Második felvonás

Horváték új szalonja. Jobbra ablakok, balra ajtók, fenéken nagy nyitott üvegajtó, amelyen át az egész ebédlõ látszik. Tíz hónappal késõbb. Nyári este. Tizenegy óra. Ízléstelenül, de gazdagon berendezett új szalon. Japán napernyõk a falon, kényelmetlen, formátlan kis bútorok, arcképek berámázva. Vörös tapéta arany mintákkal. Rövid vörös zongora, szánalmas, rikító szõnyegek, ízléstelen barokk csillár. Villanyvilágítás. Háttérben az ebédlõ. Az ajtók széttárva. Hosszú asztal látszik, tele üvegekkel, edényekkel. A társaság vacsora végi zsivajban. Koccintanak. Horvátné háttal ül a szalon nyitott ajtajának. Hátul is mélyen kivágott estélyi ruha van rajta. Frizurája szép, nagy.

HORVÁTNÉ (föláll): Hölgyeim és uraim, egészségünkre! (Biztos, csengõ hangon mondja, mintha kissé be volna csípve. Kezet fog a szomszédjával. Általános kézfogások és kézcsókok. A társaság lassan a szalonba vonul.)

MAYER: Halljuk a háziasszonyt! Nagyságos asszonyom, ugye lesz kegyes most valami szépet játszani nekünk?

HORVÁTNÉ: Ugyan, Mayer!

TISZTEK: Halljuk! Halljuk!

HORVÁTNÉ: De hát mit játsszak? (Leül.)

MAYER: Az új nótát.

HORVÁTNÉ: Nem bánom, de már annyira unom.

MAYER: De hiszen csak tegnap tanultuk meg, és ilyen hamar megunta?!

HORVÁTNÉ (nem felel. Belekezd a dalba): „Elrepült a darumadár...”

A társaság, amely közben elhelyezkedett, csak az elsõ taktusokat hallgatja, aztán halkan beszélgetni kezd, úgyhogy a dallal végül már csak Mayer és Horvátné törõdnek.

IGAZGATÓNÉ (különvonult a férjével; az elõtérben álló két fotelben ülnek): Jó vacsora volt, tagadhatatlan, de csupa extra étel, úgyhogy igazán jóízût nem ehetett az ember.

IGAZGATÓ (szivarozik): Gazdag emberek, tehetik.

IGAZGATÓNÉ: No, ha nekem százezer forintom volna, akkor is többre becsülném a jó csirkepaprikást, mint ezeket a gezemicéket.

HORVÁTNÉ (felugrik): Nem, nem tudok játszani, annyira izgat a Király-díj. Már itt kellene lennie a sürgönynek.

MAYER: Azt hiszem, fél órán belül meg fog érkezni.

HORVÁTNÉ: Olyan szépen megkértem Lacit, hogy azonnal sürgönyözzön, és õ háromszor is megígérte. Hát ne legyek ideges a pénzemért?

PATAKI (odalép): Milyen sürgönyt vár, nagyságos asszonyom, ha szabad érdeklõdnöm?

HORVÁTNÉ (félvállról): A Király-díjra megfogadtam báró Szentessy Pista lovát ötszáz forinttal, és várom a sürgönyt Pestrõl, hogy nyertem-e vagy vesztettem.

PATAKI: Ma van a Király-díjért a futtatás?

HORVÁTNÉ: Igen, és Mukics Laci megígérte, hogy rögtön sürgönyöz.

PATAKI: Nagyságos asszony látta a lovat?

HORVÁTNÉ: Nem láttam, de Mukics Laci azt mondta, hogy biztos nyerõ, és fogadtam rá.

PATAKI: Hát csak így távolról is lehet lóversenyen játszani?

HORVÁTNÉ: Igen. A bukmékernek elküldtem a pénzt, és ha nyerek, megkapom a háromszorosát.

PATAKI: Ez kellemes dolog! (Beszélgetnek.)

IGAZGATÓNÉ: Az ember nem tudja elhinni, hogy ez a derék, kedves asszonyka ilyen haszontalan, affekta, kacér teremtéssé változott.

Jean észrevétlenül hátrahívja az ebédlõbe Horvátot.

IGAZGATÓ: Mit csinálsz, kérlek, ha ez a mániájuk: tisztek és katonatisztek...

IGAZGATÓNÉ: Azok rontották el az urát is. Jutott volna eszébe neki azelõtt három napig elmaradni!

HORVÁT (sürgönnyel a kezében a fenéken belép): Piri, vesztettünk!

HORVÁTNÉ: Mutassa! Hazudik!

HORVÁT: Tessék! (Odaadja.)

HORVÁTNÉ: Nohát, ez hihetetlen!

HORVÁT: Mi a hihetetlen? Hogy vesztett ötszáz forintot? Én is vesztettem háromszázat.

HORVÁTNÉ: Hát maga is játszott?

Az egész társaság figyel.

HORVÁT: Igen. Egy kis zsebpénzt szerettem volna szerezni.

HORVÁTNÉ: Laci ezt sürgönyzi: „Meglepetésre a Selley-istálló négyévese, Pontius érkezett be öt hosszal Csillag elõtt.” Hallott errõl a lóról, Mayer?

