Harmadik felvonás

Az elsõ felvonás díszlete. A bútorok azonban mások. Egyszerû, de igen ízléses régi holmi. Nagy tisztaság. Fehér függönyök, az asztalon virág. A szobában csak egy ágy van. A szoba közepén kerek asztal, rajta könyvek, tinta, toll.

VARGÁNÉ (vasúti kalauz neje, törölget a szobában. Termetes szõke nõ, fekete szûk szoknyában, rövid ujjú világos, piszkos blúzban, a haja kétoldalt csigafrizurába van csavarva, ami sehogy sem illik hozzá. Az asztalon meglátja Horvát tanári könyvecskéjét. Fölveszi, nézegeti, lapoz benne): Egyes, négyes, négyes, hármas, kettes, keltes, kettes, egyes...

POSTÁS (hangja kívül): Jó napot!

VARGÁNÉ (kiált): Itt vagyok! (Kifelé indul.)

POSTÁS (belép): Itt tetszik lenni? Egy levél van ide címezve. Horvát Kálmán tanár úrnak. Itt lakik?

VARGÁNÉ: Igenis, tegnap óta itt lakik.

POSTÁS: És egy másik levél Horvát Kálmánné úrnõnek.

VARGÁNÉ: Az nem lakik itt, hanem a házában, a Bercsényi utcában. Külön élnek.

POSTÁS: Igen. Ezt nem tudtam.

VARGÁNÉ: Még nincsenek egészen szétválasztva, de már nem sokáig.

POSTÁS: Ejnye, ejnye. Osztán miért?

VARGÁNÉ: Hát mert az asszony rossz volt. Tudja, a tisztekkel...

POSTÁS: Ejnye, ejnye. Pedig olyan szép, derék ember a Horvát tanár úr.

VARGÁNÉ: Hát ismeri?

POSTÁS: Hogyne ismerném, amikor a fiamat három évig tanította. Egyszer bementem hozzá kérdezõsködni a gyerekrõl. Nagyon finoman beszélt velem. Nagyon finom ember.

VARGÁNÉ: Hja, hja!

POSTÁS: No már ilyet! Az isten áldja meg.

Vargáné tovább törölget, dúdol, aztán újra felveszi a tanári noteszt és nézegeti.

ISKOLASZOLGA: Jó napot kívánok!

VARGÁNÉ: Jó napot!

ISKOLASZOLGA: A tanár úr itthon feledte a noteszét. Elküldött érte.

VARGÁNÉ: Itt van, tessék.

ISKOLASZOLGA (körülnéz): Visszajött ide lakni, ahol azelõtt volt!?

VARGÁNÉ: De ugye akkor a másik szoba és a konyha is az övéké volt?

ISKOLASZOLGA: Igen. Itthon fõztek.

VARGÁNÉ: Igaz, hogy nagyon sok adósságuk volt?

ISKOLASZOLGA: Az igaz.

VARGÁNÉ: Aztán meg, hogy sokat örököltek?

ISKOLASZOLGA: Az is igaz.

VARGÁNÉ: Nem tudja, mennyit?

ISKOLASZOLGA: Nagyon sokat. Talán százezer forintot.

VARGÁNÉ: De mondják, hogy elköltötték az egészet.

ISKOLASZOLGA: Azt már nem tudom.

VARGÁNÉ: Mondja csak, mikor mentek szét? Mennyi ideje lehet?

ISKOLASZOLGA: Várjon csak! Egy éve volt nyáron. Igen, egy éve. Jövõ nyáron lesz második éve.

VARGÁNÉ: És mondja, hallottam, hogy ideig nem tanított.

ISKOLASZOLGA: Igen. Mikor örökölt, akkor lemondott, és nem tanított, de azt hallottam a tanári szobában, hogy már a múlt õszkor vissza akart jönni, csakhogy akkor nem volt hely.

VARGÁNÉ: No de ilyet!

