Második felvonás

Ugyanaz a szoba. A temetés után való nap, estefelé. Az előszobaajtó nyitva. A lámpa ott is ég, a többi ajtók is nyitva. A szakácsnõ a kályhát rakja, kendõben van, nyilván a nagy léghuzat miatt, amely a lakást átjárja.

TEMETKEZÉSI SZOLGA (lemászik a létráról. A létra a jobb elülsõ ajtófélfához van támasztva. Összehajtogatja a nehéz fekete drapériákat, amiket leszedett): No, már csak egy van! (Leteszi az összehajtott szövetet egy székre, amely egészen az elõtérben áll, s amelyen sorban egymásra rakva egész csomó ilyen fekete, ezüstrojtos drapéria áll. A létrát a fenékajtó félfájának támasztja, felmászik és az utolsó drapériát szedi le.)

SZAKÁCSNÕ: No, maga hamar elkészült.

SZOLGA: Nem elõször csinálom.

SZAKÁCSNÕ: Jó seft ez a maguké. Elhozzák ezeket a fekete rongyokat, kiakasszák, leakasszák, és szedik be a kétszáz forintokat. Hanem nem szeretnék ilyen pénzbõl élni.

SZOLGA: Pedig jól meg lehet élni. A fõnökömnek van egy-kettõ-kilenc emeletes háza.

SZAKÁCSNÕ: Ne meséljen!

SZOLGA: Nem mesélek, ez igaz. No! (Összeolvassa a darabokat.) Cvá, drá, fiá, finef, zehsz, zibn, aht, nájn, cén, ölf, cvölf ... Kész! No, Isten áldja meg. (Szalutál.)

SZAKÁCSNÕ: Jó éjt. Hajja, hé, hagyja csak itt azt a létrát!

SZOLGA: Le akartam vinni a házmesternek.

SZAKÁCSNÕ: Levisszük majd mink.

SZOLGA vállat von. Az elõszobában hagyja a létrát. Nem köszön.

SZAKÁCSNÕ kimegy a jobb elülsõ ajtón. Hallatszik, hogy az ablakot becsukja. Azután visszajön, becsukja az összes ajtókat és teríteni kezd. A pohárszék fiókjából kiszedi az abroszt és összehajtva már az asztalra teszi, amikor csengetnek. Kimegy ajtót nyitni.

EGY IDEGEN CSELÉD lép be kendõvel a vállain. Hajadonfõvel. Jó cipõi, formás bokái vannak.

SZAKÁCSNÕ: Jó estét, Helén!

AZ IDEGEN: Jó estét. (Leül, körülnéz.)

SZAKÁCSNÕ: Éppen jókor jön. (Terít.)

AZ IDEGEN: No mondja, mondja, drágám. De mindent mondjon el, megígérte... De várjon, elõbb kérdezek valamit. Az én nagyságámnak mondtam, hogy maga mondta, hogy a maguk nagyságos ura nem tudta, hogy a Janika nem az õ gyereke volt. Az én nagyságám azt mondta, hogy ez lehetetlen, ezt kérdezzem még egyszer utána magától.

SZAKÁCSNÕ: Pedig úgy volt. Én se hinném, ha nekem mondaná valaki. A mi nagyságos urunk nem tudta, hogy a gyerek nem volt az övé.

AZ IDEGEN: Hát ezt alig lehet elhinni. Mert nézze. Az a kisfiú annyira hasonlított a maguk szobaurához, hogy az én nagyságám sokszor mondta, amikor elmentek a gangon az ablakunk elõtt: „No, itt nem nehéz megmondani, hogy melyik gyerek kihöz tartozik.”

SZAKÁCSNÕ: Mink is azt hittük, hogy tudta. Azt hittük, hogy meg vannak alkudva, és a Kálmán nagyságos úr azért fizet olyan sokat. Mit gondol: százötven forint! Az õ ellátása nem kerülhetett többe, mint havonként, sokat mondok, hatvan forintba. De tegnap meglátszott a mi nagyságos urunkon, hogy soha eszébe se jutott, hogy a kisfiú a másiktól lehet. Annyira jajgatott. Mink csak néztük a Lujzával, de azután, tudja, mikor az orvos már megmondta, hogy meghalt a Janika, erre megszólalt a Kálmán nagyságos úr is. Azt mondta neki. „Ne bõgj már annyit, az Isten áldjon meg, hiszen ez az én gyerekem!”

AZ IDEGEN: Hogy mondta?

SZAKÁCSNÕ: Ne bõgj már annyit, hiszen ez az én gyerekem.

AZ IDEGEN: Ne bõgj már annyit, hiszen ez az én gyerekem. No, jót fog nevetni a nagyságám, ha ezt elmondom neki. És mondja, maga már itt volt, amikor a másik úr ide jött lakni?

