1836 JANUÁR 6KÁN

A napokban még egyszer végigolvasám a fennebbieket, miket a múlt esztendőben írék a velem történtekről. Azokban néhol igen gyönyörködtem, mintha egy idegen munkáját olvasnám oly tárgyakról, mik nekem is gondolatim valának. Néhol nevettem feszült érzelmeimet, megint sóhajtottam, midőn az ott leírt helyzeteim újra feltűnének. Sokat találék, mikről most másként vélekedem, megint olyakot, miket kívántam volna, hogy írva ne legyenek, de meghatározám, hogy azokat úgy hagyom, mint vannak. Bánom, hogy még ez előtt nem kezdettem ily naplót. Mely nagy gyönyörrel s tanúsággal olvasgatnám most! Ez valóságos thermomentruma s barometruma érzésink s gondolatink változásainak s mívelődésünk elébb- vagy visszaléptének.

Az olvasás alatt most leginkább unám azon helyeket, hol politica fordul elé, s akkor pedig egész lelkemet csak ezen tárgy foglalá el. Azok mind elkeseredés s talán nagyított szempont szüleményei. Háládatlan szenvedelem a politica! És kivált nekem, erőtelennek. Küzdeni meg nem győzhető akadályokkal; tűnődni soha el nem érhető boldogság után; örökösön elkeseredés bánatját fojtogatni, s oly nyugtalan életet élni, mint a megcsalódott szerelmesé! Ez valóban kínos élet. De miként menekedhessem attól, mivel lelkem egészen tele van? Sokszor jutnak eszembe az üldözött girondista Barbaroux-nak ama szavai: „Ha még egyszer ujrakezdhetném életemet, akkor napjaimat egészen azon nemesebb vizsgálatoknak szentelném, melyek az emberi szellemet túlemelik e világon, s soha eszembe nem jutna egy erkölcseiben megromlott nép szabadsága megszerzése iránti törekedés. Az erkölcsi erő nélküli nép nem méltó a philosophiai szabadságra. Láttam a franciákat tegnap lángolni a legnemesebb érzelmekben s ma a legigazságosabb ember vére után szomjúhozni.”

Ha vajon az idén változnak-e politicai borongós nézetim? Ha e haza szebb jövendőjének bár reménye nem enyhíti-e annyi kiállt néma gyötrelmimet? Hogy ez iránti gondolkodásom más irányt vegyen, érzem, igen nagy szükségem van reá. Mert lelkem ereje igen szenved, naponként hervadoznak szívemben a képzelődés szebb virágai, büszkeségem kezd alázkodni, részvétlenülök a becsületvágy érzelme iránt, és még amitől leginkább borzadok, a Jónak és Igazságnak hiedelme olykor ingadoz bennem. De miként menekedhessem e szenvedelemtől? És ha legyőzhettem, az üresen maradt hideg szívben nem foglaland-e a gyűlölség s részvétlenség helyet?

JANUÁR 7KÉN 836

Ma is naplóm nézegetésével foglalatoskodám, s most egészen más oldalú gondolatok keletkezének bennem. Még eddig senkivel nem közlöttem ezeket, de hátha történetesen politicus vagy vallásos bigottak kezébe kerülhet? Ez sok gyengémet, szívemnek sok titkát s gondolatimnak oly egyenes kifejezését foglalja magában, melyek csak önmagamnak megvallhatók. Könnyen visszaélhetnének vele, s szamarak előtt nevetség tárgya is lehetnék. De igen sajnálom megválni tőle, s búsulnék, ha elveszne. Nem tudom, nevetséges vagy borzasztó dolognak nevezzem-e helyhezetünket, hogy az embernek félnie kell önmaga számára is egész tisztaságában leírni gondolatit és érzelmeit? Ekként kell-e kétszínséghez szoktatnunk magunkot még magános elmélkedéseinkben is, s megcsalni magunkot, a világot és az istent is? Valóban nevetséges félelem lepett vala meg. Haboztam, ha folytassam-e tovább, vagy ezt is tűzbe vessem? Meglehet, későbbre elégetem, de most sajnálom megválni tőle, s tovább folytatom, s majd ha érkezem, még egyszer leírom, hogy ha egyik vész, a más maradjon meg.