|
Nemzetünknek mindenkor egyik fõ és igen
szép szellembélyege volt az, hogy mindenben nem annyira a hasznosra, mint
inkább a szépre, s a szépnek nemei között pedig fõként a férfias és pompás
szépre szokott ügyelni; mely szellembélyeg igen nyilván szól nemcsak az egész
nemzeti viseletbül, de még a magyar gazdasági barmokbul is, amit nemcsak a
páratlan szépségû és pompájú szarvasmarha és szép ló, de még a nagy
villásszarvú magyar juh és hosszú, sima, fejér, kanyult fülû disznó is nyilván
mutat.
Így nézze meg akárki a magyarnak ökör- és
lóhajtását, összehasonlítva egyéb nemzetek ügyetlen hajtásaikkal, látni fogja e
részben is a magyar szellem egész nyilatkozatát; s látni, hogy a magyar inkább
fantáziás, mint számolgató nemzet. Mely nemzeti tulajdonság nagy hivatal ugyan
a legszebb emberiségre; de gazdasági tekintetben, hacsak különös okossággal nem
párosul, gyakran kártékony szokott lenni. Mert a fantáziás ember csakugyan
gyakran közelít a fantasztához, s ha legtisztább ésszel s legnyugodtabb
lélekkel van is, mégsem tud oly huzamos, oly hideg és pontos latolgató lenni,
mint a fantáziátlan.
Innét van, hogy a hidegebb s gyakran
nagyon is tajbász svábok között oly sok takaros, pontos, minden legkisebb
szegre és szalmaszálra ügyelõ gazdákat lelünk, milyent a magyarok között
hasztalan keresnénk. Mert a magyar többnyire, kivált fiatalságában, majd
gazdaságát felejtve másutt kalandoz, majd ha gazda akar lenni, nem elégszik meg
azzal, hogy csak takaros jó gazda legyen, hanem egyszersmind nagy és cifra
gazda is kíván lenni, amibül aztán számtalanszor nagyon is ellenkezõ szokott
kisülni.
Innét van, hogy a Columellának ezen bölcs
intése: „Exiguum colito”, tán semmi nemzetnél annyira felejtve nincs, mint
nálunk; úgyhogy fölötte kevés találkozik a magyar gazdák között olyan, ki ezen
józan és hasznos gazdasági elvet igazán értené és követné. Sõt igen gyakran azt
látjuk, hogy azok majd mindig több marhát tartanak, mint amit illendõn tudnának
tartani; s majd mindig több földet akarnak munkálni, mint amit illendõ
szorgalommal munkálni gyõznének. Mely nagy céltalanságnak elég gyakran is
tapasztaljuk azon szomorú következéseit, hogy a sok rosszul tartott marha
haszon helyett bõrével, a sok rosszul munkált föld búza helyett gazzal, s az
egész nagy gazdaság nagy szegénységgel fizet.
De az ily erõltetett, hamis nagy gazdaság
nemcsak a gazdát szokta megrontani, hanem sokszor megrontja a jobbágyokat is.
Mert az ily gazda minden földeit maga akarván munkálni, nemcsak jobbágyinak
elegendõ földet nem ád, de azokat kénytelen gyakran zsarolni s azáltal
elerõtleníteni és aljasítani.
Pedig minden nemzetek példái bizonyítják,
hogy nemcsak a gazdaságnak, de a földnek egész becse a földmûvelõ nép
mûveltségével, gazdaságával együtt nõl és fogy; s bizonyítják, hogy egyedül az
ily nép emelheti mind az egyes, mind az egész nemzeti gazdaságot oly föntebb
virágzatra, mint azt több pallérozott országokban látjuk, de látjuk néhol
hazánkban is.
Mert vagynak tájaink, hol a magát jól
bíró, szorgalmas jobbágy annyi esztendei árendát ád a földért, mennyit azért
másutt még örökben sem adnának; s vagynak oly sváb faluink, hol az uraságnak
nem hajdúkra, de még hajdúra sincs szüksége; hanem bémegy az öregbíró a
tiszthez, s megkérdi, hány embert állítson.
Ily helyeken lehetne aztán a sok bírói
zárok nyitásárul gondolkodni; nem pedig ott, hol a nép ostobasága és szegénysége
miatt minden tavasszal éhség van, s a legnagyobb dolog idejében a jobbágy csak
üres hasát mutatja a hajdúnak.
Mivel pedig az ily népveszély másrészrül
azon fonák okoskodásbul is ered, mely szerint sokan azt hiszik, hogy minél
butább a nép, annál hasznosabb: kérdést nem szenved, hogy ezen balvéleményt is
úgy kell tekintenünk, mint nemzeti szorgalmunk egyik legkártékonyabb
pusztítóját.
|