Elsõ felvonás

Nagy, de nem világos, és stílus nélkül bútorozott polgári ebédlő. Reggelihez terített asztal, findzsákkal, tejeslábassal, vizesüveggel. Az asztal kissé már szét van dúlva, egy asztalkendő az egyik széken, a másik összegyűrve az abroszon. Már hárman vagy többen is reggeliztek itten. Perticsné jobboldalt összekuporodva, slafrokban újságot olvas. Csak hevenyében van megfésülve, a kontya részben lóg, de az arca már erősen púderezett. Nagy termetű, jó alakú asszony. Azt a benyomást kelti, hogy minden pillanatban érzi a termetének szépségét. A színpadon körülbelül fél percig egyedül van. Lapoz az újságban, babrálja a haját, ülési módot változtat. A közönségnek érezni kell, hogy ni, ez a nő, milyen jól és biztosan érzi magát, kissé öreg már, és most reggel gusztustalan is, de este mutatós lehet. Ha a színésznő azt érzi, hogy ezt az impressziósorozatot nem tudja ennyi idő alatt a közönségben felkelteni, akkor ezt a némajátékot ki kell nyújtani tovább.

SZOBALÁNY (megjelenik a jobb hátsó ajtóban, halkan mondja): Nagysága kérem, a Janika azt mondta, híjam a nagyságát.

PERTICSNÉ: Az a gyerek csak most kel fel, mondja meg neki, hogy siessen, öltözzön.

SZOBALÁNY: Igenis! (Eltűnik.)

Kis szünet.

PERTICSNÉ újságolvasásba merül. Csengetés. A szobalány áthalad a szobán, és látni, amint beereszti a postást.

A POSTÁS: Jó reggelt kívánok! Ajánlott van, kérem! Boér Kálmán miniszteri titkár úrnak.

SZOBALÁNY: A nagysága majd átveszi, menjen csak be.

A POSTÁS: Nincs itthon Boér úr?

PERTICSNÉ: Nincs.

A POSTÁS: És van a nagyságának írott meghatalmazása?

PERTICSNÉ: Van hát. Ejnye, hát maga nem tudja: ez az úr nálunk lakik, és meghatalmazás van tõle. (Felkel, és a pohárszék egyik fiókjából kiveszi az ívet.) Itt van ni!

A POSTÁS (megnézi): Tessék kérem aláírni.

PERTICSNÉ ír.

A POSTÁS: Új ember vagyok, kérem, csak elseje óta kézbesítek ebbe a kerületbe. Kezeit csókolom.

PERTICSNÉ leül az asztalhoz újra. A szobalány kiereszti a levélhordót, azután visszajön az oldalszobába, nyilván tisztogatni. Az asszony egy ideig némán nézi a levelet, azután felbontja egy hajtûvel, átfutja, borítékba visszateszi. Tovább olvassa az újságot.

SZOBALÁNY (újra megjelenik a jobb hátsó ajtónál): Kérem, a Janika nagyon sír, és azt mondta, hogy rögtön híjam a nagyságát. (Csakugyan hallani valami gyereksírást.)

PERTICSNÉ: Mi baja már megint ennek a gyereknek?! (Lassan kimegy, mint aki már megszokta a kicsi szeszélyeit.)

Kis szünet.

SZOBALÁNY (az asztalon rakosgat, egyet és mást a pohárszékhez visz, és a polcra meg a fiókba rak, közben kiáll az elõszobaajtóba): Boris!

SZAKÁCSNÕ (hangja): Mit akar?

SZOBALÁNY: Mondok magának valamit. Nekem úgy jön, hogy ebben a házban máma valami nagy hecc lesz... (A szakácsnõnek egy pillanatra hallatszik a hangja, de nem érteni, hogy mit mond). Majd meglátja! (Leszedi az asztalt, összehajtogatja az abroszt, dúdol.) Szebb vagy, mint az anyád, az ég szakadjon rád...

PERTICSNÉ (belép a jobb hátsó ajtón): Lujza, magának rögtön fel kell menni a mamához, siessen, mondja meg neki, hogy a Janika beteg, és kéretem, mindjárt jöjjön le.

SZOBALÁNY: Igenis! (Kimegy, látni a nyitva hagyott elõszobaajtón át, hogy mindjárt elmegy, csak egy kendõt vesz elõbb a hátára.)

