körüljárja a szobát, megfogdossa a kirakott, újonnan vásárolt holmit, belenéz a bõrtáskába, megszagolja, majd újra az íróasztalhoz ül, és folytatja az írást. Kopogás): Szabad. No, mit szóltak a bankban?

ISKOLASZOLGA (be): Azt mondták, mondjam meg a tanár úrnak, hogy nem is volt az olyan sürgõs.

HORVÁT: Igazán? No látja, kár volt sietni. De most már mindegy. (Bedobja a váltót az egyik fiókba. Kopogás.) Tessék!

Igazgató belép.

HORVÁT: Á, kedves igazgató úr! (Fölkel.)

Iskolaszolga mélyen meghajlik és elsomfordál.

IGAZGATÓ: Szervusz Kálmán! (Kezet fognak.) Kettõs kötelességet jöttem teljesíteni. Az egyik kötelesség szomorú, a másik örvendetes. A szomorú kötelesség a családodban elõfordult gyászeset, gyámapád váratlan halála fölött érzett õszinte, baráti részvétem kifejezése. A másik gratuláció, amely mint egy nagy vagyon egyetlen örökösének jár ki neked. Fogadd, kedves barátom, õszinte jókívánságomat.

HORVÁT: Hálásan köszönöm, kedves direktor úr, mind a kettõt. Parancsolj, foglalj helyet.

Igazgató leül.

HORVÁT (csönget): Egészen váratlan volt szegény jó gyámapám halála. Semmit sem tudtunk róla, hogy beteg lett volna. Igazi egészséges falusi ember volt. Sohasem láttam ágyban feküdni. Érthetetlen, mi történhetett vele.

IGAZGATÓ: Nem a guta?

HORVÁT: Valami ilyesfélének kellett történnie, mert a nyáron azt írta, hogy az egészsége kitûnõ.

IGAZGATÓ: Biztosan ez lesz, a guta.

MÁRI (be): Tessék, tekintetes úr!

HORVÁT: Pardon! (A sarokba vonul Márival.) Szaladj csak át a cukrászdába, és hozzál valamilyen jó konyakot. (Az igazgató hátrafülel.) Nesze öt forint. Siess! Húzzák ki a dugót. Mondd, hogy a legfinomabbat adják.

MÁRI. Igen. (El.)

HORVÁT: Várj csak!

MÁRI (megáll, visszafordul): Tessék!

HORVÁT: Mit fogsz mondani?

MÁRI: Hogy a legfinomabbat adják.

HORVÁT: De mit?

MÁRI: Kó... kó... valami kó...

HORVÁT: Konyak!

MÁRI: Konyak!

HORVÁT: Mondd magadban, amíg oda nem érsz!

Mári el. Horvát visszajön, leül.

Kis kellemetlen szünet.

HORVÁTNÉ (felöltözve belép. Régimódi, vállban buggyos ruha): Á, milyen kedves vendég! Jó napot, igazgató úr!

IGAZGATÓ: Kezét csókolom! (Kezet fog.) Éppen arról beszéltünk Kálmánnal, hogy gyámatyjának sajnálatos halálesete milyen váratlanul jött.

HORVÁTNÉ: Kálmán gyámapja, ha jól tudom, sokat betegeskedett, szegény.

HORVÁT: Nem fiam, rosszul emlékszel. Egészséges tanyai ember volt, aki sohasem feküdt ágyba.

HORVÁTNÉ: Ezt nem tudtam. De hát akkor mi baja lehetett?

IGAZGATÓ: Valószínûleg gutaütést kapott. Ez a leggyakoribb, ha hirtelen halálról van szó.

HORVÁTNÉ: Ez a legvalószínûbb.

Mári belép.

HORVÁTNÉ: Hozd csak ide!

Mári becsomagolt üveget ad oda. Horvátné elveszi. Fölkel. A másik szobába megy.

Kis kellemetlen szünet.

IGAZGATÓ: Neked, kedves barátom, ugyebár most szükséged van egy kis szabadságra?

HORVÁT: Igenis, igazgató úr! Éppen most akartam neked írni. Egy óra múlva indulunk. Utazunk a temetésre. Esetleg csak holnapután jövünk meg. Ha lennél kedves a helyettesítést elintézni.

Horvátné konyakot és kis borospoharakat hoz be.

IGAZGATÓ: Hát nézd csak, kedves Kálmánkám! Adok én neked egyheti szabadságot, hozd rendbe a dolgaidat, amint neked az idõbeosztás leginkább megfelel, és azután egy hét múlva jelentkezz.

HORVÁT: Igen. Nagyon köszönöm. Ezenkívül engedd meg, kedves igazgató úr, hogy a kezeidhez ötven koronát juttassak, mint jutalomdíjat egy pályázatra. Tessék. Ezt a pályázatot a hatodik osztályosok számára tervezem egy, a történelemtudományok körébõl vett, szabadon választott dolgozat jutalmazására.

