A HALÁL

A gonosznak és gyáva szíveknek
     Rettenetes vázkép a halál,
Mint a félénk, kába gyermekeknek
     Rémítő az éjjeli homály.

Az erősek mosolyogva néznek
     Porfedelök oszlatójára,
A jámborok békes szívvel dűlnek
     A bús cyprus szent árnyékára.

A bölcs nyugodt elmével búcsúzik
     E játékszín álorcájától,
Szabad lelke fellebb óhajtozik
     E bujdosó csillag hantjától.

Érzi, hogy itt isteni szárnyait
     Eléggé nem héjáztathatja;
Érzi, hogy rab, míg testi láncait
     Hordozza és le nem rázhatja.

Oh, de mitől válunk oly nehezen?
     Mi tündér báj vonz úgy magához,
Hogy mennyei lelkünk ne siessen
     Eredete dicső honjához?

Nincs itt tiszta öröm bánat nélkül,
     A jó rosszal van öszvefonva:
Itt a gazdag nyomva van szükségtül,
     S a dicsőség fátyolba vonva.

Mihez ragad szívünk édesebben,
     Mint tehozzád, szent gerjedelem?
Mi tölti bé lelkünk' teljesebben,
     Mint te, édes, boldog Szerelem?

Mégis gyakran csak kínzó örömmel
     Fojtogatod nyögő kebelünk!
Hol örömmel, hol bús könnyözönnel
     Édes kelyhed itatod velünk. -

Csak repülő álomkép s csalódás
     A halandó ember élete!
Rövid öröm, hosszú gond s bánkódás
     Bús életünk szűk kerűlete.

Rabláncok a földi szenvedések,
     Melyeket csak a halál szakaszt:
Rózsaszálak a gyönyörűségek,
     Melyeket egy őszi szél hervaszt!

Boldog, ki a reá mért láncokat
     Itt nemesen tűrve viseli,
S a hervadó gyenge virágokat
     Az erkölcsnek s észnek szenteli!

[1803 körül]