Szomory Dezsõnek
Ha hideg és ködös téli reggeleken, amikor egész Budapest sűrű,
kékes harmatfelhőkbe burkolózik, valahonnan a Múzeum körútról vagy az
Üllői útról fáradtan, kilumpoltan, de könnyű fejjel beérkeztünk a
Kálvin térre, akkor megérezhetjük pár pillanatra a látóhatár kivilágosodásában,
a köd megvastagodásában és színváltozásában, s a siető emberárnyék
tovasuhanásában az ébredő város első kezdődő, bátortalan
szívdobbanásait.
A városoknak t.i. nem egy szívük van, mint az embereknek, hanem több, mint
a hüllőknek és némely halaknak.
A szemben levő kávéházak ajtajai, amelyek nappal farkasszemet néznek
egymással, most a ködben és a reggelben eltávolodnak, eltolódnak, és elvesztik
minden vonatkozásukat. Idegenül, megszűrten, halvány foltokban bocsátanak
csak ki az utcára némi sárga gázfényt. Ha szerencséje van az embernek, akkor
szellőzött kávéházat és friss, kialudt, jókedvű pincéreket talál.
Ebben az esetben zsíros, pirított kenyér és kis pohár törkölypálinka ajánlatos;
továbbá tartózkodás a cigarettától egész délelőttre.
A villamoskocsik sietve, de halkan érkeztek. Körülnéznek és
továbbgördülnek. A lámpásaik kék, lila, sárga, piros fénye olyan kedves és
csodálatos, hogy a jól tisztított kávéházi ablakból nézve, csaknem mosolygásra
ingerel.
Lassan hullámokat vet a tér. Emberek sûrûsödnek össze mozgó, imbolygó
csoportokban, majd megritkulnak, mintegy delejes taszításban. A rendõr a sarkon
féllábra áll, és apró, váltóigazgató fiúcskák bújnak elõ a föld alól. Most
süket csengetésektõl zavarosodik meg a köd. Egyszerre sok villamoskocsi
érkezik. E kocsik most követelõ lármával rövid idõre lefoglalják a teret.
De nem soká, mert a köd lassan ritkul, a közök tágulnak. A tér viszont összeszûkül,
mert a házak, mintha körülsorakoznának, egyenként láthatóakká válnak. A
szembenlévõ patikát kinyitják, és köhögõs betegek ácsorognak a márványos
asztalok elõtt. A patikárosok jókedvûek, egész éjjel aludtak, és a friss
mosdóvíz nagyszerûen eshetett nekik. Elevenek, tréfálnak, és hihetõen pontosan
mérnek. Az Üllõi útról nagy csapat munkás igyekszik a híd felé. A Kecskeméti
utca sarkán az öreg, gesztenyés asszony begyújt a kemencéjébe. Vajon kik esznek
reggel gesztenyét?
Most a Baross utca felé kell nézni. Varróleánykák, egész fiatalok,
szegények, de bájosak, vonulnak át a téren nagy csapatokban ingadozva és minden
tetszenivágyás nélkül. A fiatalurak, az egyetemiek, még mélyen alszanak hónapos
szobáikban. De nem mind. Ketten közülök valami hõsi elhatározásban fölkeltek,
és a tér közepén a szökõkút mellett várakoznak. Álmosak, kissé bánják a
vállalkozást, és semmi kis izgalmat sem remélnek a találkozástól. Csakugyan, a
leánykák kedvetlenek és sápadtak, és sietnek, és alig felelnek a beszédre. A fiatalurak
reá fognak jönni, hogy korán kelni nõk miatt nem szabad, legfeljebb aranyak
lelése miatt. De akkor is meggondolandó.
Most már a boltokat is nyitogatják. És az apró kis utcákból embertömegek
lüktetnek át a nagyobb utcákba. A kálvinista templom vasrácsos kerítése elõtt
megjelenik két feketeruhás férfiú. Nyilván lelkészek, és a reggeli lapok
újdonságairól beszélnek. Mindegy. Az idõ már felvilágosodott. A kékbõl
átszürkült, megbarnult az atmoszféra. A szökõkút öreg istennõi
deszkapaplanaikkal és a kicsiny Neptun-szobor bizonyos õrködõ hatalmakat
kezdenek reprezentálni, akik minden befolyásukat elvesztették, és csak a parádé
és megszokottság miatt maradnak a helyükön.
A rendõrt egy fiatal fiú szólítja meg.
