JANUÁR 1SŐJÉN 1835

Azon pillanatok közt, melyek alatt néha az élet mulandóságára gondolunk, megfutott pályánkra visszatekintünk s a jövendő eleibe sóhajtunk, talán a legérdekesebbek az esztendő utósó estvéje pillanati! Akarjuk, ne akarjuk, mégis meglepnek, habár hirtelen ellebbenés közt is, a múltnak képei, - és mintha akkor bűneinknek árnyékai is feltűnnének előnkbe, s homályos érzelmekben, sejdítésekkel tele sóhajtásokkal tekintünk a jövő esztendő eleibe.

Ily pillanat vala nekem az 1834ik év utósó estvéje. Életemnek 40ik esztendejébe lépém. Érzem, nem sok van még hátra, s mely keveset teheték eddig! Végigtekinték ezen esztendei történeteimen, érzelmeim s helyhezeteimen s elmerülten a múltnak boncolgatásában. Szoros számvétellel vizsgáltam tetteimet. Igenis, találtam azok közt némelyeket, melyek nyugtaták keblemet, hogy mint becsületes ember s becsületes hazafi viselém magamot, - de találék sok vonást is, igen sokat még, mik piríták lelkemet! Találtam, hogy nem tisztán járék el minden dologban, hogy hiúság vala sok cselekedetim rugója, hogy restségem miatt magam s a közönség iránti sok kötelességim elmúlatám.

De találtam nehéz szenvedésim vonásira is, megvettetésem, hátratétetésem s lealáztatásom vonásira, s ezekhez hazánk kedvetlen sorsán való sok aggodalmimra, - s a sorsnak azon csudálatos elegyítékére, hogy múlt esztendei pályám alatt sok hazafiak s jelesebbek becsülését és figyelmét megnyertem, míg némelyeknek azalatt bosszús gyűlölségét vontam magamra! - És találtam múlt évi történetimben a szív vesztesége fájdalminak azon vonásit is, melyek újra felsajdulva dúlák keblemet s a fojlódott bánat egész súlyával borítának el. - Kiszakasztá mellőlem a sors, ki szívemnek legkedvesebb vala ez életben, ki tíz esztendeig volt érzelmim s gondolatim örökös foglalatossága, tíz esztendeig éjjeleimnek álma s vágyaim mindenkori tárgya! És talán az én hidegségem is súlyosította utolsó óráit, s talán a történetek különös szövődése által éppen miattam halt el, mielőtt azt kérhettem volna tőle: „Bocsáss meg, mert megbántottalak!”

Lelkemnek ily hánykódásai közt a múltnak képeiben, végre sajnálkoztam magamon, hogy ennyi bánatot kelle esztendő alatt szívembe rejtve hordoznom, s úgy tetszett, mintha egy sugallat ezzel vigasztalna: „Megengedtettek a te hibáid ennyi szenvedésid után.” - De bánatimnak ezen boncolgatásiban mégis bizonyos keserű örömet találék s kívántam volna azoknak minden vonásit még egyszer felújítani. Sok vonás azokból már csak homályosan lenge előttem, s sajnáltam, hogy azokat minden árnyéklatikkal még egyszer nem hozhatom elé.

Ezen helyhezetem állandó feltétellé erősíté bennem azon régi szándékomot, hogy ezután életemnek nevezetesebb történeteit feljegyezzem, s tetteim, érzelmeim és történeteimből oly tárt gyűjtsek, hol az engemet érdeklő múltat - legyen az jó vagy rossz -, mint tükörben, még egyszer megpillanthassam.

JANUÁR 9KÉN 1835

Néhány nap múlt el, mióta a fennebbi sorokat írám s az alatt sokat foglalatoskodtam feltétemmel. És midőn lelki erőmet fontolgatám e szándék kivitelére, feltűnének annyi számtalan ilynemű hajdoni fogatkozásim s azoknak munkátlanságom miatti elenyésztök, - s pirulás és csüggedés érzelmi nyomának le! - Érzem, hogy a vállalat valóban nagy, mert tudom én azt már, hogy a léleknek egész erejét kívánja igazságosan festeni le belsőnket, megvallani tetteink minden rugóját, megküzdeni hiúságinkkal s oly tisztán írni le érzelmeink s gondolatainkot, hogy a józanabb órákban lelkiesmeretünk kímélés nélkül helybe hagyja azokot.

Kérdem elmémet s kérdem szívemet és lelkemet, ha van-e elég erejök szégyenben nem hagyni engemet önmagam előtt? És e pillanatban, midőn ezeket írom, mintha terjeszkednének karjaim egy látatlan valóság felé s sóhajtás emelkedik lelkemből segedelemért, erősítésért s állandóságért esdekelni! Te vagy-e ez imádságnak szent ihlete? Te vagy-e ez, oly ritkán megjelenő sóhajtás egyetlen neme? mely csak boldogságim szebb pillanatiban s nyomó bánatim közt szoktál felfakadni s ezer gondolatim s érzelmim felreppenteni! Érzem, te az én lelkem nyugalmát s erejét fogod meghozni s erősítendessz szándékomban.

Igenis, igyekezni fogok e naptól fogva a velem történt nevezetesebbeket ide oly híven leírni, mintha azt az Isten ítélőszéke előtt kellene elbeszélnem. Próbálok küzdeni hiúságimmal, munkátlanságommal. Próbálom szívemet tisztogatni s minden nemtelenebb indulatokkal erőmig megvívni. Próbálom érzelmeimet nemesebbíteni, s tetteimet leírva, lelkem ismerete bírálata alá vetni.

JANUÁR 10KÉN

Amint jövék haza a Casinóból, bizonyos írást lengetett a szél a kapun alig odaragasztva. Sötét volt már. Közelebb néztem, s nagy betűkkel az N. nevét olvastam felülírva, csúfolódó epithetonokkal. Gondoltam, hogy pasqillusnak kell lenni, s siettem haza vele. Míg szállásom felé haladtam, úgy tetszett, mintha jólesnék érzésemnek, hogy e kétszín, csalfa embert s hivatalbeli egyik alattomos rágalmazómat ekként kicsúfoltatva, mindjárt olvasandom. Szobámba lépve siettem csak a tűzvilágnál átaltekinteni az írást. Tele volt ez az N. alacsony tettei felhordásával. Az usurpált nimbusz tépetett le róla. Kitaláltam az íróját. - De amint végigolvastam, úgy tetszett, hogy szánom őtet. Megint olvastam s gondolkoztam, mitévő legyek vele. Fegyver van ugyan kezedben ellenséged ellen, mondám magamban, de illik-e, hogy te is hátmegett döfd őtet, mit benne kárhoztatsz? Mely nemtelen az ily bosszú gyönyörűsége! - S hirtelen tűzbe vetém az írást. Soká andalogtam azután e tettemről, s le nem írható csendes örömüvé tevé estvémet, hogy bosszúmon győztem, rosszakarómnak megengedtem - s e nyugtató tettel kezdhetem el ezen írásomat.

JANUÁR 11KÉN

Olvasám az ujságokban a hivatalos jelentést, hogy a magyar tudós társaság engem is megválasztott levelező tagjának. Ezen új rang nagyon genieroz. Ugy tetszik, mintha boldog magányomból kihurcolnának egy zajgó sokaság közé, hol ujjal fognak mutatni: „Íme a tudós!” Szegénységem büszkesége meg van alázva.

A céhot és monopóliumot minden nemben utálom, s íme, nekem is céhbeli tagnak kell lennem! Nem tudom kimagyarázni, miért van terhemre nekem ez a megtiszteltetés. Úgy tetszik, hogy ez által leköteleztetik az ember a közvéleménynek s jusst ád a közönségnek tudós várakozásra. Minden fény és kijelentés ellensége a csendes örömeknek.

Döbrentei és Wesselényi legrégibb barátim, s mégis nagyon haragszom reájok. Őket szívemből kértem volt, hogy megválasztásomot fordítsák el rólam, s mégis ők azt nem tették, s talán éppen ők is elémozdítói voltak.

Sokat tûnõdöm, ha a diplomát elfogadjam-e? Ha elfogadom, kicímerezett tudósnak néznek egész életemben s minden ember tudós munkát és tudós beszédet vár tõlem. Pedig engemet, az úgynevezett tudós conversatio nagyon fáraszt, s azt sem tudom, ha írok-e még valamit kiadás végett! Ha el nem fogadom, hihetõleg gorombaságnak s kevélységnek veszik a választók s tudós bolondnak fognak tartani.