MAYER: Nem, nagyságos asszonyom, nem is volt a favoritok között.

HORVÁTNÉ (ráüt a férje vállára): Maga az oka, barátom, hogy vesztettem: ugyanarra a lóra fogadott, és elrontotta a szerencsémet. Majd kap még ezért!

VÁRKONYI: Na, azt én is szeretném látni, Kálmán, hogyan pofoznak téged!

HORVÁT: Ne kívánd azt, barátom, látni, mert megesne rajtam a szíved. (Nevetés.)

IGAZGATÓNÉ (az urához): Utálatos egy asszony.

HORVÁT: Kedves direktor úr, ugyebár neked nem mutattam még meg az új gramofonomat?

IGAZGATÓ: Nem, nem. (Fölkel.)

HORVÁT: Ez érdekelni fog. Gyere csak, kérlek. (Belekarol.) Volt már két másik, de ezt egy se közelítette meg. Ennek a tölcsére el van rejtve ebbe a ládába... (Magyaráz.)

HORVÁTNÉ: Jaj, itt az én édes cicám! (A zongora mellett kacéran leguggol, és elõszedi a macskát.) Gyere, te cukros, édes Micurkám! (Csókolja.) Így ni! (Fölveszi, és leül az igazgatóné mellé.) Nézd, Emma, hát nem ennivaló?

IGAZGATÓNÉ: Remek macska!

HORVÁTNÉ: A legnagyobb angóra volt, amit Pesten csak kapni lehetett. Kálmán a születésnapomra lepett meg.

Pataki magára maradt. Idegesen nézegeti a feleségét, akivel Várkonyi foglalkozik.

SIMON: Háromszáz forintot azért nem ér!

HORVÁTNÉ: Nem ér? Hát hogy beszélhet ilyet, maga gyalázatos? Az én Micurkámat nem adnám hatszázért se, ezerért se! (Csókolja.)

SIMON: Tessék csak elgondolni (nevet), micsoda finom csikót lehet kapni (nevet) ezért a pénzért.

HORVÁTNÉ: Nekem máma ne beszéljen lovakról! Többet nem törõdöm velük. Csalódtam Pontiusban. A lovakkal én leszámoltam. (Hahotázik.) Nincs igazam, Emma?

IGAZGATÓNÉ. Teljesen igazad van, édesem!

HORVÁTNÉ: Mikor voltál Kovácséknál?

IGAZGATÓNÉ: Tegnapelõtt.

HORVÁTNÉ: Mit csinálnak?

IGAZGATÓNÉ: Készülnek a nyaralásra.

HORVÁTNÉ: Mi is törjük a fejünket Kálmánnal, de nem tudunk határozni. Valószínûleg a Tátrába megyünk, csak az kár, hogy rémesen drága.

IGAZGATÓNÉ (fojtottan): No, ami a drágaságot illeti, az nektek azt hiszem - mindegy. Meddig voltatok Velencében?

HORVÁTNÉ: Ó, csak egy hétig.

IGAZGATÓNÉ: Hallom Irmától, gyönyörû dolgokat hoztatok.

HORVÁTNÉ: Igen, ezeket mind ott vettük. Ezt a tükröt, aztán azt is (egy másik tükörre mutat), aztán egy nagy állótükröt is vettünk, az a hálószobában van. Ebbõl a kis galambos medencébõl minden szobába vettünk egyet, mert Kálmánnak végtelenül tetszett. Ezt a csipkehuzatot, amit itt látsz, a csipkegyárban vettem.

IGAZGATÓNÉ: Nagyon szép. És mondd, édesem, mennyibe került?

HORVÁTNÉ: Hatszáz líra volt.

IGAZGATÓNÉ: Nem is drága, ha vesszük, hogy a brüsszeli csipkék tíz-húszezer forintba is belekerülnek.

A velencei holmi kézrõl kézre jár.

HORVÁT (harsányan): A búcsúinduló. (Megindítja a gramofont.)

Katonabanda hallatszik.

PATAKINÉ (akivel állandóan Várkonyi fõhadnagy foglalkozik): Jaj de remek!

VÁRKONYI: Egy kis bosztont, nagyságos asszonyom!

PATAKINÉ: Nem tudok bosztonozni, fõhadnagy úr!

VÁRKONYI: Milyen kár! (A szemébe néz.)

PATAKINÉ: Tudja, egy férjes asszonynak nincs ideje az effélét megtanulni, pedig nagyon szeretném, igen szép tánc.

VÁRKONYI: Attól függ, kivel táncolja az ember!

PATAKINÉ: Nem, általában szép tánc.

PATAKI: Fõhadnagy úr, hol tanulta?

VÁRKONYI: Én, kérlek alássan, egy barátomtól, aki Budapesten különórákon tanulta egy kitûnõ táncmestertõl.

PATAKINÉ: Tanítsa meg az uramat, fõhadnagy úr, majd tõle én is megtanulom.

VÁRKONYI: Nagyon szívesen. Tudod, kérlek, jól a valcert?

A gramofon elhallgat. A társaság egy része köréje gyûlt. Úgy látszik, Horvát magyarázza a szerkezetet.

MAYER: És aztán hogy mulattatok?

