Leírom ide,
doktor úr, hogy mirõl van szó. Az öcsémrõl, a szõke, piros képû kisfiúról,
akinek sötét szemei mindig a messzeségbe néztek. És még egy dologról. A fekete
csöndrõl.
Egyszerre nõtt
meg.
Tegnap este még egészen kicsiny, kedves, pötyögõ
gyermekecske volt. És reggelre nagy kamasz lett. Iszonyú izomzattal, vastag
sörtehajjal és gonosz, égõ, félelmes szemekkel. Ó, hogy fájt a szívem ezen a
reggelen. Tudtam, éreztem... hogy jõ a fekete csönd. Óriási denevérszárnyakon.
Tele lett a rózsabokros, tiszta kis udvarunk utálatos, bûzös
dudvákkal. A ház tetejérõl lehullott
a cserép, s a falakról lepattogott a vakolat.
S jöttek
borzasztó éjjelek. Kishúgaim álmukból hangosan fölsírtak. Apám meg édesanyám
meggyújtották a gyertyát, és álomtalan, üres arccal néztek egymásra. Senki se
tudta, mi történik, és mi fog történni. Csak én. Csak én. Én éreztem, hogy jõ a
fekete csönd.
Richard, az
állati, undok kamasz, pénteken kitépte az udvaron a fiatal fákat, és lassú
tûzön megpirította a fehér cicát, az Anikóét. A kis állat irtózatosan
vonaglott, amíg gyenge, rózsaszínû bõre barnára pörkölõdött.
Hogy
sírtunk mindannyian. Richard pedig röhögve otthagyott bennünket.
Éjjel
betört a zsidó boltjába, és kiszedte a pénzt a fiókból. Elszaladt vele, és
elszórta az utcán. Reggel az ágyában aludt, amikor láttuk, hogy át van lõve a
tenyere. A csendõr lõtte át. Édesanyánk letérdelt az ágy mellé, és gyengéden
lemosta a vért. Richard nyugodtan aludt.
Ó, milyen
utálatos volt.
Körülállottuk
és sirattuk Richardot, a szõke, piros képû fiúcskát. És szorongva vártuk
mindannyian a fekete csöndet.
Az édesapám
egyszer kétségbeesve rákiáltott:
- Richard!
Te gaz, gonosz állat, menj közülünk, ne lássunk többé!
Richard nem
szólt semmit, de megette a húst mind, ami a tálban volt. A húgaim sóvárogva
nézték, amint felfalta az ételt egymaga. Az apám az édesanyámra tekintett.
Könnyes volt a szemük. Láttam, hogy apám halálsápadt, reszket. Félt Richardtól.
Fölugrottam
és arcul ütöttem Richardot. Õ a falhoz vágott engem, és kirohant a szobából.
Lázasan
feküdtem az ágyamban. Még vérzett is a fejemen a bõr, ahogy Richard megcsúfolt.
Akkor jött meg. Éjjel. Betörte az ablakot, s a szobában termett. A szemeim közé
vigyorgott, és rikácsolva beszélt:
-
Fölgyújtottam az ispán házát, mert a lánya benn alszik a szobában, hófehér
ágyban. A melle lassan emelkedik fel-le. Azután belekap az ágyába a tûz.
Az én tüzem. Tüzes ágyban ébred föl. És a fehér lábát sötétbarnára csókolja a
piros tûz. És kopasz lesz a feje is, mert a haja elég. Kopasz! Hallod, kopasz.
Az ispán gyönyörû szõke lánya kopasz lesz.
Elvittük Richardot az orvoshoz. Azt mondta, hogy Richard bolond.
Miért lenne
bolond? Miért éppen bolond?
Nem, ó, nem.
Mindez a fekete csönd miatt volt. Jól tudom én azt.
Elvittük a
bolondokházába. Amikor észrevette, hogy az ápolók megfogják, nekik esett.
Véresre verte valamennyit. Azok aztán megkötözték, és vaspálcákkal ütötték
dühös káromkodások közben. Richard véres tajtékot köpött a szájából, és
bömbölt. Ó, de hogyan, milyen iszonyatosan süvöltõ hangon. Megtöltötte a hangja
a levegõt, mérföldekre.
Mikor apával
hazautaztunk a tébolydából, észrevettem, hogy a vasúti kocsik sarkai is tele
vannak azzal az iszonyatos hanggal. Ha odaértél az ujjaddal valahová, menten
kitört az elrejtõzött szörnyû bömbölés.
Richard még az
éjjel hazaszökött. Széttörte az ablak vaspántjait. Leugrott az útra. A homloka
bezúzódott. De azért hazajött. Szaladva.
...És
nyomában a fekete csönd.
Hajnal
volt, három óra. Ébren voltam, amikor Richard hazatért. Jól hallottam mindent.
A kapun mászott be.
A fekete
csönd pedig beborította a kis házunkat nedves, undok szárnyaival.
A virágok
elhervadtak a kertben. Az alvókat nehéz, kínos álom lepte meg. Csikorogtak az
ágyak, nyögõ, fájdalmas sóhajtások hallatszottak.
Csak én
voltam ébren, és füleltem.
Richard
halkan átsietett az udvaron. Bejött a szobánkba, ahol azelõtt együtt aludtunk. Én nem mertem mozdulni. De Richard nem is
törõdött velem. Zihálva ledõlt az ágyra és aludt.
Ezután úgy
történt minden, ahogy a fekete csönd akarta. Ránehezedett a mellemre, és
belebújt a vérem csöppjeibe. Irtózatos volt. Menekülni akartam tõle, de
odaköltözött az ágyamhoz, és károgva a fülembe súgott iszonyú rémségeket.
Fölkeltem.
Elõkerestem a kötelet. Egy erõs hurkot kötöttem rá, és odalopóztam Richard
ágyához.
Úgy éreztem,
mintha az agyvelõmet és a vállaimat mázsás kövek nyomnák. A térdeim roskadoztak.
Nagy, véres feje
alatt átdugtam a kötelet, és belefûztem a végét a hurokba.
Egy kicsit
vártam.
Richard mélyen
hörgõ lélegzettel aludt. Jól tudtam, hogy ha fölébred, megöl mindannyiunkat, hogy
rá fog ütni öklével édesapánk szomorú arcára, hogy a hajuknál fogva
végigvonszolja kis húgaimat az udvaron. Nem is haboztam hát egy pillanatig se.
Teljes erõvel nekifeküdtem a huroknak. Richard levegõ után kapkodott, de nem
ébredt föl; azután egy iszonyút nyögött, és kirúgta az ágy fenekét. Állati nagy
teste vonaglott a kezeim között, de nem sokáig.
Egyszer csak
hallottam, amint a fekete csönd elkezd kacagni. Õrületesen, hangtalanul. Elöntött a hideg
rettegés.
Richard
kihûlt teste összezsugorodott a kezeim közt.
Gyertyát
gyújtottam.
Az ágyban
egy kis gyönge gyermek feküdt. Szederjes kék arccal.
Az én kis
bolondom volt, a szõke, piros képû, petyegõ Richard öcsém. És sötét szemei a
végtelenbe néztek.
A fekete
csönd pedig - tisztán hallottam - kacagott.
Azt
szeretném, hogy ne halljam többé ezt a kacajt, mert akkor fáj nekem a hátamban
és a fejemben, és nem akarom látni a kis Richard sötét szemeit, amelyek a
végtelenbe merednek; mert ez összeszorítja a torkomat, és sohase tudok aludni.
Egyáltalán, doktor úr, nem tudok rendesen aludni.
|