A FÜREDI KÚTHOZ

Japet fiának sassa dulá vesém,
S a mennyből lehozott szikra emésztve ölt,
     Midőn, dicső forrás, sebimre
          Aeglei balzsamot áldva öntél.

Mint aki a szent Léthe vizébe néz,
Minden földi tehert róla lehullva lát,
     S újjászületve nyílt karokkal
          Elysion rokon árnyihoz lép:

Így adta vissza életadó ered,
Oh, kútfő, nekem az életet és reményt.
     Így ébredék fel, s így ölelt meg
          Partidon új öröm, új rokon kéz.

Itt leltem a jó Vajkit, az édes őszt,
Itt a téti szelíd énekelőt, ki már
     A boldogult lelkek körében
          Issza az ég örömit, jutalmát;

Kikhez vegyülve hársaid ernyein
A bús felleg alul hajnali pírjait
     Az élet újra rám mosolygá,
          S holt kebelem hideg éje virradt.

Itt leltem a széplelkü nemes magyart,
Pázmándit s szeretett szíve kegyes felét,
     Ki vélem együtt cseppeidben
          Enyhületet keresett magának.

Enyhítsd meg ezt is, a kora szenvedőt!
Márványoszlopidat felkoszortúzom ím,
     Enyhítsd meg ezt is, mert ha szenved,
          Nem leszek én is egész kigyógyult.

[1821-1823 között]