MUZSIKUSOK

A városban csak úgy beszéltek róluk: a muzsikusok. A nevüket senki sem tudta biztosan, összekeverték: Kulhanek, Manojlovics?! Nevettek rajtok, kicsit megvetették, és kicsit tisztelték õket. Ha vasárnap a nagymisén átzúgott a templomon a trombiták hangja, úgy, hogy némelyik érzékeny gimnazista összeborzongott és belesápadt, ilyenkor a nép is bizonyos elismeréssel gondolt talán egy pillanatra rájuk, a muzsikusokra, akik eljöttek messze Csehországból, hogy az Úr méltó tiszteletben részesüljön olyan városban is, ahol senki, de senki se tud kottából trombitálni. De különben!? Õk maguk is jobban szerettek errõl nem gondolkozni.

Idegenül érezték magukat a városban, és ha a kicsiny kõszínházban, ahol télen át az elõadásoknál zenéltek, valamelyik hazafias darabban elõkerült a Rákóczi-induló, mindig értelmetlenül és bizalmatlan hunyorgással néztek föl a zenekar mélyébõl a közönségre. A közönség - a 90-es évekrõl van szó - kivétel nélkül hangos kiabálással és lármásan tapsolt. Ezt nem lehetett megérteni. Mert elvégre õk „taktmässig” eljátszották a darabot, és nagyobb hiba se történt - ha a pozaun irgalmatlanul recsegõ hangjait hibának nem számítjuk -, de mivel különb ez a darab, mint a többi!? Ilyenkor viszont õk vetették meg egy kicsit a közönséget.

Már azért is, hogy a város, ahol a karmester ez irányban többször elõterjesztést tett, nem akart vásárolni új „harsonát”. A régi rossz volt már, és Kumpert, aki mint kürtös került ide, semmit se tudott belõle kihozni. Kumpert nem volt szorgalmas ember, az ambíció meg éppen távol állott tõle, de a kis vörös orrú, félig kopasz cseh mégis többször hazavitte a hangszert, és babrált vele, hogy valamennyire jobb legyen a hangja. Hiába volt minden fáradság. A pozaun éveken keresztül egyformán hamisan recsegett-ropogott lenn a zenekarban. Nem tehetett egyebet Kumpert, mint hogy megkérte az üstdobost, Suseket:

- Kérlek, ha észreveszed, hát csak dobolj bele, ahogy bírsz. Valóban úgy segítettek a dolgon, hogy a szerencsétlen pozaun szereplésekor Susek mindig teljes erõvel nekifeküdt a nagydobnak.

Az egész színházat betöltötte ez a kitûnõ, tömör dobolás, és a kis zenekart tökéletesen elnyomta. Csak halvány cincogások hallatszottak és az ócska trombiták hangjainak töredékei. De ez imponált. Az iparosok, akik a földszinten ültek, összenéztek, és a város polgármestere, aki családjával a legtöbb páholyt foglalta el, konstatálta, hogy a zenekar nem is olyan rossz, mint a város zeneértõi híresztelik.

Ami a muzsikusokat illeti, nekik errõl a kérdésrõl nem volt határozott véleményük. Amikor a színházi elõadások után a süllyesztõk alatt kibotorkáltak az utcára, és nemsokára a kocsmában borospoharaik mellé ültek, ilyesmirõl sohase esett szó. Kenyérkereseti ügy volt a szemükben a dolog, amirõl nem szokás beszélni. De egyáltalán, lassanként leszoktak arról, hogy a muzsikáról beszéljenek. A környezet, amelyben éltek, a cigányokat tartotta a legtöbbre, és leszoktatta arról a gondolatról, hogy vannak emberek, akiknek életében a zene életbe vágó fontosságú intézmény. Pedig valamennyien, bár mûveletlen emberek és egészen kis képzettségû zenészek voltak, éreztek ilyesvalamit. Számukra a zene, a jó zene élvezet, izgalom és gyönyör volt. Néha a karmester, Stoczek, valamelyik felvonásközben Beethoven Egmont-ját vette elõ. Csak néha: mert a színház igazgatója határozottan lármás valcereket és indulókat követelt. Ilyenkor felragyogott a szemük, összeszedték magukat, és már az elsõ pár taktus után, teljes figyelemmel, érdeklõdéssel, sõt lelkesedéssel játszottak. Valami homályos sejtelem és vágy ébredt föl bennük a nagy mester csodálatos szimfóniái iránt, melyekbõl künn, fiatal korukban, Prágában, Bécsben vagy Pozsonyban talán katonakorukban, egyet vagy kettõt játszottak már valamennyien. Az ifjúság vágyai és ábrándjai keltek életre az alkoholtól elzsírosodott szívekben. A sikerrõl, nagyszerûen világított hangversenytermekrõl, elsõrangúan felszerelt, teljes nagy zenekarokról, híres karmesterekrõl!

