A KÁLVIN TÉREN

Szomory Dezsõnek

1.

Ha hideg és ködös téli reggeleken, amikor egész Budapest sűrű, kékes harmatfelhőkbe burkolózik, valahonnan a Múzeum körútról vagy az Üllői útról fáradtan, kilumpoltan, de könnyű fejjel beérkeztünk a Kálvin térre, akkor megérezhetjük pár pillanatra a látóhatár kivilágosodásában, a köd megvastagodásában és színváltozásában, s a siető emberárnyék tovasuhanásában az ébredő város első kezdődő, bátortalan szívdobbanásait.

A városoknak t.i. nem egy szívük van, mint az embereknek, hanem több, mint a hüllőknek és némely halaknak.

2.

A szemben levő kávéházak ajtajai, amelyek nappal farkasszemet néznek egymással, most a ködben és a reggelben eltávolodnak, eltolódnak, és elvesztik minden vonatkozásukat. Idegenül, megszűrten, halvány foltokban bocsátanak csak ki az utcára némi sárga gázfényt. Ha szerencséje van az embernek, akkor szellőzött kávéházat és friss, kialudt, jókedvű pincéreket talál. Ebben az esetben zsíros, pirított kenyér és kis pohár törkölypálinka ajánlatos; továbbá tartózkodás a cigarettától egész délelőttre.

3.

A villamoskocsik sietve, de halkan érkeztek. Körülnéznek és továbbgördülnek. A lámpásaik kék, lila, sárga, piros fénye olyan kedves és csodálatos, hogy a jól tisztított kávéházi ablakból nézve, csaknem mosolygásra ingerel.

Lassan hullámokat vet a tér. Emberek sûrûsödnek össze mozgó, imbolygó csoportokban, majd megritkulnak, mintegy delejes taszításban. A rendõr a sarkon féllábra áll, és apró, váltóigazgató fiúcskák bújnak elõ a föld alól. Most süket csengetésektõl zavarosodik meg a köd. Egyszerre sok villamoskocsi érkezik. E kocsik most követelõ lármával rövid idõre lefoglalják a teret.

4.

De nem soká, mert a köd lassan ritkul, a közök tágulnak. A tér viszont összeszûkül, mert a házak, mintha körülsorakoznának, egyenként láthatóakká válnak. A szembenlévõ patikát kinyitják, és köhögõs betegek ácsorognak a márványos asztalok elõtt. A patikárosok jókedvûek, egész éjjel aludtak, és a friss mosdóvíz nagyszerûen eshetett nekik. Elevenek, tréfálnak, és hihetõen pontosan mérnek. Az Üllõi útról nagy csapat munkás igyekszik a híd felé. A Kecskeméti utca sarkán az öreg, gesztenyés asszony begyújt a kemencéjébe. Vajon kik esznek reggel gesztenyét?

5.

Most a Baross utca felé kell nézni. Varróleánykák, egész fiatalok, szegények, de bájosak, vonulnak át a téren nagy csapatokban ingadozva és minden tetszenivágyás nélkül. A fiatalurak, az egyetemiek, még mélyen alszanak hónapos szobáikban. De nem mind. Ketten közülök valami hõsi elhatározásban fölkeltek, és a tér közepén a szökõkút mellett várakoznak. Álmosak, kissé bánják a vállalkozást, és semmi kis izgalmat sem remélnek a találkozástól. Csakugyan, a leánykák kedvetlenek és sápadtak, és sietnek, és alig felelnek a beszédre. A fiatalurak reá fognak jönni, hogy korán kelni nõk miatt nem szabad, legfeljebb aranyak lelése miatt. De akkor is meggondolandó.

6.

Most már a boltokat is nyitogatják. És az apró kis utcákból embertömegek lüktetnek át a nagyobb utcákba. A kálvinista templom vasrácsos kerítése elõtt megjelenik két feketeruhás férfiú. Nyilván lelkészek, és a reggeli lapok újdonságairól beszélnek. Mindegy. Az idõ már felvilágosodott. A kékbõl átszürkült, megbarnult az atmoszféra. A szökõkút öreg istennõi deszkapaplanaikkal és a kicsiny Neptun-szobor bizonyos õrködõ hatalmakat kezdenek reprezentálni, akik minden befolyásukat elvesztették, és csak a parádé és megszokottság miatt maradnak a helyükön.

7.