SZAKÁCSNÕ: Én másfél évvel késõbb jöttem, de aki itt elõttem szakácsnõ volt, azt mondta, hogy addig nem volt semmi. (Kézmozdulat.) Pedig õ lesett rájuk.

AZ IDEGEN: Hát aztán?

SZAKÁCSNÕ: Én is lestem rájuk!

AZ IDEGEN: Mondja el, mondja csak, drágám, mondja!

SZAKÁCSNÕ: Várjon, kimék, megnézem, nem jönnek-e? (Kimegy, kinéz az elõszoba ajtaján, azután visszajön. Ezalatt a másik cseléd jól körülnéz a szobában. Okos, élénk lánynak látszik. A szakácsnõ visszajön és folytatja.) Tudja, az embernek eleinte nem tetszett az asszony. Legalábbis tíz évvel idõsebb. (Kézmozdulat.) De azután egyszerre csak kezdett hazajárni délutánonként. (Kacsint.) Az asszony férjének délután is hivatala van, de Kálmán nagyságos úr kettõkor hazajön a minisztériumból, és a délutánja szabad. Többet nincs semmi dolga. (Terít.) Eleinte délutánonként valami kaszinóba ment, de egyszerre csak kezdett itthon maradni. (Kacsint.) Eljátszott a gyerekekkel, felolvasott a nagyságának, együtt mentek sétálni. Elmentek moziba, bevásárolni. Akkor már gondoltam én magamban: ebbõl lesz valami. És lett is. A Janika lett. De soha nem sikerült rajtaérni õket. Nagyon vigyáztak, talán elmentek hazulról, valahová fürdõbe vagy szállodába, nem tudom. De azt már le nem tagadhatta senki, hogy Janika apja fia, a másik kettõ csúnya, pisze, két fekete kisgyerek, ez meg szõke volt, kék szeme volt. Borzasztóan szerették ezt a kicsit, és nagy kivételt tettek vele. A másik két gyereket például gyakran megverte, pofon ütötte az asszony, ezt sohasem. Egy ujjal soha nem bántották. Micsoda karácsonyi ajándékokat kapott. Arról magának nincs fogalma. A karácsonyfát mindig Kálmán nagyságos úr rendezte, és nem sajnálta a pénzt. Most karácsonykor ezt a gyûrût kaptam tõle. Nézze meg, legalább nyolc-tíz forint volt.

AZ IDEGEN: Mutassa. (Nézi.) Nagyon csinos gyûrû!

SZAKÁCSNÕ: Szép fizetése van, nem kártyázik, nem iszik, egy gálánt ember. Én azért sokszor bosszankodtam magamban, hogy szép fiatal ember létire hogy tud megmaradni e mellett az asszony mellett. Hogy nem unta meg!... Nem csúnya asszony, de jóval idõsebb, és nem nagyon tiszta asszony.

AZ IDEGEN: Maga nem próbált kikezdeni ezzel az úrral?

SZAKÁCSNÕ: Nem. De nem is lehetne, rendkívül büszke ember, rá nem néz az emberre. Egy szobalány volt itt. Az próbált mindent. Egyszer késõ este ingben vizet vitt be hozzá. Úgy tette az úr, mintha észre sem venné. Pedig szép lány volt, nagyon gusztusos lány volt. Ezt a szobalányt az asszony két hét múlva elküldte, kifizette és elküldte. Biztos, hogy Kálmán nagyságos úr megmondta az asszonynak az ingben való bemenést.

AZ IDEGEN: No de ilyet?!

SZAKÁCSNÕ: Nem kell neki más, csak ez az asszony.

AZ IDEGEN: No, az igaz, hogy ez furcsa, a legszebb orfeumi dámákkal és színésznõkkel mulathatna, ha egyszer pénze van, és a legszebb fiatalságában megelégszik ezzel az asszonnyal. A mi nagyságánk mindig mondja: „Micsoda utálatos asszony!”

SZAKÁCSNÕ: Azt nem lehet mondani, jó asszony, velünk nagyon jól bánik.

AZ IDEGEN: Nyilván fél maguktól. (Szünet. Kimennek az elõszobába, az idegen körülnéz.) Maguk máma nem fõznek itthon?

SZAKÁCSNÕ: Nem. Hozatunk vendéglõbõl. A gyerekek pedig az öreg nagyságánál vacsoráznak. Ott is alszanak, mert a gyerekszobában, ahol a ravatal volt, egész éjjel nyitva kell állani az ablakoknak.

Szünet.

AZ IDEGEN: Nohát pá magának. (Divatosan kezet nyújt.)

SZAKÁCSNÕ: Jóccakát. (Kikíséri, nyitva hagyja az ajtót, látni a lépcsõház kar fáját. Integet. Kiált is valamit, de nem érteni. Néhány pillanat múlva a szobalány megjelenik ételhordóval az ajtóban. Be van bugyolálva a nagykendõbe.)