SIMON: Elmentünk az Európába. Éppen ott voltak (nagyot nevet) Bukvics Toskóék. Az öreg pezsgõzött és a cigányokkal mulatott. Mikor (nevetés) minket meglátott, persze - „Szervusz, kedves öcsém, jössz ide mindjárt!” - ránk köszöntötte a trojanicát. Mondom magamban, innen reggelig el nem szabadulok, de kötekedni sem akartam az öreggel, hát kiittam, s leültem. „Szervusz, szervusz!” Ott volt Lázár Pista is. Ismered õt, százados úr?

MAYER: Nem.

SIMON: Az öreg Tosko unokaöccse. Egy igazi úrifiú, elegáns gyerek, jóképû, tartalékos huszárhadnagy. (Igen komolyan.) Egy igazi úrifiú.

MAYER: No és aztán?

SIMON: Hát, barátom, ott maradtunk reggeli négyig. Akkor hazabratiztuk az öreget. Öten-hatan még bementek hideg sonkára, mert most nincsen otthon a felesége. Én persze sutty haza (nevet) megmosdani és kirukkolni. Úgy hallom, még ma is ott vannak.

HORVÁT: Nekem megígérte Tosko bácsi, hogy eljön. Azt mondta, ha józan lesz, eljön vacsorára, ha részeg lesz, akkor reggel felé állít be.

VÁRKONYI: Tosko bácsit délután benn láttam a kaszinóban ferblizni Pálffy Ferivel, Borzsó Gyuszival és Werner õrnagy úrral. Alig látott az öreg. Egyszer el is aludt az asztalon, de folyton nyert. Mesés szerencséje van. Elõtte legalább hat-hétszáz forint volt. Akkor a fõpincértõl kérte a számláját. Átnézte, egyszerre meglátta, hogy valamit felírtak neki, amit nem is rendelt, ezt levonatta, kifizette a cehhet, azután lefeküdt aludni.

Horvát ezalatt hátramegy az ebédlõbe, pezsgõt tölt, és intézkedik, hogy az inas körülhordja.

MAYER: Ezért tudta magát ez a paraszt ennyire megszedni.

SIMON: Engedje meg, százados úr, talán mégsem egészen paraszt, hiszen az anyja egy Kolosi, Kolozsváry lány volt.

MAYER: Egy úrnak ilyen esetben eszébe nem jut átnézni a számlát. Kifizeti, és ad a fõpincérnek még öt-tíz koronát, aszerint, hogy mennyit nyert. (Körülnéz, hogy élvezze a hatást.) Mert ha ezer koronán felül nyert egy kártyás, akkor legalább tíz korona borravaló kötelezõ.

VÁRKONYI: Ugyanezen a nézeten vagyok. Határozottan. Ugyanezen a nézeten.

PATAKI: Engedelmet kérek, de tegyük föl...

MAYER (fölényesen): No, mit akarsz föltenni?

Pataki gondolkodik.

PATAKINÉ (súgva): Mondd csak bátran, amit akarsz.

PATAKI: Tegyük föl, kérem, hogy ezer koronát nyerek. (Elfogultan.) Nekem ez olyan nagy pénz, hogy örömömben nem tíz, hanem ötven koronát adok a fõpincérnek. De elképzelhetõ, hogy egy gazdag embernek ez egyáltalán nem sokat számít, neki ez nem nagy eset, nincs is oka arra, hogy nagyon örüljön. (Mind elfogulatlanabb.) Érthetõ tehát, ha nincs impulzusa csak úgy ajándékozgatni a pénzt.

MAYER. Helytelenül ítéled meg az ügyet, kedves barátom, egészen helytelenül. Fejre fordított logika. (Nevet.)

VÁRKONYI: Nem, felfogásod nem állhat meg.

PATAKINÉ (súgva): Okosan beszéltél, fiam. Amit mondtál, olyan igaz, mint kétszer kettõ négy.

VÁRKONYI: Kérlek, Kálmán, egy pillanatra.

HORVÁT: Parancsolj!

VÁRKONYI: Kölcsönözhetsz nekem elsejéig száz koronát?

HORVÁT: De kérlek, hogy kérdezhetsz ilyet?! Örömmel. Holnap délelõtt személyesen viszem el a pénzt.

VÁRKONYI: Nem adhatnád át mostan, mert reggel rendeznem kell egy váltómat?

HORVÁT (kissé zavarban van): A kereskedelmi bankból kell reggel pénzt hoznom. Talán úgy rendezzük a dolgot, hogy én már tízkor elmegyek hozzád, és elviszem az összeget.

VÁRKONYI: Nem volnál szíves akkor már ott rendezni a váltót is? Épp a kereskedelmi bankban van huszonöt korona törlesztésem és hetvenhárom korona kamatom.

HORVÁT: Kész örömmel. Add ide a váltót!

VÁRKONYI: Tessék. (Tárcájából átadja.)

HORVÁT: Nyugodt lehetsz. Hanem most szólok, hogy hozzák már az italt. (A háttérben Jeannal tárgyal.)

VÁRKONYI: Kadét!

SIMON (odalép): Parancsolsz, fõhadnagy úr?

VÁRKONYI: Mondd, kérlek, tudsz-e arról, hogy vége van-e már az örökösödési eljárásnak Kálmán öröksége ügyében?

SIMON: Nem tudok semmit.