Hogy kerültek itt össze, ebben a nagy és mûveletlen magyar városban, mi révén, mi okból, errõl egyik se szeretett gondolkodni. Pedig nyilvánvaló volt. A technikai képesség hiányzott valamennyiükbõl. Közepes, sõt azon aluli volt, ameddig eljutottak. Az elsõ hegedûsüknek, Beránnak, valahányszor az ötödik fekvésnél magasabbra ment a szólama, tanulgatnia kellett, mert elsõre lejátszani soha, kivételesen se tudta. A hegedûnek magas hangjai között mindenkor, mint ismeretlen vándor, bolyongott. Éppúgy, mint ahogy a magyar nyelvet se tudta soha megtanulni, jóllehet, már húsz esztendeje lakott Magyarországon, és a házakban, ahol órákat adott, nemigen tudtak németül. Állandóan kínlódott, izzadt, hogy a tanítványai kinevetik az érthetetlen, komikus mondatait, mégse ment semmire. Szukop, a fuvolás meg nem tudott pontosan hangolni, és a felvonások végén - ha operettet adtak - rendesen majdnem fél hanggal magasabban volt, mint a hegedûk. És így tovább, mindnek akadt valami lényeges hibája, ami miatt tisztességes zenekarban használhatatlan lett volna. Ez hozta õket itt össze, távol a nagy német zenei metropolisoktól és a komoly versenytõl, ez ûzte, dobta ide valamennyiüket Magyarországra, ahol a jó zenészt nem tudja senki megfizetni.

Susek, a dobos, volt közöttük az egyetlen tehetséges ember. Valamikor komponált is, és a generálbasszust Prágában tanulta. Legalább így mondta, és el is lehetett neki hinni. Õ sohase vétette el a pauzákat, nem vágott bele idõk elõtt, megjátszotta a pianót és a fortét, amivel különben senki se törõdött, s a karmester legkevésbé. És ahogy a cintányért, a kisdobot és a triangulát kezelte, abban volt valami elõkelõ könnyedség és nagy rutin. Tisztelték valamennyien, és kicsit irigyelték azért a megelégedettségért, amelyet számára a saját mûvészetének, készültségének az élvezése szerzett. Remekül írta a kottát. Õ másolt a színháznak, és így többet keresett még Beránnál is, akinek pedig igen jó házai voltak. Az óraadás pusztítja, roncsolja a muzsikust. A kottaírás ellenben élvezet és szórakozás annak, aki ért hozzá. Suseket határozottan konzerválta a kottaírás.