IGAZGATÓ: Helyes. Hát akkor én ezt elteszem. Légy szíves, kérlek, még egyszer közölni velem az instrukcióidat, hogy följegyezhessem. Ugyebár (noteszt vesz elõ) a történelemtudományok körébõl. (Ír.)

HORVÁT: Igen.

IGAZGATÓ: Hatodik osztály.

HORVÁT: Igen.

IGAZGATÓ: Ötven korona. Így ni. És milyen legyen a pályázat jellege?

HORVÁT: Mondjuk, Horvát tanár által Tegzes Mihály történetíró emlékére alapított történelmi pályázat.

IGAZGATÓ: Helyes, ez jó lesz. (Koccintanak.)

HORVÁT: Ne ítélj el, igazgató úr, a múlt héten a lány eltörte a pálinkás poharainkat.

HORVÁTNÉ: Olyan kellemetlen!

IGAZGATÓ: Ugyan kérlek! (Kiissza az egész borospohárnyi konyakot.) Ah!

Horvát tiszteletbõl szintén kiissza.

IGAZGATÓ: Hanem nektek már készülnötök kell. Ajánlom is magam. Jó utazást kívánok, nagyságos asszonyom! Szervusz, Kálmánkám! Hát mondom, egy hét múlva gyere be az irodámba.

Kikísérik. Visszajönnek. Sietnek.

HORVÁT: Add csak ide, fiam, a másik cipõmet és a fekete ruhámat.

HORVÁTNÉ: Bocsáss meg, a fekete nadrágot még nem értem rá kijavítani.

HORVÁT: Nem baj. Ez egészen jó lesz. Szürke úgyis. (Leveti a kabátot, a mellényt, és fölhúzza a fekete mellényt és a ferencjóskát.) Így ni.

HORVÁTNÉ: Még a fekete nyakkendõt. (Odaviszi.)

HORVÁT: Köszönöm. De most már pakolj ám!

HORVÁTNÉ: Igen.

HORVÁT: Csak fehérnemût két napra valót. Más nem kell. Fésût (odaviszi), kefét, a fogkefét. (Cipõt vált.)

HORVÁTNÉ: Szappant?

HORVÁT: Azt veszünk. Nem kell.

HORVÁTNÉ: Törülközõt?

HORVÁT: Azt kapunk a szállodában.

HORVÁTNÉ: Gyászfátyol kell, fiam, a kalapomra.

HORVÁT: Jó, majd útközben bemegyünk a kalaposnéhoz.

HORVÁTNÉ: Az igazat megvallva, elkelne egy új gyászkalap, mert hiszen szegény jó gyámapádat úgyis legalább egy hónapig gyászolnunk kell.

HORVÁT: Jó, hát majd veszünk útközben egy új kalapot. Mári! (Csönget.) Mári! (A pesztra megjelenik.) Hozz egy bérkocsit!

MÁRI: Igenis. (El.)

HORVÁT. Nézzük csak, mi kell még!

HORVÁTNÉ: Majd én elzárok mindent. Te is zárd be a könyvszekrényt. És azután minden kulcsot ide teszünk az íróasztalod fiókjába.

HORVÁT: Elég, ha bezárjuk a szobákat. Nem?

HORVÁTNÉ: Talán az is elég. És adj Márinak pénzt, hogy vehessen magának ebédet, vacsorát.

HORVÁT: Elég lesz három napra három forint?

HORVÁTNÉ: Hiszen az egész háztartásunk napi kiadása ennyi! Egy forint egy napra.

HORVÁT: Ugyan kérlek! Hadd legyen neki is jó napja. Eleget evett hajába fõtt krumplit velünk együtt.

MÁRI (be): Itt a kocsi.

HORVÁT: Nesze három forint. Vigyázol a házra, és ebbõl a pénzbõl fõzz magadnak, ha van kedved, vagy hozz a kiskocsmából a sarokról ennivalót. Négy-öt nap múlva visszajövünk. Ha valaki keres, megmondhatod, hogy Zomborba mentünk a gyámapám temetésére.

MÁRI: Igenis.

HORVÁT: Várj! Ezt vidd ki a kocsira. (Becsukja a táskát.)

A lány el. Horvát karjára veszi a kopott felöltõt, a felesége fogja az esernyõt, körülnéznek és lassan kimennek.

HORVÁTNÉ: Jól zárd be az ajtót.

Zárcsattogás hallatszik.

HORVÁT: Hopp, valamit elfelejtettem!

Zár csattog. Horvát visszajön.

HORVÁTNÉ: Mit, fiam?

HORVÁT (körülnéz, bután hámul maga elé): Semmit. Igazán nem tudom, mit akartam. (Újra kimegy, és bezárja az ajtót; az elõszobaajtó csukódása is hallatszik. A szín néhány másodpercig üresen áll.)

Függöny