ISKOLASZOLGA: De isten áldja meg, sietek a notesszal. (El.)

JULIETTE (belép): Jó napot kívánok!

VARGÁNÉ: Jó napot!

JULIETTE: Horvát tanár úr itt lakik, kérem?

VARGÁNÉ: Igen.

JULIETTE: A nagyságos asszony küldött, hogy mondjam meg: a nagyságos úr régi íróasztalát még délelõtt el fogja küldeni.

VARGÁNÉ: Igen, mondta a tanár úr, hogy egy íróasztalt hoznak.

JULIETTE: Mikor jön ma haza a nagyságos úr?

VARGÁNÉ: Azt mondta, hogy tizenegy óra után itthon lesz.

JULIETTE: A nagyságos asszony el akar jönni. Beszélnivalója van a nagyságos úrral.

VARGÁNÉ: Ugyan mi beszélnivalója lehet?

JULIETTE: Azt nem tudom.

VARGÁNÉ: Hát mondja, mikor veszi el õt az a kapitány?

JULIETTE: Azt én nem tudom.

VARGÁNÉ: De jár oda magukhoz!?

JULIETTE: Mostanában nem nagyon jön. Jobb is szeretem, ha nem jön.

VARGÁNÉ: Mért?

JULIETTE: Nagyon smucig ember. (Sóhajt.) Tudja, hogy a nagyságos asszonynak nincs pénze, és mégse ad neki.

VARGÁNÉ: Ne mondja! Nem ad neki pénzt?

JULIETTE: Én már négy hónapja egy krajcárt se kaptam a bérembõl. El is megyek. Október elsején felmondok.

HORVÁT (megjelenik. Filozofikus nyugalom jellemzi mozdulatait és beszédét. A szobalánnyal bizonyos erõltetett, de ízléses kedélyességgel beszél): No mi az, Juli?

Vargáné kimegy.

JULIETTE: Kezét csókolom, nagyságos úr! Eljöttem megmondani, hogy az íróasztalt, ami végett írni tetszett, a nagyságos asszony még ma délelõtt elküldi, és õ maga is eljön, mert szeretne beszélni a nagyságos úrral.

HORVÁT: Beszélni velem? (Kicsit meg van döbbenve, de azért továbbra is tréfás.)

JULIETTE: Igenis.

HORVÁT: Mondja meg neki, hogy délután kettõig itthon vagyok.

JULIETTE. Igenis. Kezeit csókolom. (El.)

HORVÁT (leteszi a kabátját. A szekrénybõl elõveszi a régi munkakabátot, felhúzza, majd egy vastag könyvet kezd fölvágni. Látszik, hogy mindezt jó érzéssel, céltudatossággal és megelégedettséggel teszi. Ha nem is boldog, de egyensúlyban van. Kopogás): Szabad!

BADICS (belép. Hóna alatt dolgozatok. Mélyen meghajlik.) Alázatos szolgája!

HORVÁT: Jó napot, Badics! Tegye ide, kérem. (Az asztalon helyet mutat.)

Badics odateszi.

HORVÁT. Köszönöm, hogy elhozta.

BADICS: Kérem alássan.

HORVÁT: Foglaljon helyet.

BADICS: Köszönöm szépen. (Mereven ül.)

HORVÁT: Ez a második dolgozat egy kicsit nehezebb tárgy volt, ugye?

BADICS: Igen. Mindenesetre.

HORVÁT: Mennyit írt róla?

BADICS: Tizenhat oldalt.

HORVÁT: Remélem, olyan jó lesz, mint amilyen az elsõ dolgozata volt.

BADICS: Igyekeztem.

HORVÁT: Látom, hogy önállóan tud gondolkodni. Ezt nagyon becsülöm.

Badics boldogan feszeng a széken.

