TREPOV A BONCOLÓASZTALON

Két fehér kabátos szolga öltöztetett egy alacsony, szõke hajú hullát. A nagy, márvány boncolóasztalon kétolyan hosszú ember is elfért volna. Akár egy gyerek, olyan rövid volt ez a tömzsi, lágyhúsú hulla, akit híttak még néhány nap elõtt is Trepovnak. Egyszerûen csak Trepovnak - mindenütt a világon.

A két ember vígan és gyorsan dolgozott. Még egyszer végigmosták szivaccsal a bõrt, és a véres vizet lecsurgatták az asztalon levõ vízvezeték szájba, majd megragadták a vállain, fölültették, és lemosták a hájas, fehér hátat is. Az egyikük azután fésût vett elõ, és megfésülte a szõke hajat. A másik oldalon választotta el, és nem azon, amelyen a halott, míg élt - szokta.

- Nem úgy viselte õ a haját, te Vanja - mondta az öregebbik - a jobb oldalon válaszd el!

De Vanja, aki ma különösen jókedvûnek látszott (többször halkan fütyült is), azt felelte, hogy minden úgy lesz, ahogy õ (a beszélõ) akarja.

Azután ketten karra vették a tiszta és szárazra törült holttestet, és átvitték egy másik szobába. Fehérnemût és harisnyát húztak rá, meg finom cipõket és aranyos, díszes uniformist.

Az öreg elérzékenyült, amikor az érdemrendeket meglátta, és bár ez egy boncolótermi szolgánál egészen rendkívüli, sõt tilos dolog - filozofálni kezdett:

- Köllött ez neki! Most elbújhat velük a fenébe.

- Azért kapta - válaszolt Vanja -, hogy ez legyen a vége; még az lenne csak a szép, ha ilyen urak vízszintesen halnának meg. Nem a, majd fölvágjuk a hasatokat, és kócot tömünk belétek, nehogy csöpögjetek. (Vanja szinte szónokolva, dühösen beszélt.) Mit gondolsz, Nikoláj bácsi, ha ez a disznó egy évvel elõbb döglött volna meg, hány orosszal több élne még a földön?

E kérdés után szünet következett, mert sok baj volt a gallérral.

Az öreg csak azután felelt a kérdésre, amikor már nagy nehezen rendbe hozták.

- Lett volna helyette más. Mert nézd, Vanja, az atyuskának kellett egy ilyen ember, s ha ez nem lett volna ilyen, hát elküldte volna õt az atyuska isten hírével. Fogadott volna másat.

Vanja nem volt meggyõzõdve ennek a következtetésnek az igazságáról. Elkeseredetten káromkodott, végül pedig kijelentette, hogy a hulla disznó volt, és hibás abban, hogy több embert öletett meg, mint okvetlenül szükséges volt.

Abban a percben már elkészültek az öltöztetéssel. Az öreg pipára gyújtott, és körülnézte a ruhát, megigazította a sok aranyos, zománcos rendjelet, kihúzta a kézelõket a kabát alól, és összefonta a karokat a mellén. Azután egy posztóval leterített kis vaskocsira tették a holtat, és az öreg kinyitotta az ajtót, hogy a lépcsõkhöz szállítsák.

Vanja - a fiatalabb - meg hirtelen becsukta az ajtót.

- Minek csukod be, te, amikor én kinyitom - kérdezte az öreg.

- Várj, Nikoláj bácsi, akarok valamit.

- Mit akarsz, te?

- Mindjárt meglátod.

Vanja lábujjhegyen körbejárta a szobát, kinézett a boncolóterembe is. Végre a holttesthez lépett, hirtelen fölemelte a kezét, és háromszor erõsen arculvágta.

A pofonok után némán egymásra nézett a két ember.

- Ezt azért tettem - mondta Vanja -, mert aljasság lett volna, ha ezt a pimaszt, ezt a rablógyilkost, akinél aljasabb ember még nem rohadt el a földben, nem gyaláztam volna meg. Alkalom volt!…

Az öreg bólogatott, mire a fiatalabb nevetve és bátrabban folytatta:

- Persze hogy megütöttem ezt a disznót, és még meg is rúgom! Felizgulva az új tervtõl, óvatosan felállott az asztalra, ahol a hulla feküdt, és vigyázva, hogy a vizes ruhát be ne piszkolja, erõsen megrúgta az arcot. Azután leszállt. Az öreg már hozta a szivacsot. Újra megmosták az arcot, megfésülték a haját, erõltetve nevettek, és nem beszéltek többet a dologról.

Végre tolni kezdték a kis kocsit kifelé. Az öreg újra nyitni akarta az ajtót.

- Várj csak egy kicsit - tartóztatta a másik -, csak még egyszer!

Újra nekihuzakodott. És még egy utolsó csattanós pofont mért a holttest arcára.

- No, most már mehetünk - mondotta azután dadogva, mert az arca is kipirult a nagy izgalomban.

A holttest átadása után szótlanul ballagtak vissza a boncolóterembe.

Kis idõ múlva megszólalt Vanja:

- Tudod, Nikoláj bácsi, ha ezt most meg nem teszem, akkor egész életemben bánkódtam volna rajta. Gondold csak el! - egy ilyen alkalom. Isten ne legyen nekem irgalmas, ha nem jól tettem.

- Jó, hogy megtetted - mondta rá az öreg komolyan.

Mikor Vanja este ágyba feküdt, dörzsölte a szemeit, és azon gondolkozott, hogy ha a fia, akit most vár a felesége, majd nagy lesz, és elmondja neki a mai tettét, milyen büszke lesz az apjára. Nagyszerû dolog lesz. A kölyök ki fogja mereszteni a nagy fekete szemeit, és mint egy félistent, bámulja õt.

De nem sokáig gondolkozott errõl, mert rövidesen az egészséges emberek tiszta lélegzésével elaludt.