PERTICSNÉ (a telefonhoz lép, vár): Halló, halló. Kérem házfelügyelõ úr, legyen szíves a központot. Halló, központ, a 38-79-et. A 38-79-et. (Rövid szünet.) A belügyminisztérium? Halló! Kérem sürgõsen Boér Kálmán urat! Igen? (Rövid szünet.) Maga az, Kálmán? Kérem, jöjjön haza mindjárt, Janika nagyon beteg. Igen, lázas. Éppen most tettem neki be a hõmérõt. Egészen magán kívül van ez a gyerek. Félek, hogy nagyon beteg lesz. Hozza mindjárt a kocsiján dr. Tolnayt is. Még otthon találja... No jó, de akkor elmegy hazulról, és akkor csak estefelé kapjuk meg... Nem, mindjárt kell! Kemény utca 12., II. emelet. Siessen! (A kagylót leteszi, háromszor megnyomja a csillárról lógó csengettyût.)

SZAKÁCSNÕ: Tetszik parancsolni? (A fenékajtóban megjelenik.)

PERTICSNÉ: Húzza át Boris az én ágyamat, a lepedõt, a paplant, a vánkosokat, mind cserélje ki tisztával. Siessen, mert mindjárt jön az orvos. A Janikát azután át fogjuk fektetni. A többi ágyakat vesse fel, és rakja rendbe a szobát. Ha az ebéd késik, nem baj.

SZAKÁCSNÕ a jobb hátsó ajtón kimegy.

PERTICSNÉ pár percig keresi a levelet, azután megtalálja a pohárszéken, és elzárja, majd a tükör elé áll, és a fésûvel próbálja igazítani a rendetlen kontyát. Csengetés. Kimegy az elõszobába, kinéz a kémlelõlyukon, és beereszti a szobalányt.

SZOBALÁNY: Azt izeni, kérem, a nagysága, hogy rögtön jönni fog.

PERTICSNÉ: Mit csinált?

SZOBALÁNY: A konyhában volt, de készült valahová, mert utcára volt öltözve.

PERTICSNÉ: Jól van, menjen be, és segítsen Borisnak az ágyat áthúzni. (Szobalány a jobb elülsõ ajtón ki akar menni.) De siessenek!

SZAKÁCSNÕ (a jobb elülsõ ajtó bejön, s egy feltûnõen piszkos vánkos van a kezében): Nagysága, kérem, erre a vánkosra nem tetszett adni huzatot.

PERTICSNÉ: Ágyazza csak be az úr ágyába. (A hátsó ajtón el.)

SZAKÁCSNÕ: Igenis!

Kis szünet.

SZAKÁCSNÕ: Már telefonált is.

SZOBALÁNY: Kinek!?

SZAKÁCSNÕ: Kinek, hát a „Kálmánnak”!

PERTICSNÉ (hangja): Lujza! Lujza! Jöjjenek! (Gyermeksírás hallatszik.) Én nem értem magukat! (A szakácsnõ és a szobalány a jobb hátsó ajtón sietve el. Körülbelül öt-hat másodpercig a szín üres, azután csengetés, ismételt csengetés.)

SZOBALÁNY (a jobb elülsõ ajtóból jön, átmegy a szobán, és kinyitja az ajtót): Kezét csókolom!

TELKESYNÉ: Jó reggelt!

PERTICSNÉ (a jobb elülsõ ajtóban megjelenik): Kisztihand, mama! (Összecsókolóznak.)

TELKESYNÉ: No mondd már, mi van a Janikával?

PERTICSNÉ: Nagy láza van, éppen most tettem be neki a hõmérõt. Kérem, menjen be hozzá, mama, nekem sietnem kell magamat rendbe hozni, mert mindjárt itt lesz az orvos.

TELKESYNÉ: Tolnaynak telefonáltál?

PERTICSNÉ: Nem! Kálmánnak a minisztériumba! (A szakácsnõ átmegy, ki az elõszoba felé, a beszélgetés pár pillanatra megakad.) Hiszen tudja a mama, hogy megígértem neki, hogy akármi történik ezzel a gyerekkel, rögtön értesítem.

TELKESYNÉ: Mégis értesíteni kell Jenõt is!

PERTICSNÉ: Telefonáljon neki, mama!

TELKESYNÉ: Jó, de azt fogom neki mondani, hogy az elõbb én telefonáltam Kálmánnak.

PERTICSNÉ: Köszönöm, mama, mindegy. (Jobb hátsó ajtón el.)

TELKESYNÉ (telefonál): Halló! Kérem a 80-15-öt. Igen, 80-15! Halló! Kérem, a számvevõség? Igen?... Akkor kérem sürgõsen Pertics urat. Az anyósa. Halló! Te vagy az, Jenõ? Azt akarom veled tudatni, hogy a kisfiad, a Janika beteg. Nagy láza van... Csak az elébb... Már gondoskodtunk orvosról... Telefonáltam Kálmánnak, hogy hozza Tolnayt. Reméljük, nem lesz semmi nagyobb baj... Már minek jönnél haza?... Most méri a lázát. Még nem tudni. Isten veled.

