A SEBÉSZ

A harmadrangú külvárosi kávéházban - ahová egy idõben jártam - kezdettõl fogva feltûnt nekem a sebész. Állandóan fekete, zöldre kopott, de tiszta szalonkabátot viselt. Sápadt arcához különösen illett a kuszált, õszbe vegyülõ gesztenyeszín bajsza és nagy, mély fekvésû, fekete szemei. Ezekben a szemekben - mintha mindig könnyesek lettek volna - valami éjszakás, bohém csillogás volt. Csendesen, csaknem suttogva beszélt, amint az orvosok szoktak a konzíliumokon. A leglényegtelenebb beszélgetéseknél is, amelyeket a kávéházi vendégekkel az újságok tartalma felõl folytatott, mélyen belenézett annak a szemébe, akivel beszélt. Mintha nagyon érdekelte volna õt az illetõ. A véleményét mindig olyan tökéletes, értelmes mondatokban mondta el, mintha a betegének adná ki rendeléseit. Ennek a kopott embernek nemes eleganciája olyanféleképpen hatott rám, mint a fakó, de igen finom bársonyszövetek, amelyeket ódon fõnemesi kastélyokban láttam.

Megkérdeztem a pincért:

- Ki az az úr?

- Orvos, valamikor sebész volt. Másfél éve jár ide.

Egyszer meghallotta, amikor egy orvosi lapot kértem. Megszólított. Dicsérte az orvosi foglalkozást, kérdezõsködött az egyetemrõl. Elbeszélgettünk, és eközben nagy tudást árult el. Különösen feltûnt néhány pszichofizikai dolog, amelyet sehol se olvastam. Nagyon lebilincselt az az éles elméjû és fantáziára hajló aprólékossága, amellyel igen jelentéktelen dolgokról is nagy érdeklõdéssel beszélt. Bámultam, hogy mennyire számolni tud a körülményekkel, mennyire megalkuszik az élettel, és hogy mennyire jól érzi magát benne. De hamarosan elbúcsúztunk a délutáni feketekávé után. (Én még siettem.)

Egyszer késõ éjjel vetõdtem a kávéházba. Ott ült egy asztalnál. Magában ült, és ivott.

Az abszintes poharat olyan mohó kéjvággyal vitte a szájához, olyan lassú, gazdaságos élvezéssel - szemeit lehunyva - itta a zöld pálinkát, hogy nem lehetett kétség: a sebész iszákos volt. Mégpedig csendes, szenvedélyes alkoholista, aki elveszett, aki egyenes úton halad a delírium tremens felé. Most egy pillanat alatt világos lett elõttem a szemének különös fénye, a vágy nélküli életkedve, kicsinyeskedõ éleselméjûsége. Ez az ember valamikor nem volt ilyen, nem lehetett ilyen. Az alkohol változtatta meg.

Mikor meglátott, összerezzent. Láttam rajta, hogy elõttem - a kolléga elõtt - szégyenli magát. Odahívott; rögtön hozattam abszintet magamnak is, amire elmúlt a zavara. Rövidesen észrevettem, hogy ez az ember ma ki akarja magát beszélni. Tíz perc múlva már benne is volt a mondanivalójában.

...Mert mi a fõ, kolléga úr? Miért kínlódik az ember? És miért eszik? Miért szeret? És miért örül? Az életért. Ugye, nevetséges, aminek egyszer vége van. Ami elmúlik. De miért múlik el? Mi az az ok, amely megakadályozza, hogy a tudós befejezze munkáját, a mûvész kidolgozza terveit, az apák felneveljék gyermekeiket? Én rájöttem, hogy mi. Végtelen egyszerû a dolog. Miért múlik el az idõ? - ez az elsõ kérdés.

Hallgasson ide. Hát elõször is, nem az idõ múlik, hanem - mi. Ez régi dolog. Ezt már Kant is tudta. Idõ nincsen. De van nekünk egy tudási pontunk. Az a tudat, hogy a testünk kopik, hogy az agyvelõnk sorvad, hogy a betegség megöl... hogy idõ van. Pedig mondom, idõ nincsen.

Honnan szereztük ezt az életrontó szempontot? - ez a második kérdés.

Nos, ez az agyvelõ fejlõdésének egy ideiglenes maradványa.