A rendõrt egy fiatal fiú szólítja meg. Egyetemi hallgató lehet az istenadta, és nem találja a Kecskeméti utcát. Vastag jegyzetfüzeteket cipel, és rövidlátó szemüveges tekintetében a vaksi szorgalom pislákol becsületes fénnyel. A villamosok kétségbeejtik, és a sok, sûrû sínpár az édesanyja dúsan töltött mákos réteseit juttatja eszébe. Ugrik egy párat, és nagy nehezen kikászálódik az aszfaltra.

8.

A kávéház ablaka elõtt most sietve egy szobalány suhan el. Doktorért megy, mert a kis úrfinak fáj a torka. Nagyon fáj, és emiatt már reggel sírás van a házban. Nemsokára látni, amint az Üllõi út felõl és minden irányból számozatlan doktorkonflik és gumikerekûek gördülnek elõ. Mintha a szobalány segélykiáltása adott volna jelt nekik az elindulásra. Doktorok ülnek bennök; szakállasak, tanárok, azaz bundások - és egészen szerény, nyírott, szövetkezeti orvosok, nem is éppen jó télikabátban. Szerte szállingóznak a városba, és a betegek már várják valamennyit. Sok ilyen kocsit látni. Egészen fél tizenegyig. Benn olykor megvillan egy zsebkendõ, amely éppen most bontatott ki, jeléül annak, hogy a doktor kissé elkésett a felkeléssel.

9.

Az idõ most már délig bizonytalanul elúszik, eltengõdik. Még jó, ha arra jõ egy század katona.

A délelõtt elmosódó és unalomba süllyedõ perceit felveri és felszínre hozza a lépések hangos ritmusa. Az emeleti ablakokból bekötött vagy bóbitás fejû szobalányok kandikálnak ki õszinte érdeklõdéssel. Egy teherhordó szekér megáll a katonák miatt, és a kocsis visszagondol arra a három esztendõre, amelyet a császár szolgálatában eltöltött. Mindez pár perc csupán, és a kõkockákon nemsokára csörömpölõ zökkenésekkel tovagördül a nehéz jármû. Sõt újabbak és újabbak jönnek egymás után.

10.

Mire delet harangoznak, a Kálvin téren már hatalmas forgatagban gomolyognak a gyalogló emberek, a fogatok, a villamosok, a terhes szekerek, s közöttük a lovasrendõr árvalányhaja, s a vasutas piros zászlója egészen reményvesztetten integetnek...

A református templom órájának ütéseit senki se hallja meg. A lebonyolódó találkák sorozatát, amelyek a kút köröndjénél játszódnak le, senki sem figyeli, csak egy kisasszony egy ablakból. A gumikerekû-kocsisok leszállnak a bakról, és tréfálkoznak. A lovakat az itatók itatják. A Belváros felõl özönlenek a varróleányok, most már felfrissülve, elevenen és kirózsaszínesedve. A diákok a sarkon nem gyõznek utánuk forogni.

11.

Délután három órakor megcsöndesül a zaj, a házak csukott ablakai elméláznak, és emlékeznek szép áprilisi délutánokra, szerelmetes májusi délutánokra, ifjú, gyönyörû júniusi délutánokra, amelyek mind elmúltak. Azután szomorú megadással burkolóznak újra a késõ délután összeszedelõzködõ ködfátyolaiba. A gesztenyések tûzhelyeirõl, mint gyászoltárokról, ünnepélyesen száll fel a füst, ferdén, meglapultan, a háztetõk felé. Ha most valaki egy ablakból lenéz a térre, amely kétségbeesetten elsüllyedni látszik, egy titokzatos búcsúzás érthetetlen bánatába, és meglátja felgyulladni a sarki boltban az elsõ lámpalángot, alighanem félelmében világosságot gyújt, és zongorához ül.

12.

Késõ éjszaka, jóval éjfél után, amikor már csendes minden, a Kálvin tér, mint egy fülledt barlang, ásítozik a fénytelen égbolt félelmétõl megzavarodva. A hazatérõnek tanácsos sietni. Ilyenkor a kút mellett elhaladva, esetleg úgy hallani, hogy valaki a nevünkön szólít. Egyszer hátra lehet nézni, hogy: ki az? Senki. És nem többet, de futni ám hazáig. Mert a sok elhalt, elpusztult, sárba taposott, elvénült erõ, amelyet az emberek, a sietõ, dolgozó emberek, leányok és fiúk itt elhullattak, a kövek hasadékai közül, a sínek nyílásai közül kibukkan, összesûrûsödik, és áldozatokra les.

Ha már levetkõztetek és ágyba bújtatok, nyugodtan megszámlálhatjátok az óraütéseket.