HORVÁT: A legtöbb ember nem képes erre. Még felnõttek sem. Van eszük, de nem használják, hanem egyszerûen úgy cselekszenek, mint mások. Például módjukban volna meggondolni, ha valamit tenni akarnak, és mégsem gondolják meg. A gondolkodás önállósága olyan valami, ami megvédi és megvédheti az embert minden kellemetlenségtõl. Ezt ön még nem érti. Majd késõbb, az életben lesz alkalma arra, hogy megértse.

BADICS: Igen.

Szünet.

HORVÁT: Mához egy esztendõre már az egyetemre iratkozik. Ott már kezdeni fogja az életet megismerni. Ott már igen. Még nem választott pályát?

BADICS: Még nem, azaz körülbelül. Talán orvos leszek.

HORVÁT: Orvos? Nagyon szép pálya. Azaz tulajdonképpen minden pálya szép, csak boldoguljon rajta az ember. De még ez se fontos. Az a fontos, hogy az ember meg legyen elégedve magával.

BADICS: Igen.

HORVÁT: Ez pedig csak úgy érhetõ el, ha mindent, amit tenni akar, jól meggondol, szóval ha önállóan gondolkodik, akkor aztán soha sincs oka megbánni, amit tett.

BADICS: Igen.

HORVÁT: Mert az emberi ész olyan valami, hogy rájön minden igazságra magától. Amint a kutya a szimat után megtalálja a vadat, éppúgy az emberi ész mindig ráakad az igazságra, ha meg nem kötik.

BADICS: Igen.

HORVÁT: Az emberek ugyanis megkötik az eszüket (nevet), nem akarnak tovább nézni az orruknál, mert tudják, hogy akkor meglátnák az igazságot, és az igazság sokszor, igen sokszor kellemetlen. Ezért aztán végképp leszoknak róla, hogy gondolkozzanak. Érti? (Nevet.) Pedig ez nagy ostobaság. Mert ha csak nem valami különös kegyeltjei a sorsnak, egyszer csak mégis el kell jutniok az igazsághoz. No és akkor nem tudnak mit csinálni. Akkor kétségbeesnek, tönkremennek, elvesztik a fejüket, elégedetlenek önmagukkal, pedig a megelégedettség a legfontosabb dolog. Ilyenkor aztán nagyon nehéz visszanyerni azt. De szert lehet rá tenni. Mert az a másik megelégedettség, ami onnan eredt, hogy nem nézték meg az igazságot, hazug, erkölcstelen és nevetséges megelégedettség volt, míg az a másik megelégedettség, amelyet az ad meg, hogy lenyeljük az igazság keserû piruláját, és megnézzük az igazságot, és meglássuk az igazságot, és a végére járunk az eszünkkel az igazságnak, mert a mi emberi eszünk olyan nagyszerûen képes erre, ez a megelégedettség aztán az igazi, mert ezt nem változtatja meg semmi, ez biztos talaj, amelyen keményen megállhatunk, és nem kell soha félni, hogy egy napon beomlik a lábunk alatt. (A végén kissé kedélyesen, nevetve az asztalra csap.)

BADICS: Igen.

VARGÁNÉ (belép): Kérem, tanár úr, egy hölgy óhajt beszélni a tanár úrral.

Badics feláll.

HORVÁT: Rögtön. (Vargáné el.) No, sokat meséltem most magának. Gondolkozzék rajta, mert érdemes, de önállóan gondolkozzék rajta, ne higgye el nekem, hogy így van, hanem saját maga kezdje el újra a gondolatmenetet, és vizsgálja meg, hogy ugyanoda lyukad-e ki, ahová én. És csak akkor fogadja el, ha ugyanoda jut. (Kezet nyújt.)

BADICS: Igenis.

HORVÁT: Isten áldja meg!

BADICS (még egyszer mélyen meghajlik): Alázatos szolgája.

HORVÁT: Tessék!

HORVÁTNÉ: (kockás, sötét színû kendõben, fekete ruhában belép): Ó, Istenem, Kálmán! (Sírni kezd. Ráborul.)

