A gyorsvonat étkezõkocsijában találkoztam Gecsõ Bélával, a dúsgazdag Gecsõ
Zoltán fiával. Nagyon megörültünk egymásnak.
- Hova utazol? - kérdeztem.
- Pestre megyek, ott maradok. Nem bírom ki itthon.
- Az apáddal?
- Igen, vele is mindig hadilábon állok, tudod... napszámok és efféle miatt.
- Persze, a szocializmus nem tetszik az öregúrnak.
- És legkevésbé az, hogy én magam is szocialista vagyok.
- Nem is illendõ dolog egy ötszáz holdas birtok leendõ örökösétõl.
- Most azonban más okaim is vannak, hogy elmenjek hazulról.
- Micsoda okok?
- Hát nem hallottad az esetemet?
- Nem én!
- Hát barátom, úgy nézz rám, hogy én embert öltem.
- Ne beszélj!
- Úgy van, embert öltem. Milyen egyszerûen mondom, mi? És milyen
átkozottul egyszerû dolog volt az! Hallgass csak ide.
Július huszadikán történt, most két hét elõtt.
Éjfélkor bújtam az ágyba. Fájt a fejem, nem tudtam aludni. Már egy jó
órája hánykolódtam, amikor egyszerre fûrészelõ, õrlõ zajt hallok. Egészen
véletlen volt, hogy a fájós fejemet egy pillanatra falhoz szorítottam. Akkor
hallottam meg ezt a különös zörgést. Elveszem a fülem. Nem hallok semmit.
Megint odaszorítom a falhoz. Újra hallom a hangokat. A tornác végén kellett
valakinek zörögni! Várom, hogy a kutyák majd ugatnak, de nem ugattak, és erre
megnyugodtam.
Ismersz, milyen vagyok. Ideges, tehát gyáva. Sok bajom volt emiatt is az
apámmal, aki azt képzelte, hogy az õ szangvinikus temperamentumát, vakmerõségét
éppen úgy örökölni fogom, mint akár a nemesi címert. Szóval gyáva vagyok. De
azért, mikor kis idõ múlva újra hallani kezdtem a hangokat, mégis elhatároztam,
hogy ezt a titokzatos ügyet magam fogom tisztázni. Különben sem volt más
választásom, mert a felsõ épület, ahol a család aludt, legalább százméternyi
távolságban van az alsó, régi kúriától, ahol pedig magam aludtam.
Érdekes, hogy este a vacsoránál éppen azt bizonygattam az apámnak, hogy
milyen nevetséges, abszurd dolog a lopást olyan szigorúan büntetni, amikor
mindenkinek - akinek csak gyomra van - már természet adta joga enni is; ha
nincs ennivalója - lopni. Mondom, éppen ezekrõl a dolgokról beszélgettünk...
Na, most hallgass tovább. A következõ pillanatban harisnyát és nadrágot húzok,
azután a szobám ajtaját lélegzet-visszafojtva kinyitom. Nem tudom, fejfájás
okozta-e, de nyoma se volt bennem a félelemnek. Hallgatóztam. A tolvaj vagy a
rabló igen óvatosan dolgozott. Szinte szakértelemmel. Emlékszem, ott a
sötétségben elmosolyodtam ezen a szón, hogy „szakértelem”. Azután megtapogattam
a karjaimat, éreztem, hogy erõs vagyok, és más vágyam nem volt, mint hogy a
tolvajt, bár egy pillanatra csak, látni szerettem volna. Szerettem volna
megnézni az arcát, a termetét; elbírok-e vele? Barátom, nem tudom
megmagyarázni, de olyan bátor voltam, hogy szinte örülni kezdtem a rám várakozó
izgalmaknak.
Hallhattam, hogy kiemeli az
ablaküveget, keresztülhasítja a függönyt, és bemászik a dohányzóba, ahol a
pénzszekrény és a gazdasági számadások állnak. Én akkor már a könyvtárba
lopóztam át. Most már csak egy ajtó választott el bennünket. Nemsokára egy
gyufa sercegését hallottam, mire elöntött az izzadtság. Ekkor vettem csak
észre, milyen õrülten izgatott vagyok. A szívem dobogott, az inaim reszkettek,
és a szájam kiszáradt. Lehasaltam a padlóra, és megnéztem világosságnál,
dolgozik-e. Az ajtó alatt semmi fény se derengett, de hallottam, hogy a
pénzszekrényt vette munkába.
Tehát a pénzszekrénynél áll! Egészen
az ajtóig lopóztam. A szívemet a számban, a fülemben, a gyomromban, a lábujjaim
hegyén éreztem lüktetni. Szinte be voltam rúgva a bátorságomtól... azután
hirtelen kicsaptam az ajtót.
