XI.
CÉLTALAN SZŐLŐSZAPORÍTÁS

Minden körülményeink szerint a legnagyobb szőlőgazdaság csak ott lehet nálunk illendő haszonnal járó, hol tartásra és eladásra való jó bor terem, és a gazdaság fontosabb ágai elegendő munkát és élelmet nem adhatnak. Hol ellenben vagy elég, vagy fölösleg is van mező a néperőhöz képest, ott minden nagyobb bortermesztés több tekintetben fölötte káros, mind magára a bortermesztőre nézve, ki a gazdaság ezen legcsalókább s legtöbb munkát emésztő ága miatt annak szükségesb és hasznosb ágait illendő szorgalommal nem űzheti; mind azon jobb bort termő tájakra nézve, hol leginkább csak szőlőgazdaságbul élhetnek az emberek, kiknek borait olcsítja s ezáltal a szorgalmat ott is csüggeszti.

Így megy pedig nálunk fölötte sok helyeken a szőlőgazdaság népünk és mezei szorgalmunk nagy kárával. Számtalan búzaföldeket csigertermésre bitanglunk még ott is, hol a néperő nem a mezei föntebb szorgalomra, de még a magyar félnomádizmusra sem elegendő.

Mely céltalanságot annyival inkább is kártékonynak kell mondanunk, minthogy silány borkereskedésünk miatt vagy örökre föld alatt kell borainkat hevertetnünk, vagy jobbágyainkkal olcsón megitatnunk. Ami sokak előtt sok hasznot látszik ugyan hajtani; de én úgy hiszem, az ily hasznocska még korántsem elegendő kárpótlása annak, hogy a korhelységre egyébiránt is igen hajlandó nép a bortermesztés által még korhelyebbé lesz, a legszorgosabb időben is szőlőjében pepecsel és iszik, a mezőt pedig vagy béresre, vagy Istenre bízza.

De mivel a szőlő honunk áldott földének egyik legnemesebb terménye, illik hogy oly módrul gondolkodjunk, mely szerint azt mezei gazdaságunk kára nélkül is bőven termeszthessük. Ily mód pedig az olaszországi lugasozat, melynek egész munkája tavasz elején végződvén, a mezei gazdaság fontosabb ágaival legkevesebb ellenkezetbe sem jön, holott annak egész munkája csak abban áll, hogy az élőfára felfutott szőlőtőkének hibás vagy szükségtelen vesszeit tavasszal leszedjük, a hosszabbakat pedig egyik élőfárul a másikra eregetjük, vagy a két fárul összeérő vesszőket a két fa között összekötjük, mely munkákat nemcsak tavasszal, de ősszel és télen is egyiránt lehet tenni, s mondhatom, hogy én lugasaimat néha meg sem metszem, mégis mindig nagy bőséggel teremnek, úgyhogy a gazdaság minden terményei között legbizonyosb és legnagyobb termékenységet tapasztalok az élőfára futott szőlőben.

Ugyanazért mindazon laposabb helyeken, hol nemes bor nem terem, és a mező is elég dolgot ád a népnek, semmi jobbat az olaszországi lugasozatnál gondolni nem lehet, vagy igazábban szólván, még ott sem, hol a mező szűk, mert éppen ott nagy haszon az, hogy a lugasok mellett minden egyéb hasznát is vehetjük a földnek.

Azon ellenvetés, hogy a lugas nem ád oly jó bort, mint a törpe tőke, csak jobb szőlőhegyeinkre nézve nyomhat valamit; de az oly helyeken, hol különben sem terem becses bor, s hol a szőlő többnyire vagy dér által vész el, vagy éretlen elrohad, még bort is gyakran jobbat ád a lugas, melynek sem eső, sem dér nem ártván, azon egész késő fagyig érhetik a szőlő, anélkül, hogy azt a rohadástul félteni kellene.

Ami a lugasok elfagyását illeti, még az 1829. esztendő példátlan telében is csak kerti lugasaim fagytak el, a hegyiek ellenben épen maradtak. De az ily elfagyást is hamar helyrehozza a jó tőke; mert már azon esztendőn ismét fölfut az új sarjadék a fára, következő esztendőn pedig bőven terem is. Nem látok tehát semmi okot, hogy az olaszoknak ezen nagy hasznú és földszebbítő szorgalmát honunkba divatba ne hozzuk; sőt ha meggondolom, hogy Olaszországban egy körüllugasozott hold föld, a gabona- vagy szénatermésen kívül csak bort ötven akót ád, és azonkívül ád még egyéb gyümölcsöt és tűzrevaló rőzsét is; úgy hiszem, alig tudnánk mezei szorgalmunkon szebb és hasznosabb mozdítást tenni, mintha honunk perkelt pusztáit ily szőlőkoszorúkkal fölékesítenénk.