HORVÁT: No, ne sírj. (Nem taszítja el, de nem nyúl hozzá. Megfogja a kezét, odavezeti az asztalhoz). Ülj le!

Horvátné az asztalra borulva tovább sír.

HORVÁT: No, ne sírj. Beszélj, kérlek. Mit akarsz, mért jöttél?

HORVÁTNÉ: Mért jöttem? Ó, milyen kegyetlen vagy, hogy ezt kérdezed!

HORVÁT: No, ez még talán nem kegyetlenség.

HORVÁTNÉ (megtörli a szemét): Azért jöttem, Kálmán, hogy bocsánatot kérjek tõled. (Sír.) Megkérjelek, fogadj vissza, mert így nem tudok élni. Nem tudok...

HORVÁT: Kérlek, ne beszélj tovább. Nem akarlak megalázni azzal, hogy mindezt végighallgassam és aztán nemet mondjak. Megmondom hát most mindjárt, hogy ez lehetetlenség.

HORVÁTNÉ: Ó, Istenem, ha elmondhatnám, hogy mennyit szenvedtem, hogy mennyire megbántam, amit tettem, hogy milyen csúnya, utolsó dolognak tartom az egészet, akkor meggyõzõdnél róla, hogy csak szerencsétlen vagyok és nem gonosz. Nem vagyok gonosz. Nem vagyok rossz. Szerencsétlen vagyok, mert szeretlek, Kálmán. Jobban szeretlek, mint valaha.

HORVÁT: Szeretsz? (Mosolyog.)

HORVÁTNÉ: Igen, szeretlek. Esküszöm neked, téged szeretlek, csak téged, s ez az utolsó esztendõ olyan számomra, mint egy rossz álom.

HORVÁT: Várj csak, kedves Piri. Várjál. Most hadd beszélek én. Be fogod látni, hogy nem vagyok igazságtalan irántad. Te arra kérsz engem, hogy bocsássak meg neked. Megbocsátok. Nem haragszom rád többé. Kívánom, hogy élj boldogan. Nem volt ez mindig így. Tavaly nyáron, amikor kikergettél a házadból, akkor gyûlöltelek, nagyon gyûlöltelek, és arra gondoltam, hogy megöllek. Nagyon nehéz volt lemondanom errõl a tervrõl. Nemegyszer zsebembe dugtam már a revolvert, hogy elmegyek hozzád és lelõlek. Aztán mégis inkább a kocsmába mentem. Bizonyára hallottad, hogy ittam. Nem mulattam. Leültem és ittam. Ittam, hogy ne érezzem a fájdalmat, hogy ne kelljen rád gondolnom. Hogy ne kelljen arra gondolnom, milyen ostobán elhibáztam az életemet, milyen ostobán szétszórtam nyolcvanezer forintot, amellyel magamat is, téged is egész életre boldoggá tehettelek volna. Mert rájöttem ám, hogy magam voltam mindennek az oka.

HORVÁTNÉ: Látod, látod, ugye! (Kezéhez kap.)