VÁRKONYI: Van most pénze Kálmánnak?

SIMON: Tegnap a kávéházban nagy pénzt nem láttam nála, csupán néhány húszkoronást és egy ötvenkoronást.

VÁRKONYI: Kezd nekem gyanús lenni ez a dolog.

SIMON: Miért, kérlek?

Jean pezsgõt hoz eléjük. Isznak.

VÁRKONYI: Mindenütt azt beszélték, hogy Kálmán háromszáz hold földet örökölt. Mennyit ér ennyi föld? A te apád földbirtokos, neked tudnod kell.

SIMON: Megér vagy kétszázezer forintot.

VÁRKONYl: Biztos vagy ebben?

SIMON: Hogyne. Bácskai föld, príma föld, ezt hallottam.

VÁRKONYI: Kezd nekem ez a dolog nem tetszeni.

Mayer és Horvátné az elõtérbe jönnek.

HORVÁTNÉ: Nem, holnap nem mehetek.

MAYER: Drága, édes Piri, holnap kell jönnie. Kérem mindenre, éppen holnap.

HORVÁTNÉ: Nagyon késõn sötétedik.

MAYER: De hát ha meglátják is. Azt mondja, hogy a varrónõnél volt. Jól tudja, hogy csak a maga kedvéért költöztem abba a házba.

HORVÁTNÉ: Ez nagyon szép volt magától. (Naivul.) Igazán nagyon szép, nagyon ügyes, snájdig dolog. Sokszor mondtam magának, hogy mennyire tetszett nekem ez az ötlet, de nézze, mégis...

MAYER: Ne habozzon, aranyos Pirike, mert - becsület szavamra mondom - még ma éjszaka fõbe lövöm magam, ha nem mondja, hogy igen.

HORVÁTNÉ: Maga kiállhatatlan! Hiszen még csak négy napja, hogy ott voltam.

MAYER: Már négy hosszú-hosszú, rettenetesen hosszú nap. El kell jönnie, drágám, el kell jönnie!

HORVÁTNÉ (mosolyogva): Nem.

MAYER: Maga kegyetlen!

HORVÁTNÉ: Hát most az egyszer én is az leszek. Maguk férfiak azt hiszik, hogy maguknak nem szabad egy kicsit szenvedniök.

MAYER: Pirike, én még az éjjel fõbe lövöm magam.

HORVÁTNÉ (mint aki elõre elhatározta): Kérem, amint jónak látja. (Patakinéhoz megy.) Kedves Irmám, szeretnék tõled valamit kérdezni.

PATAKINÉ: Kérlek szépen.

HORVÁTNÉ: De õszintén felelsz.

PATAKINÉ: Igen.

HORVÁTNÉ: Kérlek, ne érts félre. Azt hallottam, hogy a városban pletykáznak rólam. Állítólag, hogy én Mayerrel udvaroltatok magamnak. Ez olyan kellemetlen nekem. (Mosolyog.) Szeretném tudni, hogy mit hallottál errõl.

PATAKINÉ: Én is hallottam többektõl.

HORVÁTNÉ: Mondd, kiktõl.

PATAKINÉ: Többektõl, akik láttak benneteket sétálni az utcán. Téged és Mayert. Például egyszer a szobalányom azt újságolta, hogy együtt látott titeket.

HORVÁTNÉ (mosolyogva): Roppant kellemetlen. És mondd, még mit hallottál?

PATAKINÉ: Megjegyzéseket.

HORVÁTNÉ: Például mit?

PATAKINÉ: Összevissza, különbözõ dolgokat.

HORVÁTNÉ: Kérlek, aranyos Irmám, mondd el. Ne tarts attól, hogy megsértesz. Légy õszinte.

PATAKINÉ: Például valaki csodálkozott, hogy majdnem mindig egyedül sétálsz a tisztekkel vagy Mayerrel, és az urad nincs veletek.

HORVÁTNÉ: De hisz ez magától értetõdik, fiam. Az nem elegáns, ha a férj folyton ott lóg. Sõt, egyszerûen nevetséges. Ezt maga Kálmán mondta.

PATAKINÉ: Igen. Vannak, akik Kálmánt okolják. Azt mondják, hogy õ kívánja tõled, hogy így viselkedj.

HORVÁTNÉ: Van benne valami. Azaz, hogy is mondjam neked, egyszóval Kálmán nem tartja elegáns dolognak a féltékenykedést és azt, ha egymás dolgaiba bizonyos határon túl beleavatkozunk. És én a magam részérõl ezt csakugyan szépnek, fessnek tartom. De azért ne hidd, hogy Kálmánnal nem vagyunk a legjobb barátságban. Ebéd alatt például a legkedvesebben mulattat engem, virágot hoz majd minden nap, kezet csókol, megkérdezi, nincs-e rá szükségem, vagy hogy beleegyezem-e, hogy a délutánt együtt töltsük.

PATAKINÉ: És ha nem egyezel bele?

HORVÁTNÉ: Akkor elmegy a kaszinóba kártyázni, vagy kimegy Várkonyi fõhadnaggyal, és célba lõnek a lõtéren. Ezenkívül naponta délelõtt egy órát vív. Nagyon elfoglalja magát.

