|
Sassy Attilának
A fölébredés - igaz - elviselhetetlen
szenvedéseket okoz. És a szenvedések soká tartanak. A világosság reggel harsogó
akkordokban dübörög végig az utcákon. És az ablakok tejüvegje meg a színes
függönyök nem védenek ellene, mert bántó, recsegõ, ritmusos lármájával áthatol
mindenen, és követelõen hí. Menni kell. Rossz arcú és alacsony emberi lények
közé, akik azt hiszik, hogy e nemtelen és kegyetlen muzsika az Élet törvénye, s
amit õk élnek, az maga az élés.
Õk elevenen kiugranak az ágyukból,
amelyben álomtalan ostoba alvással aludtak. Frissen megmosdanak, és dicsérik a
hideg vizet, amely pedig fájdalmakat okoz. Izmaikkal és eszükkel munkához
látnak, amelynek fáradsága csak szégyent kelt a szívben. Abban a szívben,
amelynek nem kellenek többé a nyomorúságos apró kellemességek, csak egy: a
komoly, szomorú gyönyör! A verekedésbõl gyõztesen kerülni ki, véres fáradtság
után megpihenni: mindez nem gyönyörûség, csak a fájdalom megszûnése. Akik a
fájdalmakat érzéketlen türelemmel viselik, azoknak ez elég, és sok is. Õk
gonoszak, de haragudni nem szabad rájuk. Jóllehet miattuk van úgy, hogy az
életet nem lehet berendezni tisztán az õs, szent gyönyör számára, ami pedig az
élés egyetlen célja.
Igaz, hogy kell fizetni érte; a
világosság, amely reggelenként könyörtelen ismétlõdéssel megérkezik, behajtja a
díjat. A szív ernyedten dobog, a szempilla alig bírja a fénysugarak súlyát, és
a bõr irtózik a széltõl. Az izmok kelletlenül és tétovázva végzik munkájukat. A
kiáltásokra összerázkódik a test, és a nyakszirt táján tompa fájdalmak
bujdosnak a koponyában. És emiatt nem lehet nevetni az ostobák apró dolgai
fölött, amelyek annyi kiabálással, gonddal és fáradással járnak. Hiszen a
gondoktól, az erõs hangoktól és az egyhangú, unalmas, parancsoló ritmusoktól a
világosság miatt nem lehet menekülni. És beszélni csak szavakkal lehet, amelyek
úgyszólván semmiféle kapcsolatban nincsenek az agy fogalmaival.
Több hasonló dolog is jelentkezik a
nap sorvasztó világosságánál. Az arcunk a tükörben merev, idomtalan
színfoltokban jelenik meg, amelyeknek nyilvánvalóan semmi köze hozzánk. Vonatok
érkeznek a pályaházakban, az utcákon emberek, kocsik, lovak sietnek, mindez
csodálatos, szenvedést okozó, de egyszersmind érthetetlen és furcsa, úgyhogy
azt a meggyõzõdést kelti föl, hogy a dolgoknak ebben a formájában nincs semmi
oka és célja. El kell tehát menekülni valahová, ahol azok egyszerûekké és
könnyen megfejthetõkké válnak.
A gyönyör eltünteti a körvonalakat és
az értelmetlenségeket. Kihelyez bennünket a tér béklyóiból, és az idõ zakatoló
másodperc óráját megállítva, langyos hullámokon emel bennünket a lét
magasságaiba.
Pillanatokig idõzni itt és remegni,
hogy percek múlva végképp visszaessünk oda, ahonnan elindultunk - valóban
nyomorúság. Pedig legtöbben megelégszenek ezzel a néhány alamizsna pillanattal.
Mit tehetnek. Nincs bátorságuk és erejük, hogy magukra vegyék a nagyszerû, az
örökkévalóságba lendítõ hosszú gyönyör kockázatát. Pedig a kockázat olcsó,
nevetségesen kicsiny. Mert igaz: a gyilkos nappal, a kaján dörömbölõ világosság
tíz órái nehezen múlnak, de az este és az éjszaka tizennégy órájában a
csodálatos, titokzatos és idõ nélkül való öröklét egy darabját kapjuk.