JANUÁR 13KÁN

Országgyûlésünk dolgai mindinkább bonyolódnak. A legszebb indítványok elhullnak. A szabadelvûeket üldözés s ijesztgetés fenyegeti. Árulás, visszavonás, rettentés, megvesztegetés s minden nemtelen eszközök játékba vétettek. Megcsalódtam hazám morális erejében; alig van tíz ember, ki értené, mit kell tenni. Nincsenek morale principiumaik, melyek körül forogjanak s mégis örökre azon egy pontra térjenek vissza. A nagyobb rész, még csak módiból, önhaszonból, ravaszságból liberális. Kevesen gondolkodtak komolyul a szabadságról, annak szelleme nem vált még vérré bennök, s lehet-e többet remélni törvényeink mostani állásában? E nemzet soha nem fog elémenni a rendes reform útján! Külsõ vagy belsõ megrázkódtatás, sanyargatás és ínség kell, hogy felébredjen bûnös henyeségébõl.

Wesselényi Miklós különös jelenet az országgyûlésén. De õ nemzetünknek korán van születve, mint II. József volt. De mégis oly hasznokat fog tenni - nem nekünk, hanem a jövõ generatióknak -, mint József tett. Neki vak ellenségi vannak és lesznek, személyesen és elveinek, s ez a história szerint igen természetes. Õ nem azok közül való s nem is akar az lenni, kit minden szerethessen. Neki egy nagy hibája van a politikai pályán. Azt hiszi, hogy az oratori tactikát nagyon érti, s van is oka azt hinni a momentum behatásai után. De nem akarja elhinni, hogy ravasz ellenséggel áll szembe, mely minden oratori tactikáját hátulról gúnyoló nevetéssel teszi semmivé. Nem akarja hinni, hogy ellensége, amily ostoba, éppen oly ravasz is.

JANUÁR 15KÉN

Ó, hazám, mikor lesz vége e kínos aggódásnak miattad? Derengsz néha szép reményt, sugárzasz néha szép jövendõt s oszlani látszanak fellegid. És megint új robajjal dúlnak feletted zivatarok s elborulsz és a zsarnokságnak újonnan kigondolt fortélya riaszt fel álmunkból. Ah, ez valóban fárasztó élet, ez, a reménytelen szerelmesnek gyötrelmes élete.

JANUÁR 18KÁN

A reggel Wesselényi Miklós egy levélben azon kére, hogy szállásomon maradjak. Mivel a Közép Szolnok vármegye Casino követséget küldött hozzám, egy billikomot általadni nekem. - E tárgy iránt ez elõtt néhány héttel hallottam volt annyit, hogy Közép Szolnokban munkám sokak figyelmét magára vonta s az ottaniak egy billikomot készíttetnek nekem megtisztelésül. De engemet illetvén a dolog, szégyelltem tovább kérdezõsködni iránta. A levél meghozója azt is mondá, hogy a követség számos tagokból áll Wesselényi vezetése alatt, s õ fog beszédet tartani a billikom általadásakor.

Soha nem tudnám leírni azon különbözõ érzelmek elegyedését, melyek e hírrel megleptek. Oly aggodalom s oly remegés fogott el, hogy hirtelen bezártam ajtómat, gondolkodni, mitévõs legyek. Azt határozám, hogy elbúvjak a követség elõl vagy szekeret vegyek s mindjárt falura induljak, vagy megizenjem hirtelen rosszullétemet. Mindenfelé haboztak gondolatim; el voltam fogódva. Átkoztam az autorságot. Miként álljak annyi ember eleibe? Mit mondjak nekik, ki nem tudom feltalálni magamot közhelyen? ki rossz orátor vagyok? s éppen most, midõn csak én vagyok kitûzve a figyelemnek, s minden ember csak tõlem vár valami különöst hallani?

Aggódva tekintgettem ki az ablakon, segedelmet várva valahonnan. És íme közelget a csoport szállásom felé tartva, úgy tetszett, mintha a kalpagokon ingó tollakon a tenger hullámait látnám felém hömpölyögni, s mintha süllyedni érzeném magamot. Wesselényi elöl jött a billikom hozóval. Megtölt szobám emberekkel s én álltam elõttök, mint egy megítéltetett.

Elkezdett Wesselényi szólani, de oly innepélyes arccal, mintha õ nem volna most az én gyermekkori barátom, mintha egy idegen állana elõttem. Beszéde hosszú volt, de tartalma fonalát nem tudtam fenntartani, hogy aszerint felelhessek vissza. Én azalatt csak érzelmeimmel foglalatoskodtam, s midõn a rám halmozott dicséretek fordultak elé, akkor még zavarodottabbak lettek belsõmben az ezerféle indulatok.

Rám jött már a sor felelni. Hihetõleg, kik beszédem figyelemmel hallgatták, nem találhattak abban igen sok logicai rendet. Eldúlva volt belsõm, s amit mondottam, azok remegõ érzelem szaggatott kifejezései lehettek, miket azon renddel soha nem tudnék elmondani. Beszédem közben Wesselényire pillantottam s könnyel ragyogni láttam szemét. Úgy tetszett, hogy megint gyermekkori barátomot látom benne, s ez a pillanat annyira megzavart, hogy különbözõ töredezett habozások közt, félbe kellett szakasztanom beszédemet.

A követség elmente után egészen kimerülve éreztem magamot. El voltam bágyadva testben és lélekben, mint egy hosszas terhes utazás után. De e lankadtságban mégis kimondhatlan jól éreztem magamot, hogy megint egyedül lehetek, hogy nem kell tovább küzdenem indulatim habozási közt. Mintha egy soká hordozott terhet raktam volna le lelkemrõl. - Dicsõségnek csiklandó örömei, nagy procentekkel fizettem meg én mindig elreppenõ kellemiteket!

Estve nagy vacsorát adott Wesselényi a követség tagjainak, hol megint én valék kitéve a pohár köszönések tárgyául. - A követség beszédeinket írásba kívánta, hogy küldõinek számolhasson megbízatásáról. Ez megint nagy baj volt nekem, mert nem voltam képes oly renddel leírni, mint beszéltem. Próbáltam tehát írni oly formát, mint homályosan emlékezhettem az általam mondottakról.

JANUÁR 25KÉN

Tegnap estve Casino közgyûlése volt. Gyergyaival törvényjovaslatokot készítettünk vala, mint biztosok, s azok most vétettek fel. Sok elhullott jovaslatinkból, mik éppen a Casino fenntartása érdekét, pénztára alapulását s elaljasodásából felemelését tárgyalták. A magyar nemes emberek nagy részének szörnyû csalfa megfogatja van a szabadságról. A törvénynek azon philosophiája, hogy csak akkor lehet biztosítva szabadságunk, ha magunkat lekötelezzük egymás szabadságát nem sérteni, éppen nem fér fejökbe. A magyar a társasági viszonyokbeli törvényes lekötelezést szabadsága sérelmének tekinti, s mivel törvényei szerint a közönségnek semmit nem tartozik fizetni, ezen törvényes igazságtalan elvnél fogva, a közintézetekre sem könnyen fizet. Õ szégyelli a takarékosság elveit is; nagylelkûsködni akar, de nem szeret fizetni. Szabad akar mindenütt lenni, mert õ szabad nemes ember, s társa szabadságát mindenütt bántja. Csinos, pompás, õtet kímélõ társaságot óhajt, s õ betyárkodik s trágárság beszéde tárgya. Elszomorított ezen liberális-despoták, fényes-szegények s szabad-betyárok vitatása.

Ezen gyûlés Gróf Bethlen János helyett engem választott meg igazgatónak; de azt nem volt kedvem vállalni s déprécáltam, mert érzem, hogy a Casino hanyatlani kezdett tónusát sok kedvetlenség nélkül nem vagyok képes helyrehozni. A Casino nekem soká kedvenc ideám volt, attól igen sokat reméltem. Annak felállításán sokat fáradtam, sok rágalmat s gorombaságot nyeltem el. Azt hittem, csak a kezdet bajos, de practicai folyamatja mindinkább csüggeszt.

JANUÁR 26KÁN

Eltemetõk Pap Gábort, kivel 22 esztendõ óta, tanuló koromtól fogva, álltam ismeretségben. Egy becsületes, jámbor, igyekezõ polgár volt, kinek boldogulásán szívembõl törekedtem. Háza nekem pihenés menedéke vala. Hivatalbeli feszes, fás s hideg társalkodású helyzetim után, naponként befordultam hozzája néhány minutumra. Egészen otthon találtam magam nála; semmi társasági viszony nem genierozott; köszöntem, vagy csak ceremónia nélkül beléptem, búcsúztam, vagy senkitõl észre nem véve eljöttem, az mindegy volt köztünk. Így hullnak el régi ismerõsim, s mely baj már elhûlt szívvel újabbakot szerezni. Nyugodjanak békében poraid, becsületes, jó ember!

