GRÓF MAILÁTH JÁNOSHOZ

Mailáth! poétád éneke leng feléd,
Nem mint a rohanó Vág, mikor árjait
     A Kárpátok közt zúgva szórja,
          Tört jeget és köveket sodorván;

Csak mint az alkony enyhületén kalász-
Párnáján pihenő lyányka szelíd dala
     Üdvezli a várt est nyugalmát
          S a hegyek ormai közt mosolygó

Holdat, midőn már csend fedi a mezőt,
S a pásztorkalibák gőze a völgybe szállt.
     Mailáth! poétád napja húnyik,
          S nem ragadoz dala árja többé

Tündér tükörben nyílt nekem a világ.
S mint egy Pygmalion szobra, ölem hevén
     Életre gyúlni látsza honnom,
          S annak ivá kebelem sugalmát.

Mellembe, mint egy Ilion éneke
Zengett a haza szent lángja; Olympia
     Istenfiakkal küzdve tűnt fel
          Isteni bájba merűlt szememnek.

Eltűnt a rémkép. Ámde ha szózatom
Szép lelkedre hatott, nem vala puszta hang,
     Nem, mely tudatlan gyermek ajkán
          Lelket emelt; koszorúm ne bánd meg!

S ha szépnek érzed férfias énekim,
Benned vagynak azok, benned a honni szív,
     Melyet magasztalsz, benned a hív
          Honszeretet daliás erénye.

Menj, énekeld hát e magas égi lényt!
Ezt harsogta örök Pindaros és Horác,
     Ez isteníté a világnak
          Hajdani váteszit és erősit;

S ez nyit nekünk, ím, élisi pályatért
Rákos hős mezején. Hallom a pályazajt
     S a pályazajban Széchenyink hős
          Hágdozatit, lova könnyű győztét.

Oh, énekeld őt, a diadal fiát!
Eurus szűlte pején mint viva, nyerve díjt;
     [Mint áldozá fel ezreit, hogy
          Ész müvein kecsesülne nyelvünk,]

Mely újra szülje a lerogyott magyart
S Pannon férfidiszét. Engem a villitánc
     Int már; de honnom új virultán
          Vert dalodat porom érzi majdan.

[1830]