|
Osvát
Ernõnek
Ha szép és egészséges gyermekeknek korán meghal az apjok, abból rendesen
baj származik. Witmannak két fia volt már, négy- és ötévesek, amikor egy
napsugaras, csak kissé szeles novemberi délutánon búcsút mondott a világnak.
Elég könnyen halt meg, és egészben nem sok bánatot hagyott maga után. A
felesége, az özvegye szép asszony volt, de szelíd természetû és erõsen önzõ. A
férjét sohase kínozta, de egy bizonyos fokon túl sohase is szerette. Férfiaknál
sokkal megbocsáthatóbb ez, mint asszonyoknál, akiknek egész életét igazolja,
menti, sõt értékessé is teszi az ilyen erõs, bár sok tekintetben oktalan
érzelem. Witmannénak azonban szintén meg kell bocsátanunk, mert végre is két
szép és erõs fiút hozott a világra. Az utcában, ahol egy kétemeletes rozoga
falépcsõjû házban laktak, a szõke, gyászruhás Witmannét határozottan
méltányolták. Pedig eleinte gyenge csípõjû és gyerekszemû volt ez az asszony.
Mondom, mint ember: se jó, se rossz. A két fiát éppen olyan keveset csókolta,
mint verte. Kevés közük volt egymáshoz, amint az lassanként mindjobban
kiderült.
A fiúk a szomszédba jártak játszani. Hosszú délutánokon át késõ estig nem
mutatkoztak. Keveset és csak egymás között beszéltek. Fekete kis szemeikben
Witmannak, az apjoknak lelke csillogott. Padlásokra mászkáltak, régi ládákban
szaglásztak, macskákat hajkurásztak. Gyakorta utánuk mászva padláslyukakon át
ki, a háztetõre is a magas tûzfalakig, a sajátságos formájú, füstösszagú
kéményekig. Míg a nyár tartott, fürödni jártak a folyóhoz, és madarakat fogtak
az erdõben. Witmanné enni adott nekik, és tiszta alsót szombaton este. Az
iskolába is velök ment, ha iratkozni kellett. Különben csendesen élt, és
csendesen hízott. Egy bankhivatalnokkal ismerkedett meg férje halála után fél
évre, aki fiatal és szép gyerek volt, borotvált állal, széles vállakkal, de
finom, rózsaszínû és lányos arcbõrrel; Witmanné vágyott reá, és bár nehezére
esett, sõt fáradtságába került: kacérkodott is vele. A hivatalnok kísérgette,
meglátogatta, teát kapott és csókokat. A férfi unalomból meg lustaságból nem
hagyta ott a nõt.
Witman fiai keveset törõdtek az anyjokkal meg a szeretõjével; terveik és
dolgaik voltak. Gimnáziumba kerültek. Megnyúltak, vékony és erõs csontjaikon
mint acéldrótok feszültek ki kicsiny izmaik. A tanulást könnyen intézték,
felkelés után, negyedóra alatt. Az iskola egyáltalán nem játszott szerepet az
életükben. Nagyúri foglalkozásnak ismerték föl az élést, s öntudatlanul és
korán a saját szükségleteikhez formálták az idõt.
A padlás egyik rejtett zugában rendezték be a kis boszorkánykonyhájukat.
Nyilak, gumipuskák, kések, fogók, kötelek és csavarok voltak itt összegyûjtve,
elrejtve és osztályozva. Szeles õszi estéken, ha megették a vacsorát - az
anyjok egy piroskötésû német regénybe merült -, halkan és gyors léptekkel
lesuhantak az utcára, futásnak eredtek, bejárták a fél várost. Lesbe álltak.
Kóbor kutyáknak hurkot vetettek a nyakába és hazacipelték. Bekötötték az állat
száját, és deszkára húzták. Apró lámpájuk, mint az erdõ elátkozott kastélyának
távoli világa, fénylett a nagy padlás barna, nedves homályában. A két fiú pedig
óvatos, izgatott lassúsággal fogott hozzá munkájához. Fölhasították a kutya
mellkasát, leitatták a vérét, s munkájuk közben hallgatták az állat rettenetes,
tehetetlen nyögését. Megnézték a dobogó szívet, kezük közé vették a meleg,
mozgó kis gépet, apró szúrásokkal rontották el a tömlõt, a billentyûket.