JANUÁR 29KÉN

Wesselényi fellépe az országgyûlésen egy nagy következésû indítványával. Miután a napló nyomtatását betiltották s hiába volt a nemzet jussaira hivatkozás s minden kérelem, õ senkinek sem szólva, lytographiai köveket hozatott, s a napló nyomtatását január 1sõ napjától kezdve szállásán megindította. Mely nagy volt a meglepetés, midõn beszéde közben kitakarta a napló már kinyomtatott elsõ ívét, s felmutatta a gyûlésnek. Határtalan öröm lepte meg a gyûlés nagyobb részét s halálos remegés a szolgalelkûeket. Az indítvány elfogadtatott, s õ a sajtót a nemzetnek adta. A legelsõ próbaívet én is bírom, melyet igen nagy kincsnek tartok, mert ezen szép merészségnek bizonyosan nagy következései lesznek. - Estve Gyulai Lajos ívet bocsátott a Casinóban, hogy Wesselényinek ezen szép tettére egy billikomot nyújtsunk.

FEBRUÁR 1SŐJÉN 1835

A viadaliskola nagygyûlését tartottuk. Megint megválasztának igazgatónak, s ezt örömmel fogadtam el. Ezen iskola létezésére s sikeres haladtára gondolás mindig valami kedves s nyugtató érzelem nekem. Mert tudom, hogy ez az én igyekezetem után létez, s én eszközlém ennyire gyarapulását s megalapítását. Sokat bajlódám, míg rábeszélhettem némelyeket, s magamnak is kevés vagyonomhoz képest sok áldozatomba került. Kendeffi vala ebben nekem nagy segédem, s nála nélkül bajosan is boldogulhattam volna. Szegény Kendeffi! Õ Shakespeare-i ember vala köztünk. Planumaimmal mindig háta mögé bújtam, s az õ óriási lelke sokat létre hozott, mikbõl én sokat nem tehettem volna nála nélkül.

FEBRUÁR 4KÉN

Nehány nap óta nem akarnak országgyûlést tartani. Az emberek suttognak, hátra vonulnak, remegnek, s senki nem tudja, mi leszen. Azt rebesgetik, hogy a gyûlést eloszlatják s Ausnahms-Regierung leszen. Ez nem újság a világ históriájában s az Erdélyében sem. Básta, Heister, Caraffa etc. mind ismeretes nevek nékünk. A Coup d’État, kedvetlen ugyan a jelenkornak, de a jövendõ mindig szokta áldani.

FEBRUÁR 6KÁN

Minden kaput katonaság foglalt el töltött fegyverrel. Azt suttogják, hogy kemény rescriptumok érkeztek, az ország gyûlése minden tette cassáltatik s eloszlatják; ha nem akarnak oszlani, katonaság fog az országházára rukkolni. - Felgyûltek a rendek tíz órakor, olvassák a jegyzõkönyvet, utána az eloszlató rescriptumot, mely tele van törvénytelenségek elészámlálásával s fenyegetõdzésekkel. Az olvasás bévégeztével az elnök odahagyja székét, hiábavalók különbözõ felkiáltások, hogy ez törvénytelen eloszlatás módja.

Ugyanekkor a Gubernium is egybegyûlt, ott is olvassák ezen rescriptumot és még egy mást is, mely azt tartja: hogy mivel az ország rendetlenségbe jött, királyi biztos neveztetett ki, s ennek teljes hatalom adatott letenni s felvenni minden tisztviselõket, s mindent cselekedhetni, mit jónak lát. A marchalis székek betiltatnak, s minden csak a biztostól függ. - A katonák még mind foglalva tartják a város kapuit körösded. Rémülés fog el mindeneket, hogy önkényû igazgatás állott fel. A követek egy része azonnal készül elindulni. A többek protestátióról gondolkodnak, de nem lehet egybegyûjteni õket. Minden ember csak önmagával van elfoglalva, s mint egy közönséges égéskor, csak arról gondolkodik, hol menthesse meg személyét s vagyonát. Sok ember leveti az álorcát, s szélnek fordítja köpenyegét. A módi, a ravasz s a kétszín liberálisok rohannak az új igazgatásnak hódolni s jelenteni tetteik megbánását. A servilisek triumphussal járnak s fenyegetõdznek. Alig van nehány, ki megtartotta eszméletét. A história senkinek nem jut eszébe. Mindenekben közönséges annak megvalósulása érzete: hogy nincs erõnk, gyengék vagyunk, és gyávák vagyunk. Mely képek ezek egy festõnek s psychologusnak.

Egész nap jártam széjjel, ismerõsimmel találkozni s a dolgok folyamát figyelmezni. De elfajlódott, elkeseredett érzéssel jártam. Láttam népmozgásokot Párizsban és Belgiumban; láttam a Júliusi revolutió következéseinek habzásait, de azok nem érdekelvén engem, hideg nézõnek maradtam, s azt hittem, hogy hazámban is hideg tudnék maradni. De egészen másként tapasztalom itthon magamot; dúlva van belsõm, a jövendõ minden kedvetlenségeivel áll elõttem, s fáj, igen fáj hazám sorsa.

FEBRUÁR 7KÉN

Gyakran megfordultam Wesselényinél. Az õ sorsa az enyém is. Õtet igen féltem, mert ellene vannak leginkább felbõszülve a servilisek. Figyelmeztem minden léptét, nyugtalannak látszott õ is, de nem elcsüggedve. Drága reá nézve minden pillanat, mert minden pillanatban várni lehet a rárohanást. Jovaltam neki teljes szívembõl, hogy menjen, vonja félre magát egy ideig, s ne játszodja Egmontot. De nagy csudám volt, valahányszor Wesselényihez mentem, hogy máskor mindig tele találtam szobáját, s most alig egy-két ember néha!

Délben egész pompával felment a királyi biztos a Guberniumba. Az utcán s a Gubernium körül sok nézõ állongott. A tanácsosok eleibe jöttek a grádics aljáig, ott hódolni nekie. Az alsó personálénak is rendelés volt téve, hogy mindenki a tornácokon álljon a pompa nevelésére. A tanácsban felolvastatott a biztos rescriptuma, melynek erejénél fogva az ország igazgatása határtalanul rábízatik. Soha ellenkezõbb arculatokat nem láttam, mint a biztos felmente és lejöttekor! Mindenki némán állott, de egy résznek rejtett öröm sugárzott arcán; a más bánatja mélységét látszott boncolgatni, és megint a más rész, a Homerosz Achileséhez hasonlított, midõn Patroklosz megöletése után bódulva forgatta könnyezni nem tudó szemeit, - és megint egy nagy rész ott állott, semmisége érzetében egybezsugorodva, bárminõ sorsnak jobbágyi alázatossággal meghajtani nyakát.

Estve elbúcsúztam Stuler nevû lelkes ifjútól, ki legelsõ volt a lesújtásra kiszánva. Neki még az éjjen menni kellett, mert a városi tanácsnak ki volt adva a rendelés elfogatása iránt. Ittléte alatt gyakron találkoztam vele, kellemes, könnyû s a legegyszerûbb társalkodási módja mindig a franciákra emlékeztetett. Midõn szekérbe ült, nagyon meg voltam illetõdve sorsán, s sóhajték, hogy talán némelyikünknek is ily sorsunk lehet nemsokára.

FEBRUÁR 8KÁN

Elindult Wesselényi. Akaratból nem mentem hozzája búcsúzni; nagyon el voltam érzékenyülve. Mintha egy nagy teher esett volna le szívemrõl, midõn megtudtam, hogy szerencsésen elmehetett.

És most már magam sorsáról kezdék gondolkodni. Szobámban maradtam egész nap, számot vetni magammal. Mind elésorolám politikai bûneimet. Megfeszítettem emlékezetemet, hogy ötesztendei politikai tetteim, írásaim s beszédim még egyszer megvizsgálhassam. Azokot elébb egyenként a törvény szoros értelme szerinti bírálat alá vetettem, ítéltem, mintha idegent ítélnék, - s magamot hazánknak akármely igazságoson magyarázott törvénye elõtt tökéletesen tisztának találtam. Azután egy határtalan önkény széke elõtt képzeltem magamot, s érzém, mennyi oldalról vagyok megtámadható, mint magános szegény ember, mint hivatalbeli s mint író.