PATAKINÉ: És a könyvén nem dolgozik, amirõl egyszer beszéltél, hogy pályázni fog vele az akadémián?

HORVÁTNÉ (megvetõen): Azt félretette. Most nem foglalkozik ilyen dologgal. Minek? Nincs már rászorulva az Akadémia száz aranyára. (Affektálva nevet.)

PATAKINÉ: Az igaz.

Szünet.

HORVÁTNÉ: Mit is akartam még neked mondani? Ja igen! Még valamit akarok tõled kérdezni, kedves Irmám. Hogy is mondjam csak? Hallottál olyasvalamit említeni, hogy megcsalom az uramat?

PATAKINÉ: Azt nem!

HORVÁTNÉ: Nem? (Várakozóan.)

PATAKINÉ: Csak azt mondták, hogy udvaroltatsz magadnak.

Bukvics belép a fenéken. Pocakos, alacsony ember: Világos lüszterruha, barna arcszín, kis gyér szakáll.

TÁRSASÁG: Itt a Tosko bácsi! Á, szervusz! Bravó! Éljen! Éljen!

BUKVICS: Hol van a háziasszony? (Kissé dülöngélve elõrejön.) A kezeit csókolom, nagyságos asszonyom. Remélem, nem haragszik meg rám, hogy kicsit elkéstem, de ki kölletett magamat aludni.

Nagy nevetés.

HORVÁTNÉ: Dehogy veszem rossz néven, kedves Tosko bácsi. Csakhogy eljött. Szép magától.

PATAKI: Ez a paraszt! (A feleségéhez.) Látod, fiam, hallatlan, hogy mit meg nem engednek maguknak ezek a bugrisok. Azt hiszi, mert neki ezer holdja van, hát szabad akárhová beállítania részegen.

PATAKINÉ: Talán az öreg régi ismerõse Horvátéknak.

PATAKI: Az ördögöt régi. Két héttel ezelõtt ismerkedtek össze Kálmánnal a kaszinóban. Éppen ott voltam. Most van elõször itt, és részegen jön.

Bukvics kedélyesen, gõgösen sorba kezel a vendégekkel.

PATAKINÉ: Igazán nem értem, micsoda élvezetet jelent Horvátnak az, hogy ilyen alakokkal barátkozik.

PATAKI: A pénz, fiam. Azért, mert ez is gazdag ember.

BUKVICS: Kedves, édes nagyságos asszonyom. Hát kapok-e valami harapnivalót?

HORVÁTNÉ: Hogyne, az istenért! Jean!

JEAN (megjelenik): Parancs!

HORVÁTNÉ: Szervírozzon a nagyságos úrnak hideg borjúsültet, kaviárt, sonkát és szalámit.

BUKVICS: És zöldpaprikát, édes nagyságos asszonyom!

HORVÁTNÉ: És zöldpaprikát.

BUKVICS: És egy jó érett, szép vöröshagymát, drága nagyságos asszonyom!

HORVÁTNÉ: Megjegyezte magának?

JEAN: Igenis! (Meghajlik, el.)

HORVÁT: Foglalj helyet, kedves Tosko bátyám. Milyen bort parancsolsz: múlt évit vagy régit, badacsonyit, magyarádit vagy leánykát?

BUKVICS: Látszik, hogy még nem ismersz. Ne adj nekem mást, barátom, mint múlt évi sillert. Azt. Csak azt iszom. Ez a pezsgõ meg ez a badacsonyi... (Legyint a kezével.)

Horvát, Horvátné, Bukvics és Pataki beszélgetnek. A tisztek az elõtérben összebújnak.

VÁRKONYI: Cigányt kellene hozatni!

SIMON: Épp én is ezt gondoltam.

VÁRKONYI: Nem ér semmit így a mulatság.

SIMON: Hát hozassál!

VÁRKONYI: Az a feneség, hogy nem tudtam pénzt keríteni.

MAYER: Mi az, fiúk?

VÁRKONYI: Arról beszélünk, hogy cigányt kellene hozatni. Érthetetlen, hogy Kálmánnak nem jutott az eszébe. Illenék megtáncoltatni az asszonykát.

MAYER: Én már hozattam. Majd együtt fizetjük.

BUKVICS (közben Horváttal a kis asztalhoz ült, és enni kezdett. Csámcsog): Arról van szó, barátom, hogy tegnap Zomborban voltam. Érted?

HORVÁT: Igen.

BUKVICS: Dolgom volt a tanyámon. Ott mutatták nekem a megboldogult gyámapád földjét. Érted?

HORVÁT: Igen.

BUKVICS: Nagyon szép földek. Nagyon szépek. Mennyi az egész tulajdonképpen?

HORVÁT: Igazán nem is tudom pontosan.

BUKVICS: Mit? Nem tudod pontosan?

HORVÁT: Azt hiszem, kétszáz hold lehet.

BUKVICS (eszik. Kis szünet. A hölgyek közt halk nevetés): Hát, öcsém, én nem kerülgetem a dolgot. Meg szeretném venni tõled. (Ránéz.)

HORVÁT: Nagyon sajnálom, kedves Tosko bátyám, de már nem az enyém.

BUKVICS: Nem a tiéd? Hát kinek adtad el?

HORVÁT: Egy zombori bank vette meg.