Két lépéssel a pénzszekrénynél voltam,
s amint számítottam is, beleütköztem a rablóba. Egy állati hang szaladt ki
belõle. Éreztem, hogy ez az ember halálosan megijedt. Beleharapott a jobb
kezembe, mire én a bal kezemmel a szemébe bokszoltam, és megkezdõdött a
küzdelmünk a koromsötétben. Csak harapni tudott ez az agyonra ijedt ember, de
én lenyomtam a földre, és körülkaroltam a térdemmel, úgyhogy a bordái ropogtak.
Erre lihegve köpködni kezdett, mint egy varangyosbéka. És amikor lefogtam a
fejét, a ruhámba vájta a fogait. Erre mind a két kezemmel nyomni kezdtem a
gégéjét. Mint vaskapcsok, úgy tapadtak rá az ujjaim a nyakára. Fáradhatatlanul
és minden erõmet összeszedve szorítottam, nyomtam. Szinte beleszédültem az
erõlködésbe és az ölnivágyás állati kéjébe.
Egy ideig még karmolta a kezeimet, de
igen erõtlenül. Végre lehanyatlottak a kezei és nyögött. Iszonyúakat. Hármat. Nem
olvastam meg, de most is, mintha egymás után hallanám ezeket a nyögéseket.
Teljesen úr voltam a testén, de nem tudtam - ezt értsd meg - nem tudtam levenni
kezeimet a nyakáról. Azt sem tudtam, mennyi idõ telhetett el így. Lehetett egy
perc, lehetett három óra. A végén, ezt jól tudom, valami rettenetes csömör,
fáradtság váltotta föl a diadalérzésemet. Mintha nem lenne többé agyvelõm, és
rémséges hülye volnék, mintha ítéletnapig ott kéne ülnöm a koromsötétben, hogy
szorítsam ezt a nyomorult gégét.
Egyszerre megéreztem, hogy a nyak
merev és jéghideg. Fölugrottam, és a hálószobámba siettem vissza világosságért.
Azután gyertyavilágnál megnéztem az embert. Péter volt, a tavalyi kocsisunk.
Olyan szûk mellû, beesett, borostás arcú, gyér bajuszú paraszt.
Sárga szemei dülledten néztek reám. Az arca szederjes volt. Halott volt.
Megrémültem és elhûltem, azután ész nélkül hozzáláttam az élesztgetéshez.
Dörzsöltem, vizet freccsentettem az arcába, majd fejetlenül szaladgáltam
ide-oda. Csakhamar mégis eszembe jutott, mit kell tennem: fölhívtam a
cselédeket. Akkor láttam, hogy a három kutyánk ott hever az udvaron, döglötten.
Két legénnyel csináltattam mesterséges légzést, egy harmadikat pedig orvosért
küldtem. Mialatt mi a gyertyavilágnál rángattuk Péter élettelen karjait, jött a
legény mondani, hogy nincs otthon a doktor. Folytattuk az élesztgetést egész
hajnalig, három óra hosszáig, eredménytelenül. Végre be kellett látnom, hogy
hiába minden, megöltem egy embert, megfojtottam egy szegény, gyönge kis
parasztot.
És akkor körülnéztem a szobában. A wertheimkasszán egy háromujjnyi vésett
bemélyedés volt. A földön pedig ott hevertek a hulla mellett szegény Péter
betörõszerszámai. Egy rossz ráspoly, egy kalapács, egy fúró, amelynek rég
elveszett fogója helyett nyers fenyõfából csinált valaki egy másat, továbbá egy
csorba kézifûrész. Ezekkel akarta õ megfúrni a wertheimkasszát. Eldolgozhatott
volna velük ítéletnapig. Tudod, amint megláttam ezeket a nyomorúságos
szerszámokat, ezeket a szegényes kis gyerekjátékokat ott Péter mellett, és
néztem a kidülledt szemeit, valami rettentõ szánalom, sajnálkozás kezdte
szorongatni a torkomat. Csakhogy hangosan sírni nem kezdtem. Szegény, szegény
Péter!... Hogy én ezt a nyavalyás, gyönge embert, akit megõrölt az élet, a
munka és szegénység, teljes erõmmel támadtam meg, ez iszonyú szégyen volt.
Érted, ez volt a legrettenetesebb. És ezen már nem lehetett segíteni.
(Gecsõ Béla újra a sírás határán állott. Nagyon fölizgatta az emlékezés.
Vigasztalni próbáltam, de nem sikerült. Elhallgatott, és nem törõdött velem
többé. Mereven bámult ki a gyorsvonat ablakán a távolba.)
|