Valamelyik téli délelõttön az anatómiai intézet igazgatójának elsõ
asszisztense egy embert jelentett be, aki sürgõsen akart beszélni a méltóságos
úrral.
Az igazgató kiüzent, hogy csak pár percig fogadhatja, mert elõadást kell
tartania. Tényleg, a tanterem zsongott már az orvosnövendékektõl.
A látogató magas, jól öltözött, sápadt
ember, belépett, mélyen meghajtotta magát, és az izgatottságtól csaknem
hadarva, beszédbe fogott. Simára borotvált arcáról azt hihette volna az ember,
hogy nem is magyar, pedig tiszta kiejtéssel beszélt. Erõsen rövidlátó szemei
elõtt fekete keretû csíptetõt viselt.
- Bocsánatot kérek, méltóságos uram,
hogy háborgatom, de a dolog annyira sürgõs, legalábbis nekem. A nevem Gyetvás
Pál, mérnök vagyok, és tegnap érkeztem Amerikából. Mikor leszálltam a vonatról,
az édesanyám azzal fogadott, hogy az apám már nem él. A halálát jelentõ levelet
azon a napon kellett volna megkapnom, amikor hajóra szálltam, hogy
hazajöjjek... Szóval megtudtam, hogy az apám kétségtelenül meghalt, mégpedig a
klinikán. Az anyám, aki nagy nyomorban élt, mikor hazajöttem, nem tudta
eltemettetni. Szóval otthagyta az apám hulláját, mert azzal bíztatták, hogy a
klinika eltemeti. Most én utánanéztem a dolognak, és tegnap megtudtam, hogy
ide, az anatómiai intézetbe szállították a hulláját, hogy rajta az
orvosnövendékek tanuljanak. Azt is megtudtam, hogy csak akkor temetik el a
hullákat, ha már egészen apróra fölaprították, s akkor ezeket a cafatokat
összekeverve koporsóba teszik. Azt szeretném már tudni, hogy ilyen sors érte-e
az apámat, vagy amint a szolga bíztatott: talán a csontjait kifõzték, és
csontvázzá állították össze... Ezt szeretném tudni, és kérem a méltóságos
igazgató urat, hogyha így áll a dolog, akkor méltóztassék nekem kiadni a
csontvázat vagy a koponyát, de az egész csontvázat inkább, hogy
eltemethessem... Szóval, esedezem, igazgató úr, méltóztassék megnézetni,
megvan-e az apám csontváza talán, a szolga azt mondta, hogy e célra a szép,
erõs csontú hullákat szokták kiválogatni, az én apámnak pedig hatalmas csontjai
voltak, s olyan magas volt, mint én... És az intézet költségeit megtérítem...
Az igazgató e hosszú és izgatott
beszéd alatt nyugodtan simogatta a szakállát, majd csöndesen és igen lassan
beszélve megszólalt:
- Hát kérem, én megnézhetem, hogy
hívták, kérem, az apját?
- Gyetvás Pálnak, mint engem.
- Az intézet ugyan nem ad ki
hullákat... de ha a csontváz megvan: talán még a fõzõpincében, vagy esetleg már
össze is állítva, nem vonakodom, és az úrnak ki fogom adatni.
Az igazgató csöngetett. Egy fehér
kabátos asszisztens jelent meg.
- Kérem szépen, doktor úr - szólott az
igazgató - nézesse meg, a múlt hónapban vagy az azelõttiben dolgoztak-e föl
Gyetvás Pál nevû hullát, s ha igen, készítettünk-e belõle elõadási csontvázat.
Az asszisztens elsietett, a tudós
pedig hellyel kínálta meg különös vendégét.
Öt percnyi néma várakozás után, mely
idõ alatt a vendég idegesen rázogatta a térdeit, a tanár pedig zsebredugott
kezekkel az esõs utcára bámult ki - berontott az asszisztens.