SZOBALÁNY: Iszonyúan fúj a szél, csukja be az ajtót. Itt vannak már.

SZAKÁCSNÕ: Itt vannak?

SZOBALÁNY: Éppen most állt meg két kocsi.

SZAKÁCSNÕ: Hogy gyüttek?

SZOBALÁNY: Az egyikbe az ember meg az asszony, a másikba a Kálmán úr meg a két fiú. Iszonyúan esik az esõ. (Leveti a kendõt. Szakácsnõ az ételhordóban vizsgálódik.) És meg fogja látni (a szobalány a frizuráját igazgatja és a melles kötényét), hogy micsoda skandalum lesz itten máma. (Dörzsöli a kezeit.)

SZAKÁCSNÕ: Ha eddig nem volt semmi, ezután se lesz semmi.

SZOBALÁNY: Várjon csak, majd meg fogja látni! (Csengetés. A szobalány eltakarodik, a szakácsnõ ajtót nyit.)

SZAKÁCSNÕ: Kezüket csókolom. (Az ajtóban megjelenik Perticsné, utána a férje jõ, majd Boér. Az asszony lefátyolozva, nagyon sápadt. Amint átmegy a szobán, hátrahajtja a fátyolt. Az arca megviseltnek, vénnek, kisírtnak látszik, a frizurája nagy és kifogástalan. A férfiak az elõszobában hagyják felöltõiket. Perticsné a jobb elülsõ ajtón kimegy. Boér balra, a szobájába vonul.)

PERTICS leül az asztal mellé, végiglapozza az újságot, azután felkel, körüljárja a szobát, kifújja az orrát, a pohárszékhez megy és két pohárka konyakot iszik egymás után, de nem siet, azután kimegy a jobb hátsó ajtón. Kis szünet.

PERTICSNÉ az elülsõ ajtón bejõ. A fekete ruha kitûnõen áll rajta. Kiemeli termetének szépségét. Végigsimítja az arcát két kezével, mintegy nyújtózkodásszerûen. Csenget.

SZOBALÁNY (megjelenik a fenékajtóban): Tetszik parancsolni?

PERTICSNÉ: Hozza a vacsorát.

SZOBALÁNY: Igenis. (El.)

PERTICSNÉ a kályhához megy és rak rá, azután visszaindul a szobájába.

PERTICS (bejõ bátortalanul): Aranka!

PERTICSNÉ (ijedten, halkan): Tessék!

PERTICS: Kérlek, ülj ide, szeretnék veled egyet-mást megbeszélni.

Perticsné leül.

Szünet.

PERTICS: Azt hiszem, ma este tisztáznunk kell ezt a dolgot. Igen?

Szünet.

PERTICSNÉ: Igen.

PERTICS: Jól ismersz engem... (Az ajtó kinyílik, a szakácsnõ tálcán behozza a vacsorát.)

PERTICSNÉ: Jól van, kimehet. Ha valami kell, majd csengetek.

SZAKÁCSNÕ: Igenis. (El.)

PERTICS: Csak azt akarom mondani, hogy el fogunk válni. (Le-fel sétál.)

Szünet.

PERTICSNÉ: El akarsz válni?

PERTICS (ordítva): El! (Az asztalra csap.)

PERTICSNÉ: Ne csinálj skandalumot, kérlek, Jenõ. Ne kiabálj, az istenre kérlek.

PERTICS: Ne kiabáljak? Amikor megcsaltak, kijátszottak. Tönkretették a becsületem, akkor ne kiabáljak? Hát mit csináljak? Nevessek? (Ordít, üti az asztalt.) Hát mi a fenét csináljak?

Szünet.

PERTICSNÉ: De hát hogy gondolsz a válásra? A gyerekekkel mi lenne? Hogy gondolhatsz a válásra.

PERTICS: Hiszen igaz. (Csendes hangon.) Tudom, a válást én és õk sínylenék meg a legjobban, de temiattad. (Kiabál.) Temiattad! (Kis szünet. Újra csendes hangon.) Õk hozzád pártolnának, veled tartanának, mert mindig jó anyjuk voltál, nem lehet tagadni, én pedig elveszteném õket is. (Siránkozva.) Ötvenéves korban! (Csuklik.) Mivel érdemeltem én meg, hogy ilyen piszkos (sír) helyzetbe kerültem. Igen, piszkos helyzetbe, nem lehet mást mondani.

Szünet.

Mivel érdemeltem meg? Dolgoztam érted és a gyerekekért, szerettelek téged, te tudod, hogy igazán szerettelek, és boldog voltam, és most egyszerre meghal az a gyerek, és egyik legjobb barátom szemembe mondja, hogy a gyerek az övé, hogy évek óta viszonya van a feleségemmel, amirõl nem is álmodtam.

PERTICSNÉ: Nem is álmodtál? Úgy?