Az embriológia halomszámra szolgál analógiákkal. Az ember, ugyebár, amikor kilépett az óvilági majmok sorából, otthagyta a természetet. Az agyveleje erõs fejlõdésnek indult. Ismeretlen módon, olyan diszpozíciókat szerzett, melyekkel az énnek és világnak a szemléletét egész új, mondjuk, magasabb dimenziókból végezhette, mint azelõtt. Talán ez az új nézõpont rontotta meg az embernek a pszichikai boldogságát. Talán így került be az idõ képzete az ember agyvelejébe. Talán ez a szempont, ez a relatíve tökéletlen és abszolúte magasabb, mindenesetre azonban ideiglenes - szemléleti pont az, amelybõl mi azt a természeti ítéletet merítjük, hogy az idõ múlik. Azt mondtam, hogy ideiglenes. Ezt nem kell magyarázni: a fejlõdési maradványok lassankint tûnnek el. Tehát odáig jutottunk, hogy az idõ ránehezedett az emberiségre. S itt tört reánk a halál, az öregség degenerációja, a baj, a fájdalom.

Súlyos dolog ez. Az idõnek a mérge beleette magát a filozófiánkba, a mûvészetünkbe, a napi beszédbe. Az embernek, amint kinõtt a gyermekkorból, társává válik az idõ gondolata, s el nem hagyja a halál percéig. Schopenhauer megírta a Welt als Wille und Vorstellungot, Shakespeare a lenni vagy nem lennit. Az idõnek köszönjük az V. szimfóniát is, a Beethoven sorsszimfóniáját - amelynek haláltáncszerû témájában a másodpercek kérlelhetetlen egymás után való lepergését halljuk. S mindez semmivel se fejez ki többet, mint amikor az egész közönséges emberek felsóhajtanak: „bizony, öregszünk!”

S itt egy érv van a kezemben. Azt mondtam, hogy ez az idõképzet csak a gyermekkor után válik gondolkodásunk átkos szemüvegévé. Valóban így van. A kisgyereket egyáltalán nem bántja az idõ múlása. Nemcsak azért, mert teste ruganyos, erõs, és gondolatvilágát egyéb dolgok foglalják el, hanem elsõsorban azért, mert a szellemi fejlõdésnek egy alacsonyabb fokán áll. Ugye, a leendõ embernek az embrionális életben egyszerû a vérkeringése, kopoltyúi vannak, szóval a faj fejlõdésének megelõzõ stádiumain átmegy. De amikor a világra születik, már eltûnt nála mindez a kezdetlegesség - mondjuk, az emberi faj szempontjából: tökéletlenség, amely számára csak út volt, hogy eljusson a fejlõdés azon relatív fokára, amelyen a mai kész ember van. De innen is van fejlõdés. Lesz idõ, amikor az ember még az embrionális életben keresztül fog menni azokon a stádiumokon, melyben a mai kisgyerek, sõt a kész ember van. Éppen ilyen szellemi embrionális állapot az idõvel nem számoló gyerek állapota. De nézzük meg, mire a pszichéje kifejlõdik: már az idõ behálózza agyvelejét. S többé nem tud tõle szabadulni. Ez a szellemi fejlõdési stádium, európai embernél, a tizennégy-húsz évek között kezdõdik. Nem nehéz belátni, hogy lesz egy olyan idõ is, amikor ezen az idõszakon még gyermekkorában, sõt az embrionális állapotban át fog esni az ember. Akkor már jó lesz. De addig, addig!... s itt meg kell állanunk. Az orvostudomány hivatott arra, hogy ezt a szenvedést, ezt a fiziologikus betegséget az emberi nemrõl elhárítsa. S különösen manapság merül föl ez a kérdés elementáris erõvel; amikor az embereket az idõ gondolata jobban elfoglalja, mint valaha. A huszadik század fiát a kenyérkereset lázas lótásfutása se tudja megmenteni attól, hogy bele ne essen ebbe a szomorúsági tébolyba.

Itt cselekedni kell, uram. A sebészet hasonló esetekben nincs arra kárhoztatva, hogy összetett kézzel bámulja a szenvedést okozó fiziológiai vagy patológiai jelenséget. Ha az idõ-õrület valamikor nem volt, és most van - akkor kétségtelenül helyének is kell lennie a centrumban. De ez csak föltevés, amelyre abszolúte nincs szükségem. Mert itt állok én. Én, aki tudományosan bizonyítom ennek a lélekfejlõdési substratumnak - a substratum voltát. Bizonyítom. Megkeresem a helyét a velõben, az agyvelõben. Hangoztatom a sebészi eljárás lehetõségét és szükségességét. Végre az eljárást magát nyilvánosságra hozom, azaz a mûtevést elvégzem, és véle a tudomány ítélõszéke elé állok.