PERTICSNÉ (a jobb hátsó ajtón jön be, otthoni reformruhát húzott. A ruha vörösesbordó, igen egyszerû, de jó szabású, és anyaga finomnak látszik. Hátul még nincs begombolva. A kezében hõmérõ): Nézze, mama, az istenért, jól látom-e, harminckilenc hattized?!... Csupa láz annak a gyereknek az arca, és egészen zavarosak a szemei.

TELKESYNÉ (az ablakhoz megy, megnézi): Ez, fiam, harminckilenc hattized! (Némán, komolyán néznek egymásra.)

PERTICSNÉ: Nohát, éppen csak ez kellett nekem!... (Megfordul, hogy az anyja hátul bekapcsolja a ruháját. Az inge kilátszik és a meztelen háta is. Dúsan csipkézett, de nem egészen tiszta ing, vörös szalag van belefûzve. Fésülködik.)

TELKESYNÉ fésülni kezdi.

Szünet.

PERTICSNÉ: Ha ez a gyerek meghal, én megölöm magamat! (Szenvedélyesen mondja, de nem túl hangosan.)

TELKESYNÉ: Ejnye, már miért halna meg; én nem értelek, hogy ennyire meg vagy ijedve!

PERTICSNÉ: Jól tudja a mama, hogy miért vagyok megijedve, és nem ért?

TELKESYNÉ: Már én azt mondom, hogy nem jó anya az, aki nem egyformán szereti a gyermekeit, és ezt megmondtam neked máskor is, és most is mondom.

PERTICSNÉ: Jó, jó, mama, jó, de én nem tehetek róla! (Befejezi frizuráját, amely divatos, szép, de mégsem ízléses, mert a haj festett voltát a pompázatos volta miatt elárulja. Csengetnek. A szobalány kisiet ajtót nyitni. Tolnay és Boér lépnek be.)

BOÉR: Tessék! (Elõrebocsátja az orvost. Az elõszobában leteszik a felöltõiket, azután bejönnek az ebédlõbe.) Tessék!

TOLNAY: Kezeit csókolom, kisztihand! (Mélyen meghajlik, és kezet fog a hölgyekkel.)

PERTICSNÉ: Az istenért, doktor úr, nézze, milyen óriási láza van a fiamnak, és nyugtasson meg bennünket, iszonyúan meg vagyunk ijedve. (Átadja a hõmérõt.)

TOLNAY: Ne tessék kérem aggódni. (Megnézi a hõmérõt.) Egy kis gyermekbetegség lesz; nagyságos asszonyomnak nem kell ezt magyarázni. Jó ez a hõmérõ?

PERTICSNÉ: Azt hiszem.

TOLNAY: No, majd én is megmérem. Mióta panaszkodik a Janika?

PERTICSNÉ: Az este még semmit sem vettünk észre. Tegnap délután egy kis barátjánál volt fent a második emeleten. Este ugyan keveset vacsorált, úgy emlékszem... (Az orvos és az asszony a jobb elülsõ ajtón kimennek.)

BOÉR idegesen járkál a szobában.

TELKESYNÉ leül az ablak melletti karosszékbe.

Kis szünet.

TELKESYNÉ: Soha se tudja az ember ezekkel a gyerekekkel!

BOÉR: Parancsol!?

TELKESYNÉ: Mondom, hogy sohase tudja az ember, ezekkel a gyerekekkel mikor van baj.

BOÉR: Igaz!

Szünet.

TELKESYNÉ: Gondolom, Janika egyszer egy torokfájást leszámítva, nem is volt még beteg!

BOÉR: Nem, soha semmi baja se volt.

TELKESYNÉ: No, én bízom Tolnay doktorban.

Szünet.

BOÉR: Nagyságos asszonyom mikor jött át?

TELKESYNÉ: Mindjárt reggeli után. Aranka küldött értem. Akkor én „telefonáltam magának”, hogy hozza a doktort, és megtelefonáltam Jenõnek is, hogy beteg a gyerek.

BOÉR: Igen. (Szórakozottan maga elé néz.) Most emlékszem, mintha este láttam volna a gyerek szemein, hogy lázas. Egy pillanatra, emlékszem, ránéztem és úgy keresztülment rajtam, no, ennek valami baja lesz... és csendesebb is volt a vacsoránál, hiszen tudja a nagyságos asszony, mennyit szokott beszélni.

TELKESYNÉ: Igazán borzasztó, hogy ennek az Arankának hogy kijut a betegápolásból. Hát Istenem, minden anyának kötelessége, és szívesen áldozza oda az idejét és a szépségét is, de mégis, a múlt évben a Jenõke difteritisze meg a Palika sarlachja, azelõtti évben megint a Palika kanyarója. Ez egy kicsit sok volt.

