|
Két fehér kabátos szolga öltöztetett egy alacsony, szõke hajú hullát. A
nagy, márvány boncolóasztalon kétolyan hosszú ember is elfért volna. Akár egy
gyerek, olyan rövid volt ez a tömzsi, lágyhúsú hulla, akit híttak még néhány
nap elõtt is Trepovnak. Egyszerûen csak Trepovnak - mindenütt a világon.
A két ember vígan és gyorsan dolgozott. Még egyszer végigmosták szivaccsal
a bõrt, és a véres vizet lecsurgatták az asztalon levõ vízvezeték szájba, majd
megragadták a vállain, fölültették, és lemosták a hájas, fehér hátat is. Az
egyikük azután fésût vett elõ, és megfésülte a szõke hajat. A másik oldalon
választotta el, és nem azon, amelyen a halott, míg élt - szokta.
- Nem úgy viselte õ a haját, te Vanja - mondta az öregebbik - a jobb
oldalon válaszd el!
De Vanja, aki ma különösen jókedvûnek látszott (többször halkan fütyült
is), azt felelte, hogy minden úgy lesz, ahogy õ (a beszélõ) akarja.
Azután ketten karra vették a tiszta és szárazra törült holttestet, és
átvitték egy másik szobába. Fehérnemût és harisnyát húztak rá, meg finom
cipõket és aranyos, díszes uniformist.
Az öreg elérzékenyült, amikor az érdemrendeket meglátta, és bár ez egy
boncolótermi szolgánál egészen rendkívüli, sõt tilos dolog - filozofálni
kezdett:
- Köllött ez neki! Most elbújhat velük a fenébe.
- Azért kapta - válaszolt Vanja -, hogy ez legyen a vége; még az lenne csak
a szép, ha ilyen urak vízszintesen halnának meg. Nem a, majd fölvágjuk a
hasatokat, és kócot tömünk belétek, nehogy csöpögjetek. (Vanja szinte
szónokolva, dühösen beszélt.) Mit gondolsz, Nikoláj bácsi, ha ez a disznó egy
évvel elõbb döglött volna meg, hány orosszal több élne még a földön?
E kérdés után szünet következett, mert sok baj volt a gallérral.
Az öreg csak azután felelt a kérdésre, amikor már nagy nehezen rendbe
hozták.
- Lett volna helyette más. Mert nézd, Vanja, az atyuskának kellett egy
ilyen ember, s ha ez nem lett volna ilyen, hát elküldte volna õt az atyuska isten
hírével. Fogadott volna másat.
Vanja nem volt meggyõzõdve ennek a következtetésnek az igazságáról.
Elkeseredetten káromkodott, végül pedig kijelentette, hogy a hulla disznó volt,
és hibás abban, hogy több embert öletett meg, mint okvetlenül szükséges volt.
Abban a percben már elkészültek az öltöztetéssel. Az öreg pipára gyújtott,
és körülnézte a ruhát, megigazította a sok aranyos, zománcos rendjelet, kihúzta
a kézelõket a kabát alól, és összefonta a karokat a mellén. Azután egy
posztóval leterített kis vaskocsira tették a holtat, és az öreg kinyitotta az
ajtót, hogy a lépcsõkhöz szállítsák.
Vanja - a fiatalabb - meg hirtelen becsukta az ajtót.
- Minek csukod
be, te, amikor én kinyitom - kérdezte az öreg.
- Várj, Nikoláj
bácsi, akarok valamit.
- Mit akarsz, te?
- Mindjárt
meglátod.
Vanja
lábujjhegyen körbejárta a szobát, kinézett a boncolóterembe is. Végre a
holttesthez lépett, hirtelen fölemelte a kezét, és háromszor erõsen arculvágta.
A pofonok után
némán egymásra nézett a két ember.
- Ezt azért
tettem - mondta Vanja -, mert aljasság lett volna, ha ezt a pimaszt, ezt a
rablógyilkost, akinél aljasabb ember még nem rohadt el a földben, nem gyaláztam
volna meg. Alkalom volt!…
Az öreg
bólogatott, mire a fiatalabb nevetve és bátrabban folytatta:
- Persze hogy
megütöttem ezt a disznót, és még meg is rúgom! Felizgulva az új tervtõl,
óvatosan felállott az asztalra, ahol a hulla feküdt, és vigyázva, hogy a vizes
ruhát be ne piszkolja, erõsen megrúgta az arcot. Azután leszállt. Az öreg már
hozta a szivacsot. Újra megmosták az arcot, megfésülték a haját, erõltetve
nevettek, és nem beszéltek többet a dologról.
Végre tolni
kezdték a kis kocsit kifelé. Az öreg újra nyitni akarta az ajtót.
- Várj csak egy
kicsit - tartóztatta a másik -, csak még egyszer!
Újra nekihuzakodott.
És még egy utolsó csattanós pofont mért a holttest arcára.
- No, most már
mehetünk - mondotta azután dadogva, mert az arca is kipirult a nagy izgalomban.
A holttest
átadása után szótlanul ballagtak vissza a boncolóterembe.
Kis idõ múlva megszólalt
Vanja:
- Tudod, Nikoláj
bácsi, ha ezt most meg nem teszem, akkor egész életemben bánkódtam volna rajta.
Gondold csak el! - egy ilyen alkalom. Isten ne legyen nekem irgalmas, ha nem
jól tettem.
- Jó, hogy
megtetted - mondta rá az öreg komolyan.
Mikor Vanja este
ágyba feküdt, dörzsölte a szemeit, és azon gondolkozott, hogy ha a fia, akit
most vár a felesége, majd nagy lesz, és elmondja neki a mai tettét, milyen
büszke lesz az apjára. Nagyszerû dolog lesz. A kölyök ki fogja mereszteni a
nagy fekete szemeit, és mint egy félistent, bámulja õt.
De nem sokáig
gondolkozott errõl, mert rövidesen az egészséges emberek tiszta lélegzésével
elaludt.
|