Egyetemi hallgató lehet az istenadta, és nem találja a Kecskeméti utcát. Vastag
jegyzetfüzeteket cipel, és rövidlátó szemüveges tekintetében a vaksi szorgalom
pislákol becsületes fénnyel. A villamosok kétségbeejtik, és a sok, sûrû sínpár
az édesanyja dúsan töltött mákos réteseit juttatja eszébe. Ugrik egy párat, és
nagy nehezen kikászálódik az aszfaltra.
A kávéház ablaka elõtt most sietve egy szobalány suhan el. Doktorért megy,
mert a kis úrfinak fáj a torka. Nagyon fáj, és emiatt már reggel sírás van a
házban. Nemsokára látni, amint az Üllõi út felõl és minden irányból számozatlan
doktorkonflik és gumikerekûek gördülnek elõ. Mintha a szobalány segélykiáltása
adott volna jelt nekik az elindulásra. Doktorok ülnek bennök; szakállasak,
tanárok, azaz bundások - és egészen szerény, nyírott, szövetkezeti orvosok, nem
is éppen jó télikabátban. Szerte szállingóznak a városba, és a betegek már
várják valamennyit. Sok ilyen kocsit látni. Egészen fél tizenegyig. Benn olykor
megvillan egy zsebkendõ, amely éppen most bontatott ki, jeléül annak, hogy a
doktor kissé elkésett a felkeléssel.
Az idõ most már délig bizonytalanul elúszik, eltengõdik. Még jó, ha
arra jõ egy század katona.
A délelõtt elmosódó és unalomba
süllyedõ perceit felveri és felszínre hozza a lépések hangos ritmusa. Az
emeleti ablakokból bekötött vagy bóbitás fejû szobalányok kandikálnak ki
õszinte érdeklõdéssel. Egy teherhordó szekér megáll a katonák miatt, és a
kocsis visszagondol arra a három esztendõre, amelyet a császár szolgálatában
eltöltött. Mindez pár perc csupán, és a kõkockákon nemsokára csörömpölõ
zökkenésekkel tovagördül a nehéz jármû. Sõt újabbak és újabbak jönnek egymás
után.
Mire delet harangoznak, a Kálvin téren már hatalmas forgatagban gomolyognak
a gyalogló emberek, a fogatok, a villamosok, a terhes szekerek, s közöttük a lovasrendõr
árvalányhaja, s a vasutas piros zászlója egészen reményvesztetten integetnek...
A református templom órájának ütéseit senki se hallja meg. A lebonyolódó
találkák sorozatát, amelyek a kút köröndjénél játszódnak le, senki sem figyeli,
csak egy kisasszony egy ablakból. A gumikerekû-kocsisok leszállnak a bakról, és
tréfálkoznak. A lovakat az itatók itatják. A Belváros felõl özönlenek a
varróleányok, most már felfrissülve, elevenen és kirózsaszínesedve. A
diákok a sarkon nem gyõznek utánuk forogni.
Délután három órakor megcsöndesül a zaj, a házak csukott ablakai
elméláznak, és emlékeznek szép áprilisi délutánokra, szerelmetes májusi
délutánokra, ifjú, gyönyörû júniusi délutánokra, amelyek mind elmúltak. Azután
szomorú megadással burkolóznak újra a késõ délután összeszedelõzködõ
ködfátyolaiba. A gesztenyések tûzhelyeirõl, mint gyászoltárokról, ünnepélyesen
száll fel a füst, ferdén, meglapultan, a háztetõk felé. Ha most valaki egy
ablakból lenéz a térre, amely kétségbeesetten elsüllyedni látszik, egy
titokzatos búcsúzás érthetetlen bánatába, és meglátja felgyulladni a sarki
boltban az elsõ lámpalángot, alighanem félelmében világosságot gyújt, és
zongorához ül.
Késõ éjszaka, jóval éjfél után, amikor már csendes minden, a Kálvin tér,
mint egy fülledt barlang, ásítozik a fénytelen égbolt félelmétõl megzavarodva. A
hazatérõnek tanácsos sietni. Ilyenkor a kút mellett elhaladva, esetleg úgy
hallani, hogy valaki a nevünkön szólít. Egyszer hátra lehet nézni, hogy: ki az?
Senki. És nem többet, de futni ám hazáig. Mert a sok elhalt, elpusztult, sárba
taposott, elvénült erõ, amelyet az emberek, a sietõ, dolgozó emberek, leányok
és fiúk itt elhullattak, a kövek hasadékai közül, a sínek nyílásai közül
kibukkan, összesûrûsödik, és áldozatokra les.
Ha már levetkõztetek és ágyba bújtatok, nyugodtan megszámlálhatjátok az
óraütéseket.
|