De a megítéltetésig tenger aggódtatáson láttam magamot keresztül hurcoltatni. Lépteim után láthatatlanul leselkedtek egy fekete csoport zsoldosai. Minden nyomon éreztem jelenlétöket, barátim s jó ismerõsim közt, minden társaságban s magános elmélkedésim alatt, sõt íróasztalomnál is hátam megül belékacsintgatni papirosamba. A legközönségesebb kifejezésimnek ezer rejtett magyarázatját adták. Lassanként kezdettek dolgaim elakadni, láthatlan erõ dolgozott terveim ellen: elhidegült s gyanakodó arc állott mindenütt elõttem. Elnémultam a társaságban, mert mindenikben ellenségem lappanghat. Olykor szolgai félelem verte le lelkemet, s olykor dühös kifakadásra lobbantam, - de nem volt ki ellen. Kívántam megvívni ellenségeimmel, de az nem állott elé seholt. Kívántam nyílt szívvel s ártatlanságom egész érzetében menteni magamot a vádak ellen, de a vádló nem volt seholt, a vádat senki nem közölte velem. Rágalom harapdosta mindenütt nevemet, költött bûnök büntetése ijesztgetett és senki nem tudta származásuk kútfejét. Végre egészen megnémultam, gyûlöltem az embert, s e hazában, melyért annyit égek, annyit szenvedek, boldogságomra minden kinézés el volt vágva, - s így éltem a bizonytalanságnak legkínosabb életét.

Végre a zsarnok palotájába idéztettem, titkos parancs által, titkos ajtón vezettetve bé. Egy fekete könyvre hivatkoztak ellenem, de a vádat senki fel nem olvasta, s vádló senki nem volt. Oltalmazásnak nem adatott hely; a büntetés kimondatott, s nem volt kihez appelálni. Hiában hordtam fel ártatlanságom, hiában kértem a törvény és igazság kiszolgáltatását, arra senki nem figyelmezett. Megfosztva álltam mindentõl az életben, meggyalázva, elzárva a szabadságtól s a zsarnok által kigondolt minden lelki és testi kínoknak alája vettetve. És láttam végre magam elõtt a büntetéseknek legrettenetesebbikét is, hogy - hazámból bújdosnom kellett!

De mit vétettem tehát? Vétkem-e: hogy sok esztendei elmélkedésim, itthon és más nemzeteknél tett tapasztalataim után, a józan észen s a természet törvényein alapult costitutionalis kormányt óhajtottam, hol a király is csak elsõ tisztviselõ s nem népe zsarnoka legyen, hol a törvény minden lakost egyformán védjen s hibájában egyformán büntessen, hol csak a törvény uralkodjék kérlelhetlen keménységgel, s nem senkinek önkénye? Vétkem-e: hogy fájt nemzetemnek hátramaradta, demoralizáltsága, nyomatása s elmecsevészettsége? Igenis, gyermek korom óta örökös vágyam, törekedésem, álmom, minden érzetem s gondolatom csak az volt, hogy e nemzet felemelkedjék. - Utáltam minden privilégiumot, monopóliumot és megkülönböztetést. Utáltam az aristocratia cudar gõgjét, s ahol lehetett, nevetségessé tettem. Gyûlöltem a büreaucratia pedantságát, a tisztviselõk kevély zsarnokságát, s azt felfedeztem s ellene szitkozódtam. Tettel, szóval s írásimban terjesztettem minden democratiai elvet. Elszórtam a külföldrõl hozott minden szabad intézetek magvait. Vérzett szívem hazámbeli embertársaim egy részének rabszolgai nyomatásán, mellettök harcoltam a feudalizmus ellen, s az egész nemzetet kivétel nélkül egyforma szabadnak óhajtottam. Hazám nyelvéért éltem, haltam, s azt, mások nyelve elnyomásával, hazámban uralkodóra emelni, egyetlenné tenni igyekeztem, s minden lakost szabad magyarrá lenni óhajtottam. Gyûlöltem a hideg cosmopolitizmust, mely a nemzetiségnek legnagyobb mételye. A túlságig megvetettem azokat, s bosszúsan gyûlöltem, kik nemzetem eléhaladtát, mívelõdését és nyelvét akadályoztatták, vagy az iránt hidegek voltak. Háládatlan cudaroknak tartottam, kiknek nem a nemzeti nyelv volt szívök és társalkodások nyelve. Kacagtam az uralkodás kegye és fénye után alacsonyul mászókat. Az emberiség legundokabb fajzatának tartottam a vallásos bigottakot, bármely felekezetbõl is legyenek, s csúfság s megvetés tárgyává kívántam tenni. Gyûlöltem a papságnak azon faját minden vallásban, mely a polgári élettõl különvált státust akar formálni; a józan philosophiát, az elmének szabad reptét s a polgári szabadságot örökösön tipró ezen hydrát egész erõmbõl kívánnám letapodni. És istenemet nem imádtam vakon, s nem azoknak írásuk és tanítmányok szerint, kik éppen oly tehetetlenek, mint én. Istenemtõl nem rettegtem, neki nem hízelkedtem, elõtte nem mászkáltam, gyermekkorom óta formába öntött imádsággal soha nem folyamodtam hozzája, hanem jóllétem vagy bánatom közt, templomban vagy mezõn, midõn csupa önkéntes sugallás által jött, felsóhajtottam, lelkemet egészen kitártam elõtte s folyamodtam hozzája, mint legmeghittebb barátomhoz.

És ezek az én politikai vétkeim summáson. És bármely ki nem tetszõ pályán, bármely szûk körben, homályban és szegénységben éljek is, valamely eset által magamra vonhatom a rágalom s önkény figyelmét, s bé leszek sodorva a megbélyegzettek közé. De mit tehet velem akármely önkény is, hogy e vétkeimbõl kigyógyítson? Megfosztat hivatalomtól? melynek feláldoztam egészségem, vagyonom s ifjúságom munkás korát. Megfoszthat mindenemtõl? s koldusnak taszíthat ki a világra? De nem foszthat meg lelkem erejétõl s szegénységem büszkeségétõl; izzadva kerestem eddig is kenyeremet, ismerem a sanyarúság s szükség szigorú sorsát is, s míg egészségem tart, akárhol kivívom élelmemet. Tõszurdalásokkal kínozhat? elveheti szabadságom s életemet is? De nem veheti el lelkem ismerete nyugalmát s azon tiszta és szívemet büszkén emelõ öntudatomot, hogy csak a jót és igazat, csak a közjót és hazám boldogságát óhajtottam. Én tisztán állok istenem és lelkiismeretem elõtt. Nem akarom szégyenleni magamot önmagam elõtt, és soha meg nem tagadom eddigi érzésem s gondolkodásom módját.

FEBRUÁR 10KÉN

Akármerre menyek, elborult arcokot s magukba vonult embereket látok. Mindenütt csak egy tárgy szomorú boncolgatása. Több lelkes hazafik elbúcsúztak hivatalaiktól; az ország ily törvénytelen állásában nem akarnak szolgálni. Fõispányok: Haller, Ugron, Degenfeld, Bánffi László és Ádám s Mara. Tanácsosok: Zeyk és Kemény, egyszerre mondottak le, és még többen a vármegyéken. Mely lelki erõ! Mely szép hatalma a közvéleménynek. A ti példátok, lelkes emberek, hatalmas erkölcsi tanúsága leszen a maradéknak. Több tisztviselõk elbocsáttatását hírlelik. Többeket neveznek, kik fiscalis actio alá ki vannak nézve. Wesselényi ellen elkezdetett az esketés. A servilisek rohannak, csúsznak, másznak az új igazgatásnál valamely kegyelmet nyerni. Ez a valóságos halászat a zavarosban.

FEBRUÁR 11KÉN

Nem pirul-e soha szebb hajnala a magyarnak? hiába dobogott-e érette ennyi szív? hasztalan volt-e ennyi tiszta szándék, ennyi buzgó igyekezet? és a még tiszta lelkû ifjúságnak annyi szent hevületi is? És, ó teremtõ, imádságinknak buzgó felfohászkodásit sem bocsátottad-e zsámolyod eleibe! Mi csak a te örök törvényeidet, a természetnek szent törvényit akartuk visszavívni magunknak. Mi csak az igazságnak szent uradalmát óhajtottuk. Mi csak szabadok akartunk lenni, hogy a szabad embernek tiszta hálája dicsõítsen tégedet. És íme, ó teremtõ, megcsüggedve ingadoz hitünk. A mi türelmünk lankadoz, s hibáztathatsz-e, ha sújtolásidnak hosszas súlyos szenvedése alatt elfáradva, a kétségbeesettnek elkeseredett pillantásival tekintgetünk fel hozzád, enyhületet - vagy vesztet kérni.