Szünet.

TELKESYNÉ: Aranka nagyon meg van ijedve.

BOÉR: Inkább elég nyugodt.

TELKESYNÉ: Maga nem ismeri õt e tekintetben. Borzasztó izgatott. Csak erõlködik, hogy nyugodtnak látszassék, és sikerül is, de én észreveszem. Rendkívüli lelkiereje van.

BOÉR: Igen, páratlan lelkierõ van benne.

Szünet.

Három rövid csengetés, ajtócsapás.

TELKESYNÉ: Ugyan ki jöhetett?

BOÉR: Ez Jenõ lesz! (Feláll). Õ szokott így csengetni.

TELKESYNÉ: Jenõ?

PERTICS (megjelenik az ajtóban): Kisztihand, mama! (Kezet csókol cuppantva, azután megcsókolja jobbról és balról.) Szervusz! (A férfiak kezet fognak.)

PERTICS: Hát mi történt?

TELKESYNÉ: A doktor benn van a gyereknél Arankával, még nem tudunk semmit.

PERTICS: Szent Isten! (Összecsapja a kezeit. A felkiáltás és a gesztus fontoskodó. Olyan, mintha elõre elhatározta volna, hogy ezt mondja, mert el volt készülve rá, hogy valami súlyos diagnózist mondanak.)

TELKESYNÉ: Lehet, hogy csak egy kis influenza. Ne légy annyira megijedve!

PERTICS: Hiszen ismer a mama, mennyire féltem a gyermekeimet... (Ide-oda járkál.) Egy órai szabadságot kértem, hogy körülnézzek itthon... Te elhoztad a doktort, ugye?

BOÉR: Igen!

PERTICS: Nagy szerencse, hogy a hivatalod olyan közel van hozzá, másképp talán már nem is találtad volna otthon.

TELKESYNÉ: A doktor, úgy látszik, azt gondolja, hogy Aranka nem jól mérte a lázat, vagy hogy rossz a hõmérõ, mert újból megméri.

PERTICS: Aranka mérte?

TELKESYNÉ: Igen.

PERTICS: Mennyi volt?

TELKESYNÉ: Harminckilenc és hattized.

PERTICS: Akkor annyi is az! Szent Isten! (Most már hangosan.) Harminckilenc és hattized, és az a gyerek tegnap este még teljesen egészséges volt! (Kissé exponáltan érzi magát a jó apa szerepében, és természetszerûleg túloz, mint ilyenkor az emberek szoktak. Le-fel sétál, majd hirtelen megáll.) Ha Aranka mérte, akkor annyi is volt. És tegnap ennek a gyereknek semmi baja nem volt. Erre pozitíve emlékszem. Pozitíve emlékszem. Te is emlékszel, ugye? (Boér felé fordul.)

BOÉR: Én egy pillanatra mintha lázasnak láttam volna a szemeit, de ez csak most utólag jutott eszembe.

Szünet.

PERTICS: No, hát én bemegyek. (Kimegy a bal hátsó ajtón. Az orvos és az asszony az elülsõ ajtón jönnek ki.)

BOÉR (a férj után kiált): Jenõ! Jenõ!

PERTICSNÉ: Jenõ is megérkezett?

TELKESYNÉ: Igen!

BOÉR (visszatér a férjjel): A másik szobába fektették?...

PERTICSNÉ: Legyen szíves, mama, menjen be addig a gyerekhez!

TELKESYNÉ némán kimegy.

PERTICS: Alázatos szolgája, doktor úr! (Kezet fog.) Hát, kérem, hogy áll a dolog?

Kis szünet.

TOLNAY: Hát én kérem, elõ fogom adni a véleményemet. Tessenek talán helyet foglalni. (Csend, elhelyezkednek.) A vizsgálat nyomán, amelyet az imént megejtettem, arra a következtetésre jutottam, hogy a kisfiúnak csontvelõgyulladása van. A baj infekciózus természetû, igen heves, úgyhogy itt sürgõsen tenni kell.

PERTICS: Jézus, Istenem!

TOLNAY: Elsõsorban és kizárólag az operatív beavatkozás jön itt szóba. Ennek módozatait azonban egy konzílium van hivatva megbeszélni, amelynek összehívását sürgõsen, még ebben az órában szükségesnek tartom.

PERTICS: Csak siessen, doktor úr, az istenért, tessék, itt a telefon. Tanárt hívjon rögtön. (Mindannyian felkelnek, mozgolódnak.)

