|
Queenstownban október 4-én szekérre
ültünk, a Niagara híres vízeséséhez vagy zuhatagjához felmenni. A hegy ormairól
megláttam újra a túlsó parton az Egyesült Státusok halmait, s úgy tetszett,
mintha egy hosszú útról hazámba térnék vissza! De ezen napot még egy más tárgy
is inneppé tette nekem! Az idő borongott, szél fútt, s nem hallhattuk a
Niagara zúgását, mely tiszta időben tizenöt mérföldre is elhallik. Az
útnak mindenkori új fordulatával, minden halomra érkeztünkkor s az erdőnek
valamely megnyílásával mindig hittük a nagy szcénát megpillanthatni.
Útitársaink közt a beszéd tárgya csak a Niagara volt s annak ezer csudái
leírása; minden szem csak arra függött, s mindenik első kívánt volna lenni
társainak felkiálthatni: íme, a nagy csuda!
Senki sincs talán, ki serdülő
ifjúságában, midőn boldogsága képeit festegeti, fel ne tenné, s azt is ne
remélné, hogy egykor nagy utazásokat is fog tenni. Emlékezem ily álmodozásaimra
gyermekkoromból a föld leírása tanulása alatt; emlékezem, mely óriási képekben
rajzoltam magamnak a Niagarát, s midőn álmodozásim közt festegettem a
világ meglátandó tárgyait, csudálatosképpen Amerika és a Niagara is mindig a
nagy képbe elegyítette magát. De korom haladtával a nagy képből sok vonás
észrevétlenül kitündögelt; sokat azokból egybevontam; a cifraságokból sokat
kitöröltem. A Niagara vonása is szinte elenyészett volt a több cifraságokkal -
s íme, most partjai felé közelgetek, megint gyermeki örömmel s ifjúságom
álmainak felsugárzásai közt!
Kiszálltunk végre a szekérből
aggodalmas várakozással, s a Niagara Falls Pavillon pompás vendégfogadóban
vettünk szállást. A Niagara körüli fogadók oly pontokra építtettek, honnan
mindenikből kinézés van a zuhatagra. Mindeniknek ablaka folyosókkal a víz
felé fordulva, s a négyemeletű épület teteje is egy nagy sétálóhely.
Siettünk a felső emelet folyosójára lepillantani az örvénybe. Borzasztó
mély mormolás hallatszott fel; magos párafelleg emelkedett s tornyodozott
lebegésében a mélység felett; egy tenger zuhant le a szirtek tetejéről, s
alatt téjszín habözön pezsgett és hánykolódott a szikladarabok közt! Félórai
fennmulatásunk után a bámulásnak azon aggodalmaival szálltunk le, mint
midőn valamely hirtelen meglepetésünkkor nem találunk belsőnknek
szót, s magunkba vonulunk a tárgyat felboncolni, rendbe szedni s gondolatink
fonalát feltalálni.
Délután vezetőt vettünk, s azzal
indultunk a part felé. A fogadóból erdős, meredek hegyen kell leereszkedni
kerengő grádicsokon a partig. A természet eredeti vadságában hagyva, de
néhol a fák közül megpillanthatni az esés különböző részeit. Vezetőnk
azon pontra vitt elébb, melyet „Table Rock”-nak neveznek. Egyszerre a zuhatag
irtóztató partjain álltunk, s az óceán képe egész dühében s borzasztó
hánykódásai közt tűnt fel emlékezetemben! Tekintettünk fel a folyóra,
miként mint a zsilip zuhanása, mely a nézést is ragadja maga után, zúdult a
temérdek megkékült víztömeg a sziklaormóig, hol toronymagasságú oszlopformákban
s más ezer változatokban ömlik a mély örvénybe, akarat ellen megint ragadván
magával a szem nézését! Tekintettünk a mélységbe, hol már pezsgő téjhabbá
vált a fenn égkék víz; tekintettünk e borzasztó örvénybe, hol, mint mikor benn
dörög a közel zivatart jelentő ég, mély zúgás s mormolás közt forrnak és
zubognak az egymásba sodródó kerengők, s egymást elnyelni küzdenek!
Néztük, s különböző pontokból soká tekingettük a természet ezen borzasztó
csudáját; bámulásunk minden ponton nőtt, s minden ponton új, borzasztóbb
szcénát fedeztünk fel.
Elnémulva s azon bánattal hagytam el e
helyet, hogy amit itt láttam s hallottam, soha elbeszélni, sem leírni nem
leszek képes. Azon festések és rajzolatok, melyeket eddig a Niagaráról láttam,
csupa mázolásoknak tetszettek az eredetihez képest, s minden leírás hasztalan
hozzávetés és utánozása a valóságnak.
Két nap mulattunk a kanadai parton, s a
különböző nézletpontokból mindig újabb bámulandó tárgyakra találtunk.
