|
A lõcsei városi régiségtárban betûztük a pallos felírását.
„Wenn ich diesen Schwert thue aufheben,
So wünsche ich dem armen Sünder das ewige Leben.”
Két kézre fogtam a fatális, nagy, nehéz kést, és próbálgattam, hogyan
vághatott vele a hóhér.
Eszembe jutott azután egy Zichy Mihály-féle illusztráció, amely útba
igazított, és most már heroikusan suhogtattam a levegõben az ócska, de kitûnõ
acélt.
- Rettenetes! - suttogta Margit. Rajtam is végigfutott a hideg.
Átéreztem a pallossal való kivégzés rettenetességét, magam elõtt láttam a
lõcsei hóhért, ajkain a kegyetlen, keresztény gondolattal: „Wenn ich diesen
Schwert thue aufheben, So wünsche ich dem armen Sünder das ewige Leben.”
- Ez az a pallos - betûzte Margit a magyarázó cédulát -, ez az a pallos,
amellyel az utolsó halálos ítéletet végrehajtották. A delikvens Schmith
mézeskalácsos volt, aki feleségét megölte.
- Mikor volt ez a kivégzés? - kérdeztem az õrtõl.
Az õr azonban nem tudott semmit se
mondani.
Már majdnem bosszankodni kezdtem, mert
érdekelt a Schmith mézeskalácsos története, és akármilyen ügyefogyott
szervírozásban is, de rögtön kívántam hallani, amikor Margit megismételte a
kérdést:
- Mikor volt, mikor? - kérdezte dallamosan.
- December 31-én volt - mondtam - 1732-ben. Siettek vele, mert 1733-ban már
Lõcse elvesztette a pallosjogát.
- 1733-ban? És miért?
- Sok mindenféle oka volt annak - feleltem könnyedén és a magyarázó
fölényével. - Sok mindenféle oka volt. A király rendeletileg visszavonta a
pallosjogot, amelyet, ha jól emlékszem, Zápolya János adományozott, bár ebben
az egyben nem vagyok biztos. Szóval, 1732. december 31-én volt a kivégzés.
Ennek a Schmithnek a történetét a feleségével különben részletesen el fogom
mondani magának.
- Jó - mondta Margit -, nagyon érdekel, de honnan tudja?
- Honnan tudom - válaszoltam kissé határozatlanul -, részletesen benne van
az egész dolog a krónikában, amelyet már nem tudom hol, olvastam.
Elkészültünk a régiségtárral, áthaladtunk az óriási, kõkockás csarnokon,
amelynek kandallójából a legfinomabb XVI. és XVII. századbeli koromnak az
illata áramlik, és lejöttünk a széles lépcsõkön.
Késõbb a Szent Jakab-templomban a szárnyas oltárok, az aranyozott faszobrok,
a szarkofágok között elkezdtem a mesét.
- Nézze - mondtam Margitnak, és megmutattam a mézeskalácsosok céhmesterének
címeres ülését -, itt hallgatta vasárnaponként a misét Schmith mézeskalácsos.
Ha jól emlékszem, Schmith Fábián. Itt ült a kékfestõk és a könyvkötõk
céhmesterei között, mint a céhek jelvényeirõl láthatni.
Hallgatag ember volt, tudta titkolni, hogy mit gondol és mit érez. Ezért
választották meg harmincnégy éves korában céhmesternek. Akkor ez imponált az
embereknek, ezerhétszáz körül.
Erõs német akarat volt ebben a csúnya, vizes szemû, halszájú, sápadt
emberben. Méghozzá vörösesszõke haja volt. Az ilyen férfiak tudnak szeretni
esztendõkig, szívósan, némán, féltékenyen, mint a vakondok. Ezenkívül a legjobb
mézeskalácsos volt Lõcsén. Külföldön tanult, Nürnbergben és Drezdában, ahol
annak idején a mézeskalácsos-ipar aranykorát élte. Abban az idõben az emberek
szerették a mézeskalácsot. Nem kuriózum, hanem csemegeszámba ment, és még
cukrászok nem voltak. Szóval képzelheti, hogy Schmith hogyan gyûjtötte az
aranyakat rakásra a ládájában. Volt tekintélye, pénze, csak jó barátja nem
volt. Senki se szerette ezt a Schmithet.