TOLNAY: Pataky és Schwarcz professzorokat fogom hívni. (Megnézi az óráját.) Talán még otthon vannak. Addig, nagyságos asszonyom, tessék hideg borogatásokat rakni a fájós lábra, tíz percenként váltogatva, és tessék leküldeni jégért.

PERTICSNÉ: Igen. (Kimegy a konyha felé.)

TOLNAY (telefonál, a többiek izgatottan figyelik): Halló! (Vár, leteszi a kagylót, újra felveszi, újra leteszi, végre türelmét veszti és kopog). Halló, kérem 72-22-t! Igen, 22-t! Halló! Kérem Schwarcz tanár urat. Te magad vagy? Szervusz. Egy sürgõs konzíliumra akarlak felkérni. Igen, rögtön kellene. Osteomyelitis acutissima. Harminckilenc és hattized temperatúra. Most diagnosztizáltam. Tehát rögtön jössz. Hozd magaddal Patakyt, vagy értesítsd elõbb telefonon, ha nincs otthon, akkor Horváthot. (Az asszony keresztülmegy a szobán, utána a szakácsnõ mosdótálat visz tele vízzel.) Tehát rögtön indulsz, Pertics Jenõ úr fia, József utca 17., II. emelet. Hányas szám, kérem?...

PERTICS: Nyolc.

TOLNAY: II. emelet 8. ... 17. Igen. (Leteszi a kagylót.)

PERTICS: Hol fogják operálni, kérem, doktor úr?

TOLNAY: Pataky professzor a Major-szanatóriumban operál legszívesebben. Horváth - szintén. Ha a konzílium csatlakozik a véleményemhez, és a sürgõs operációt kívánja, akkor egy óra múlva beszállítjuk, és az operációt rögtön megcsináljuk.

PERTICS: Engedje meg doktor úr a kérdést, hiszen legjobb ezt mindjárt tisztázni, mennyibe fog kerülni az operáció és a szanatórium elõreláthatólag?

TOLNAY: Hát, kérem, ezt így egyszerre nagyon bajos megmondani. Úgy körülbelül hét-nyolcszáz korona körül lehet az egész. Egészen ezerig.

PERTICS: Igen.

SZOBALÁNY (egy fazékban jeget hoz): Itt a jég, nagyságos úr!

PERTICS: Adja csak ide. (Átveszi a fazekat, és a betegszobába viszi.)

BOÉR (aki eddig mozdulatlanul állt, a bal oldali ajtó fejfájának támaszkodik): Mit csinálnak vele, doktor úr, mi lesz az operáció, legyen szíves ezt elmondani.

TOLNAY: Hát, kérem, felvágjuk a beteg lábat, felvéssük a beteg csontot, ahol a fertõzõ anyag lerakódott, és kitisztítjuk, kikaparjuk, mert ez okozta a mérgezést.

PERTICS (visszajön): Szegény kisfiamnak rettenetes fájdalmai vannak. (Sírva fakad, leül, zsebkendõt vesz elõ.)

TOLNAY: Legyen erõs kérem, Pertics úr. A kisfiának az állapota ugyan rendkívül súlyos, de még az operációval minden valószínûség szerint sikerülni fog õt megmenteni. És meg kell még önt forma szerint kérdeznem, ami ugyan felesleges, hogy beleegyezik-e az operációba?

Rövid szünet.

PERTICS: Természetesen.

BOÉR (hirtelen elõlép): Tudniillik, ugyebár, ha a konzílium az operáció mellett dönt?

TOLNAY: Nem lehet szó másról itt kérem, nem lehet szó.

BOÉR: És mondja, doktor úr, a lábát az operáció után is használhatni fogja? Nem lesz szükség mankóra vagy effélére?

TOLNAY: Nem, nem, ha felgyógyul, akkor minden valószínûség szerint teljesen egészséges ember lesz.

PERTICSNÉ (megjelenik az ajtóban): Kérem, doktor úr, a gyerek vizet kért inni, adhatok neki?

TOLNAY: Igen, tessék neki adni. Hanem nézzük meg a beteget.(Perticsné a konyhába megy. Az orvos és Pertics a jobb oldali elülsõ ajtón ki a betegszobába. A színpadon pár pillanatig egyedül marad Boér, csakhamar azonban visszajön az asszony egy pohár vízzel.)

BOÉR (fojtottan): Aranka! (A jobb elülsõ ajtóban, mint valami õr vagy kém megjelenik Telkesyné.)

PERTICSNÉ: Mit akar?

BOÉR: Borzasztó ez!

PERTICSNÉ: Borzasztó! (Ránéz. Átadja az anyjának a vizet, aki eltûnik vele.)

BOÉR: Soha életemben nem hittem, hogy ilyen rettenetes helyzetbe kerülök. (Kezet csókol az asszonynak, megcsuklik a hangja.)