HORVÁT (lassan kihúzza a kezét): Igen, magam voltam mindennek az oka. Bevallom elõtted is. Volt idõm gondolkozni. Mindennek rájöhettem a nyitjára. Egy egész esztendeig ezen gondolkoztam. Könnyelmû embernek születtem. Nem tudtam a pénzzel bánni. A vágyaim elragadtak, és úrrá lettek felettem. Vakon engedelmeskedtem nekik. Minden vágyamat teljesítettem. Megvásároltam mindenfélét, ami megtetszett. És nem voltam képes arra, hogy egyetlen kívánságodat ne teljesítsem. Ezt gazságnak tartottam volna akkor. Én, akit azelõtt a sors arra kárhoztatott, hogy a vágyaimat úgyszólván sohasem teljesíthettem, úgy éreztem, hogy most elégtételt kell vennem a nehéz esztendõk szenvedéseiért, rögtön, most egymás után meg kell valósítanom minden óhajomat. Nem mertem és nem akartam arra gondolni, hogy erre az örökség nem lesz elég, hogy az hamar, nagyon hamar elfogy. Egyszerû polgári családból származtam. A gyámapám közönséges paraszt volt. Nem volt megfelelõ társaságom. A tanárokat, a kollégáimat nem szerettem. Mást akartam. Az elõkelõség és az elegancia tetszett nekem. Ezért, mint a gyerek, egyenesen azok megszemélyesítõihez, a katonatisztekhez fordultam. Volt pénzem, megszerezhettem magamnak ezt a társaságot. Teljesíthettem ezt a vágyamat is. Úrnak és nagylelkûnek születtem. Az vagyok ma is. Nesztek, itt van! Szeretek másoknak örömet okozni. Gyönyörködtem abban, hogy ha elém tettek egy váltót, azt meg sem néztem és aláírtam. Ezt valami szép és lélekemelõ dolognak éreztem. Mert valóban az is. Amikor hozták a barátaim kifizetetlen váltóit, kinyitottam a tárcámat, és könnyû szívvel leszámoltam a pénzt. Mennyi kell? Ezer korona? Itt van. Vagy ötezer? Nem tesz semmit: itt van. Úgy éltem és gondolkoztam, mintha tenger pénznek volnék az ura. Ha ma milliárdos lennék, újra így tennék. Ha azonban még egyszer nyolcvanezer forintot adnának a kezembe, akkor egészen másképp rendezném a dolgokat. De akkor gyerek voltam. Tetszett, hogy úgy élek, mint az elõkelõ urak. Vadásztam, célba lõttem és lovagolni tanultam. Miután Magyarországon a gazdag emberek így élnek, a szegény emberek abban a hagyományban nõnek fel, hogy ez a legszebb élet. Nincsenek tekintettel arra, hogy a gazdag emberek csak azért élnek így, mert nem értenek semmihez, és miután egész nap nincs semmi dolguk, egész nap szórakoznak, és olyan szórakozást választanak, amihez semmilyen különös tudomány nem kell. Mondhatnám, hogy az egész mód, ahogyan elvertem a sok pénzt, elrontottam az életemet és a tiédet is, ezen a begyöpösödött és merõben magyar felfogáson alapult, amelyet nálunk a polgárság az elõkelõ életet illetõleg a dologtalan gazdagoktól tanul. Értesz engem?

HORVÁTNÉ: Igen.

HORVÁT: Figyelj kérlek, jól rám. Ebbõl fogod megítélni, hogy mennyire nem vagyok igazságtalan irántad. Azóta, hogy elváltunk, sokat gondolkoztam és tanultam. Nem könyvbõl. Úgy tanultam, hogy mindenrõl pontosan és részletesen gondolkoztam. Azt mondhatnám, hogy ez alatt a másfél év alatt fejlõdtem igazán férfivá. Mikor az örökségünkhöz hozzájutottunk, akkor közös megegyezéssel - e szerint a polgári fölfogás szerint, amely a legfõbb jónak és legszebbnek a dzsentri életet tekinti, játszani kezdtük a dzsentri házaspárt. Te jukkerasszony lettél, én pedig egy kaszinói úr. Tetszelegtünk magunknak a szerepünkben, és nem fáradtunk bele a játékba, mert mulatságos volt. Bámultak bennünket, irigyeltek bennünket, mi pedig bámultuk saját magunkat. Én szeretõt tartottam, te pedig udvaroltattál magadnak. Nem voltál rám féltékeny, vagy pedig nem mutattad. Én azonban nagyon féltékeny voltam rád, de szintén nem mutattam. Akinek rendben van az erszénye, annak ez nem olyan nehéz, mint egy szegény embernek. Amint fogyott a pénzünk, s én néha aggódva gondoltam arra, hogy nemsokára végképp elfogy, úgy nõtt a féltékenységem. De akkor már nem tudtam változtatni semmin, meg aztán meg is voltam gyõzõdve róla, hogy nem fogsz megcsalni. Többször akartam említeni neked, hogy ezt elvárom tõled, de aztán azt gondoltam, hogy egy kaszinói úr ilyen dolgokról soha, semmilyen körülmények között nem beszél a feleségével. És akkor egy idegen ember részegen megmondta nekem, hogy már elkéstem, már hiába szólnék. Ami azután történt, az csak megerõsítette bennem a gyanút, hogy a dolog nem lehet üres szóbeszéd.