PERTICS: Nem!

PERTICSNÉ: És nem te híttad ide lakni Kálmánt? (Olyan hangon, mint aki ezt az érvet kitûnõnek tartja.)

PERTICS: Én híttam, de abból az következik, hogy megcsalj vele?

PERTICSNÉ: Nem, de tudhattad volna, gondolnod kellett volna erre. Megmondom õszintén: ahol a férj és feleség között ekkora korkülönbség van, ott nem szabad engedni a nõt veszélyeknek kitenni.

PERTICS: Várjunk csak. Emlékezz kérlek vissza, mikor nyolc év elõtt ki akartuk venni ezt a lakást, azt mondtam neked, ez a lakás kilencszáz forint, ez nekünk drága, ha idejövünk, muszáj lesz az egyik szobát kiadni teljes ellátással. Te azt mondtad: nem bánom, de én itt akarok lakni. Én arra azt mondtam: Ha te akarod fiam, én is beleegyezem. Igaz-e ez?

PERTICSNÉ: Nem igaz!

PERTICS: Mi, mi, mi nem igaz?

PERTICSNÉ: Te mondtad, hogy Kálmán szeretne hozzánk jönni lakni, és akkor a szobák elrendezése egészen megfelel, és te akartad, hogy idejöjjön.

PERTICS: No jó, mondjuk, hogy én akartam, bár én nem emlékszem reá, de érts meg az istenért, hogy nem akarok én itt veszekedni veled, én csak azt akarom, hogy megtudjam az igazságot. Ha nem is válunk el, ha nem akarsz elválni, végre nem tehetlek ki egy botrányos válópernek, gyermekeim anyja vagy, mindenesetre új életet kell kezdenünk. Olcsóbb lakásba kell menni. Kálmánnak fel kell mondani az ellátást. És el kell nekem mondanod mindent õszintén. Én nem akarok gorombáskodni veled, hiszen tegnap vesztetted el egy kis fiadat, de ha már együtt maradunk, akkor tisztázni kell ezt a helyzetet. Mondd meg, hogy mikor kezdõdött a viszony köztetek?

PERTICSNÉ: Öt év elõtt! (Dacos, nem tudja miért.)

PERTICS: Mondd meg a napot is!

PERTICSNÉ (gépiesen): 1904. november 7-én.

PERTICS: Szóval a harminchetedik születésed napján.

PERTICSNÉ: Igen.

PERTICS: Aznap én ki voltam küldve Kassára, és sürgönyben gratuláltam neked.

PERTICSNÉ: Igen.

Szünet.

PERTICS: És hol?

PERTICSNÉ: Itt a lakásban. És soha azelõtt még meg se csókolt!

PERTICS: Soha azelõtt?...

PERTICSNÉ: Akkor elõször.

Szünet.

PERTICS: Délután.

PERTICSNÉ (halkan): Fél négykor.

PERTICS: A gyerekek iskolában voltak?

PERTICSNÉ: Igen. Iskolában voltak és a cselédek a mosópincében mángoroltak. De én nem küldtem õket, esküszöm neked, minden összejött.

Szünet.

PERTICS: Biztos vagy te, hogy ezen a napon volt?

PERTICSNÉ: Egészen biztos vagyok.

PERTICS (felkel, kopog, beszól Boér szobájának ajtaján.) Kérlek, Kálmán!

BOÉR (hangja): Parancsolsz?

PERTICS: Légy szíves kérlek bejönni.

BOÉR belép.

PERTICS: Nézd kérlek szépen... (Köhög.) ...ennek a dolognak a tisztázásáról van szó. Aranka most elmondta nekem, hogy mióta van viszony köztetek. Szeretném tudni, hogy az igazságot mondta-e. Emlékszel te is a dátumra?

BOÉR: Igen. De mit akarsz ezzel?

PERTICS: Tisztázni akarom a helyzetet, amelybe belejutottam, bocsáss meg, ez csak természetes.

Boér nem felel.

PERTICS: Hát mondd meg kérlek!

PERTICSNÉ: Mondja meg!

BOÉR: 1904. november 7.

A helyzet ez: a nõ a középen ül, a két férfi áll.

Szünet.

PERTICSNÉ (észreveszi, hogy most itt az idõ, amikor erõt nyerhet, hirtelen egész más hangon beszél): No most már láthatja, hogy igazat mondtam. Majd azután folytathatjuk ezt. (Tálal, elõször az urának, azután Boérnak. Vesz magának is. Igen óvatosan, észrevétlenül kell ezt csinálni.)

Szünet.