PERTICSNÉ: Uralkodjék magán, még nincsen elveszve semmi!

BOÉR: Az a gyerek meg fog halni.

PERTICSNÉ (rémülten): Ne beszéljen ilyeneket.

BOÉR: Az én gyerekem!...

PERTICSNÉ: Az istenért, fogja be a száját.

BOÉR: Most látom be, amit eddig soha, hogy ezt a gyereket el kellett volna innen vinni. Nem lett volna szabad nekem itt hagyni egy idegen ember házában. El kellett volna innen vinni.

PERTICSNÉ: Menjen a szobájába, zárkózzék be, és sírja ki magát, ha már ilyen gyenge ember. (Mereven egy helyben áll.) Ne csináljon itt komédiákat, legyen férfi.

BOÉR: Alig várom már, hogy a gyereket a szanatóriumba vigyék.

PERTICSNÉ: Mit akar maga csinálni?

BOÉR: Nem tudom, de így nem maradhat tovább.

PERTICSNÉ: De hát, Kálmán, legyen esze! Nyugodjék meg, barátom. (Hevesen megszorítja a kezét.) A gyerek meg fog menekülni, néhány nap múlva túl lesz minden veszélyen. (Csengetés.) Itt vannak a tanárok. Szóljon Jenõnek. (Kinyitja az elõszobába nyíló ajtót. A tanárok már vetkõznek, a szobalány lesegíti a bundáikat.)

BOÉR (kimegy az orvosok elé. Meggyújtja a sötét elõszoba gázlámpáját. Az egyik tanár zsebkendõt vesz elõ, hangosan kifújja az orrát): Alázatos szolgája.

PERTICSNÉ kezet fog az orvosokkal.

BOÉR (bemutatkozik): Boér Kálmán vagyok. (Pár pillanatig az orvosok még kint maradnak az elõszobában, mintegy információkat szerezni.)

PERTICSNÉ: Tessék, erre! (A két tanár elõremegy a szobában.)

SEBÉSZTANÁR (már magyaráz): Bizony, kérem, ilyen esetekben a sürgõs operáció az egyetlen gyógyszer. Mindenekelõtt azonban látnunk kell a beteget.

PERTICSNÉ (elõremegy): Erre tessék! (Kinyitja a jobb elülsõ ajtót, a tanárok belépnek.)

A szobalány és szakácsnõ besettenkednek az ebédlõbe, de Boér rájuk szól.

BOÉR: Csukják be az ajtót, kérem!

A két cseléd kimegy. Néhány másodperc múlva.

PERTICS (kitámolyog a betegszobából): Nem tudom nézni ennek a szegény kisgyereknek a szenvedéseit. (Leül és zokog.) Én már nem bízom semmit sem. Én láttam, a szegény elsõ kislányom éppen ilyen volt a halála elõtt. Te akkor még nem laktál nálunk. Agybaja volt, négy nap alatt pusztult el. (Zokog.) Ilyen nehéz pillanatokban igazán jólesik az igazi barát. (Megöleli. Boér idegesen elhúzódik, de Pertics nem veszi észre.) Tudom, Kálmánkám, hogy te is úgy szeretted a Janikát, mintha csak a saját gyereked lett volna (a kezeit szorongatja), és éppen ezért kérdezlek meg, mert nézd, most, ha ma délelõtt szanatóriumba szállítjuk, akkor utána kell nézni, hogy honnan szedem azt a hét-nyolcszáz koronát. Ennyit mondott Tolnay. Nekem készpénzem nincsen, talán mindössze kétszáz korona, az is kell még erre a hónapra. Fel kell venni a bankból. Ha volnál szíves zsirálni nekem egy ezerkoronás váltót. Ugye megteheted, Kálmánkám?

BOÉR: Hogy lehet errõl beszélni is, ez természetes.

PERTICS: Rád ismerek, rád ismerek. Igazi úr vagy és jó barát. Nem hagysz el bennünket a bajban és veszedelemben.

A SEBÉSZ (hangja hallatszik, mert az ajtó is nyílik): Teljes világosságra van itt, kérem, szükség a vizsgálathoz.

TELKESYNÉ (az ajtóból): Jöjjön, Kálmán, gyújtsa fel a lámpákat.

BOÉR bemegy.

TOLNAY (a következõ pillanatban már kijön): Kedves Pertics úr, legjobb volna, ha kegyed személyesen hozná el ezt a receptet most mindjárt.

PERTICS: Igen, igen. (Átveszi.)

TOLNAY: Messze van itt a patika?

PERTICS: Második ház!

TOLNAY: Menjen, kérem, menjen. Rá van írva különben is, hogy sietve meg kell csinálni a patikárusnak.