Én megtaláltam az agyban az idõt. Külsõleg nem különbözik a többi agysejttõl, s mégis ez a fészke a betegségnek, a nyomornak, az elmúlás oktalan bánatának. Az egyik emberben nagyobb tömegû, mint a másikban. Mint egy polip, nyúlványokat, kacsokat, ágakat bocsát a friss, egészséges velõbe: tehát gondolkozásunk minden momentumára.

Persze, a mûtevõ elõtt óriási feladat áll. De a feladat egyszerû. Csak azt kell tudni, hogy mit vágjunk. Én tudom, és fel fogom ajánlani találmányomat egy embernek, aki mindenáron szabadulni akar az idõtõl, akit terhesen szorít az elmúlás gondolata. Segíteni fogok rajta.

Kibérelek egy óriási termet mûtõteremnek. Tömve közönséggel. A közepén állítjuk fel a mûtõasztalt. Három asszisztens foglalatoskodik az elõkészületekkel. A teremben a tudomány és a pénz elõkelõségei szoronganak vegyesen a szegény emberekkel. Végre elnémul a zaj. Felöltöm a köpenyt, a lábamra húzatom a gumicsizmákat. Nyugodtan mosom a kezemet, kiadom: kezdjék az altatást. Felkötöm a kötényt, felhúzom a kesztyûket. - Alszik? - Jó! - Az érverés rendben van? Helyes! Megtapintom a fejét. Lassan egy vágást teszek a tarkótól a fültõig. A közönség lélegzetét visszafojtva figyel. Látcsövek merednek felém. A vérzést elállítom. Lefejtem a bõrt és izmokat egy fél tenyérnyire. A csonthártyához raspatoriumot! A csontnál vagyok. Kérem a vésõt! Megcsinálom a nyílást, kihajtom a csontléket. Az agyhártyánál vagyok már. Óvatosan keresztül vágom. Félrehajtom, és a kezemmel behatolok az egyik hasadékba, hogy melyikbe, azt én tudom - és kiszedem az idõt.

Egyszerûen kikanalazom az emberi bánat átkozott darázsfészkét. Két perc, és minden készen van. Az idõsejteket körüladatom egy tálcán. Azután bevarrom az agyburkot, beillesztem a csontléket. Az ereket elkötöm. A csonthártyát bevarrom. Azután izom- és bõrvarratok. Bekötöm a sebet. Készen vagyok, és fölébresztem az embert. (A sebész most fölkelt a székrõl, és szinte kiabálva folytatta.) Ez a jövõ embere, az igazi új ember, aki friss, tiszta agyvelejével megfejti a mának titkait, a holnap igazságait. - Pontosan emlékszik mindenre, mert a tények nem múlnak el számára, hanem az öntudatban, mint egyenrangú erõk sorakoznak. A közönség éljenez, tapsol. Én levetem a kötényt, és szürke, mindennapi ruhámban meghajtom magam. Az emberiség boldogsága szól hozzám egy örömüvöltésben.

A seb három nap alatt gyógyul. Miért három nap alatt? Nem is sejti, kolléga úr? Egyszerû pedig ez is.

Hiszen nincs többé idõ! Az a sok szellemi energia, amelyet az elmúlás csendes õrülete elrabolt tõlünk, a miénk marad teméntelen életenergia alakjában.

S eljönnek hozzám a világ összes fejedelmei, hogy végezzem rajtuk a mûtevést. - Sajnálom, uraim, szegény emberek elõbb jelentkeztek, s azokkal különben is elõbb kell végeznem, mert az esetük súlyosabb. A császárok persze várni fognak.

Egyszerû a találmányom, nemde, kolléga úr? Határozottan érdemes volt rajta gondolkodni.

De addig is, míg a sebészi beavatkozás ideje el nem jõ, egy múló értékû belgyógyászati szerünk van az idõ ellen. Ez az abszint. Tisztán tüneti orvosság. Sokáig úgyse kell, mert a sebészi eljárás radikális és kitûnõ. Isten éltesse, kedves kolléga úr!