HORVÁTNÉ: De hiszen akkor még nem csaltalak meg.

HORVÁT: De igen. Ezt utóbb teljes bizonyossággal megtudtam. Már akkor csaltál, amikor még szó se volt a válásról. Belátom, hogy ennek inkább én voltam az oka, mint te. Én kezdtem ezt a játékot, te csak velem jöttél, és stílszerûen folytattad. Nem is vagy hibás.

HORVÁTNÉ: No látod?! Édes Kálmánom!

HORVÁT: Azonban én most nagy nehezen talpra álltam. Nehéz, nagy munka volt. Háromnegyed évig ittam. Folyton ittam. Mindennap holtrészegen feküdtem le, és reggel, fölébredéskor már ott volt a konyakosüveg az asztalon. Három hónap óta azonban nem iszom. Egyszerre csodálatos erõ szállt meg. Vágy, hogy még egyszer éljek, dolgozni tudjak, örülni tudjak és egészséges álommal aludjak. Hogyan sikerült ez nekem, ma sem értem, ettõl a naptól kezdve nem ittam semmit. Csodálatos érzéseket éltem át. Hallatlan örömöket, amelyek olyan boldoggá tettek, hogy megbocsátottam mindenkinek, és nem bántam semmit, semmit. Örültem, hogy élek, és hogy az életet ilyen gyönyörû szépnek találom. Úgy éreztem magamat, mint a lábadozó beteg. Az ételekben csodálatos ízeket fedeztem föl. A levegõben új illatokat. A hideg víz, amelyben reggel mosdottam, az örömnek, a nyugalomnak és a megelégedettségnek érzésével töltött el. Kezdtem olvasni újságokat, könyveket, érdekelt minden. Ha asszonyok, lányok jöttek szembe velem az utcán, nem néztem többé félre, nem néztem el a fejük fölött, hanem a szemük közé, és megfordultam utánuk. Úgy éreztem, hogy semmilyen igazságtalanság nem történt velem, egy kis baleset mindössze, amit szépen kihevertem és újra egész ember vagyok. Eközben sokszor sajnáltalak tégedet, mert tisztában voltam vele, hogy számodra a csalódások csak ezután fognak következni. És ha jól sejtem, most következtek el.

HORVÁTNÉ: Ó, már régen, Kálmán, régen, mindjárt azután. (Sír:)

HORVÁT: Ne sírj. Figyelj rám! Szóval én talpra álltam. Nincs pénzem. A fizetésem egy része is le van tiltva a kezességi kötelezettségek révén. Havi hatvan forintból kell megélnem. De meg fogok élni. Sõt, jól fogok élni. Mindennap adok egy-két magánórát. És mától kezdve esténként írni fogok. Folytatni fogom a geológiai könyvemet. Az akadémia újra kihirdette a pályázatot, és én most már meg akarom nyerni. De nem akarok dicsekedni neked. Térjünk át a te dolgodra. Tehát azt akarod, hogy visszavegyelek?

HORVÁTNÉ: Igen, Kálmán. (Sír:) Igen.

HORVÁT: Miért? Mayer elhagyott? Nem akar elvenni?

HORVÁTNÉ: Nem szeretem õt! Utálom!

HORVÁT: Azt kérdeztem, el akar-e venni vagy nem.

HORVÁTNÉ: Nem tudom. Nem törõdöm vele. Téged szeretlek. Ölj meg, vagy verj agyon, de bocsáss meg, és szeress újra egy kicsit.