PERTICS: Hát menjünk enni, a vacsora kihûl. (Keserves hangon mondja ezt, mintha bizonyítani akarná, hogy õ nem éhes. A férfiak is leülnek; a férj jobb oldalra, Boér bal oldalra. Pertics elõbb még iszik egy pohárka konyakot. Az evõeszközök csörömpölnek, a vacsora gõzölög. Mind esznek. Mind jó étvágyú emberek. Egy pillanatra úgy tûnik fel, mintha nagy részben ezek a fokozott táplálkozási igények volnának a legfõbb rugói ennek a sajátságos helyzetnek, amelybe ez a három ember került.)

BOÉR: Én arra kérlek csak, hogy legyél meggyõzõdve Jenõ, hogy...

PERTICS: Mirõl legyek meggyõzõdve? (Ránéz.)

BOÉR: Nem, semmi!

PERTICS: Mit akartál mondani?

BOÉR: Semmi fontos.

PERTICS: Megkövetelem tõled, és azt hiszem joggal, hogy most teljesen õszinte légy velem szemben.

BOÉR: Majd késõbb.

PERTICS (bort tölt és iszik): Nekem ki kell kerülnöm ebbõl a helyzetbõl. Ezt kívánja becsületem, ezt kívánja gyermekeim jövõje. Elsõsorban is (megtörli a száját) vissza fogunk neked adni mindent, amit tõled kaptunk. Összeírtam. (Kivesz a zsebébõl egy ívet.) Az ezüst cukortartót, azt a két képet (a falon lógó két nagy olajnyomatra mutat), amiket részletfizetésre vettél. Visszaadjuk a kanapépárnát, a nagy levélszekrényt, a tíz-tíz forintot, amit betettél a gyerekek születésnapján a takarékba. Máma kivettem a pénzt. Íme, átadom. (Tárcát vesz elõ.) Húsz, negyven, hatvan korona. (Kiteszi a bankókat az asztal közepére.) Vissza fogjuk adni (tovább olvas) a lábszõnyeget, az ezüst diótörõt és a pálinkáskészletet is. (Iszik.) Visszaadjuk, amit a gyerekeknek vettél, a könyveket és a Janika játékait is. Ezeket összeszedtem és össze is raktam. (Kimegy a jobb hátsó ajtón, csakhamar óriási papírskatulyával tér vissza.) Itt van mind. Nem akarom, hogy a gyerekek játsszanak vele. Itt van. (Egy székre teszi a skatulyát.) A kis gõzhajó (kiteszi az asztalra), az automobil, a kis csacsi. Hogy eljátszott ezekkel szegényke még néhány nap elõtt. Itt vannak a képeskönyvek, itt vannak az építõszekrények, itt két kõ hiányzik, ott vannak valahol a szekrény alatt. Majd a lány holnap megkeresi. Szóval itt van minden. (Leül. A kis csacsi, az automobil és a gõzhajó az asztalon maradnak.) Azok is, miket már eltört. Vissza fogom neked adni a bundát is, amit tavaly télen nekem vettél névnapomra. Már ma rendeltem új télikabátot. Csak addig hordom ezt, amíg elkészül. Holnap estére készen lesz az új kabát. A szabó expresszmunkának vállalta.

BOÉR: Bocsáss meg, de ezt már nem engedhetem. Végre is úriember vagyok.

PERTICS: Pardon! Én is az vagyok! Legalább azt hiszem, és az is szeretnék maradni. Neked kötelességed, hogy figyelmeztess, ha valami kimaradt volna, és neked is, Aranka, kötelességed ez.

Szünet.

PERTICSNÉ: Semmi sem maradt ki.

PERTICS: Én kimondom, Kálmán, nem lehet kerülgetni soká, neked magadnak is el kell tõlünk menni. Négy év óta ez a nõ, akit szerelembõl vettem el, nem volt az én feleségem. A tied volt. Végre is jogom van hozzá. (Az asztalra üt, mintegy bátorítsa magát, akadozik, az alkohol már nagyon hat.) Jogom van. Nem tudok ugyan vele délután sétálni menni, mert késõ estig hivatalban kell görnyednem, hogy legyen mit enni a gyerekeimnek, nem marad felesleges pénzem ajándékokra, hogy kedveskedhessek a feleségemnek valami ékszerrel vagy drága ruhával... és mégis jogom van a feleségemhez, mert szerelembõl vettem el. Már nem szeretem ugyan, de neked, Kálmán, mégis el kell menni tõlünk. Sajnálom, hogy kényszerítve vagyok rá, hogy ezt kimondjam, de a becsületem kívánja és a gyermekeim jövõje. Majd elsejéig nézz magadnak valami más lakást. Beláthatod, nem maradhat így. (Iszik.)

Szünet.

PERTICS (félénken, mintha a szünet alatt a csendben elpárolgott volna a bátorsága): Belátod?

BOÉR: Belátom.

PERTICS: Most már meghalt a gyereked, semmi se köt hozzánk. Ezt a vén asszonyt is bizonyosan meguntad már. (Nevet.)

PERTICSNÉ feláll, komoly; némán kimegy.

