XIII.
HIÁNYOS NÉPSZERKÖZET⁴

A mezei szorgalomnak és népboldogságnak emez előszámlált és még sok elől nem számlált akadályai között egyik legbelsőbb, legágazatosb veszély az, hogy a nép igen megoszlik, magát és erejét nem egyesíti, hanem inkább minden ember különválik, mindenik magára hagyatik, s mindenik a maga gyarló esze, vagy többnyire esztelensége szerint üti-véti az emberiség legfontosabb és legnehezebb mesterségét, a mezei gazdaságot.

Pedig én azt hiszem, s teljes megfontolás után hiszem, hogy mind a mezei szorgalmat, mind az egész népboldogságot csak úgy lehetne legfőbb tetőre emelni, ha a mezei gazdaságot nem egyes gyarló emberek, hanem oly népegyesületek folytatnák, melyekben mindenkor megvolna minden, ami a mezei szorgalom legfőbb céljaihoz megkívántatik.

Mert a mezei gazdaság annyi számtalan nehézséggekkel és viszontagságokkal jár, annyi észt, pénzt, szorgalmat, tapasztalást, erőt és tudalmat kíván, hogy azt egyes emberek soha jól nem folytathatják, vagy legalább úgy nem, hogy annak igen szövevényes óraműve tartósan jól menjen, s egyedül úgy mehet az tartósan jól, ha azt oly egyesület intézi, melyben mindenkor egyiránt egyesülve vagynak mindazon erők, melyek minden nehézségek és viszontagságok meggyőzésére s a szorgalom minden céljaira megkívántatnak; az ily erők egyesülését pedig nem egyes emberben, hanem csak több emberek szövetségében lehet képzelnünk.

A mi népegyesületeink avagy faluink, csak oly hiányos szerközetűek, hogy azokban a kunyhók igenis össze vagynak ugyan tömve; de az emberek megoszlott érdekeik miatt, mégis nagyon távul vagynak egymástul, s többnyire a legközelebbi szomszédok leggyakoribb ellenségek, kik ahelyett, hogy egymásnak segédtársai volnának, inkább egymást rongálják, s ritka szerencse, ha nem egy falu lakosai között, de ha csak egy kunyhó nyomorékai között is van valami kis egyetértés.

Az ily oszlott érdekű társaság nem egyéb, mint az egymással ellenkező érdekek örökös harca, úgyhogy itt gyakran több vesződsége van a gazdának embertársaival, mint a gazdasággal. Jobb az ily céltalan szerközetnél az, midőn a mezei gazda birtoka egészen elkülönítve van egyebekétül; mert így legalább szorgalma nagyot könnyebbülvén, sokkal virágzóbb lehet egész gazdasága, mint egy rendetlen tömegben.

De még ezen jobb rendszert sem tekinthetem úgy, mint legfőbb mezei ideált, vagy legalább számtalan föltételek nélkül éppen nem. Mert ámbár az ily magányos és takaros gazdaság nagy könnyebbséggel jár; de mégis az ily gazdaság egész szerencséje is, csak egyes emberek gyarlóságaitul függvén, természet szerint igen gyarló, igen múlékony és változékony alapon áll.

Hányadik az oly boldog gazda, kinél minden megvan, ami egy főbb tökélyű szorgalomhoz megkívántatik? S ha találkozik néha ily gazda, mely rövid az ő gazdaságának virágkora, s mennyi viszontagság alá van vetve? - Míg fiatal a gazda, hibázik az ész, mihelyt pedig öregszik, hibázik az erő, s ami ezek között van, mely fölötte csekély! De ez még csak egyik oldala a számtalan oldalú dolognak: holott a gazdaság szerencséje nem kevésbé függ a gazda számtalan körülményeitül, mint magátul a gazdátul. Mert hányszor látjuk azt, hogy a legjobb gazdát, mely hamar elrontja egy hitvány feleség, egy otromba fiú, dög, tűz, víz, zsivány stb.

Ha pedig oly gyarló lábon áll még a legjobb gazda szerencséje is, mit várjunk azon nyomorult millióktul, kiken nincs is mit rontani? Ily nyomorék pedig a népnek sokkal nagyobb része, úgyhogy ha végigtekintünk egy falun, csak azt látjuk, hogy egyik házban a gazda, másikban az asszony, harmadikban pedig mindenik hibás; a negyedikben van ökör, de nincs szántó; az ötödikben van szántó, de nincs ökör; a hatodikban pedig van ugyan mind ökör, mind szántó, de még sincs kenyér, mert más számtalan-félék hibáznak.