Vannak ilyen emberek. Saját maguk elõtt szégyenlik, ha valakinek a
szeretetét vagy a barátságát keresnék. Kívül hideg a bõrük, mint a kígyóé, és
izzad a kezük, de belül fáj nekik az elhagyatottságuk, és a dacuk befelé szúrja
a szívüket. Mindenkiben megszimatolják az irtózást, az undort és az
ellenszenvet, amelyet csúnyaságukkal, kedélytelenségükkel fölkeltenek. Érzik,
látják, hogy nincs menekvés, hogy szerencsétlenségre, nyomorúságra, magányra,
ellenszenvre vannak ítélve a születésük óta. Nos, és mit magyarázzam magának
tovább: ilyen ember volt Schmith mézeskalácsos.
Harmincöt éves korában elhatározta, hogy megházasodik. Sokat rágódott
rajta, törte a fejét, hogy jó lesz-e, vagy rossz lesz-e. Félt, hogy nevetni
fognak rajta. Azért, hogy egyáltalán egy ilyen csúnya, zárkózott, hideg ember
házasságra, szerelmeskedésre gondol. És borzadt a gondolattól, hogy a felesége
meg fogja csalni. Hiszen annyi a szép férfi, annyi a kedves, meleg hangú, forró
szájú, erõs és fiatal legény. Mondom, sokat töprengett Schmith, de mégis
elhatározta magát.
- Mit ér az aranyom, és mit ér az, hogy céhmester vagyok - semmit. Nem
szeret senki. Az emberektõl nem koldulhatok szeretetet és bátorságot, erre nem
vagyok képes. De a pénzemért kaphatok szép lányt. Hozzám adják a legszebb
lõcsei lányt is, mert gazdag vagyok. És ha a templomban összeesket bennünket
Maurer Constant prépost úr, akkor az asszony szeretni köteles engem, és köteles
forrón megcsókolni a számat, és köteles engem megölelni, amikor csak akarom. -
Így morfondírozott Schmith és rászánta magát, hogy megházasodik.
Csak ott hibázta el a dolgot, hogy éppen a legszebb lányt kellett neki
kiválasztani. Az ilyen emberek egyszerre akarnak kárpótlást minden
szerencsétlenségükért és bánatukért. Schmith is azt akarta, hogy most már, még
a tetejében, irigyeljék az emberek. Paul Walternek, az ötvösnek a lányát, Évát
kérte meg. Négy hét alatt megvolt a lakodalom, márciusban.
Ezerhétszáznegyvenkettõ márciusában.
- Az elõbb harminckettõt mondott - szólt közbe Margit mosolyogva.
- Harminckettõt? Persze, az ezerhétszázharminckettedik évrõl van szó -
folytattam folyékonyan. - Márciusban volt a lakodalom. Schmith magát a kékfestõk
céhmesterét, Meliuszt kérte fel násznagynak, a Juhász Meliusz Péternek egyik
leszármazottját, tudja, akirõl a magyar irodalomtörténetekben szó van. Paul
Walterék a városbírót választották násznagynak - ennek a nevét nem tudom,
elvégre az ember nem emlékezhetik mindenre - de a városbíró nem fogadta el. A
násznagy más lett. A dolog magyarázata, az volt, hogy a városbíró fia a
bolondulásig szerette Évát, és úgy kellett volna, hogy õ kapja feleségül, de a
vén zsugori Paul Walter nem adta hozzá a lányt. Nyilván gazdagabb võlegényt
akart. Az aranymûvesség és az arannyal való foglalkozás kapzsivá teszi az
embereket. Ez menti Paul Waltert; õ, aki egész életében arannyal dolgozott,
csakugyan azt hitte, hogy az arany egyenlõ a boldogsággal. Meg volt róla gyõzõdve.
És a leányt boldognak akarta látni. Éva nem ellenkezett, ez akkor nem volt
divatban. Az ezerhatszázas és hétszázas években a szülõk sokkal nagyobb urak
voltak. A királyok is,
a fõispánok is, a városbírók is. Érti?
- Értem - felelte Margit értelmesen.
- Nos, és persze Éva sápadt volt az esküvõn, mint ahogy illik. Sápadt
volt, sok ezüst karos gyertyatartóban négyszáz gyertya égett. Komoly, komor
esküvõ volt. Sok nehéz vörösbort megittak a férfiak, és kevés tánc volt. Három
nehéz vasláda zárta a menyasszony kelengyéjét. Gyönyörû, drága kelengye volt.