A többiek sokat ittak. Volt okuk rá. Már maga a zene is kifinomítja és érzékennyé teszi az idegeket. Viszont azonban ugyancsak a zenének kell, legalábbis részben, kárpótlást adnia a muzsikus számára. Gyönyört, eksztázisokat, kellemes izgalmakat, éspedig naponta. Õk azonban ezt csak nagy ritkán kapták meg. Rendes körülmények között egyáltalán nem izgatta és nem érdekelte õket az, amit játszottak. Különösen gyûlölték az angol operetteket és a magyar népszínmûveket. A templomban unalmas és tehetségtelen német szerzõk miséit kellett elõadniok. Nagy ritkán került elõ Cherubini Requiem-je. Ezt jól játszották, csodálatosképpen hibátlanul ment. Talán azért, mert a hangneme szerint véletlenül éppen nem volt szükség az elrontott rézfúvók kellemetlen, hamis hangjaira. Egyébként minden muzsikálás fájdalom és elégedetlenség forrása volt számukra. Jól tudták, milyen hitvány, gyenge az egész produkciójuk. Tehát még többet kellett inniok, mint például egy más muzsikusnak, aki ugyan hegedülni tanít, tehát rontja az idegeit, viszont azonban a jó zenében bizonyos kárpótlást kap. Ittak tehát elsõsorban a szegény, nyomorult sorsuk miatt, másodszor a tehetséghiány érzése ellen, harmadszor az óraadás izgalmainak és fáradságának ellensúlyozására, negyedszer az elégedetlenség és kellemetlen érzések miatt, amiket a saját zenéjük hallgatása keltett föl.

Hatalmas adagokat vettek magukhoz. Kulhanek reggel három pohár snapsszal kezdte, délelõtt ivott két pohár sört, és azután éjfélig tíz-tizenkét spiccer volt a rendes adagja. Szukop aránylag még sokkal többet ivott, mert csak pálinkával és rummal élt, és felvitte naponkint nyolc-kilenc deciig. A karmesterükrõl, Stoczekrõl, jobb nem beszélni.

Õ Budapesten tanult, mindenkinek azt mesélte, hogy Erkeltõl, de abbahagyta. Az õrültek házába került valami szerelem miatt, másfél évig be volt zárva, azután, mikor kiengedték, mindjárt pályázott. Állítólag, mikor a városba érkezett, egészen egészséges volt. Tele volt ambícióval, erõvel, tervekkel, és egy szimfóniának a vázlatát hozta az útitáskájában. Hónapokig járt a polgármester nyakára, hogy oboistát és fagottistát kapjon. Teljes zenekart akart, és arról beszélt, hogy be fogja tanítani a Harmadik szimfóniá-t. De az egész dolog megakadt. Az oboistát és a fagottistát nem kapta meg, és a hiányos zenekarral nem volt kedve veszõdni. Egy év múlva már beszüntette a próbákat, és egyszeri lejátszás után elõadott mindent. Két év múlva már sokat ivott, mindennap berúgott, és a zongoráját eladta. A harmadik esztendõben megvételre kínálta a Tristan és a Lohengrin drága, nagy partitúráit, amiket addig féltõ gonddal õrizgetett otthon a szekrényében. Persze, senki se akadt, aki megvegye.

Az ötödik évben mintha újra nekiszánta volna magát valaminek. Írt egy kis Adagió-t hegedûre és zongorára, beküldte Budapestre, és kiadták. Örömnap volt ez valamennyiüknek. A tanítványaiknak eldicsekedtek a nagy hírrel, és aki csak valamit tudott, azzal megvétették a kottát. Wagner-utánzat volt persze, szerény, oktalan kis kompozíció, de mégis nyomtatott kotta. Ennek a nyomán a karmester új, fekete ruhát vásárolt, és újra jelentkezett a polgármesternél az oboista és a fagottista végett. A polgármester azt mondta, hogy a közgyûlés elé viszi. Fél év telt el, a közgyûlés leszavazta az indítványt, Stoczek ezek után szintén a pálinkára tért át.