PERTICS: A régi barátságot azért nem felejtjük el, és legyél meggyõzõdve, hogy mindig örömmel fogok veled találkozni. Nem vagyok az az ember, aki gyûlölni fog. Abban a korban vagyok már, amikor a nõ hûtlensége nem tûnik fel olyan szörnyû dolognak. Bántja az embert (iszik), bántja, az embert eszi egy kicsit a fene (nevet), de azután belátja, hogy semmi különös. Azért az én gyerekeimbõl lehetnek egészen derék gyerekek. És él mind a kettõ, hála Istennek, egészségesek, mint a makk, mit törõdöm az anyjukkal? Megszülte nekem õket, az enyémek, ezekrõl biztos vagyok, hogy az enyémek. Az ember drukkol, tördeli a kezét, hogy meghalt a gyereke, és akkor kiderül, hogy csak a felesége csalta meg - tudja fene, ez sokkal kisebb baj. Legalább én úgy találom. Azt hiszem, te is. Nem?

BOÉR igent int.

PERTICS: Nohát! De biztos vagyok, hogy a másik kettõ tõlem való; ejnye, de igyál te is. (Tölt, koccint, iszik.) Biztos vagyok, hogy akkor még nem csalt meg a feleségem. Az anyjára ugyanazt mondta boldogult jó apám, hogy olyan, mint egy vén... (Súg valamit.) Nem fért szegény apámnak a gyomrába. (Nevet.) Utóbb beláttam, hogy ebben igaza volt. De Arankára nem lehetett panasz. Ha te nem kerülsz hozzánk, nincs alkalom, élete végéig hû feleség marad. De hát szerette a puccot, a jó lakást, megtettem a kedvéért, ide jöttem.

Szünet.

PERTICS: Nem olyan nagy baj az, barátom, neked sokkal rosszabb a helyzeted, mert neked egy gyereked halt meg, és nincs több gyereked. Pardon! (Felkel, nadrágzsebébõl pénzt vesz elõ, fenékajtóhoz kiszól.) Hozzon két liter barna sört a kancsóba. Siessen!... Egy kis sört hozattam, ez a bor sehogy sem ízlik. Látom, neked se. (Szivart vesz elõ, levágja, rágyújt.) Ne hidd, hogy én örülök azon, hogy az a kisgyerek elpusztult. Magad tudod, hogy mennyire szerettem. Jóformán azt mondhatnám, hogy az a kisgyerek volt az oka, hogy semmit sem vettem észre abból, hogy itt a fejemen hogy nõnek a nagy szarvak. Jól elmulattam, elhemperegtem vele, eszembe se jutott, hogy a feleségemmel törõdjek. Tudod, eljön az idõ, mikor az ember nem is veszi észre, hogy nõ alszik mellette. És más efféle dolgokra sem gondol. Például hogy gondoltam volna én, amikor te nekem vettél tavaly egy bundát, hogy ez cserében van a feleségemért. Ilyen buta az ember!... Igaz, hogy egy más ember az én helyemben gondolkodóba esik. Miért vesz ez az ember nekem egy bundát? Elvégre jó barát ide, jó barát oda, de ez a bunda kétszáz forint is lehetett. Egy kétszáz forintos bunda! Más ember az én helyemben töri a fejét. Érted?... (Szünet, kint ajtócsapkodás.) Ahá, itt a sör! (Kimegy az ajtóig.) Adja csak ide! (Beveszi a cselédtõl, aki még megtörli az edény talpát.) Ez lám egészen más, ez igen! (Poharat vesz le a pohárszékrõl, tölt.) Tessék! (Boér elé teszi. Egy másikat is teletölt, kiissza a poharat, és jól megnézi.) A fenébe! (Nevet.) Ezt elfelejtettem. Ezt is te vetted! Nohát majd ezt is elviszed. Felírom ezt is. Ezeknek a poharaknak széle kerekre csiszolt, kitûnõ. Nagyon megszoktam õket. (Nevet.) Ezeket a dolgokat, meg a bundát és egyebet, mondom, mind észre sem vettem. Pedig erre gondolni kellett volna. Igen, de nem értem rá. Éjjel alszik az ember - hála Istennek, jól alszom. Reggel sietek a hivatalba. Délben egykor hazajövök, ebédelek, újságot olvasok. Fél háromkor újra el kell indulni, és nyolcnál hamarabb nem kerülök haza. Akkor hazajön az ember, örül, ha pár szót beszélhet a gyerekeivel, fáradt, éhes, megvacsorázik, elszí egy szivart, olvas még egy kis újságot, lefekszik. Mikor gondolkodjék azon, hogy megcsalják-e, vagy mekkora szarvai vannak? Erre nem jut idõ. Nem is lehet róla szó, hogy jusson idõ. Nem jut. Mert biztos, hogy ha én idõt vettem volna magamnak ezen törni a fejemet, rájöttem volna, de így - egyik nap múlt a másik után, és nem jutott eszembe. Ha valaki nekem szól egy szót (iszik), szól egy szót: „Nézd, Jenõ, mi van a feleségeddel, meg a Kálmán barátoddal”, valószínû, nem biztos, de valószínû, hogy kisütöm az egészet. (Sört tölt, magasra emeli a kancsót, hogy sok hab képzõdjék. Ülve ágaskodik a széken.) Kisütöm, és rájövök, hogy „ez a Kálmán nem jóban jár!” De nekem soha senki egy árva szót sem szólt, és nem is szólhatott, az igazat megvallva, nem is szólhatott, mert ahogy ti magatokat viseltétek, abból senki sem következtethetett semmit. Abszolúte semmit. (Kézmozdulat.) Ki van zárva. Nem csináltátok feltûnõen, és ez természetes. (Iszik. Krákog, letörli zsebkendõjével a habot a bajszáról. Hátradõl a székében, nagyot szív a szivarjából, magyaráz.) Öt év elõtt, november hanyadikán is?... (Elmereng.) Hanyadikán? Mondd, kérlek, november...