Kifogyhatatlanul érdekelte õket a fájdalom misztériuma. Nemegyszer megkínozták
egymást is, közös megbeszélés szerint, veréssel vagy csipkedéssel. Az
állatkínzás pedig komoly és természetes szenvedélyükké vált. Egész légió
macskát, csibét, kacsát pusztítottak el, folyton fejlõdõ sajátságos
módszereikkel. S a dolgaikról senki se tudott. Biztonsággal, férfias
gondossággal és meggondolással tudtak elrejtõzni.
Különben a házban kevesen törõdtek velük. Az elsõ emeleten egy öreg
törvényszéki hivatalnok lakott, aki alig volt otthon, és egy varrónõ, aki négy
lánnyal dolgozott. A második emeletet Witmanékon kívül csak a ház tulajdonosa
lakta. Egy egészen fiatal ember, a volt tulajdonos fia, aki nem sokat törõdött
se a házzal, se a lakóival. A földszinten egy üveges és egy rõfösüzlet volt.
Senki se tudta, hogy ezekben a boltokban mikor jártak vevõk. A Witman fiúk a
maguk számára foglalhatták le a házat. A kis piszkos udvarban sohase lehetett
embert látni. Az egyetlen ecetfa, amely az udvar közepén állott, és annyi
esztendeje meghozta rügyeit, leveleit és virágait, valószínûleg érezte, hogy
mindez nem jól van. Az élet azonban a kis emeletes házban is haladt elõre, mint
mindenütt másutt. A lakók közül csak a két fiú volt, akik jól mulattak, mindig
mertek gondolni a holnapra és holnaputánra is.
Egy szeptemberi estén kipirulva, lihegve jöttek haza. Egy összekötözött
baglyot cipeltek magukkal. A régi templom padlására másztak érte. Egy hétig
kutattak utána, megbeszélték, hogyan fogják el, és hogyan ölik meg. Sikerült.
Csillogott a szemük, és erõs vállaikban egy férfi erejét érezték, amikor vágtatva
sötét utcákon, hazaérkeztek a diadallal. A bagoly régen érdekelte õket. A feje
olyan, mint két nagy szem. Az agyában csodálatos régi mesék vannak elrejtve.
Száz évnél is tovább él... Bagoly kellett, kellett...
Megvolt. Egyenként szedték ki a pihéket a mellébõl, és figyelték, amint a
titokzatos madár szemében a fájdalom színes tüzei egymás után kigyúlnak. Azután
drótokkal csavarták körül a szárnyának a tövét, a lábait, a csõrét, és így
kipeckelve, sokáig, szótlanul bámulták. Arról beszéltek, hogy a madár
tulajdonképpen csak egy ház, ahová a Kín beköltözött, és ott lakik, míg csak a
baglyot meg nem ölik. De hol lakik? Minden valószínûség szerint a fejében.
Azután elhatározták, hogy éjjelre otthagyják, mert úgy izgalmas és szép lesz az
ágybafekvés. Valóban, izgatottan vetkõztek le, és azután csak arra hallgattak,
hogy a padlásról jön-e valami nesz. Úgy érezték, hogy valami feszes ruganyosság
szállja meg a tagjaikat, mintha a lekötözött, vonagló állat hiába pazarlott
ereje feléjük, rájuk suhanna. Így aludtak el.
Álmukban együtt jártak végig nagy mezõket, óriási fehér lovak hátán,
veszett vágtatásban. Szédítõen magas hegycsúcsokról repültek lefelé, és meleg,
véres tengereket úsztak át. Ami fájdalom és szenvedés csak lehetett a földön,
mind ott vonaglott, sikoltott és üvöltött a lovak patái alatt.
Ébredéskor napsugaras reggel mosolygott reájuk; könnyen ugrottak ki az
ágyból. A cselédtõl elkérték a reggelit, mert Witmanné tíz óráig szokott
aludni. A bagolyhoz siettek, és egy óra alatt most már végeztek vele. A szemeit
szedték ki elõbb, azután a mellkast bontották föl, most már felszabadítva a
madár száját, mert a hangját akarták hallani. Ez a hang, ez a csontig ható,
rémes hang, minden képzelõerõt felülmúlt, de éppen emiatt rövidesen kellett
intézni a dolgokat, a kivégzést és az elásást, mert félni lehetett, hogy
meghallják a házban. Egészben nagyon meg voltak elégedve, a dolog megérte a
fáradságot.
Délután az idõsebb fiú egyedül ment el hazulról. Egy házban fölfedezett valamit.