16A FEBRUÁR

Mondák nekem, hogy a Nagyenyedi Casino Gr. Széchenyi Istvánt elsõ tiszteletbeli tagjának választotta, s megválasztotta még Professor Méhest és engemet is. Becsülöm az enyedieket s alsó-fejérbelieket, mert ezen vármegyében sok intelligentia van s mindig sok erõt mutattak a Constitutió fenntartása mellett. Gr. Széchenyivel érvén ezen megtiszteltetés, úgy tetszik nekem, mintha úgy állanék ezen nagy ember mellett, mint egy Pygmäus.

18IK FEBRUÁR

Olvasám az újságban is, hogy a N. enyedi Casino tagnak választott. De mire ily nagy lármát csinálni a dologból? Mostanság annyit fordulgatván elé nevem az újságokban, mindig pirulok, midõn olvasom vagy más említi, s nem merek az újságokról szólni, míg más posta nem érkezik.

Gondolkozám, mi lehet utazásomban, mely mégis sokak figyelmét magára vonta? mert azok oly mindennapi ideák Amerikában és Angliában, s oly sokaktól elprédikáltattak már, hogy szinte a közönséges ember is tudja, s elõttem is most éppen mindennapiak. Úgy látom, kevés magyarnak volt módja vagy kedve Amerikára fordítani figyelmét s az errõli munkákot olvasni, s mivel én a sokaktól mondottakot egybesummáztam magyarul, ez teszi az érdeket. Meglehet, sokak csalódását elrontanám, s authorságom becse is alább szállna, de mégis szeretném valamely írásban megvallani a publicum elõtt, hogy az egész munkát csak a szemrehányástól való félelmem szülte. Míg nem utaztam volt, mindig szitkozódtam azok ellen, kik utaznak s mégsem írják le utazásukot, s sok másoktól is ezt hallottam. Mármost beléhozám magam a kelepcébe, s gondolám, minden ember méltán fogja szemedbe lobbantani, hogy te is a szóvitézek közé tartozol! - és írám, amit írtam, bizony nagy részént a számadás félelme miatt. Örvendek már, hogy keresztül estem rajta s nem rosszul ütött ki a dolog. Sok emberismeretet szereztem általa, nemigen találtam bizonyosabb scálára az emberek eszét és érzelmét kitalálni, mint azon kérdések, melyeket tesznek némelyek holmi tárgyak iránt, melyek utazásomban eléfordulnak; ezekbõl valóban egy szép dialógus gyûjtemény lenne. Próbálni fogom majdég nehányat feljegyezni belõle, mert némelyeket kár elfelejtenem. Legnagyobb részének a hajótörés s tengeri veszedelmek tetszenek, - és az emberiség jussai kihirdetése oly kevesek elõtt figyelmes! mely nekem legérdekesebb s a többi csak ráma e körül.

19ÉN

Hallom, Wesselényit évocálták már a jövõ periódusra a tábla eleibe, személyes megjelenésre. Veszteni fog õ bizonyosan, ha angyalok oltalmazzák is. Õ sok embernek adott fricskát az országgyûlésén, s ha doronggal költ volna fel ellenök, azért még csak megbékülnének fájdalmuk múltával, de a fricskát azért szégyellik, mert nem tudták visszaadni, s rejtett bosszujoknak éppen jó alkalom ez, legalább bégazolni õtet, mint a liliputiak Gulivert.

FEBRUÁR 26KÁN

Hiába kezdek akármihez, mintha egy titkos ellenség követne minden lépten. Nincs seholt nyugtom, s künn is mindenütt komor és nyugtalan emberekre találok. Írás, olvasás mind zavar. Mintha egészen ki volnék merülve. Testem is nagyon kezd szenvedni. Mely nyomorú az ily létezés!

Te, ki a menedékért esdeklõ szabadságot küszöbödrõl elrugdostad! Egy nemzetnek örömeit megmérgesítetted! A hazáért dobogó szíveket jégkezeiddel marcangoltad! Ki az ifjúságnak poétai álmait rablánczörgetéssel rebbentetted fel! Az erényt ostorral üldözted! Te, ki az elnyomatásban nyögött észnek felreppenését pórázoddal rángattad vissza, - és ki - még az imádság útját is elállottad! Átok legyen emlékeden, vad zsarnok! Káromkodjék a magyar, midõn nevedet említi - és pökjék sírodra!

27IK FEBRUÁR

Vettem az enyedi Casino levelét tiszteletbeli tagságom iránt, melyre következõt válaszoltam: Ha a közjónak buzgó óhajtása s a haza boldogabb léte olykori felsugárzásán együttörülés just adhatnak oly becses megkülönböztetést elfogadhatni, mellyel engem e nemes gyülekezet közelebbi februárban tartott közgyûlése határozatánál fogva megtisztelni méltóztatott, úgy életemnek legkedvesebb örömei közé számlálom, hogy ezen társaságnak tiszteletbeli tagjává lehettem.

Az életnek szebb szenvedelmei közt egyik sincs annyi epesztõ aggodalomnak s annyi lebágyasztó akadályoknak kitéve, mint a köztárgyak iránti vonzalom. Szûk kört szabott nekem a végzés e pályán s csak a tiszta szándék s buzgó óhajtásig terjed hatásom, s mely nyugtató öröm e kis körben is megérdemelni ily hazafiak figyelmét.

Fogadja el.

MÁRCIUS 6KÁN 835

Elfutott híre, hogy a császár megholt. Furcsa nézni az embereket ezen hírre! Mint midõn a tündéres-varázslatos játékszíni darabokban egy percben változik hely és személyzet, oly forma jeleneteket láthatni. A szerepek merõben meg vannak cserélve. Kik nehány hetek óta búsongó képpel s bennrejtett fájdalom vonásival járdalának, most felemelt fõvel, sugárzóbb szemekkel s reménytelve tekintgetnek széjjel. Valamelyiktõl azt is hallám, hogy mintha a nap is visszakapta volna régi fényét. Kik pedig járának eddig felemelt fõvel, lenézve a megvertekre, megdöbbenve vonulnak most egybe s járnak rémült megalázkodott képpel, mint a római triumphator szekere mellettiek.

De meddig tart e szerepek megcserélõdése? Ha nem a rabnak szabadságróli rövid álma-e ez, melybõl láncai zörrenése rebbenti fel? Az új trónusra lépés napja nagy lotteria vonás napja a nemzeteknek!

Azt mondják, Ferenc császár becsületes, jó privatus ember volt, s sok házi erényei voltak. Azt mondják, hogy Erdély iránt hozott kemény határozatit nagyon bánta volna, ezekkel képzelgett betegségében s siettette volna halálát.

De a históriának minõ pálya az õ élete s idõkora? mely nem elégszik meg a negativus erényekkel s a positivusok hiányát égõ ecsettel festendi ki. Ferenc 1792-ben lépett thronusra, s mégis uralkodását 1780-ban, Mária Therézia halála után kezdette. A közbeesett 12 esztendõ, az ausztriai ház örökösön egyforma elveibõl kicsapongás volt nekie. Azon évek az annalisokból mintha kitöröltettek volna; azoknak lassanként semmi nyoma nem maradt meg, a József szobrán kívül. Szegény József! Korán éltél te a magyar nemzetnek! Most a sírból is kiásnók kezeinkkel elveidet, egyen kívül! Amit te erõvel ránk akartál tolni jovunkra, azt akkor kárhozatosnak tartók, s most erõvel fel akarjuk venni, s kárhozatosnak tartják nekünk.

Nem emlékezem a históriából, ha a biblia elterjedése elõtt állott-e azon elv: hogy a királyokat az isten rendeli, felemeli s leteszi, s õk e földön az isten helytartói? Úgy tudom, hogy legalább mint juris publici kérdés nem állott, s ez a pápa istentõl küldetésével egy származatú.

Köszönik igen szépen ezen elvet Neró és Caligula, Robespierre és Cromwell, Báthori Zsigmond és Mihály Vajda s több Compánista tirannus társaik. Köszönik Ravaillac és Louvell s minden királygyilkosok, királyûzõk és rebellisek, mert minden tettök Isten munkája volt.