- A hulla, kérem, megvan a jegyzékben, a belgyógyászatiról
kaptuk. Nálunk lett boncolva a „Cé”-ben. Harmadéveseknek adtam, mert szép volt
a skeletje; a múlt héten maceráltattam Mátyással, és tegnapelõtt állították
össze. Igen jól sikerült; boncterembe tétettük be - amint méltóztatott mondani
- mert az elsõévesek a múlt hónapban eltörték az egyik bonctermi csontvázat.
A jövevény valami hirtelen görcsös
taglejtést tett. A professzor pedig az elõbbihez tökéletesen hasonló
lassúsággal ismét megszólalt:
- Kérem akkor a doktor urat, hogy
adassa ki ennek az úrnak a kérdéses csontvázat. Majd lesz szíves, kérem, a
költségeket a kezeimhez lefizetni, mennyi is, doktor úr? - ugyebár, egy
hullamacerálás és összeállítás harmincöt korona.
Az ember gyorsan kivette az erszényét,
és gyorsan fizetett. Miközben már kevésbé izgatottan, sõt bizonyos vidám
megkönnyebbüléssel így szólt:
- Tessék, méltóságos úr, köszönöm a
szívességét, bocsánatot kérek, hogy alkalmatlankodtam. Ajánlom magam.
A mérnököt a boncterembe vezették,
ahol az egyik sarokban ott állt a „kérdéses” csontváz. Hatalmas, erõs csontú,
gyönyörû koponyájú, porcelánfehérre fõzött skeletum.
Az idegen egy ideig csodálkozva nézett
rá. Valószínû, hogy csontvázat még nem is látott. Körülnézte elölrõl-hátulról,
megforgatta az állványán, végigsiklottak ujjai a bordáin, megtapogatta a
rugókat, amelyek az állkapcsot kötötték a fejhez, azután gyámoltalanul nézett a
szolgára és az asszisztensére.
Az asszisztens dícsérni kezdte a
koponyát, mire az idegen hirtelen kíváncsi lett az anatómiai tanulságokra. De a
fehérkabátos ember hamarosan elbúcsúzott, mert az elõadáson volt dolga.
Az öreg szolga úgy érezte, hogy
vigasztalni kell. A tudományát szedte elõ.
- Ilyen gyönyörû skelettel, kérem, már
régen nem találkozott; mondta is Gyuri, aki a II. számú anatómiába van; ezt a
hullát, Mátyás bácsi, szeretném elvinni maguktól.
Az idegen lehorgasztotta a fejét, és
lóbálni kezdte a csontváz lábát. Az csörögve lengett ide-oda. Majd a
szemüregekbe nézett sokáig, kezdte rágni az ajkát.
Az öreg cinikus Mátyás, aki harminc
esztendeje dobálta ide-oda a hullákat, mást se tett, jól látta, hogy az úrnak
könnyezik a szeme, és õ maga is kötelességszerûen elérzékenyült:
- Talán valami rokona tetszett lenni a
nagyságos úrnak?
- Az édesapám volt!
- Az apja. Hm, hm. Hát bizony... -
Erre azután elhallgatott. Egy ideig csöndben állottak ott, a csontvázra nézve.
A csontváz fia néhány pillanatig azt
hitte, hogy mondania kell valamit, azt hitte, hogy azt a különös kevert
gondolat- és érzelemvihart, melyet a lelkében készülõdni érzett, ki kell
engednie.
De a vihar, mielõtt jött volna,
elsimult a tiszta, fehér porcelánoktól csillogó boncteremben; a bánat, a halál
fájdalma elillant, és fölolvadt a nagy ablakok világosságában. A mérnök, mintha
egyszerre csak meggondolta volna magát, megfogta a csontvázat az állvány
vasrúdjánál, és cipelni kezdte az ajtó felé. Elszántan sietett elõre furcsa
terhével, miközben szemeit lesütötte, mintha pirult volna az édesapja miatt.
Keresztülment a nagy folyosón, és még
néhány elkésett orvosnövendék látta, amint viszi a csontvázat, melynek kezei,
lábai valami különös táncot jártak, amint a borotvált arcú ember ügyetlenül
magához ölelte. A fiú az apját.
|