|
NAGY LAJOS ÉS HUNYADI MÁTYÁS
Ki vagy te, fényes csillag
az ó világ
Sötét ködében? Századok éjjele
Nyugszik terajtad: mégis égő
Arculatod közibénk
sugárzik.
Ki vagy te, bajnok s
rettenetes király,
Gyémántsisakban, mennyei fény között,
Ki úgy ragyogsz, mint Pharus égő
Lángja az éjj
sivatag homályán?
Corvin, ki héró atyjai
nyomdokin
Árpád szerencsés fegyverivel vivott,
Midőn az országos Dunának
Partjaiból Helikont
idézett.
A bölcs s vitéz kar, mint
az idős halál,
Mindenhatóság fegyverivel csatáz:
Őnéki a bércbástya csak por
S rózsalevél Boreas
kezében.
Két nagy királyunk nyert
koszorús nevet
A régiségben: mindenik a szelíd
Múzsák barátja, s mindeniknek
Múzsa szelid keze
tört borostyánt.
Egy Nagy Lajos bölcs
szárnya alatt hazánk
Rómát s Athénét látta felállani,
Atilla roppant városában
Mars, tudomány,
hatalom virágzott.
S mikor ragyogtak tornyaid,
oh Buda!
Felségessebben, mint mikor a dicső
Király s Apollo tisztelője:
Bölcs Hunyadink
kezein virágzál?
Mint hajdan a nagy Delius
oszlopit,
Delphus csudáit napkelet, alkonyat
Bámulta, s a fáradt szarándok
Ormai közt
iszonyodva állt meg:
Sok messzi ország bölcsei,
bajnoki
Jöttek hazánknak látni dicső egét,
Rémülve nézett a világ ránk
S nemzeteket tapodó
erőnkre.
S egyszerre e nép, mely
Hunyadink alatt
A legkevélyebb polcra emelkedett,
A durvaságban veszni tért, s ment
Két megutált cseh
király kezébe.
Pallás s Apolló nemzik az
istenibb
Bölcset s erőssebb bajnoki lelkeket,
Ők nemzik a Márs pallosával
Bírni tudó
fejedelmi embert.
A durva nép közt sorvad az
emberi
Legszebb tehetség, nem születik soha
Ott Socrates, s nagy Tulliusnak
Nem szabad ott
nemesen buzogni.
Cato temérdek lelke
legörbed ott,
Nem áldhat a föld bölcs fejedelmeket,
Nem támad ott Titus s Trajánus:
Durva Nerók
vasigája büntet.
|