Félig mezítelen lányt látott az ablakon keresztül az egyik szobában, aki
rózsaszínû ingben fésülködött. Az utcasarokról visszafordult, még egyszer
benézett a szobába. A lány most háttal állt a szoba mélyén, fehér válla szinte
csillogott a napfényben. A fiú bement a ház kapuján. Egy öregasszony jött felé,
de ugyanakkor az oldalfolyosó végén megjelent a fésülködõ lány. A fiú feléje
ment, és azt mondta, hogy közelebbrõl látni akarta õt, mert nagyon tetszett
neki. A lány gyengén megsimogatta a nyúlánk, rövid nadrágos fiú tiszta arcát,
aki egy szökéssel átölelte a nyakát, és ajkaival hozzátapadt az arcához.
Ezalatt körös-körül ajtók nyíltak ki halkan, és fiatal lányok fejei tekintettek
ki rajtok; csakhamar azonban nesztelenül visszahúzódtak a fejek. A folyosó
végén kék üvegû mécs égett, arra vezette a lány a nagyobbik Witman fiút.
Lebocsátották a függönyt, délutáni napfény sárgán szûrõdött be a parfõmillatos
szobába. A lány a szõnyegre hengeredett, és mozdulatlanul engedte magát
csókolni, ölelni. Witman fia a bagolyra gondolt, és átvillant az eszében az,
hogy mindaz, ami az életben szép, nagyszerû és izgalmas, miért rettenetes,
megmagyarázhatatlan és véres egyszersmind. Csakhamar azonban ráunt a játékra.
Csalódottan kelt fel, várt, és tágra nyílt szemmel nézte a nõt. Hamarosan
elbúcsúzott azután, de megígérte, hogy máskor is eljön. Megkérdezte a lány
nevét - Irénnek hívták -, igen szépnek találta a nevet, és végül ezt mondta:
- Kezét csókolom.
Aznap késõ estig a mezõkön bandukolt a két Witman fiú. A történtekrõl nem
esett szó. A nagyobbik azt mesélte, hogy a levegõben lények laknak, amelyek az
emberekhez hasonlítanak, s ha enyhe szél fúj, érezni, mint úszik a testük a
levegõben. Azután megálltak, behunyták a szemeiket, és kiterjesztették
karjaikat. Az idõsebb fiú azt állította, hogy hatalmas, puha testû légi
asszonyok imbolyognak körülötte, és a hátukkal és mellükkel az arcához érnek.
Néhány perc múlva az öccse jelentette, hogy szintén érzi az asszonyokat. Otthon, az ágyban is még a lég
asszonyairól beszélgettek. Be is jöttek. Nesz nélkül siklottak be, az
ablaküveget alig érintették bársonyos hátukkal, és lebegve, úszva odanyújtóztak
melléjük a paplanra, a vánkosra. A nyakukat odahajtották a fiúk szájához és
arcához, majd ismét továbbcsúsztak ernyedt, lusta és mégis könnyed
mozdulatokkal. Egész éjszaka velök maradtak a szobában. Összefogóztak
hajladozva, mosolygó arccal lebegtek az ablak felé, majd újra feléjük kúsztak,
reájuk feküdtek, és hozzájuk simultak. Csak amikor a nappal ragyogó, meleg
sugarakkal betört a szobába, távoztak el az ablakon keresztül, lassú, álmatag,
vánszorgó surranással, és szétfoszlottak a friss reggeli levegõben.
Ezen a napon a két Witman fiú együtt ment a leányhoz. Meleg májusi
délben, az iskolából jövet arra kerültek, és besurrantak a kapun. A nõ feléjük
jött mosolyogva, kócosan, de üde, hangos nevetéssel, és bevezette a Witmanokat
a szobájába. Lerakták a könyveiket, a szõnyegre kucorodtak, lehúzták magukhoz a
leányt, csókolták, harapták, ölelték. A nõ csukott szájjal nevetett, és lehunyta
szemeit. A fiúknak egymásra villant a szemük. Mind a ketten ütni kezdették. A
leány most már teli szájjal kacagott, mintha csiklandozták volna. A két Witman
birtokába vette a leányt, csipkedték, leszorították, hengergették és
megkínozták. A nõ mozdulatlanul, lihegve engedte, hogy tegyenek vele, amit
akarnak. A fiúk vörösre pirult arccal simultak rózsaszínû selyempongyolájához.
