A harmadrangú külvárosi kávéházban - ahová egy idõben jártam - kezdettõl
fogva feltûnt nekem a sebész. Állandóan fekete, zöldre kopott, de tiszta
szalonkabátot viselt. Sápadt arcához különösen illett a kuszált, õszbe vegyülõ
gesztenyeszín bajsza és nagy, mély fekvésû, fekete szemei. Ezekben a szemekben
- mintha mindig könnyesek lettek volna - valami éjszakás, bohém csillogás volt.
Csendesen, csaknem suttogva beszélt, amint az orvosok szoktak a konzíliumokon.
A leglényegtelenebb beszélgetéseknél is, amelyeket a kávéházi vendégekkel az
újságok tartalma felõl folytatott, mélyen belenézett annak a szemébe, akivel
beszélt. Mintha nagyon érdekelte volna õt az illetõ. A véleményét mindig olyan
tökéletes, értelmes mondatokban mondta el, mintha a betegének adná ki
rendeléseit. Ennek a kopott embernek nemes eleganciája olyanféleképpen hatott
rám, mint a fakó, de igen finom bársonyszövetek, amelyeket ódon fõnemesi
kastélyokban láttam.
Megkérdeztem a pincért:
- Ki az az úr?
- Orvos, valamikor sebész volt. Másfél éve jár ide.
Egyszer meghallotta, amikor egy orvosi lapot kértem. Megszólított.
Dicsérte az orvosi foglalkozást, kérdezõsködött az egyetemrõl. Elbeszélgettünk,
és eközben nagy tudást árult el. Különösen feltûnt néhány pszichofizikai dolog,
amelyet sehol se olvastam. Nagyon lebilincselt az az éles elméjû és fantáziára
hajló aprólékossága, amellyel igen jelentéktelen dolgokról is nagy
érdeklõdéssel beszélt. Bámultam, hogy mennyire számolni tud a körülményekkel,
mennyire megalkuszik az élettel, és hogy mennyire jól érzi magát benne. De
hamarosan elbúcsúztunk a délutáni feketekávé után. (Én még siettem.)
Egyszer késõ éjjel vetõdtem a kávéházba. Ott ült egy asztalnál. Magában
ült, és ivott.
Az abszintes poharat olyan mohó kéjvággyal vitte a szájához, olyan
lassú, gazdaságos élvezéssel - szemeit lehunyva - itta a zöld pálinkát, hogy
nem lehetett kétség: a sebész iszákos volt. Mégpedig csendes, szenvedélyes
alkoholista, aki elveszett, aki egyenes úton halad a delírium tremens felé.
Most egy pillanat alatt világos lett elõttem a szemének különös fénye, a vágy
nélküli életkedve, kicsinyeskedõ éleselméjûsége. Ez az ember valamikor nem volt ilyen, nem lehetett
ilyen. Az alkohol változtatta meg.
Mikor meglátott, összerezzent. Láttam rajta, hogy elõttem - a kolléga elõtt
- szégyenli magát. Odahívott; rögtön hozattam abszintet magamnak is, amire
elmúlt a zavara. Rövidesen észrevettem, hogy ez az ember ma ki akarja magát
beszélni. Tíz perc múlva már benne is volt a mondanivalójában.
...Mert mi a fõ, kolléga úr? Miért kínlódik az ember? És miért eszik? Miért
szeret? És miért örül? Az életért. Ugye, nevetséges, aminek egyszer vége van.
Ami elmúlik. De miért múlik el? Mi az az ok, amely megakadályozza, hogy a tudós
befejezze munkáját, a mûvész kidolgozza terveit, az apák felneveljék
gyermekeiket? Én rájöttem, hogy mi. Végtelen egyszerû a dolog. Miért múlik el
az idõ? - ez az elsõ kérdés.
Hallgasson ide. Hát elõször is, nem az idõ múlik, hanem - mi. Ez régi
dolog. Ezt már Kant is tudta. Idõ nincsen. De van nekünk egy tudási pontunk. Az
a tudat, hogy a testünk kopik, hogy az agyvelõnk sorvad, hogy a betegség
megöl... hogy idõ van. Pedig mondom, idõ nincsen.
Honnan szereztük ezt az életrontó szempontot? - ez a második kérdés.
Nos, ez az agyvelõ fejlõdésének egy ideiglenes maradványa.