PERTICS: Igen, igen. (Kicsit boldog, hogy tehet valamit.) Megmentik, ugye, doktor úr? (Szalad.)

TOLNAY: Tessék sietni! (Visszamegy, de elõbb kiereszti a színre a hölgyeket.)

TELKESYNÉ (zsebkendõt vesz elõ, törülgeti a szemeit): Szegény Arankám! (Megöleli Perticsnét.) Reád hirtelen jön ez a nehéz csapás.

PERTICSNÉ (kibontakozik): Ugyan, mama, miért izgat fel? (Nagyon hangos.) Meg fogják operálni, és egészséges lesz. (Hirtelen leül az asztal mellé, és görcsösen sírni kezd. Nem takarja el az arcát, csaknem egyenesen ül; egész felsõ teste rángatódzik.) Akkor siratott volna a mama, amikor férjhez adott.

TELKESYNÉ: Ne vádolj engem fiam, az Isten akarta így. (Megsimogatja a fejét.)

PERTICSNÉ: Ha ez a kisgyerek meghal, öregasszony leszek néhány nap alatt. (Dadogja a szavakat sírás közben és rángatódzik.)

BOÉR (visszajön, amint megpillantja a vonagló asszonyt, rögtön határozottan rászól): Magának le kell feküdni! (Erélyes, de mégis rekedt a hangja.)

TELKESYNÉ: Feküdj le, Arankám!

BOÉR: Jöjjön! (Gyengéden támogatni akarja.)

PERTICSNÉ (feláll, nagyon hangosan): Hagyjon! (A jobb hátsó ajtón sietve kimegy, azután kívülrõl kiált.) Mama! Jöjjön, mama!

TELKESYNÉ utánamegy.

SEBÉSZTANÁR (hangja hallatszik): Igen, igen! (Két tanár belép.) Talán lenne szíves kérem a beteg mellé bemenni!

BOÉR némán bemegy.

Szünet.

SCHWARCZ (felhúzza a szemöldökeit): Casus valde malum!

SEBÉSZTANÁR: Az operatív beavatkozás mindenesetre nagyon is kétséges, mondjuk tíz percent valószínûség, de nézetem szerint meg kell kísérelni.

SCHWARCZ: Non putarem. (Ugyanaz a póz.) Non est auxilium. A beteg az asztalon hal meg. A szívgyengeség nagyon is kifejezett... Casus gravis!

TOLNAY (belép): Nincs pulzus! Azt hiszem, itt az exitus csak pár perc kérdése.

SEBÉSZTANÁR: Eszerint kérem az operatív beavatkozásról le kell tenni. Egy esetre emlékszem a praxisomból (igen ruganyos, értelmes), egy hasonló fudroyáns osteomyelitishez hívtak ilyen gyors konzíliumra. A beteget, egy húszéves fiút, gyorsan beszállítottuk, és megoperáltam. A láz úgyszólván momentán leszállt, a beteg meggyógyult. Abban az esetben azonban a szív teljesen érintetlen volt. Hát eszerint a kolléga úr itt marad, és közli a konzílium szomorú eredményét a házbeliekkel. Talán még próbál egy kámforinjekciót. Igen? Ut aliquid! (Kifelé indulnak.)

BOÉR (hirtelen elõlép): Nincsen segítség, tanár urak?...

SEBÉSZTANÁR: Sajnos, itt emberi erõ semmit sem tehet.

BOÉR: Talán mégis be lehetne szállítani a szanatóriumba.

SEBÉSZTANÁR: A szíve nem bírja ki az altatást. Önnek ugyebár, a család rokona...

BOÉR bólint.

SEBÉSZTANÁR: Önnek nyíltan megmondom, én a legkétségbeesettebb eseteket is megoperálom, de kérem, csak a sikernek legalább egy ezredrésznyi valószínûségével. Itt azonban a valószínûségrõl többé szó sem lehet. A betegnek nincs pulzusa. Ez, kérem, a szomorú valóság.

BOÉR: Igen, igen. (Rövid szünet. Kiveszi a tárcáját.) Engedjék meg kérem, hogy a honoráriumot rögtön átadjam. (Nagyon nehezére esik a beszéd. Húszkoronást ad a sebésznek.)

SEBÉSZTANÁR: Bocsánat, én konzíliumért negyven koronát szoktam kapni.