Késõbb összeszedték a könyveiket, azt mondták a leánynak, hogy õ a legszebb nõ
mindazok között, akiket valaha is láttak. Irén azt felelte, hogy szereti õket,
de ha másszor jönnek, hozzanak neki valamit, édességet vagy virágot. A
nagyobbik Witman kijelentette, hogy meg lesz elégedve azzal, amit hozni fognak.
A leány a kapuig kísérte a kisfiúkat, és megcsókolta a kezeiket.
Ebéd után a szobájukba zárkóztak, és a leányról beszéltek; megállapodtak
abban, hogy amit tapasztaltak, az összehasonlíthatatlanul felülmúlja összes
eddigi kalandjaikat, még a bagoly kínzását is.
- Csak ezért érdemes élni - mondta a kisebbik.
- Ez az, amit annyi fáradsággal kerestünk - jelentette ki a másik.
Ragyogó meleg májusi délutánban, könyvek nélkül indultak az iskola felé.
De egyenesen a ház elé, a leány ablakához mentek. Nem volt ott senki.
Visszafordultak: másodszorra meglebbent a függöny, és kinézett a leány.
Megálltak. A leány kinyitotta az ablakot.
- Holnap délben jöttök? - kérdezte mosolygó arccal. - Jertek akkor,
hozzatok valamit. - Intett, és becsukta az ablakot.
A fiúk elpirultak, és szívdobogást kaptak a látásától.
- Ékszert fogunk neki hozni, arany karcsatot vagy gyûrûket - jelentette
ki hosszú hallgatás után a nagyobbik Witman fiú.
- Igen, de honnan veszed?
- Van anyának, kérünk tõle.
- Nem ad.
- Az üvegszekrény kulcsát megszerezzük.
- Nem adja ki a kezébõl a kulcsokat.
- Pedig négy arany karcsatja van, és hét gyûrûje van.
- Az ujján is hord három gyûrût.
Este ott settenkedtek a szekrény körül, és szemlét tartottak anyjuk
drágaságai fölött. Volt közöttük két pompás rubintokkal és gyöngyökkel kirakott
karperec.
Kérték Witmannét, mutassa meg nekik a holmit. Az asszony - nyakas
természetû, puha, szõke nõ - kikergette õket. Kissé félt a fiaitól, nagyon
távol érezte õket magától.
A fiúk az utcára szaladtak tanácskozni.
- Nem lehet tõle kérni.
- Semmi szín alatt.
- Nem fog adni.
- Nem, nem.
- Ki kéne törni a szekrényt.
- Fölébred, lármát csinál, megint csak nem vihetjük el neki.
- Nem fog fölébredni!
Tele volt a szívük gyûlölettel a szõke, kék szemû, lusta és kövér anyjuk
iránt, szerették volna õt is megkínozni.
- Én betöröm az egyik kis üvegfalat a késem nyelével, és több zaj nem lesz.
Te világítasz a tolvajlámpával, benyúlok, és kiszedem az összes karcsatokat és
gyûrûket.
- Ne vigyük el mind!
- De igen, mind elvisszük; neki nem kell, ne maradjon neki semmi, hadd
bõgjön utánuk.
A padlásra szaladtak föl, a szerszámok között szemlét tartottak, magukhoz
vettek egy vésõt, egy harapófogót, megvizsgálták a lámpást, és mindezt
zsebrevágták. Sietve lementek azután, és lefeküdtek. Elõbb azonban átnéztek az
ajtó alatti résen, és láthatták, hogy az anyjuk szobájában már sötét van.
Vetkõzés közben elhatározták, hogy csak éjféltájban mennek át. A harisnyát a
lábukon hagyták, nehogy ropogjon a padló, és úgy feküdtek le, éberen, de
nyugodtan. Az ágyaikban felkönyökölve, suttogva tervezgették, hogy délben,
iskola után, szaladva mennek a leányhoz. A kincseket a padláson fogják elásni
és apránként elhordani. Reggel tagadni fognak, és ha anyjok ütni akar,
elszaladnak. Örömet éreztek arra a gondolatra, hogy õ dühös lesz, tehetetlenül
sírni fog, ha majd nem fogja találni az ékszereket. Egy pillanatra se került
többé szó arról a lehetõségrõl, hogy fölébredhet. Majd fölkeltek az ágyból,
kinyitották az ablakot, és kihajoltak a langyos májusi éjszakába. A
kutyaugatások, a kocsik zörgése, amelyek idõnkénti fölhangzásukkal szakaszokra
tagolták az éjszakát, nem rövidítették meg az órák lassú múlását.
