|
A
napokban még egyszer végigolvasám a fennebbieket, miket a múlt esztendőben
írék a velem történtekről. Azokban néhol igen gyönyörködtem, mintha egy
idegen munkáját olvasnám oly tárgyakról, mik nekem is gondolatim valának. Néhol
nevettem feszült érzelmeimet, megint sóhajtottam, midőn az ott leírt
helyzeteim újra feltűnének. Sokat találék, mikről most másként vélekedem,
megint olyakot, miket kívántam volna, hogy írva ne legyenek, de meghatározám,
hogy azokat úgy hagyom, mint vannak. Bánom, hogy még ez előtt nem
kezdettem ily naplót. Mely nagy gyönyörrel s tanúsággal olvasgatnám most! Ez
valóságos thermomentruma s barometruma érzésink s gondolatink változásainak s
mívelődésünk elébb- vagy visszaléptének.
Az olvasás alatt most leginkább unám azon
helyeket, hol politica fordul elé, s akkor pedig egész lelkemet csak ezen tárgy
foglalá el. Azok mind elkeseredés s talán nagyított szempont szüleményei.
Háládatlan szenvedelem a politica! És kivált nekem, erőtelennek. Küzdeni
meg nem győzhető akadályokkal; tűnődni soha el nem
érhető boldogság után; örökösön elkeseredés bánatját fojtogatni, s oly
nyugtalan életet élni, mint a megcsalódott szerelmesé! Ez valóban kínos élet.
De miként menekedhessem attól, mivel lelkem egészen tele van? Sokszor jutnak
eszembe az üldözött girondista Barbaroux-nak ama szavai: „Ha még egyszer
ujrakezdhetném életemet, akkor napjaimat egészen azon nemesebb vizsgálatoknak
szentelném, melyek az emberi szellemet túlemelik e világon, s soha eszembe nem
jutna egy erkölcseiben megromlott nép szabadsága megszerzése iránti törekedés.
Az erkölcsi erő nélküli nép nem méltó a philosophiai szabadságra. Láttam a
franciákat tegnap lángolni a legnemesebb érzelmekben s ma a legigazságosabb
ember vére után szomjúhozni.”
Ha vajon az idén változnak-e politicai
borongós nézetim? Ha e haza szebb jövendőjének bár reménye nem enyhíti-e
annyi kiállt néma gyötrelmimet? Hogy ez iránti gondolkodásom más irányt vegyen,
érzem, igen nagy szükségem van reá. Mert lelkem ereje igen szenved, naponként
hervadoznak szívemben a képzelődés szebb virágai, büszkeségem kezd
alázkodni, részvétlenülök a becsületvágy érzelme iránt, és még amitől
leginkább borzadok, a Jónak és Igazságnak hiedelme olykor ingadoz bennem. De
miként menekedhessem e szenvedelemtől? És ha legyőzhettem, az üresen
maradt hideg szívben nem foglaland-e a gyűlölség s részvétlenség helyet?
Ma is naplóm nézegetésével foglalatoskodám,
s most egészen más oldalú gondolatok keletkezének bennem. Még eddig senkivel
nem közlöttem ezeket, de hátha történetesen politicus vagy vallásos bigottak
kezébe kerülhet? Ez sok gyengémet, szívemnek sok titkát s gondolatimnak oly
egyenes kifejezését foglalja magában, melyek csak önmagamnak megvallhatók.
Könnyen visszaélhetnének vele, s szamarak előtt nevetség tárgya is
lehetnék. De igen sajnálom megválni tőle, s búsulnék, ha elveszne. Nem
tudom, nevetséges vagy borzasztó dolognak nevezzem-e helyhezetünket, hogy az
embernek félnie kell önmaga számára is egész tisztaságában leírni gondolatit és
érzelmeit? Ekként kell-e kétszínséghez szoktatnunk magunkot még magános
elmélkedéseinkben is, s megcsalni magunkot, a világot és az istent is? Valóban
nevetséges félelem lepett vala meg. Haboztam, ha folytassam-e tovább, vagy ezt
is tűzbe vessem? Meglehet, későbbre elégetem, de most sajnálom
megválni tőle, s tovább folytatom, s majd ha érkezem, még egyszer leírom,
hogy ha egyik vész, a más maradjon meg.
|