BOÉR (köszörüli a torkát, halkan): Hetedikén.

PERTICS: Akkor barátom... Akkor már... Nekem úgyszólván nem is kellett az asszony. Nem, nem kellett. Mi a fenének! (Nevet.) Hanem a kisfiad nagyszerû gyerek volt. Igazán nagyon sajnálom (roppant õszinte, kedves hangon), hogy nem volt az enyém. Még jobban sajnálom azonban, hogy meghalt... szegény. (Elcsuklik a hangja.) Szegény kis Janika!... (Rázza a fejét, és lehajtja az asztalra.)

Szünet.

PERTICS (kisírta magát, a hangja egészen az elõbbi): Az asszonyt csodálom, hogy nem sír. Nagyon erõs fából van faragva. Hiszen igaz - mindentõl eltekintve - jól megvoltunk hármasban, hozzánk szoktál, szerettük egymást, legalább én õszinte barátsággal szerettelek, elbeszélgettünk, elpolitizáltunk, nem lehetett rád panasz. De most már, belátod, el kell menni tõlünk. A cselédek és a házbeliek miatt, erre is kell gondolni végre, és a gyermekek jövõje miatt. Nem most... egyszerre... ezt nem kívánhatom, de elsején, esetleg segítek neked lakást keresni. (Iszik, hosszan nézi Boért.) Igazán nem hittem volna, olyan jó emberem voltál mindig, hogy így kell elválnunk, de muszáj, muszáj... (Szünet. Csend. A férj, aki már az utolsó szavakat egészen szakadozottan motyogta, lehajtja a fejét a könyökére, majd elalszik. Azután hirtelen feltápászkodik.) Aranka! Aranka! (Feláll, ingadozva.) Hol van ez az asszony? (Kinéz a jobb elülsõ ajtón.) Aranka! Gyere ki, kérlek. (Várakozás. A nõ kijön, de nem szól. Pertics tántorogva leül az egyik karosszékbe, és hátramutat az asztalra.) Magatokra hagylak benneteket. Elvesztettétek a gyereketeket, a kis Janikát, akit szívembõl én is szerettem, bár semmi közöm se volt hozzá. (Csuklik, sír.) A bánat nagyobb része azonban titeket illet. Magatokra hagylak. Beszélgessetek róla. (Lehajtja a fejét, szuszogva alszik a kis dohányzóasztalon, majd késõbb végigfekszik a kanapén.)

PERTICSNÉ: Kérem, Kálmán (körülnéz, hogy csakugyan alszik-e a férj), elõbb Jenõ azt az ajánlatot tette nekem, hogy váljak el tõle. Én egyelõre visszautasítottam. Azt mondtam, hogy ne beszéljünk errõl, de el vagyok határozva, hogy elválok tõle és magához megyek.

BOÉR hallgat.

PERTICSNÉ (izgatott hangon): Miért nem felel, nem akarja?

BOÉR: Adjon kérem meggondolási idõt.

PERTICSNÉ: Minek magának meggondolási idõ? Tönkretette a családi boldogságomat, s azután meggondolási idõt kér! Engedje meg, ezt nem értem.

BOÉR: Nem érti?

PERTICSNÉ (remeg a hangja): Azaz értem, persze hogy értem, szóval nem szeret már. Csodálatos hamar kiábrándult belõlem.

Szünet.

BOÉR: Nézze Aranka, én épp úgy szeretem magát, mint azelõtt, de meg kell mondanom magának: gondolkodtam ezen a dolgon; nem lehet. Maga is be fogja látni.

PERTICSNÉ: Különös. Tegnap délelõtt, mikor a kisfiunk haldoklott, maga szükségét érezte, hogy véget vessen az együttélésnek, és most nem.