Mikor végre a toronyóra lassan elverte az éjfélt, készülõdni kezdtek.
Meggyújtották a kislámpát, a fiatalabb Witman fiú a harapófogót, a reszelõt és
a lámpát vette magához, a másik csak a hosszú pengéjû nyitott zsebkését. Õ ment
elöl. Biztos nyugodtsággal lopóztak át a középsõ ebédlõszobán, azután a
nagyobbik fiú elõrement, és kinyitotta a Witmanné hálószobájába vezetõ ajtót.
Az ajtósarok semmit se nyikorgott. Föllélegeztek. Witmanné a fal felé fordulva,
nyugodtan aludt, csak a kövér, széles háta látszott belõle, amelyet kötött
hálóköntös takart. Elhelyezkedtek a szekrény elõtt.
A fiú fölemelte a kést, hogy beüsse a szekrény kis üvegfalát. Pár pillanatig
habozott, azután rácsapott az üvegre. A csörömpölés nagy, szörnyû erõs volt,
olyan erõs, mintha egy csomó üvegpoharat ládába csomagolva dobtak volna le
valami emeletes ház ablakából. Witmanné megmozdult, megfordult, azután
felkönyökölve, kinyitotta a szemeit. Az arca bosszúságot és csökönyös haragot
fejezett ki, de szóhoz nem jutott Witmanné, mert az öregebbik Witman fiú
odaugrott az ágyhoz, és késével a mellébe döfött. Az asszony hátrahanyatlott,
és a jobb kezével a levegõbe hadonászott. A kisebbik már akkor az ágyon volt,
és lefogta a lábait. A nagyobbik kihúzta a véres kést az anyja mellébõl, és még
egyszer bedöfte. Nem volt reá szükség, mert már halott volt. A mellébõl a vér
lassan patakzott benn a paplan alatt.
- Na, ez rendben van - mondotta az idõsebbik -, most szedjük elõ a
dolgokat.
Kirakták a szekrénybõl az ékszereket, a karcsatokat, a melltûket, a
gyûrûket, az órát és a hosszú arany óraláncot. Nyugodtan kirakták az asztalra a
megszerzett, elhódított kincset, osztályozták és egyetértõen elosztoztak rajta.
- Most siessünk, meg fogunk mosdani és átöltözünk.
Átmentek a szobájukba, megmosták kezeiket, kiöntötték a vizet, de
átöltözésre nem volt szükség, a ruháikon sehol nyoma sem volt vérnek. Majd újra
visszamentek a színhelyre. A fiatalabb Witman fiú kinyitotta a középsõ szoba
ablakát, és ott várta a bátyját, aki Witmanné szobáját belülrõl bezárta, és az
ablakból a párkányra kilépve, bejött a nyitott ablakon.
Az utca koromsötét volt, halálos csönd uralkodott, de sietni kellett, mert
a toronyóra egyet ütött, és õk még aludni akartak. Levetkõztek, ágyba bújtak,
és az izgalmaktól holtra fáradva, pár pillanat múlva már mind a ketten mélyen
aludtak.
Reggel a takarítónõ ébresztette fel õket, aki mindig pontosan fél hétkor
érkezett. Megszokta már, hogy Witmanné tízkor kel, és ezért a szobájába nem is
ment. Az ebédlõ tisztogatása után rendesen a fiúkat verte föl, akik hamarosan
megmosdottak, megreggeliztek és eltûntek, zsebeikben a kincsekkel.
- Még iskola elõtt!
- Jó!
- Az elõadáson pontosan ott kell lenni.
- Hogyne, ma különösen.
- Tizenegy órára úgyis hazahívnak.
- Siessünk.
A ház kapuja nyitva volt. Míg a folyosón a leány ajtajához jutottak,
senkivel sem találkoztak. Benyitottak. A nõ kipirult arccal, mélyen aludt,
kitakarták és megcsókolták, azután elõszedték a zsebeikbõl a drágaságokat. Reárakták
a hasára, a melleire, a combjaira.
- Nesze, ezt hoztuk.
- Ez mind a tied.
A nõ nehezen, de mosolyogva tért
öntudatra, magához ölelte a két gonosztevõ kemény kis koponyáját, köszönte a
látogatást, és befelé fordult.
- Ma vagy holnap jövünk.
A fiúk ezzel búcsúztak, és elsiettek
az iskolába
|