Ekkor ismerjük meg az élet mély
értelmét, és világosak lesznek elõttünk a homályok és sötétségek. A hangok mint
finom és üde leányajkak csókolják végig a testünket. A színek és vonalak új,
õsi tiszta természetükben rezegnek az agyunkban és a gerincünkben. És most,
hogy nem hasonlítanak többé azokhoz a színekhez és vonalakhoz, amelyeket a
szemeink láttak: megmutatják nekünk a formákban rejlõ nagy titkokat. Az a hibás
és kezdetleges ismeret, amelyet a látásunkkal, hallásunkkal, a szaglásunkkal,
ízlésünkkel és tapintásunkkal szereztünk a létrõl, most kiegészítõdik,
kijavítódik. Mert alkalom nyílik megismerni a maga teljességében az életnek ama
igazságát, amelyet valamennyien magunkban hordunk, s amely érzéki ítéletek
nélküli tökéletes igazság. Szavakban, fogalmakban és ítéletekben éppen annyira
kifejezhetlen ez az igazság, mint amennyire megismerhetlen az érzékek útján.
Egy kockáról, amelyet csak láttam, de meg nem mértem, nincs jogom mondani, hogy
a súlyát ismerem. Éppen így annak, aki csak látott, hallott, szagolt, ízlelt és
tapintott - nincs joga mondani, hogy élt. A megismerést, az Isten boldogságát
csak a gyönyör adja számunkra. De lehet-e beszélni arról, hogy az Isten
boldogsága csak egy pillanat? Igen: õ ennyit adott alamizsnaképpen az
ostobáknak és gyáváknak. De akik többet érdemelnek - mert többet akarnak -,
azoknak megadatik, hogy megrabolják az öröklétet vitéz és nemes kockázattal.
Le kell mondaniok, hogy jól lássanak
és jól halljanak. Az érzékeket és a szerveket megrontja a gyönyör rettentõ és
áldott közvetítõje, az ópium. Étvágy és polgári jó fáradtságérzés - ezekrõl is
le kell mondani. A szemek gyakorta könnyeznek, a fül zúg. A tárgyak, az
emberek, a betûk elmosódnak. A szavak, a hangok kaotikus zavarban bolyonganak a
hallószerv géprészecskéiben.
Állítsátok meg a nyomorult, szegényes
kis gépeket!
Csendes szobában, ahol puha
szõnyegekben meghal minden zaj, és színes üveg szórja szerte a kicsiny mécs
pisla lángját, feküdjetek hanyatt. Hunyjátok le a szemeiteket. És az apró
ópiumpipa elvezet oda, ahol azért élünk, hogy éljünk, és semmi másért. Hiszen
ez az egyetlen célja a létnek. Hiszen a szûkmarkú isten is csak azért
ajándékozott minden nyomorult féregnek egy-egy pillanatot ebbõl az életbõl,
hogy éljen, folytassa az életet, hogy új életet okozzon. Az új féregnek pedig
ismét kijut egy pillanat.
A lét esszenciája olyan drága portéka,
amelybõl egész nemzedékek évszázadok alatt kapnak - egy órát.
Aki ebbe belenyugszik, az
belenyugodott abba, hogy meghaljon, mielõtt megszületett. Aki azonban valójában
emberré tudott lenni, és számot vetett magával - mint méltóságához illik -, az
raboljon magának mindennap tizennégy órát. Ez a tizennégy óra egyenlõ négyszáz
generációnak nyolcezeréves életével. De számítsunk csak ötezret. Egy nap alatt
tehát ötezer esztendõt élek. Egy esztendõ alatt ez körülbelül kétmillió évet
jelent. Föltéve, hogy az ópiumszívást mint kifejlett erõs férfi kezded, és nagy
gondot fordítasz testi épséged fönntartására - amelyet legjobb ügyes orvosra
bízni - tíz esztendeig elélhetsz. És akkor húszmillió éves korodban nyugodtan
hajthatod fejedet az örök megsemmisülés jeges párnájára.
Aki ezen az áron nem mer és nem akar
az öröklétbõl húszmillió évet - az éljen száz esztendeig, és sokasodjék meg az
õ utódaiban.
|