BOÉR: Nem tudom, hogy értette maga azt, amit én tegnap mondtam.

PERTICSNÉ: Úgy értettem, hogy elválok az uramtól, és magával elmegyünk meg a kis Janival.

BOÉR: És a másik két gyermeket itt akarta hagyni az urának?

PERTICSNÉ hallgat.

BOÉR: Nos, hát találjon ki valamit.

PERTICSNÉ (türelmetlen hangon): Nem tudom, nem tudom, egy azonban bizonyos, hogy magát elveszteni nem akarom. Ha maga csakugyan szeret engem, mint ahogy az elõbb mondta, akkor be fogja ezt látni.

BOÉR: Mert nézzük csak, mi lenne, ha most maga Jenõtõl elválna, és hozzám jönne. Mi lenne Jenõvel? Mi lenne a gyerekekkel?

Szünet. Horkolás.

BOÉR: Mit csinálna Jenõ a gyerekek nélkül? Inna! Most csak minden vasárnap rúg be egy kicsit. Akkor minden este sörözni menne. Ez bizonyos. Iszákos lenne. Tönkremenne.

Szünet. Horkolás.

BOÉR: És mi lenne a gyerekekbõl? A fizetésem nem olyan nagy, ezt maga is tudja -, hogy a régi életet, amit megszoktam, azután is folytatni lehetne, ha magunkhoz vennénk a gyerekeket. Magának sem tudnám megadni azt a kényelmet, amihez szokva van. Gondolkoztam arról is, hogy mi lenne, ha én most elmennék maguktól. Nem tudnék mit csinálni, hova menni. Azután se magának, se Jenõnek nem volna jó, ha egyedül együtt maradnának. A gyerekek elhanyagolnák a tanulást, Jenõ nem ér rá foglalkozni velük. Ugye ezt belátja?

PERTICSNÉ (meggyõzõdéssel): Igen!

BOÉR: Itt kell maradnom maguknál és Jenõ is be fogja ezt látni.

PERTICSNÉ: Be kell látnia.

BOÉR: Nem lehet jobb megoldást találni.

PERTICSNÉ: Nem!

Szünet. Horkolás.

SZAKÁCSNÕ (kopog, belép): Nagysága kérem, a holnapi ebéd.

PERTICSNÉ: A holnapi ebéd? (Szünet.) Talán csináljon holnap borjúszeletet, hamislevest, azután diós metéltet. A hús mellé piré és kompót legyen. Elõételnek gombáspaprikás.

SZAKÁCSNÕ: Az ifiurak holnap itthon esznek már?

PERTICSNÉ: Igen! Ötre kell teríteni.

SZAKÁCSNÕ: De már nincs pénzem, nagyságos asszonyom.

PERTICSNÉ: Igaz, magának pénz kell. Majd holnap elszámol.(Felkel, ki akar menni.)

BOÉR: Ne fáradjon kérem. Majd kölcsönzöm.

PERTICSNÉ: Adjon húsz koronát.

BOÉR: Tessék. (Átadja.)

PERTICSNÉ (átadja): Itt van!

SZAKÁCSNÕ: Kezét csókolom. Jó éjt kívánok.

Szünet. Horkolás.

PERTICSNÉ: Fel kell kelteni Jenõt! Ideje, hogy lefeküdjön. Holnap hivatalba kell mennie. Kérem, keltse fel, és küldje aludni. Én lefekszem. Jó éjt. (Megcsókolja a száján.)

A csók a nõ részérõl igen mohó. A férfi passzívabb, nem ölel.

BOÉR: Jó éjt.

A hang megilletõdött. Az asszony el. A házibarát magára marad az alvóval. Kis szünet.

BOÉR: Jenõ, Jenõ, kérlek, kelj fel, és feküdj le.

PERTICS (nagyot horkol és felébred. Felül): Jujj, de hideg van itt. Ki hagytátok aludni a tüzet. (Visszafekszik.) Kérlek, takarj be valamivel. Nagyon fázom.(Összekuporodik, már újra alszik, sóhajt, Boér kimegy az elõszobába, és behozza a bundát, betakarja Perticset, aki megfordul.)

PERTICS: Köszönöm. (Simogatja a prémet.)

BOÉR nézi az alvót.

PERTICS (félálomban): Kálmán! Kálmán!

BOÉR: Parancsolsz?

PERTICS: Tétess, kérlek, a tûzre! (Alig érteni.)

BOÉR leguggol, kinyitja a kályhaajtót. Még pislákol egy parázs. Papírt dob rá és fát. Fújja. A láng fellobban, a kályha dübörög. Még megnézi az alvót, aztán kimegy.

PERTICS (szuszogva, szepegve alszik. Nyög álmában és felzokog): Szegény kis Jani, szegény!

A kályha dübörög.

Függöny