BUKVICS: És hogy adtad? (Csámcsog.)

HORVÁT: Holdanként négyszáz forintért, ha jól emlékszem.

BUKVICS (fölugrik): Az istennyila üssön bele! (Vörös a dühtõl.)

HORVÁT (nevetve): De miért?

BUKVICS: Mert becsaptak! Húszezer forintot dobtál ki az ablakon, barátom. Én szívesen adtam volna neked holdanként ötszáz forintot.

HORVÁT: Tudom, hogy olcsón adtam el, de nézd csak, Tosko bátyám: az örökséget nem kaphattam meg mindjárt, nekem pedig pénzre volt szükségem. A bank lekötötte magának a vétel jogát, éspedig holdanként négyszáz forintért, viszont hajlandó volt a pénz jó részét rögtön folyósítani.

BUKVICS (szemrehányóan): Hát nem tudtál várni. (Majdnem siránkozva.) Hát nem tudtál hozzám gyünni, hogy a... (Nagyon dühös.)

HORVÁT: Ha ismertelek volna, Tosko bátyám. A gimnáziumban is csak egyheti szabadságot kaptam, s ezalatt kellett elintéznem a dolgot.

BUKVICS: De minek? Hiszen úgy tudom, hogy azután mindjárt lemondtál az állásodról.

HORVÁT (zavartan): Ez igaz, de sürgõsen ki akartam fizetni régebbi apró adósságaimat.

BUKVICS: Mi a fenének kellett azt kifizetned? Vártak volna szívesen. Adj inni, mert nem tudom, mit csinálok veled! (Horvát kiszalad borért.) Hogy vagy, direktor komám?

IGAZGATÓ: Köszönöm, Tosko, jól.

BUKVICS: Most van a te vakációd. Jó neked. Nekünk gazdáknak meg most van a konferencia. Hahaha! (Annyira nevet, hogy kivörösödik.)

IGAZGATÓ: Nagyon találó megjegyzés. Hehehe! (Horvát tölt Bukvicsnak.) Hallottad, mama? (Feleségéhez fordul, aki Patakinéval beszélget.) Tosko azt mondja...

BUKVICS: Hogy van a kedves tatája, nagyságos asszonyom?

HORVÁTNÉ: Bizony, szegény papa gyenge bõrben van.

BUKVICS: Hm. Hm. (Csóválja a fejét. Iszik. Horvát visszaül.) Hát szóval nincs már semmi a földedbõl?

HORVÁT: Más földem nincs, mint ez az udvar és ez a ház.

BUKVICS: Igazán sajnálom, hogy így becsaptak, igazán sajnálom (iszik), mert jóképû magyar gyerek vagy. Hanem még visszanyerheted, amit elvesztettél. Ha befekteted a pénzedet, visszakaphatod azt a húszezer forintot. Érted?

HORVÁT (léhán): Nagyon örülnék neki, Tosko bátyám. Mirõl van szó?

BUKVICS: Az a kérdés, bízol-e bennem?

HORVÁT: Igen.

BUKVICS: Hát bízhatsz is, mert úgy nézz rám, hogy én még soha életemben se seften, se kártyán nem vesztettem. Érted? Hát hallgass ide. De van még egy kérdés.

HORVÁT: Mi az?

BUKVICS: Tudsz-e, illetve akarsz-e befektetni harmincezer forintot?

HORVÁT (meghökken): Harmincezer forintot?

BUKVICS: Annyit, annyit. No!

HORVÁT: Nézd, kedves Tosko bátyám, ne vedd rossz néven, de nem szándékozom kockáztatni.

MAYER: Kedves Piri, ha belehalok is, meg kell magát ma este csókolnom.

Kis szünet.

HORVÁTNÉ: Majd ha átmegyek a másik szobába, jöjjön utánam.

BUKVICS: Nem kockáztatsz semmit. Mindjárt elmondom neked az egészet. Kockázatról nincs szó. Az a kérdés, akarod-e befektetni. Visszanyerheted, amit a zombori bank kiszedett a zsebedbõl.

Nagy nevetés Horvátné körül.

HORVÁT: Igazán ne érts félre, de (zavartan) harmincezer forintot nem akarnék belevinni.

BUKVICS (kis szünet után): Jó, hát akkor nem beszélünk többet róla. (Iszik.) Szervusz! Mondd csak! Azt hallottam, hogy ezért a házért húszezer forintot adtál, és tizenötezret költöttél a berendezésre.

HORVÁT: Igen.

BUKVICS: Az igaz, hogy szépen laktok. Ez a szoba csakugyan gyönyörû. (Körülnéz.) Hanem a menyecskét (a tiszteket és Horvátnét nézi), úgy látszik, nem nagyon félted. (Koccintanak.)

HORVÁT: Mit féltsek rajta?

HORVÁTNÉ: Jean kérem, kínálja az urakat pezsgõvel!

BUKVICS: Nono! Ne haragudjál, de folyton katonatisztekkel járkál. (Iszik.)

HORVÁT: Az ellen csak nem lehet kifogás, ha sétál és szórakozik a barátaimmal!?

BUKVICS: No hiszen nem azért mondom, de minek beszéljenek róla.