A régiek gondolkodása volt-e tehát bolondság: hogy csak az lehet király, ki legérdemesebb? vagy a miénk-e bolondság: hogy csak az lehet király, ki annak születik? Vallásos egy kérdés! Ha igaz, minden felekezetûek magyarázatja szerint, hogy a keresztény vallás porban alázkodást, magamegtagadást, vak engedelmességet s a kérkedékeny ész megvetését kívánja, s a boldogság pontját csak a síron túl tûzi ki, - akkor a határtalan monarchia legközelebb áll a keresztény vallás kívánatihoz. Akkor ti görögök és rómaiak, angolok és franciák, és ti makacs amerikaiak, s ti mindnyájon, kik az önkény ellen vívtatok, isten akaratjának szegeztétek ellene magatokot. Mégis nagy kár, hogy e tárgyról nem lehet nyilvánosan értekeznünk bajonette nélkül. Mert a míveltebb észnek más megfogatja lehet a vallásról s igazgatásról is, s arról õ nem tehet, mert kétszínkedni nem akar. A philosophia és vizsgálódó ész valóságos átok némely helyzetekben.

Ferenc császár jó keresztény, emberszeretõ és jóltévõ volt. De mégis egész uralkodása históriája azt mutatja, hogy elõtte az ember és monarcha egészen különbözõ portékák voltak. Születve és nevekedve uralkodónak, õ csak uralkodót s engedelmes szolgákot ismert. Örökségül általvett uralkodása elveit híven megtartotta s követte, és talán egész lelki nyugalommal tette azt: mert azoknak származásuk nem tõle eredtek, hanem sok lefolyt századok intézeteiben gyökeredztek, s mint istentõl rendelteket, talám vallásos kötelességének vélte éppen úgy fenntartani s hátrahagyni. Népei annyi sérelmének, az emberiség jussai lenyomásának, az értelmesedés gátlásának és az ész tökéletes békókban tartásának nemcsak õ volt egészen oka, hanem a monarchia rendszere. Az õ személyében volt ugyan egyesülve az önkény egész hatalma, hanem az kisugárzott aztán belõle minden tisztviselõre s katonára, le a bakterig. És eszerint vala alatta minden tisztviselõ kisebb és nagyobb önkényû uralkodó, s gyakorlaték az önkény kisebb és nagyobb hatalmú plenipotentiáriusok által minden népeinél.

Nincs fájdalmasabb s szerencsétlenebb helyzet, mint midõn önkényû uralkodás alatt is valakinek lelkében a józan szabadság érzelme mégis felébredhet s kifejlõdhetik, s fojtogatnia kell kebelében a titkos szép lángot, - éspedig reménytelenül. Mely kesergetõ kín s elcsüggesztõ létezés azon büszke lélek sorsa, melynek változtathatás reménye nélkül, minden lépten a lealacsonító szolgai nyomatást kéntelen tûrnie, s titkon küzdenie megmérgesített élete szenvedéseivel. És sóhajt, és keseredve kérdezni a jövendõt: ha az emberiség sorsa végig a leszen-e, hogy a népek, mint a portéka és a mezõnek csordái, mindig örökségképpen szálljanak a monarchákra?

MÁRCIUS 10KÉN

Megparancsoltatott, hogy a megholt császárért hat hónap alatt gyászköntösben járjunk s kalapunkban fátyolt viseljünk. Utálom a kétszínkedést, s mármost utáljam hat hónapig magamot. Eszembe jut a Gessler kalapja.

MÁRCIUS 12KÉN

Balog Pál barátomat megint itt láttam már néhány nap óta. Valahányszor látom õtet mostanság, bizonyos bús érzés lep meg. Egyik õ legrégibb, még tanuló koromtól fogva való barátim közül. Utazásunk alatt még szorosabb vonzalom csatolt egybe. Midõn Kolozsvárra jövögetett, elsõ voltam, kit látni sietett; naponként megfordult nálam, s igen szerettem vele lenni. És most mely változás lépe közinkbe néhány hónap óta! - Megfordul most is gyakran Kolozsváron, de felém sem jön. Elmegyünk egy úton egymás mellett, hidegen köszönünk, szólni akarok vele, de õ mindig siet. Ha máshol találkozom vele, beszédbe akarok elegyedni, de oly fanyalgólag ad nehány kurta feleletet, s megint mással keres dolgot. Nem jön szívbõl egy szava is, s jól látom, hogy un és kerül engemet. Ez nagyon fáj nekem!

A télen megszólítottam vala õtet, egész kíméléssel, hogy mi oka lehet elõttem tetszõ búsongásának? Mentegette magát, de oly hidegen s oly rá nem gondolással, mintha jeget rakogatott volna szívemre, s megint elfordult s azolta is mind nevekedik hidegsége.

De mit véthettem neki? Mivel bánthattam meg? Fájdalommal kérdezgetem magamtól s nem találhatom valóságos okát. Még egyszer meg fogom szólítani, s akkor becsületénél fogva szólítom fel, hogy mentsen ki engemet ezen kínos aggódásból. Oly keserû fájdalom az, midõn a hosszas barátságnak ily lassú hüldögélését kell tapasztalnunk. Mintha egy haldokló ágyánál állana az ember. Én õt tiszta embernek tartottam, s miként eshetik, hogy ha megbántottam, miért nem szólít meg? A gyanú marcangoló indulat. Gyanítom egy okát, fájdalommal gyanítom, de nem merem hinni, mert õ tiszta ember volt. Megszólítom még egyszer, véget kell vetnem e kínzó gyanúnak.

MÁRCIUS 14KÉN

Wesselényit convincálta a tábla per non venit. Szolnokhoz kiment a rendelés, hogy személyes leírását küldje bé. Minden ellenei mozdulatok stafétával küldöztetnek egyiktõl a máshoz, s titkos consiliumokban hozatnak az irántai határozatok. Az õ sorsa a nemzet sorsa lett. Ha elfogják ily úton s ily ítéletnél fogva, pasquillus a magyar Constitutio.

MÁRCIUS 20KÁN

Új kinevezések történnek a fõbb hivatalokra, s oly személyek is neveztetnek ki, kik ezelõtt csak esztendõvel is csúfságnak és megbántásnak vették volna, ha azt mondják nekik, hogy ezen hivatalokra még õk fognak kineveztetni.

MÁRCIUS 26KÁN

Döbrenteitõl levelet vevék. Mi lelte ezen embert, hogy oly kíméletlenül szúr és bánt, s ellenem támadhat, ki 22 esztendõ óta barátom. Soha ily levelet nem vettem tõle, minden sorban látszik a megbántott tudós. Haragszik rám, hogy Bajzára miért nem haragszom, s miért küldöttem könyvet neki. Mégis gyalázatos mesterség a tudósság, hogy legjobb barátinkot is feláldozzuk a celebritásért. Nem hiában irtóztam ezen fajú emberektõl; õk is éppen oly irigyek, féltékenyek s gyanakodók, mint akármely céhbeli mesterember. Tegnap egész nap elkeseredve valék; búsultam és bosszankodtam, de mégis inkább búsultam, hogy egy barátomot megint elvesztém. Irtózom válaszolni, de tartozom vele neki s becsületem érzésének. Ha tudósi szempontból fog válaszolni, az nagyon fájna nekem! Barátommal soha perbe nem elegyedem. El fogok némulni, mélyen és fájdalommal elnémulni, s neki soha nem felelek. De arról mindig tisztelettel emlékezem, hogy õ gyermekkoromban engem tanított, vezetett s pártfogolt, s azután 22 esztendeig érzelmeit megosztotta velem. Áldásom kövesse érette!

MÁRCIUS 28KÁN

Sokat kínoz a Döbrenteinek írt válaszomra emlékezés. Bár ne tettem volna postára! Igen bánom, hogy ily gorombán írék neki. Mégis õ nem érdemelt ily kíméletlenséget tõlem. De nagyon meg voltam keseredve. Feltettem már sokszor, hogy míg felindulásom tart, ne írjak, kivált levelet. Ezután csak 24 óra múlva fogok felelni, ami fontosabb. Bár becsületes módon megbékélhetném vele. Tudós hidegséggel íra ugyan nekem, s igen bántott, de mégis becsülöm.

ÁPRILIS 20KÁN 1835

Bánffi László meghozta nekem az akadémia diplomáját, a hideg hivatalos levéllel együtt. Felbontám a cifra ládát. Sokért nem adnám, ha e megtiszteltetés ne érjen. Szerettem volna tûzbe vetni e szerencsétlen celebritás jelét. Sok aggodalomba került e nekem, Döbrentei barátságát is elvesztettem miatta, s szörnyen genieroz, hogy már diplomatikus tudós vagyok.