BOÉR: Pardon! Bocsásson meg. Az ember gyakorlatlan az ilyesmiben. (Még egy bankjegyet ad.) Parancsoljon! (A háziorvos a jobb elülsõ ajtón észrevétlenül kimegy. Schwarcz tanárnak mindjárt két bankjegyet ad.) Tessék! (Az orvosok zsebre gyûrik a pénzt. Boér kikíséri õket, a szobalány segítségével feladja rájuk a kabátot, közben a jobb hátsó ajtóban megjelenik Telkesyné, vörösre sírt szemekkel, de az orvosok nem veszik észre. Telkesyné visszafordul, mintha a belsõ szobába, a lányához beszélne. Int a kezével, hogy maradjon.)

Szünet.

BOÉR (visszajön): Menjen be a gyerekhez. (Telkesyné mellett beszól az ajtón.) Mindjárt meg fog halni, jöjjön csak be. (Telkesyné keresztet vet, eddig nem jutott eszébe.)

PERTICSNÉ kibotorkál, és Boérral kézen fogva bemennek a betegszobába. Közben kijõ az orvos.

TOLNAY: Nincs még itt a Pertics úr? (Perticsné és Boér nem hallgatnak rá, bemennek.)

TELKESYNÉ: Nincs, még nem jött meg! (Siránkozik.) Ugye, még segíthet az orvosság?

TOLNAY: Nem valószínû, nagyságos asszonyom, nem valószínû, de kötelességünk az utolsót is megpróbálni, és a beteg életét, ha csak pár perccel is, meghosszabbítani. (Kis fecskendõt szed elõ a zsebébõl, kiveszi a skatulyából, és próbálgatja.)

PERTICS (künn idegesen csenget. Az ajtót a szobalány sietve nyitja. A férfi lélekszakadva rohan be): Tessék! (Az asztalra teszi az üveget. Azután visszamegy az elõszobába levetkõzni. Az orvos azalatt kibontja az üvegcsét, megtölti a fecskendõt és a betegszobába megy. Pertics visszajön. Meglátta az elõszoba fogasáról, hogy a tanárok elmentek.) Elmentek a professzorok?

TELKESYNÉ: El. Azt mondták, hogy nincs segítség. (Zokog.)

PERTICS (nekilát a sírásnak): Ki gondolta még... volna... kedves... mama, mikor... ma... reggel... elmentem hazulról, hogy délre (megöleli az anyósát) ilyen borzasztó csapás fog érni... Az orvosokat... majd... ki... kell... fizetni... majd... felírjuk a címüket... és... elküldjük a pénzt. Majd Tolnay megmondja, mennyit.

TELKESYNÉ: Kálmán már kifizette õket.

PERTICS: Milyen igazi derék, jó barát ez a Kálmán. (Tovább sír.)

TOLNAY megjelenik az ajtóban. Perticsné sikoltása hallatszik.

PERTICS: Meghalt?

TOLNAY bólint.

TELKESYNÉ sikolt, és teljes erõvel sírni kezd. Pertics is erõsen zokog. Az orvos összerakja a fecskendõsskatulyát, zsebre vágja és kimegy. Igyekszik meghatottnak lenni és lábujjhegyen jár, amire persze nincs semmi szükség, mert a jelenlevõk meglehetõs zajt csapnak.

PERTICS: Hol van szegény Arankám?

TELKESYNÉ: Benn van!

PERTICS: Majd megkérem Kálmánt, hogy telefonáljon, kérjen nekem két napi szabadságot a fõnökömtõl.

TELKESYNÉ: A gyerekek is nemsokára jönnek az iskolából.

PERTICS: Nem is sejtik még szegények, hogy a kisöccsüket elvesztették. Majd mama lesz olyan szíves nekik megmondani.

TELKESYNÉ: Igen, Jenõkém, igen!

A jobb elülsõ ajtóban megjelenik elõször Perticsné, azután Boér. Az asszony nem sír, mintegy dermedt a fájdalomtól és a félelemtõl.

PERTICS (hozzámegy): Drága Arankám! Édes feleségem, elvesztettük... (Át akarja ölelni, de az asszony kibontakozik, és leül az asztal mellé egy székre.)

PERTICS: Kálmánkám, ugye leszel szíves telefonálni Wiznernek, és nekem két napi szabadságot kérni. (Meg akarja ölelni õt is, hogy a keblén egy verset sírjon.)

BOÉR (egy pillanatig némán a levegõbe néz, azután megrázkódik, visszatartja Perticset, aki a halottas szobába akar menni): Eridj ki innen, az istenért (felemeli az öklét), és ne bõgj annyit, mert megõrülök. Ez a halott az én gyerekem!

Sikoltások. Boér most sírni kezd, Pertics arcát nem látni, mert háttal áll a közönségnek, oldalra görnyed, hátul a cúgos cipõjének a szalagjába fel van akadva a nadrágja. Nyilván a patikába futás közben csúszott fel. Pertics sziluettje egészen az elõtérben. Komikus, szomorú figura.

Függöny