HORVÁT: Azt nem lehet kikerülni. Ilyen kis városban feltûnik az embereknek, ha valaki nem úgy él, mint a többiek.

BUKVICS: Minden feltûnik, barátom. Minden feltûnik. De igazán ne vedd rossz néven, kedves Kálmánom. (Megöleli.) Csak azért mondom, mert olyan jóképû, kedves gyerek vagy, hogy mindjárt, elsõ látásra megszerettelek. Csak õszinte barátságnak tekintsd az egészet. Hát minden feltûnik. Az is feltûnik, hogy a feleségednek a varrónõje ugyanabban a házban lakik, ahol a te százados barátod is lakik. Hogy is hívják?

HORVÁT: Mayer Laci.

BUKVICS: Ahol a Mayer Laci...

HORVÁT (nevet): Ez tiszta véletlen... (Elgondolkozik, és végigsimítja a homlokát.) Tiszta véletlenség...

BUKVICS: Persze hogy véletlen, de látod, ez is feltûnik az embereknek. No szervusz! (Koccintanak.) Nem veszed rossz néven, ugye?

HORVÁT: Dehogy, dehogy, Tosko bátyám. (Reszket.)

BUKVICS: No azért. Gyere ide! (Megcsókolja.)

Kint cigánymuzsika.

HORVÁTNÉ (sikoltva): Itt vannak a cigányok. Jöjjenek csak beljebb. No, ez igazán fess dolog volt! Maga hozatta, Laci?

Mayer mélyen meghajlik.

HORVÁTNÉ: Ebben ráismerek magára. (Táncolni kezdenek. Horvátné már kissé részeg. Lelkesen táncol és kokettál Simonnal. Várkonyi felkéri Patakinét, de már elkésett, mert az a férjével kezd táncolni. Bukvics derékon kapja Horvátot, és komikusan, hetykén rázva magát, mereven feltartott fejjel járja. Jean és Juliette közben félretolják az asztalokat. Horvátné Mayerral egészen elöl, az ajtó közelében táncol. A friss csárdást járják. Forognak.) Most majd jöjjön utánam. (Hangosan.) Jaj, leesik a hajam, meg kell igazítanom! (Abbahagyja a táncot, mind a két kezével fogja a haját. Mayerral karöltve kimegy.)

HORVÁT (észrevette õket. Néhány pillanatig nem tudja, mit csináljon): Üljünk le, Tosko bátyám, sokat ittam, nem bírom már.

BUKVICS: Látod, ezért nem iszom én pezsgõt. Nem jó az, nem jó.

Horvát lassan fölkel, és a közömböset színlelve, az ajtó felé sétál. Benéz, aztán oldalról néz be. A cigány tovább muzsikál. Horvát kimegy.

IGAZGATÓNÉ: Láttad?

IGAZGATÓ: Mit, fiam?

IGAZGATÓNÉ: Ez a gyalázatos Piri kiment Mayerral. Bizonyosan csókolózni akart. Most Horvát utánuk ment.

IGAZGATÓ: Mi a fene!

IGAZGATÓNÉ: Én többet ide nem jövök! (Nagy érdeklõdéssel figyel. A jobb oldal felõl csakugyan hallatszik valami. Az egész társaság figyel.)

HORVÁT (hangja): Ez visszaélés!

MAYER (hangja): Tudni fogom a kötelességemet!

A cigány elhallgat.

HORVÁT: Rendben van.

BUKVICS (a cigányokhoz): Menjetek haza! Itt van! (Egy tízkoronást ad át a prímásnak.)

IGAZGATÓ (fölkel, Bukvicshoz lép): Végtelenül sajnálom. Kellemetlen dolog.

Nagy zavar a társaságban.

PATAKINÉ (a férjéhez): Ez az asszony nyilvános botrányt akart.

Mayer kijön. Becsukja az ajtót. Keresztülmegy a szobán. Nem köszön senkinek. A fenéken el.

HORVÁTNÉ (hangja): Ha neked úgy tetszik...

HORVÁT (hangja fojtottan): Még arra sem vagy tekintettel, hogy mivel tartozol a férjednek.

HORVÁTNÉ: Most nem érünk rá erre!

HORVÁT: De igenis ráérünk! Te akartad!

BUKVICS: Urak, ajánlom, menjünk szépen haza.

A társaság sietve távozik. A szín pár másodpercig üres.

HORVÁT (kiáltása): Ezt mégse!

HORVÁTNÉ (hangja): Nem tudom megérteni! (Bejön jobbról, a férje utána.) Na tessék, elmentek. Szép kis házigazda vagy! Elkergetted a vendégeket.

HORVÁT (fontoskodva adja a józant, nem kiabál, de nagyon hangsúlyoz minden szót): Kérlek, ne élj vissza a türelmemmel. Tisztában kell lennem ezzel a dologgal.

Horvátné a fenék felé siet.

HORVÁT: Itt maradj!

HORVÁTNÉ: De hát mit akarsz, az istenért? (Nyugtalanul a fenék felé néz.)

HORVÁT: Én teneked a legnagyobb szabadságot adtam...

Jean belép tálcával.

HORVÁT: Hagyják kérem az asztalt. Feküdjenek le. Majd reggel leszedik.

JEAN: Jó éjt kívánok! (Meghajlik, el.)