És megmaradt mellette. Tíz esztendõ alatt csinos májzsugorodást szerzett. Egy reggel vért hányt, és pár nap alatt vége volt. Állítólag hosszú vita folyt, hogy a temetésen a zenét maga a zenekar szolgáltassa-e vagy ne. Végre megállapodtak, hogy az önkéntes tûzoltók zenekarát, gyûlölt riválisukat, amelyrõl mindig csak megvetés és lekicsinylés hangján szoktak beszélni, hívják meg. A koporsó körül ott álltak valamennyien: Berán, Kulhanek, Manojlovics, Szukop és a többiek. A szomorú alkalomra való tekintettel már mind hatalmasan tele voltak alkohollal, és jól láthatta bárki, hogy semmi bánatot, meghatottságot nem éreznek. A bor megóvta õket attól a rettenetes gondolattól, hogy tulajdonképpen valamennyien saját sorsukat látják maguk elõtt. Ettõl pedig menekülniök kellett, mert igazán semmi mód nem kínálkozott reá, hogy az ivást abbahagyhassák. Ha jobb fizetést adtak volna nekik, ha törõdtek volna velük, ha új rézfúvóshangszereket vásárolt volna nekik a város, ha kiegészítette volna a zenekart, ha érdemes lett volna nekik összeszedni magukat és visszatérni!... De így, lenézve, szegényen, átkozott rossz instrumentumokkal, amikkel csak macskazenét lehet ûzni, így meg kellett maradniok sorsuk és végzetük mellett.

Stoczekrõl a helyi lap azt írta, hogy kiváló tehetség volt, és hogy a szerb király egy ízben kitüntette. Errõl senki sem tudott, mint ahogyan nem is volt igaz, de Stoczek valamikor véletlenül részegen hazudta egy újságírónak. Ugyanez alkalommal megemlítették hegedûre és zongorára írt Adagió-ját, mint értékes talentumának egyik bizonyítékát. Erre a cikkre nagyon büszkék voltak a muzsikusok, és a temetés estéjén egy tanítóval, a zenekar egyik barátjával, németre fordíttatták.

Stoczek után két hónapra, pontosan ugyanolyan körülmények között, mint a karmestere, eltávozott Kumpert is, a pozaunista. Vért hányt, vége volt.

Az új karmester egy fiatal, zömök és erõszakos ember, aki még hozzá nem is beszélt jól németül, elvégezte a többit.

Suseket elüldözte, mert az feleselni mert vele. Beránnak a feleségét elcsábította, és a tetejébe részegség címén lépten-nyomon felíratta a színháznál, úgyhogy minden fizetése ráment. Neki is mennie kellett. A többieket nyugdíjaztatta. Alig kettõt-hármat tartott meg. Aztán keresztülvitte a városnál, hogy emeljék föl duplájára a muzsikusok fizetéseit. Sikerült neki. Kapott oboistát és fagottistát is. Új hangszereket vásároltatott. Egy év múlva a városi színházban elõadták a Harmadik szimfóniá-t. Az egész város határozottan ünnepelte az új karmestert. A régi muzsikusok a karzaton hallgatták az elõadást. Úgy érezték, hogy valami rettenetes igazságtalanság történt velük. Mert a muzsika jó volt, pontos és tiszta. Olyan, amilyenre annyi esztendõn keresztül homályos érzéssel, fájó szívvel vágytak.

Arra gondoltak, milyen jó volna elölrõl kezdeni, fiatalnak lenni, és ezzel a keményfejû, tehetséges, energikus karmesterrel együtt dolgozni. És a vastag zsírréteg alatt, amit a sör hosszú évtizedek alatt a szívük köré font, fájt, fájt a szívük.

Nem tudták, hogy tragédiájuk tulajdonképpen az volt, hogy a XIX. század második felében kerültek Magyarországra, egy mûveletlen és szegény korszakban, amikor senkinek se volt kedve és ideje, hogy muzsikával törõdjék. Az új nemzedék izgatott és telhetetlen vágya a szép és mûvészi iránt pedig csak a század utolsó esztendõiben ment át a társadalom vérkeringésébe. Stoczek éppen jókor halt meg. És a „muzsikusok” is valamennyien pontosan erre az idõre öregedtek meg és dõltek ki a pultok mellõl. Nem tudták meg soha, hogy a cigányos, kulturálatlan Magyarország áldozatai voltak, hogy ez rontotta meg az életüket, ez vette el tõlük a zene élvezetét, amihez csekély tehetségük mellett is joguk volt, ez rabolta el nemtörõdömségével az ambíciókat, ez kényszerítette rá õket az ivásra, arra, hogy nyomorultul éljenek, és szegényen, csalódottan, nyomorultul haljanak meg.