HORVÁT: Nem öllek meg, mert már nem vagyok beléd szerelmes. Agyon nem verlek, mert szeretlek és sajnállak.

HORVÁTNÉ: Milyen jó vagy! Ó, Kálmán, ha tudnád, mit érzek! Engedd meg hogy itt maradjak, itt, ebben a szobában, ahol annyi boldog szép esztendõt töltöttünk el. Istenem (föláll, körülnéz), milyen boldogok voltunk itten!

HORVÁT: Ez igaz, boldogok voltunk, de még egyszer itt, együtt boldogok sohase lehetnénk. De hát a jövõd miatt még nem kell aggódnod. Megvan a házad. Remélem, nincs rajta teher.

HORVÁTNÉ: Nincs.

HORVÁT: Abból megélhetsz. A házból két lakást lehet csinálni. Kiadod, kapsz érte ezer forintot. Magad meg ellakhatsz az udvari két kis szobában. A berendezést pedig eladhatod. Kaphatsz érte négy-ötezer forintot.

HORVÁTNÉ: Azt már részben eladtam.

HORVÁT: Mennyiért?

HORVÁTNÉ: Ezerkétszázért.

Horvát vállat von.

HORVÁTNÉ: Nem, Kálmán. Én így gondoltam: eladom a házat, és a pénzt visszaadom neked. Vissza kell fogadnod. (Horvát rázza a fejét.) Nem akarom tõled többé ezt az ajándékot. Vedd vissza. Ha engem nem akarsz visszafogadni, elmegyek innen, dolgozni fogok, cseléd leszek. (Sírni kezd.) Nem fogok zülleni. Az a remény tartja majd bennem az erõt, hogy talán valamikor újra teljes szívvel tudsz szeretni engem. Errõl nem mondok le: Ó, istenem, mennyit sírtam, hány éjszaka nem aludtam! Akkor gondoltam el mindezt. Igazán nincs mit tennem. Az édesapám meghalt. Ha az anyám élne, elmennék hozzá, mellette maradnék. Õ nem kergetne el. (Sír:) De nincs senkim, senkim, csak te vagy. És neked sincs senkid, csak én. Ezt be kell látnod. Nincs senkid.

HORVÁT: Nincs senkim. Magam vagyok. De a magányom nyugalmát nem ajándékozhatom oda neked. Nehezen szereztem meg. Nagyon nehezen. Nehéz munkával. Bele is õszültem ebbe a munkába egy kicsit. Nézd! (A haját mutatja, szelíden.) Ennek a munkának a sikerét nem kockáztathatom többé. Nem tehetem többé valakitõl függõvé, például tõled. Ha ezt nem nézném, visszavennélek. Hogy itt élj velem. Vigasztalnálak, beszélgetnék veled. Talán egy-két év múlva örömet kezdenék találni benne, ha megcsókolnálak, de mindez kétes, bizonytalan. Így lenne-e? Nem bánnám-e meg? Nem rontanám-e el azt a hûvös boldogságot, amelyet a magány ad meg és az, hogy ki tudtam békülni a sorsommal. Nem, ezt nem szabad kockáztatnom. Önzés ez tõlem, de nem csúnya önzés. (Szünet.) Nem ajánlhatok neked mást, mint amit mondtam. A ház jövedelmébõl megélhetsz. Élj úgy, mint egy özvegyasszony.

HORVÁTNÉ: Kálmán, borzasztókat beszélsz. Én fiatal vagyok.

HORVÁT: Én is fiatal vagyok. (Szünet.) Késõbb, talán évek múlva még összekerülhetünk. Ha sokat, nagyon sokat szenvedtél már. Mert egy asszony szenvedése sokkal kisebb értékû, mint egy férfié. Neked sokkal hosszabb ideig kell szenvedned miattam, mint amennyit én szenvedtem miattad, hogy közelebb kerüljek hozzád. Most még messze vagyunk egymástól. Én egy egész esztendeig a legnagyobb nyomorúságban voltam. Nálad csak most kezdõdik, hiszen még két héttel ezelõtt láttalak az utcán Mayerrel.