HORVÁT (pár másodpercig az ajtót nézi, ahol Jean kiment, azután becsukja a fenékajtót): Én neked a legnagyobb szabadságot adtam. Úgy gondoltam, hogy egy finom úriasszonyra nem kell vigyázni, nem kell a nyomában lenni, és mégis tudja, mi a kötelessége, mivel tartozik a férjének.

Horvátné a vállát vonogatja. Most is szerepet játszik. Úgy viselkedik, ahogy egy nagyvilági nõt hasonló helyzetben elképzel.

HORVÁT: Azt hiszed, az elõkelõ nõk azt csinálják, hogy amikor vendégek vannak a háznál, kihívják az udvarlójukat maguk után, és csókolóznak a másik szobában? Azt képzeled? Igen?

Horvátné vállat von.

HORVÁT: De most már mindegy. Azt is tudom, hogy Mayer lakására jártál.

HORVÁTNÉ: Ez nem igaz!

HORVÁT: Nem igaz?

HORVÁTNÉ: Nem.

HORVÁT: Esküdj meg rá!

HORVÁTNÉ: Esküszöm!

HORVÁT: Mondd azt, hogy úgy éljen édesapád!

HORVÁTNÉ: Úgy éljen!

HORVÁT (dühösen): Így mondd: úgy éljen az apám, hogy nem voltam Mayer lakásán!

HORVÁTNÉ: Úgy éljen az apám, hogy nem voltam Mayer lakásán!

HORVÁT: De máskor is csókolóztatok.

HORVÁTNÉ: Most elõször.

Horvát le föl jár a szobában. Horvátné leül.

HORVÁT: Hallottad, mit mondott Mayer?

HORVÁTNÉ: Igen.

HORVÁT: Azt mondta, hogy tudni fogja a kötelességét.

HORVÁTNÉ: Ez természetes.

HORVÁT: Hozzá akarsz menni? Szereted? Pirikém! (Kérdõn megfogja a kezét.)

HORVÁTNÉ: Hozzá fogok menni.

HORVÁT: Hozzá? (Idegesen járkál. Erre nem volt elkészülve.) Akkor még éjjel költözz el innen szállodába vagy akárhová, mi tovább nem maradhatunk egy födél alatt.

HORVÁTNÉ: Elköltözzem a saját házamból?

HORVÁT: Ez a ház az enyém!

HORVÁTNÉ: Az én nevemre van írva.

HORVÁT: A te nevedre van írva, de az enyém.

HORVÁTNÉ: A ház annak a tulajdona, akinek a nevén áll.

HORVÁT: Hát ezt honnan veszed?

HORVÁTNÉ: Tegnap megkérdeztem az ügyvédtõl.

HORVÁT: Helyes, akkor holnap vissza fogom íratni az én nevemre.

HORVÁTNÉ: De ezt csak akkor teheted, ha én, a ház tulajdonosa, beleegyezésemet adom.

HORVÁT: A beleegyezésedet fogod adni. Kényszeríteni foglak.

HORVÁTNÉ: Mit nyersz vele? A bankok, ahol váltót zsiráltál Várkonyinak és Hausmernek és Weidlnek és Mayernek és Simonnak, el fogják árvereztetni. Inkább vegyél magadnak egy másik házat, feltéve, ha van rá pénzed. Nekem kell ez a ház.

HORVÁT: Minek?

HORVÁTNÉ: Mert Mayernek nincs kauciója.

HORVÁT (ordítva): Most pedig azt mondom, hogy takarodj ki innen rögtön, szedd össze a ruhádat, és menj!

HORVÁTNÉ: Íme itt van: milyen csúnyán ordítasz! Nem vagy elõkelõ ember. Nincs érzéked! Nincs érzéked! Ez az, amit nem lehet megtanulni.

HORVÁT (elõkelõen): Rendben van, asszonyom. Én ma szállodába költözöm. A házat azonban nem fogom önnek ajándékozni, és ügyvédemnél holnap megteszem a szükséges lépéseket. Isten önnel! (Meghajtja magát, és büszkén el a fenéken.)

HORVÁTNÉ (a tükörhöz megy, és a haját igazgatja. A tükörbe belebeszél): Szegény fiú, igazán nagyon sajnálom.

Jean belép.

HORVÁTNÉ: Mit akar, Jean?

JEAN: A nagyságos úr meghagyta, hogy csomagoljak össze neki fehérnemût és ruhát, és vigyem el reggelre az Arany sasba.

HORVÁTNÉ: Tegye úgy, amint parancsolta. A bõröndöt megtalálja a kamrában. Az ágyából vegye ki a hálóinget, és vigye el neki mindjárt. Küldje be Juliette-et.

JEAN (meghajlik): Igenis.

HORVÁTNÉ (dúdol): „Elrepült a darumadár...”

JULIETTE: Parancsol, nagyságos asszonyom?

HORVÁTNÉ: Kérem, Juliette, menjen Mayer százados úr lakására, és mondja meg neki, hogy sürgõs megbeszélnivalóm van vele. Ha nincs otthon, keresse az Európa kávéházban, és a pincérrel hívassa ki. Jöjjön vele együtt, és a kapun eressze be.

JULIETTE: Igenis.

HORVÁTNÉ: Siessen!

Függöny