Az embriológia halomszámra szolgál analógiákkal. Az ember, ugyebár, amikor
kilépett az óvilági majmok sorából, otthagyta a természetet. Az agyveleje erõs
fejlõdésnek indult. Ismeretlen módon, olyan diszpozíciókat szerzett, melyekkel
az énnek és világnak a szemléletét egész új, mondjuk, magasabb dimenziókból
végezhette, mint azelõtt. Talán ez az új nézõpont rontotta meg az embernek a
pszichikai boldogságát. Talán így került be az idõ képzete az ember
agyvelejébe. Talán ez a szempont, ez a relatíve tökéletlen és abszolúte
magasabb, mindenesetre azonban ideiglenes - szemléleti pont az, amelybõl mi azt
a természeti ítéletet merítjük, hogy az idõ múlik. Azt mondtam, hogy
ideiglenes. Ezt nem kell magyarázni: a fejlõdési maradványok lassankint tûnnek
el. Tehát odáig jutottunk, hogy az idõ ránehezedett az emberiségre. S itt tört
reánk a halál, az öregség degenerációja, a baj, a fájdalom.
Súlyos dolog ez. Az idõnek a mérge beleette magát a filozófiánkba, a
mûvészetünkbe, a napi beszédbe. Az embernek, amint kinõtt a gyermekkorból,
társává válik az idõ gondolata, s el nem hagyja a halál percéig. Schopenhauer
megírta a Welt als Wille und Vorstellungot, Shakespeare a lenni vagy nem
lennit. Az idõnek köszönjük az V. szimfóniát is, a Beethoven sorsszimfóniáját -
amelynek haláltáncszerû témájában a másodpercek kérlelhetetlen egymás után való
lepergését halljuk. S mindez semmivel se fejez ki többet, mint amikor az egész
közönséges emberek felsóhajtanak: „bizony, öregszünk!”
S itt egy érv van a kezemben. Azt mondtam, hogy ez az idõképzet csak a
gyermekkor után válik gondolkodásunk átkos szemüvegévé. Valóban így van. A
kisgyereket egyáltalán nem bántja az idõ múlása. Nemcsak azért, mert teste
ruganyos, erõs, és gondolatvilágát egyéb dolgok foglalják el, hanem elsõsorban
azért, mert a szellemi fejlõdésnek egy alacsonyabb fokán áll. Ugye, a leendõ
embernek az embrionális életben egyszerû a vérkeringése, kopoltyúi vannak,
szóval a faj fejlõdésének megelõzõ stádiumain átmegy. De amikor a világra
születik, már eltûnt nála mindez a kezdetlegesség - mondjuk, az emberi faj
szempontjából: tökéletlenség, amely számára csak út volt, hogy eljusson a
fejlõdés azon relatív fokára, amelyen a mai kész ember van. De innen is van
fejlõdés. Lesz idõ, amikor az ember még az embrionális életben keresztül fog
menni azokon a stádiumokon, melyben a mai kisgyerek, sõt a kész ember van.
Éppen ilyen szellemi embrionális állapot az idõvel nem számoló gyerek állapota.
De nézzük meg, mire a pszichéje kifejlõdik: már az idõ behálózza agyvelejét. S
többé nem tud tõle szabadulni. Ez a szellemi fejlõdési stádium, európai
embernél, a tizennégy-húsz évek között kezdõdik. Nem nehéz belátni, hogy lesz
egy olyan idõ is, amikor ezen az idõszakon még gyermekkorában, sõt az
embrionális állapotban át fog esni az ember. Akkor már jó lesz. De addig,
addig!... s itt meg kell állanunk. Az orvostudomány hivatott arra, hogy ezt a
szenvedést, ezt a fiziologikus betegséget az emberi nemrõl elhárítsa. S
különösen manapság merül föl ez a kérdés elementáris erõvel; amikor az
embereket az idõ gondolata jobban elfoglalja, mint valaha. A huszadik század
fiát a kenyérkereset lázas lótásfutása se tudja megmenteni attól, hogy bele ne
essen ebbe a szomorúsági tébolyba.
Itt cselekedni kell, uram. A sebészet hasonló esetekben nincs arra
kárhoztatva, hogy összetett kézzel bámulja a szenvedést okozó fiziológiai vagy
patológiai jelenséget. Ha az idõ-õrület valamikor nem volt, és most van - akkor
kétségtelenül helyének is kell lennie a centrumban. De ez csak föltevés,
amelyre abszolúte nincs szükségem. Mert itt állok én. Én, aki tudományosan
bizonyítom ennek a lélekfejlõdési substratumnak - a substratum voltát.