ÁPRILIS 22KÉN

Wesselényi elfogattatása meghatároztatott titkos utakon s titkos tanácsokban, s mindenfelé hirdettetik ki. Gyõztél sötétségnek csoportja! s kurjongatsz odvadból, hogy õtet kicégérezhetted. De az õ lelkét leverni nem fogod, elveibõl meggyógyítani nem fogod! Meggyaláztad és nyakára léptél, de õ mégsem fog a kereszthez mászni elõtökbe, hogy kegyelmet kolduljon. Hatalmasan érzem ezt lelkemben, s rettenetesen csalatkoznám, ha õ is így ne érezzen!

ÁPRILIS 24KÉN

Az estve találkozám Burján könyvárossal, mondá, hogy Kassáról bizonyos Vajda Péter munkáját „Pesti Levelek” hozta meg, melyben én is rútul recenseálva vagyok.

A „rútul recenseálva” kitételt nem felejthettem. Vacsorán s egész estve mind azzal bajlódám, s bármint akartam, nem tudtam menekedni az arra gondolkodástól. Az elvektõl nem féltem, mert azok önmagukban oltalmazva vannak; de ha személyemet támadta meg? feleljek-e? vagy ne? Nincs kedvetlenebb, mint midõn méltatlan bántás ellen kell oltalmaznunk magunkot. Az oly emberekrõl soha nem tartottam sokat, kik kevésbe veszik a bántást, csak azért, mert meg tudnak felelni. Aljas dolog a piszkálódás, gondolám, de hát ha mégis oly oldalamról támadott meg, melyet nem szabad elhallgatnom s becsületem kívánja a felszólalást? Már ez kedvetlen lenne! Ekként tûnõdém magamban, s végre elhatározám, hogy ha nemtelen piszok leszen, akkor személyesen igyekezem felkeresni ismeretlen jó emberemet, számot vetni vele.

Reggel korán elküldé Burján a könyvet. Mohón nekiestem az engem illetõ lapnak. Olvastam, studíroztam, minden szó értelmét fontolgattam; megint elõl kezdtem, boncoltam, magyarázgattam, s amint valóban nem kevés fáradság után mysticus stílusából kitalálgathattam az engemet érdeklõket, egészen megkönnyebbedtem. Azután elõl kezdtem, a velem együtt megrecenseált szerencsétlen társaim sorsát is látni. A mostani írók, mûvészek, színészeket rangierozza, areopagizálja, de kivált az újságírókra önti ki mérgét, s jövedelmeiket pontosan calculálja. Ez a legnagyobb bosszúsága! A celebritást nyert íróknak cselédi módon hízelkedik. Tréfás ember Vajda barátunk, s tökéletesen megbékültem vele.

Úgy látszik, hogy munkája nem annyira recenzálás, mint kifigurázni akarás, és hogy

1° A pályára most lépett ifjú lehet.

2° Magyar Jean Paul akar lenni.

3° Magának hírt is, pénzt is akar szerezni.

Az engemet illetõ kifigurázás pontjait a következendõkben koncentrálhattam:

no. 1° Némely író azt hiszi, nem tudják, honnan puskázik, s sokat tart magáról, míg a gyékényt elrántják alóla.

no. 2° Némely könyv igen kapós, pedig csak a jónak kellene kapósnak lenni.

no. 3° Farkas munkája jól kél, pedig 2 forint az ára. (Ez megint bosszúsága.)

no. 4° A közönség azt hiszi, hogy Farkas utazása utazás után van írva, pedig csak házbeli utazás; azaz költemény.

no. 5° Némely ember reformot akar, pedig nem ért hozzá.

no. 6° A recenzens Farkas egész munkájából semmit sem hiszen, csak úgy hiszi, ha kínozzák.

no. 7° és 8° A többi mysticus allusiók értelmét nem tudtam kitalálni.

Még soká forgatám e könyvet, mindinkább békéltem meg vele, s elhatározám, hogy semmit ne feleljek.

ÁPRILIS 27KÉN

Ma cancellistaságom 19ik évébe léptem. Tanulásom alatt, ezer más kinézésim közt jövendõ sorsom iránt, soha meg sem fordult fejemben annak gondolatja, hogy valaha dicasteriálista legyek. Tréfából esküdtem volt fel a cancelláriára, hogy név nélkül ne lézengjek, míg Kolozsvárt leszek, - s íme a tréfa örökös sorsomot elhatározta.

Szerfelett nagy különbséget találok azon idõ közt, midõn 1816-ban tanulásomot végezve a világba léptem, és a mostani közt! Azon kor valóságos henyélés, fényûzés, hiúságokban merengés s minden közdolgok iránti tökéletes elzsibbadás s meghidegülés kora volt. Puha érzelgés, betyár szilajkodás, aristocratiai gõg, dicsõség az adósságrakásban, éhel halás a köznép közt, pazérlás a nagyok asztalánál, románok s repke írásokból vett tudóskodás, csillámló eszeskedés, apró pletykaságok, a nemzetiség nevetségessé tétele, német nyelv mindenütt, ki a míveltek közé akart tartozni, és lebzselõ örökös semmit nem csinálás valának ezen idõkor valóságos bélyegei.

Ily korban s ily körülmények közt léptem ki az iskolából, mentem a táblára 1816-ban, és jöttem Kolozsvárra 1817-ben. Wesselényi házávali ismeretségemnél fogva, nehány elsõbb házakkal s akkor tónust adott ifjakkal ismeretségbe lépve; középszerû vagyon birtokában s az akkor mívelõdésnek neveztetett csillámló kitételek mázának is birtokában, módom volt az idõ tarka játékát szemlélhetni, mely nekem tetszeni kezdett. De kezdettek lassanként foszlani az iskolában ápolgatott szép ideálok nimbuszai is. A nagy tettek után álmodozó, a nemzetiségért égõ s az egész emberiséget magába ölelõ szív lassanként hiúságoknak nyiladozott meg. Léháskodás váltotta fel az olvasni szeretést. Asszonyokkal érzelgés, dorbézoló hív barátok, városi krónikák, hivatali pletykaságok, hiúskodás s henye lebzselés levének lassanként foglalatosságim. És ekként sodródám mind tovább a világba s levék észrevétlenül dicasteriálista.

Felrezzentett néha jobb géniuszom, hatalmason számot kért idõmrõl, s elírtóztam semmiségem érzetétõl. Vívtam akkor egy ideig, s sokat leróvtam az elmulasztottakból. De érzettem, hogy helyzetemet változtatnom kell, különben veszni fogok. Ez már nagy határozatot kivánt, pedig untam lélekölõ foglalatosságom, s szívembõl utáltam azon szemét collektiót, melynek társaságomot kellett tenni, de az asszonyi szövevények úgy oda gyökereztettek, hogy nem tudtam mozdulni. Végre 1821-ben meghatároztam merészen kivágni magamot e körbõl, s mentem Bécsbe az ausztriai és a katonai törvények tanulására, új pályát kezdeni. Vasszorgalommal izzadtam, küzdöttem. Általláttam ugyan, mely igen megcsalódtam választásomban, és hogy e pályán éppen az önkény bétanított machinája leszek, de már visszalépni szégyelltem. Haladtam célom felé, ámbár keserûn kellett naponként nyelnem ezen gyülevész néptõl hazám piszkoltatását s megvettetésemet, csak azért, hogy magyar vagyok. Végre igen megtölt a keserû pohár. Nem tûrhettem tovább. Egy fellobbanásomban kitörtem ellenök, s gyalázatosan elüldöztettem. Hosszas fáradságom füstbe ment, és megint lettem kancellistává, s örökre ideragadtam.

A reggel végiggondolám 18 esztendõ alatti megfutott pályámot, mostani leszállott becsemet, jövendõre mind rosszabbuló sorsomot, elmecsevészett egészségemet, hanyatló korom, feláldozott vagyonomot, a képzelõdés és lelkesedésnek lehervadt virágait, lelkemnek bágyadozó erejét, - és hogy mindezeket kancellistaságomnak áldoztam fel! Mind végiggondolám, s érzém, hogy fogaim akaratom ellen elkeseredve csikorognak. Bolondnak nevezém magamot, s ha ne szégyelljem önmagamtól, átkozódásra fakadtam volna.

A kínlódásig igyekeztem lephilosophálni nyugtalanságomot, tudom Horatz jegyzését, hogy minden ember elégedetlen sorsával, jól tudom, s nem is disputálok vele. Én is sokaknak prédikálom e szép tudományt, de tehetek-e róla, ha az én betegségemnek csak palliativ cura e szép philosophia?