HORVÁTNÉ (elhaló hangon): Ó, már hónapok óta borzasztó állapotban vagyok.

HORVÁT: Azt látom, hogy megkomolyodtál. Gondolkozni kezdesz a dolgokról. Még többet kell gondolkoznod. Sokat. Neked is talpra kell állnod. Egyedül. Segítség nélkül. Akkor talán még szó lehet arról, hogy együtt menjünk tovább. Akkor már nem lesz rám szükséged, nem lesz rám föltétlenül szükséged, és akkor talán nem is lesz rám nézve többé áldozat, ha magamhoz veszlek. Most fõképp az eldobott szeretõt látom benned. Ha engedném, hogy ide jöjj lakni, ez nagy-nagy áldozat volna részemrõl. Ezt magad se tartod kívánatosnak, ugye?

HORVÁTNÉ: Nem.

HORVÁT: De ha évek múlva, mondom, évek múlva azt látnám, hogy van erõd legyõzni a szerencsétlenségedet, mint ahogy nekem volt erõm hozzá, s neked ez könnyebb lehet, mint nekem, mert engem csak az élet vágya segített, téged pedig a szerelem fog segíteni, ha csakugyan szeretsz engem, mondom, ha lesz ehhez erõd, akkor talán egy magamhoz méltó asszonyt fogok benned majd látni, és nem szánalomból, nem könyörületbõl vagy a régi szerelem emlékei miatt, hanem egy új szerelem hatása alatt nyújtom feléd a kezemet. Ez egészen más volna. Egészen más. Érted?

HORVÁTNÉ: Igen. (Szemét töröli.)

Vargáné kopog.

HORVÁT (kinéz): Mi az?

VARGÁNÉ: Egy íróasztalt hoztak.

HORVÁT: Hozzák csak be. (Kitárja az ajtót.) Ide tegyék. (A régi helyre mutat. Két mezítlábas napszámos behozza az asztalt.)

HORVÁTNÉ: Milyen rendetlenek ezek a cselédek, le se törölték. (A zsebkendõjével törölgeti.)

HORVÁT: Vargáné asszony, legyen szíves, törölje csak le az asztalt.

VARGÁNÉ (bejön): Igenis. (Törölget.)

Horvát pénzt ad az embereknek. A napszámosok száján látni, hogy ezt mondják: „Köszönöm alászolgája”, de nem hallani. Horvátné felveszi a kendõt, és szomorúan nézi, hogy a férje fürgén kulcsokat vesz elõ egy kis dobozból.

HORVÁT: Megvan! (Az íróasztalhoz lép, és kinyitja a fiókját.) Horvátné a tintát és a tollat a középsõ asztalról az íróasztalra teszi.

HORVÁT (széket hoz, leül, és a legalsó fiókból kikeresi könyvének a kéziratát): Itt van. Százhuszonhét oldal. (Nézegeti. Nem néz föl.) Hogy voltam képes ezt félretenni? Látod, ez volt a bûnöm, és bûnhõdtem is érte.

HORVÁTNÉ (az ajtó felé oson, megáll): Isten veled, Kálmán! Dolgozzál sokat. Jó munkát kívánok neked. (Elcsuklik a hangja.)

HORVÁT (hirtelen, meglepetten föláll. Látszik, hogy szeretne odamenni, szeretné megsimogatni a síró asszonyt, aztán mégis úgy marad állva az asztalnál): Isten veled!

HORVÁTNÉ: Úgy fogok tenni, ahogy mondtad. (El.)

HORVÁT (egy pillanatig mereven néz maga elé, aztán leül, félreteszi a teleirt papírokat, tiszta papirost vesz elõ, bemártja a tollat, megnézi a régi kéziratot, és írni kezd. Mintegy magát biztatva): Tehát a harmadkor...

Függöny