Skófium, násfa, szattyán, brokát, selyem, bársony, patyolat és minden efféle
finom dolog, amit csak el tud képzelni. Ez vigasztalta Évát is. Hiú leány
létére rajongott a selyemért, és tudta, hogy Schmith Fábián nem fog
takarékoskodni vele szemben. Az ilyesmit a húszéves lányok akkor is megérezték.
Schmith nem is takarékoskodott. De persze nem tudta boldoggá tenni a feleségét.
Ha más lányról lett volna szó, valami hideg, kedves, szerény teremtésrõl - még
lehetett volna. De Éva feketeszemû, pirosarcú, forró lány volt, mint a vérbelû
narancs, aki hevesen és erõszakosan vágyik a teljes, tökéletes boldogság egy
pillanatára. No, ezt Schmith nem adhatta meg neki. Undorodott a
kedveskedéseitõl, az alázatoskodásaitól, a rettenetesen szenvedélyes és mégis
szégyellt és titkolt szerelmétõl. Schmith mindig érezte, hogy erre a szép
asszonyra neki tulajdonképpen nincs joga, mindig félt, mindig féltékeny volt,
mint egy dühös kutya, aki nem ugat, csak mar. És még csúnyább volt olyankor, ha
ránézett a feleségére. Ilyenkor ragyogtak a vizes szemei, mint a békáé.
Lehetett bennük látni, hogy mindenért kárpótolva érzi magát, hogy az övé lehet
ez a szépséges nõ. Hogy az hideg maradt az õ undok hüllõcsókjai közepette, azt
nem bánta. Ez a megaláztatás még fokozta az infernális szenvedélyének erejét.
Ugyanennek az évnek a decemberében, nyolcadikán, a késmárki vásárra ment
Schmith. Lõcsérõl Késmárk egynapi kocsiút. Gyönyörû holmit vitt magával, többek
között újfajta tükrös szíveket, amelyeknek kitalálására felesége iránti
szerelme inspirálta. Kilencedikén és tizedikén volt a vásár. Tizenegyedikén
este kellett hazaérkeznie Schmithnek, de õ otthagyta a második vasárnapot, és
már tizedikén este hazajött. A városbíró fiát persze ott találta a hálószobában.
Nem érte ott. Az ajtó be volt zárva. Zörgetett, betörte, rettenetes erõ volt
benne. Abban a pillanatban ugrott ki az ablakon a bíró fia. Schmith egy hangot
sem szólt. A feleségének rohant és megfojtotta. Ezt egészen jól el lehetett
várni Schmithtõl, nemde? - kérdeztem Margitot kissé aggódva.
- Igen - felelte egyszerûen.
- A börtönben Schmith nyugodt volt. Sokat imádkozott, mint vallásos
emberhez és céhmesterhez illik, és bizonyos megelégedéssel várta a halált is.
Azt mondhatnám, hogy örült annak, amit tett. Cserébe a saját sok bajáért, a
féltékenység kínjaiért, a sok munkában eltöltött örömtelen napért - most igazán
végképp és visszavonhatatlanul magáévá tette a feleségét; kifogta, kiemelte az
életbõl, mint a horgász a halat a vízbõl. Az övé volt, nem lehetett többé
elvitatni tõle. Ilyen aljas, gyalázatos megelégedettséget érzett Schmith.
Az ítéletet egykedvûen fogadta; nem szólt egy árva szót se. Szilveszter
napján hajtották végre a halálos ítéletet. Az egész város ott volt, kivéve Paul
Walterékat. A bíró fia ellenben ott nézte a kivégzést, közvetlen közelbõl.
Schmith meglátta, de az arca nyugodt maradt.
Senki se sajnálta a mézeskalácsost; éppen azért, mert semmi megbánást,
semmi halálfélelmet nem mutatott.
Összetett kezekkel térdelve és imádkozva fogadta a hóhér csapását, aki
elsõre teljesen levágta a fejét.
Itt szünetet
tartottam az elbeszélésemben, és vizsgáltam Margit arcán a történet hatását.
Kissé elfogódott volt - amit az elbeszélésemben szereplõ rémes elemeknek,
hóhér, kivégzés stb. tulajdonítottam -, de a szemei nem voltak könnyesek. Jónak
láttam másra terelni a szót, hogy kudarcom lehetõleg ne konstatálódjék. (Mert
be kell vallanom, a könnyeire dolgoztam.)
Azután mind a ketten az óriási gótikus fõoltár szemléletébe merültünk,
amely Lõcsei Pál mester munkája, és csodálatos szépségû alkotás.
|