Felmentünk a partokon addig, hol az Erie tavából eredő Niagara folyama
zúgója (rapid) kezdődik. Mintegy fél mérföldre a zuhatagon felül az óriási
víz még egész csendességében folydogál; de hömpölygő lassúsága mutatja
rejtett mélységét - azt a temérdek mennyiséget, mely alább a nagy zuhatagot, az
Ontariót és tovább a roppant Szent Lőrincet formálja, s az óceán egy
részét örökös friss vízzel tartja. Szélessége itt alig egy mérföldnyi. Alább
haladtában lassanként szorulnak egybe partjai. Sziklák kezdenek kitünedezni
fenekéről, melyek közt harsogva zúg keresztül. Minden lépten láthatólag
sebesedik már, s jaj annak, kit árja becsavarhatott. Mint a zúgó
elkezdődik, a folyam közepén áll az úgynevezett „Kecske-sziget” (Goat
Island), melynek felső részénél kétfelé oszlik a folyam, s az egyik ága
formálja a kanadai cataractát, mely „Lópatkó”-nak is neveztetik; a más ága az
amerikait. A sziget végén alól oly zúdulással halad a szirtek kört, mint a
malomzsilip vize sebessége, s omlik le a 174 láb meredek szikláról a mélységbe.
A leomló mennyiség Európa akármelyik folyamánál kétszeresen több. A híres dr.
Dwight felszámításaként mintegy 85 millió tonna víz esik le egy óra alatt.
De a legpompásabb, vagyis legirtóztatóbb
nézlet a zuhatagot alólról szemlélni. A parton vezetők laknak, kiknél
köntösöket lehet találni a lemenetelre. Felöltöztünk egészen viaszosvászon
köntösbe; mint valami zsákot egybekötöztek, s csak szemünknek maradt helye. A
mélységbe levezető csigagrádics egészen be van fedve, hogy menetel közben
a gyengébb fejűek meg ne szédüljenek. Mint egy kútba ereszkedve, mély
zúgás közt soká kerengtünk a grádicsokon, míg végre a zuhatagon alól mint egy
30 ölnyire kiértünk a világosságra. De mely nézlet bámítja el itt egyszerre
minden érzékeinket! Mint midőn álmunkban veszedelem közt forgunk, sziklák
tetején állunk vagy haldoklunk, s még egyszer minden erőnket egybeszedjük
menekedhetni, s zsibbadozva rebbenünk fel - éppen oly helyzetbe tevődnek
az érzékek e kútgrádicsból kibukkanva, világosságra lépve s ily borzasztó
szcénától körülvétetve! A szív mintha megdöbbenne; segedelemért tekint körül az
ember, s nem mer mozdulni helyéből. A szó nem hallik többé, s csak intésekkel foly
a beszéd.
Lassanként oszlott rémülésünk,
feltekingettünk a fellegekből omlani látszó vízoszlopokra, s tekintettük
az alattunk mormoló fejér örvényt. Lépegettünk közelebb a nagy tömeghez, de a
közelítés szikladarabok közt borzasztó és veszedelmes. Vezetőnk minden
lépten intette a vigyázatot, s igenis elevenen képzeltük az itt történni
hallott szerencsétlenségeket, és hogy Chateaubriand is itt törte volt el
karját. A többek közt még azon különös természetjátékát is formálta a zuhatag,
hogy azon roppant sziklát, melyről lezuhan, felső párkányától kezdve
benne a gyomrában egészen kiásta, s belsőjében mintegy háromölnyi
barlangot fúrt árkus formájára. Hozzájárul ehhez az is, hogy a felülről
eső víz sebessége miatt nem esik egyenesen, hanem esésében egész árkust
formál, s eszerint a szikla barlangja s a víz közt nehány ölnyi üresség marad
körösded. De ez a barlang tele örökös záporral és szélkerengésekkel. Midőn
csendes az idő, s akinek elég merészsége s lélegzete van, béhaladhat
egészen az árkus alá. Közelgettem az árkus felé, s bévergődtem nehány
lépésnyire, de egyszerre zápor és kerengő szél csapott szembe, lélegzetem
nehezült, s siettem visszatérni. Nincs nyelv és ecset, mely a természetnek
itteni jeleneteit leírja.
Midőn megint felértünk a
partra, viaszos köntösünk mellett is egészen ázva voltunk, s elménk és
képzelődésünk tele oly képekkel, milyenekre ritkán találunk az életen
által.
A parton egy muzéum is építve,
melynek amerikai állatok, kivált madarak, kígyók, pillangók, ásványok, indus
öltözetek és házi bútorok nevezetességei. A többek közt egy szarka is állott
üveg alatt ezen cifra felírással: English Magpie (angol szarka). Mivel ez
nálunk mindennapi szarkához hasonlított, meg nem foghattuk, mi nevezetesség van
benne, s a tulajdonos magyarázta meg kérdésünkre, hogy Amerikában nincs szarka
és veréb, s ez itt nagy nevezetesség.
*
Minden amerikai hiányt talál hazája
ismeretében, míg a Niagarát nem látta, s e két part egész nyáron által tömve
amerikai s a föld minden részéből ide utazó látogatókkal. Az idén csak
azon egy fogadóban, hol mi szállásoltunk, majd tíz ív volt csupa nevekkel
beírva. Közönségesen ötvenezerre számítják a két parton évenként megjelenő
vendégeket. Különös örömmel forgattam a vendégek könyve lapjait. Ennyi név a
világ minden részeiből, annyi nyelven s köztük a mi nevünk is magyarul!
