A MELANCHOLIA

Te a setét erdők vadonjain
     Szeretsz álmodozni, oh Melancholia!
A puszta vár bús omladékain
     Nyögdelő lágy szellő néked harmónia.

A felhőkbe nyúlt gránit ormai
     S az elzárt völgy néked legkedvesb nézőhely,
A halvány hold s gót falak kormai
     Bájolnak tégedet mágusi erővel.

A mohosúlt sírkövekre ledűlsz,
     S mély lelkesedéssel emeled hárfádat,
Az őszült kor képeibe merűlsz,
     S édesen elsírod bús elégiádat.

A vidámság csak a valóságnak
     S szűk jelenvalónak szedheti rózsáit:
De te, karján a szép Álmodásnak,
     Éled a jövendőt s a multnak óráit.

Oh, te voltál eddig biztos társam!
     Te intéztél engem józan utaidon,
Ha a földi vígságtól megváltam,
     Sátorodba intél csendes alkonyidon.

Te vontad bé az ifjú húrjait
     Egy csendes búsongás gyászos fátyolával:
Te derítsd fel a férfi gondjait
     Magányos örömid szép holdvilágával!

[1803 körül]