Bizonyítom. Megkeresem a helyét a velõben, az agyvelõben. Hangoztatom a sebészi
eljárás lehetõségét és szükségességét. Végre az eljárást magát nyilvánosságra
hozom, azaz a mûtevést elvégzem, és véle a tudomány ítélõszéke elé állok.
Én megtaláltam az agyban az idõt. Külsõleg nem különbözik a többi
agysejttõl, s mégis ez a fészke a betegségnek, a nyomornak, az elmúlás oktalan
bánatának. Az egyik emberben nagyobb tömegû, mint a másikban. Mint egy polip,
nyúlványokat, kacsokat, ágakat bocsát a friss, egészséges velõbe: tehát gondolkozásunk
minden momentumára.
Persze, a mûtevõ elõtt óriási feladat áll. De a feladat egyszerû. Csak
azt kell tudni, hogy mit vágjunk. Én tudom, és fel fogom ajánlani találmányomat
egy embernek, aki mindenáron szabadulni akar az idõtõl, akit terhesen szorít az
elmúlás gondolata. Segíteni fogok rajta.
Kibérelek egy óriási termet mûtõteremnek. Tömve közönséggel. A közepén
állítjuk fel a mûtõasztalt. Három asszisztens foglalatoskodik az
elõkészületekkel. A teremben a tudomány és a pénz elõkelõségei szoronganak
vegyesen a szegény emberekkel. Végre elnémul a zaj. Felöltöm a köpenyt, a
lábamra húzatom a gumicsizmákat. Nyugodtan mosom a kezemet, kiadom: kezdjék az
altatást. Felkötöm a kötényt, felhúzom a kesztyûket. - Alszik? - Jó! - Az
érverés rendben van? Helyes! Megtapintom a fejét. Lassan egy vágást teszek a
tarkótól a fültõig. A közönség lélegzetét visszafojtva figyel. Látcsövek
merednek felém. A vérzést elállítom. Lefejtem a bõrt és izmokat egy fél
tenyérnyire. A csonthártyához raspatoriumot! A csontnál vagyok. Kérem a vésõt!
Megcsinálom a nyílást, kihajtom a csontléket. Az agyhártyánál vagyok már.
Óvatosan keresztül vágom. Félrehajtom, és a kezemmel behatolok az egyik
hasadékba, hogy melyikbe, azt én tudom - és kiszedem az idõt.
Egyszerûen kikanalazom az emberi bánat átkozott darázsfészkét. Két perc, és minden készen van. Az
idõsejteket körüladatom egy tálcán. Azután bevarrom az agyburkot, beillesztem a
csontléket. Az ereket elkötöm. A csonthártyát bevarrom. Azután izom- és
bõrvarratok. Bekötöm a sebet. Készen vagyok, és fölébresztem az embert. (A
sebész most fölkelt a székrõl, és szinte kiabálva folytatta.) Ez a jövõ embere,
az igazi új ember, aki friss, tiszta agyvelejével megfejti a mának titkait, a
holnap igazságait. - Pontosan emlékszik mindenre, mert a tények nem múlnak el
számára, hanem az öntudatban, mint egyenrangú erõk sorakoznak. A közönség
éljenez, tapsol. Én levetem a kötényt, és szürke, mindennapi ruhámban meghajtom
magam. Az emberiség boldogsága szól hozzám egy örömüvöltésben.
A seb három nap alatt gyógyul. Miért három nap alatt? Nem is sejti, kolléga
úr? Egyszerû pedig ez is.
Hiszen nincs többé idõ! Az a sok szellemi energia, amelyet az elmúlás
csendes õrülete elrabolt tõlünk, a miénk marad teméntelen életenergia
alakjában.
S eljönnek hozzám a világ összes fejedelmei, hogy végezzem rajtuk a
mûtevést. - Sajnálom, uraim, szegény emberek elõbb jelentkeztek, s azokkal
különben is elõbb kell végeznem, mert az esetük súlyosabb. A császárok persze
várni fognak.
Egyszerû a találmányom, nemde, kolléga úr? Határozottan érdemes volt rajta
gondolkodni.
De addig is, míg a sebészi beavatkozás ideje el nem jõ, egy múló értékû
belgyógyászati szerünk van az idõ ellen. Ez az abszint. Tisztán tüneti
orvosság. Sokáig úgyse kell, mert a sebészi eljárás radikális és kitûnõ. Isten
éltesse, kedves kolléga úr!
|