Így majd minden háznak van valami bel- vagy külférge, mely azt teszi, hogy annyi millió földmûvelõk között alig látunk olyakat, kik valami szerencsés körülmények által a szegénységbül kivergõdnek; olyakat ellenben, kik minden hív izzadásaik mellett is, inkább elszegényednek, s ha megvénülnek, vagy koldusbotra jutnak, vagy durva gyermekeik kínzott zselléreivé nyomorodnak, fájdalom, nem keveset láthatunk!

Hogy pedig a földmûvelõ nép szegénységének fõokait leginkább a mondottakban kell keresnünk, mutatják számtalan szegény nemeseink, kik ámbár a civilizált világnak legszabadabb emberei, mégis szintoly szegények, valamint a parasztok. Ugyanazért mindezek szerint is, újra csak azt kell hinnem és mondanom, hogy a mezei szorgalmat és népboldogságot egyedül azáltal lehetne legfõbb tökélyre juttatni, ha a földmûvelõ népet valami célirányosb egyesületekbe szerköztetnõk.

Egyesülhetne némüleg az egész nemzeti erõ nemzeti bank- s egyéb szorgalmi egyesületek által, melyeknek már elég példáit látjuk más bölcs nemzeteknél. Csak a kis Württembergben azok, kik a banktól fölvett pénzre öt procent fizetnek, egyszersmind lehajtják száz esztendõre a tõkét is; mert a bank csak négyet procentet számlál, s így az ötödik lefizeti az egész tõkepénzt száz esztendõre.

Mely nagy áldás volna ily jóltevõ intézet gyámoltalan nemzetünknek, s mely természetes gyógyszere a köztünk förtelmeskedõ uzsoráknak s más gyógytalan magyar nyavaláknak, tudják mindazok, kik nemzetünk sorsárul gondolkodni szoktak.

Egyesülhetne pedig továbbá a jobbágyság és szegény nemesség különféle tágabb és szorosabb szerközetekben; p. o. tágabb egyesületi szerközet lenne az: midõn minden falu többféle összeadásokbul és közre tett munkákbul oly köz gabona- vagy pénztárt állítana, melybül a szükségben lévõket, illendõ kamat mellett segítené, s az egész tárt úgy használná, hogy az idõrül idõre mindenkor gyarapodna; mely szerint az ily köztár idõvel annyira nevelkedhetne, hogy azáltal a nép örökre biztosítva és mentve lenne sok eddigi inségeitül.

Szorosabb népegyesület lenne az: midõn a nép annyira egyesülne, hogy az egész gazdaságot a Vének kormánya alatt egyesült erõvel folytatná, melynek minden jövedelmeibül minden ember a maga közreadott pénze vagy munkája szerint venné ki részét.

Legszorosabb és legjobb egyesület lenne pedig az: midõn a nép nemcsak az egész gazdaságot közerõvel ûzné, de még konyhát és asztalt is közösen tartana, s azáltal magábul egy nagy háznépet formálna. Az ily egyesület nemcsak azt nyerné, hogy minden költsége képzelhetetlenül megkevesedne; nemcsak azt, hogy így majd minden asszonyt munkára fordíthatna s ezáltal az egész néperõt megkettõztetné; de nyerné még azt is, hogy így az öregek figyelme alatt folyó nyájas életbül oly patriarchalis világ fejlõdne, melynél szebbet és jobbat képzelni sem lehet.

Hogy pedig az ily egyesület mind valósítható, mind pedig igen jóltevõ, látjuk tapasztalásbul is. A tót parasztok között gyakran látunk oly háznépeket, melyekben önkint nagyszámú rokonság egyesülve él és az ily egyesületek gazdasága sokkal virágzóbb, mint az oly kunyhóké, melyekben egy-két ember kínlódik és tehetetlenkedik.

Amerika fölfedezésekor azok találtattak ott legcivilizáltabb népeknek, melyek egyesületekben éltek s közerõvel munkálták a földet; s a legújabb utazók csudálva láták az újzeelandi nagy csinosságú földmûvelést, hol a nép hasonlóképpen egyesülve él, s közerõvel mûveli a földet.

Somogyban több példát is hallottam arra, hogy a szegény helységek nem tudván magoknak templomot építeni, fölvállalták valamely uraság aratását, s néhány nap alatt egyesült erõvel annyit arattak, hogy az aratórészbül templomot építettek.

Végtelen lenne a nép ereje, ha az egyítve s mindenkor cél szerint használtatnék, és végtelen annak következménye mind gazdasági, mind erkölcsi tekintetben.

Az emberek különválva s magokra hagyatva majd leggyámoltalanabb állatjai a természetnek; egyesülve pedig urai a földnek. Vadság szaggatta és reggette külön az embereket, s a kultúrának legfõbb célja: azokat egyesíteni.

(1833)

.oOo.