Volt egy idõszak hivataloskodásomban, midõn lélekismereti dolognak tartottam pontosnak, igazságosnak s a legszorgalmasabbnak lenni; akkor kedvelt vonzalmim, szebb szenvedelmeim s idõtöltésim hátratételével, esztendõkig csak a hivatalnak éltem. S mit nyertem vele? Társaim titkos irigységét s rágalmát ébresztettem fel. Ezzel sem gondoltam, csak kötelességem pontosan teljesítsem. Általláttam végre, hogy minden szorgalom, minden igyekezet semmit ér valamelyik hatalmasabb kegyelme nélkül. De e kegyelmet többnyire a character megtagadásával kelle megnyerni. És vadásztam tehát e kegyelmet is! s itt ültömben pirulok most is, midõn eszembe jut, mely igen elvetettem néha magamot a kenyér- és dicsõségkeresés miatt. És hajladoztam olyak elõtt, kiket lélekben nem becsülhettem. Helybe hagytam oly elveiket, melyeket kárhozatosnak hittem. Elhallgattam hibáikot. Elnéztem haszonlesésöket. És amit soha meg nem bocsáthatok magamnak - segítettem rágalmazni, kit õk rágalmaztak, kétszínkedtem és hízelkedtem hiúságaiknak. S akkor szenvedhetõ, hasznos, szorgalmas és becsületes ember valék elõttök.

De végre megutáltam magamot ily szerepet játszani, s levetettem az álorcát. Elhatároztam, hogy inkább szegény és hátratett legyek, mint magamot utáljam. S kiállottam, csak önérzetem oltalmában bizakodva, pontosan tenni mindent, de senki kegyét nem koldulni. S viszem hivatalomat kedv nélkül s robotos unalommal, de tisztán és lélekismerettel. És most haszonvehetetlen lettem nekik, ultráskodó, politikus, ábrándozó, amerikai bolondságokkal tölt fejû, a liberálisokkal titkon tartó, hivatalt nem szeretõ s gyanús characterû vagyok elõttök. Egyszóval nem tetszem nekik. Nem tudom, meddig tart, de így nagyon nyomva érzem magamot.

ÁPRILIS 28KÁN

Tilsch kiadta másodszor is utazásomot. Meguntam, hogy annyit trombitáltatik nevem az újságokban s ezt a kalmári kénálkodást. Tilsch elég solide bánt velem, de mégsem engedem, hogy többszer kiadja. Unalmas örökké ezt a tárgyat hallanom.

MÁJUS 2KÁN 1835

Ma van Josephina halálának második esztendeje. Mintha átokképpen bocsáttatott volna rám az idén minden történetim, úgy szövõdtek, hogy azok éppen érzelmim dolgát érdekeljék s szívemet keserítsék; és mintha szerencsétlenségeim visszaemlékezetei is az idén kettõs fájdalommal sajdulnának fel. Kerültem e napnak emlékét, bujdostam elõle s küzdöttem a sophizmáknak éles fegyverével lenyomni ez engemet elárasztó képeket. És íme, mintha megbosszultatnék nemtelen feltételem, hogy az õ emlékét ily gúnyoló okoskodással akarom felejteni, vérezni érzem belsõmet. Gyakran úgy tetszik nekem, mintha látnám magamot messzirõl kínjaimban küzdeni, s igen-igen szánakodom magamon, s nem tudok segíteni.

Az idõ talán béhegeszti e sebeket. Sokszor vigasztalom ezzel magamot, s megint megbánom e kívánságomot, s minden keserûsége mellett is, olykor ellenállhatatlanul vonzódom e búsongó képen és e vele elmúlton andalogni.

Életemnek legszebb kora, a képzelõdés viruló ideje, elmémnek fejledezése, a lángoló tiszta tele szív legboldogabb szaka, minden érzelemnek visszatükrödzése, ah! ezek mind mellette, az õ ismeretségében, viszontszerelme közt, érette élve és halva virultak nekem. Ezeknek csak õ vala tanúja, érette volt s csak õ volt az egész szép élet nekem, s csak én valék az enyimeket felülmúlt szebb érzelmeinek tanúja. És ha képes leszek-e valaha felejteni ezeket? s lesz-e még egy morzsányi maradvány bennem akkor e szívbõl, ha elfelejthetem, ha megtagadhatom, ha kitörölhetem emlékét?

De miért keserûvel elegyes nekem mégis e visszaemlékezet? Miért látom annyiszor könnyragyogva borongólag reám pillantgatni az õ képét? Miért dereng bûn érzelme is e mennyei róla andalgás közé? Mi az, ami olykor pirító szemrehányás közt lök vissza a legboldogabb reáemlékezés küszöbétõl is? Ó, tudom, jól tudom! ismerlek tégedet lelkiesméretnek lángoló fullánkja; ismerlek a sötét éjben, a napnak ragyogó világánál; ismerlek felrebbenõ álmaimban, a nappalnak minden foglalatosságiban; ott állasz bosszúddal az észnek elmerüléseiben, a képzelõdés felreppenései közt, az öröm poharának fenekén, az imádságnak felfohászkodásában, - és minden mozdulatomban, minden léptemen. Ah, jól ismerem óriási letipró erõdet, s nem küzdöm ellened, míg meg nem elégled szenvedésimet.

A történetek különös szövõdése által talán én is siettettem halálát. Nem becsültem eléggé szerelmét, pedig õ csak érettem élt. Sokat bántottam, nem kíméltem érzelmeit, s kíméletlen volt utolsó levelem is, - pedig kimondhatlanul szerettem õtet. Soha nem láttam asszonyt, kiben nemének annyi tulajdona, oly tele szív, oly merész határozatú lélek s annyi állandóság lett volna. De boldogságomnak közepette mindig megrendített azon gondolat, ha vajon e tele szív, e férfias ész a házi élet csendes örömeivel megelégszik-e? s mérgesítve volt örömem. Igenis kitalálta, mi aggódtat engemet, s talán érzette azt is, hogy ily hánykodó indulatú, makacs érzelmû embernek nem adhat boldogságot, - és bujdosott elõlem, bujdosott utánam, örök harcban értem s szertelen áldozatokkal miattam. Bujdosott a szabad lelkûek, a büszke érzelmûek hazájába, nyomdokim után, s ott lelte sírját s nyugtalan szívének nyugalmát.

Elfáradva érzem magamot, s mégis oly szívszakadva nézek e kép után, mint akinek a sírba leereszkedõ kedveltje koporsója után szakadnak szemei.

3IK MÁJUS

Egész nap jártam, utcán és mezõn, céltalanul. Szaggat és marcangol valami belöl; nincs sehol nyugtom, üldöznek érzelmim, fájdalmas minden emlékezetem, s mégis kedvesnek tetszik. Gondolatim oly halmozva s oly zavarva jönnek, hogy nem tudom rendbeszedni.

Érzem, szívemnek e hosszas fájdalma babonára hajlít; de abban bizonyos kesergõ örömet lelek. Álmokat magyarázok, nem hihetem, hogy a halál örökre tartson; rendkívüli esetek által õtet megláthatni hiszem, feltámadni látom, beszélek vele, s minden múlt csapást csak álomnak képzelek lenni. A szerelem még soha ki nem magyarázott mese. A vizsgálódó komoly ész elõtt? a buzgó imádságnak? a szív forró érzelmeinek? vagy a képzelõdés lebegéseinek nyílsz-e meg te, életünk örökös titka?

Ha nem hal-e meg a lélek egészen? ha látandjuk-e egymást? és ha látlak-e tégedet? Keresek segedelmet elmémben, keresek a szívnek minden érzelmeiben, és vizsgálom a bölcsek munkáit. Ah, s azok engemet a természet törvényeire, az elhervadó virágra és a sírnak mélységére utasítnak. Ó, képzelõdésnek szent ihletei, fátyolozzátok el elõttem az észnek sanyarú bírálatit, hogy enyhületet leljen e szív a vallásnak sugallatiban!

Ha vajon gondolt-e reám halála óráján? ha vádolt-e? nem esdeklett-e engem láthatni? ha nyújtotta-e felém karjait? Vagy oly nehéz-e a végsõ megdöbbentõ óra, hogy még az én képem is kitûnhetett emlékébõl a mulandóság több tárgyaival? Már ez nagy kegyetlenség lenne tõled, természet, ily elfásítva szakasztani ki minket a szeretet ölelései elõl.

Vittem szívemben áradozó örömet s a reménynek szép derengéseit, de vittem a te emlékedet is, örökös csillagként ragyogva messze utaimon. S jöttem haza áradozó örömekkel s a reménynek minden tobzódásaiban, tégedet megint láthatni! És te eltûntél, s nincs már kivel örüljek, nincs ki felé lebegjenek reményim, s hagyád nekem az utánad sóhajtás örökségét.