|
Nem szükség, reménylem, hosszasan
fejtegetnem, hogy a mezei szorgalom virágzatához még közel sem elég, hogy a
földművelésre elegendő nép helyes föld- és néposzlat legyen; hanem
még az is múlhatatlanul megkívántatik, hogy a földművelő nép mind
erkölcsére, mind értelmére nézve nagy céljaihoz képzett legyen; mert egyedül az
ily nép lehet alkalmas eszköze minden józanabb irányzatoknak, a nem ilyen nép
ellenben örökre csak annak lesz eszközlője, aminek eddig volt, tudniillik:
az inségnek.
Megtekintvén pedig honunk különféle
népeit, nem lehet és nem szabad titkolnunk, hogy azokon, holmi kevés kivétel
mellett, alig látunk egyebet a romlottság különféle nemeinél, s hogy valamint
egyéb országokban, úgy nálunk is, a világ legnagyobb s legfõbb mestersége, a
földmûvelés, valamint az emberiség legnagyobb és leghasznosabb osztálya, a
földmûvelõ nép elég méltatlanul felejtve és megvetve van.
A mi számtalan hornyák, szoták, oláh stb.
népeink nyilván mutatják szánakodásra méltó külsõjükkel egész belsõjek szomorú
állapotját, elannyira, hogy azokon honunk testi-lelki javainak legkisebb
árnyékai sem látszanak.
A köztünk telepedett német gyarmatok
minden dícséretre méltó erkölcsöt és szorgalmat mutatnak ugyan, s ha elõbbi szigorú
hazájokbul hozott holmi hibáikat nálunk lerázhatják, igen is hasznos népekké
válhatnak; de mivel tapasztalni lehet, hogy a bõség, kultúra nélkül, azokat is
egyrészrül élénkíti, idomítja s erõsíti, másrészrül erkölcseikben rontja; s
mivel azok többnyire bor- és dohánytermesztésre adák magokat, korántsem
használnak annyit, mintha gabona- marhagazdaságra fordítanák szorgalmokat,
holott természet szerint ezek teszik mezei gazdaságunk legfõbb ágait.
A magyar nép igen idomos, becsületérzõ,
sok erõvel és természetes okossággal bíró faj ugyan, de annak szép hajlományai
gyakran nagyon rosszra vagynak fordítva; úgyhogy annál többnyire a csinosság és
büszkeség betyársággá, az okosság ravaszsággá, az erõ és hamis becsületérzés
pedig zsiványsággá fajul, elannyira, hogy vagynak némely erdõsebb és magyarabb
tájaink, hol a magyar ifjúság a zsiványságot, azaz a tolvajságnak, rablásnak és
szilajságnak minden nemeit nem rútnak és rossznak, hanem férfidísznek és
erénynek nézi; a tömlöcöt és derest nem hogy szégyenlené, sõt mentül többet
próbálta azokat, annál derekabb legénynek tartja magát, s legfölebb az
aprólékos lopást érzi gyalázatnak, mert úgymond: „Jóravaló ember lop ökröt,
lovat, disznót, nem pedig aprólékot.”
Ez, mondom, a magyar népmorál nemcsak
számtalan pásztorainknál, de sok romlottabb helyeken a földmûvelõ nép
nagyrészénél is; mely népmorálnak pedig több adót fizet nemzetünk, mint a
legzsaroltabb nép a maga zsarnokának.
Mert ezek a mi jóravaló embereink nemcsak
ökröt, lovat szoktak lopni; de egyszersmind rabolnak és gyilkolnak is,
elannyira, hogy csak egy vármegyében is esztendõnkint több százezer forintokra
menõ károkat tesznek, s számtalan gazdákat örökre elszegényítenek; mely nagy
károkhoz járul még az is, hogy egy megyében is több százankint dolog nélkül hevernek
tömlöcökben, több mint ezrenkint dolog nélkül élnek, a tömlöcök és pandurok
tartása miatt végtelen költségeket okoznak, s majd minden pénzesebb
kereskedõket, a zsidókon kívül, az erdõsebb tájaktul elrettentenek.
Nem
szükség okos ember elõtt az ily veszettség számtalan kártékony béfolyásait a
mezei szorgalomra és egész népéletre fejtegetnem; csak az egyet jegyzem itt
meg, hogy egész marhagazdaságunk1 ezen veszedelmes emberek kezében van;
s reménylem, aki tudja, mely része a marhagazdaság az egész mezei gazdaságnak,
kivált a magyar gazdaságnak, érteni fogja, mely lábon áll egész mezei
szorgalmunk.
Ezen néphiba nem erõtlenségbõl, hanem
egyenest erõbül folyván, a lélekösmerõ elhiszi, ha mondom, hogy a magyar nép
mindazon helyeken, hol az valami jobb rendtartásban vagy holmi kis kultúrában
részesül, igen derék nép; de mivel a kultúra nálunk igen szûken adatik, a
rendetlenség pedig nagyon is sok helyen uralkodik: természet szerint ily
helyeken, valamint a legtermékenyebb föld rossz munkával legtöbb gazt terem,
úgy a legélénkebb nép is kultúra nélkül legtöbb erkölcsi romlottságra hajlandó.
Mivel pedig én azt hiszem, hogy a magyar
népnek ezen erkölcsi romlottsága még nagyobb gátja szorgalmunknak, mint egyéb
népeink butasága; tehát nem leszen fölöslegvaló ezen fõnépünk gyermeknevelését
s egyéb körülményeit bõvebben megtekintenünk.
|