|
GRÓF MAILÁTH JÁNOSHOZ
Mailáth! poétád éneke leng feléd,
Nem mint a rohanó Vág, mikor árjait
A Kárpátok közt zúgva szórja,
Tört jeget és
köveket sodorván;
Csak mint az alkony enyhületén
kalász-
Párnáján pihenő lyányka szelíd dala
Üdvezli a várt est nyugalmát
S a hegyek ormai
közt mosolygó
Holdat, midőn már csend fedi
a mezőt,
S a pásztorkalibák gőze a völgybe szállt.
Mailáth! poétád napja húnyik,
S nem ragadoz dala
árja többé
Tündér tükörben nyílt nekem a
világ.
S mint egy Pygmalion szobra, ölem hevén
Életre gyúlni látsza honnom,
S annak ivá kebelem
sugalmát.
Mellembe, mint egy Ilion éneke
Zengett a haza szent lángja; Olympia
Istenfiakkal küzdve tűnt fel
Isteni bájba
merűlt szememnek.
Eltűnt a rémkép. Ámde ha
szózatom
Szép lelkedre hatott, nem vala puszta hang,
Nem, mely tudatlan gyermek ajkán
Lelket emelt;
koszorúm ne bánd meg!
S ha szépnek érzed férfias
énekim,
Benned vagynak azok, benned a honni szív,
Melyet magasztalsz, benned a hív
Honszeretet daliás
erénye.
Menj, énekeld hát e magas égi
lényt!
Ezt harsogta örök Pindaros és Horác,
Ez isteníté a világnak
Hajdani váteszit és
erősit;
S ez nyit nekünk, ím, élisi
pályatért
Rákos hős mezején. Hallom a pályazajt
S a pályazajban Széchenyink hős
Hágdozatit, lova
könnyű győztét.
Oh, énekeld őt, a diadal
fiát!
Eurus szűlte pején mint viva, nyerve díjt;
[Mint áldozá fel ezreit, hogy
Ész müvein
kecsesülne nyelvünk,]
Mely újra szülje a lerogyott
magyart
S Pannon férfidiszét. Engem a villitánc
Int már; de honnom új virultán
Vert dalodat porom
érzi majdan.
|