Ezelőtt nehány nappal a következő nevet is találtam beírva: Count
Leon et party. An emigrant from Germany in the United States. (Gróf Leon és
társai. Kivándorló Németországból az Egyesült Státusokba.) Gróf Leon
általköltözéséről sok körülmények fordultak elé azon időben az
újságokban. A grófnak nagy birtokai voltak Németországban a Rhénus mellett és
Frankfurt környékén. Az 1830 és 1831-ben Németországban is kiütött
mozdulatoknak a gróf is pártfogója lévén, el kelle hagyni hazáját, eladni
vagyonát, s jött által ötvenedmagával azon hazába, hol vélekedéséért senkit nem
üldöznek, s éppen most keresett helyet megtelepedhetni valamelyik státusban.
Németország elvesztette vele ötven polgárát s az újságok állítása szerint
mintegy hétmillió forintját, csak azért, mivel ő egy dologról nem úgy
vélekedett, mint mások - s Amerika nyert ötven polgárt és hétmillió forintot.
*
Még egyszer megtekintettük a
zuhatagot Kanada felől, s leindultunk a révhez az amerikai partra szállni
által. Mentünkben újabb nézőpontokat fedeztünk fel. A révészház a
zuhatagon alól mintegy fertályóra járásra áll. Nagy munkával széjjel van hányva
a parti meredek sziklák egy része, s minden veszedelem nélkül lehet gyalog
leereszkedni. Itt újra egy muzéumra találtunk, melynek hasonlólag ásványok s
kivált a Niagara környéki kövek, gyökérpálcák s több apróságok nevezetességei.
Minden utazó örömmel vásárol valamely darabot ez érdekes hely emlékezetére.
Beültünk a csónakba, s tekingettünk vissza a zuhatagra. A víz itt is még oly
ragadó, hogy csak tanult révészek győzhetik meg; szélessége nem nagy, de
mélysége 175 láb. A túlsó parton magos csigagrádicson értünk fel a tetőre,
s itt megint az Egyesült Státusokba léptünk.
A zuhatagnak az Egyesült Státusok
felőli partján Manchester nevű csinos falu áll, mintegy 1.400
lakossal. Az épületek szinte mind újak, a fogadók különösen pompások.
Szállásunkat a Cataract Hotelben vettük, hol csudálatos történet által,
utazásunk alatt már az ötödikszer találkoztunk egybe egy philadelphiai, Lewis
nevű pappal.
A Kecske-sziget által két ágra
osztott zuhatag vize az amerikai parton nem oly nagy mennyiségű ugyan,
mint Kanada felől, de sokkal magosabbról s egyenesebben zuhan le. Azon
híd, mely a Kecske-szigetre általviszen, a legmerészebb építmény nemei közé
tartozik. A víz közepén megtódult szikladarabokra vannak merészséggel
általnyújtogatva a gerendák, s minden veszedelem nélkül által lehet haladni. A szigetbe
érve a híd végénél förödők, biliárdok, mulatóházak s egy bolt is
találtatik, ásványok, csigák és indus öltözetekkel. A Kecske-sziget mintegy 72
hold. Egész vadságában van hagyva, csak néhol ösvények vágattak. Tulajdonosa
Porter úr, ki a szigetet most 10.000 dollárért tette áruba.
A szigetbeni nehány fordulataink
után megint a nagy zuhatag innenső partjára értünk. A nap éppen tisztán
sütött, s egyszerre három szivárvány formálta magát alattunk a mélységben.
Napsütéskor az alólról felpezderjédző párák örök szivárványt formálnak a
nézőnek. Minden pontról két s három szivárvány látszik, s ugyanezen játéka
van a természetnek holdvilágnál is. Itt megint oly csigagrádicson ereszkedtünk
le a mélységbe, mint a túlsó parton, de itt még veszedelmesebb szikladarabok
közt kell alácsúszni. Eléverekedtünk a zuhatag széléig, de lehetetlen volt az
árkus alá bemenni. Alatt ordít az irtózatos mélység, mely még minden emberi
mesterségen truccolt. Meggyőzte a haragos tengert az emberi erő,
kiméri rajta ösvényét, s tudja, miként áll feneke is. De ezen örvény még mind
truccol az emberi elmén. Senki oda még nem közelíthetett, senki nem tudja
mélységét s a benn munkálkodó erőket.
Feljőve a partra, végre elég
merészséget éreztünk a legborzasztóbb nézőpontra is állani. A zuhatag
amerikai részén, éppen azon szirt párkányán, melyről a víz lezuhan, a
parttól nehány ölnyire ezelőtt hat esztendővel egy nagy szikladarab
akadt meg. Ezen rengeteg
darabot még nem bírta meg a víz ledönthetni. Egy philadelphiai Bidle nevű
polgár költségén ezen sziklára bámulatos mesterséggel két nagy gerenda
nyújtatott bé, azokra karfák szegeztettek, s palló gyanánt szolgál.
Ki bízik fejében, ezen pallón éppen az
örvény felett álló szikladarabra eléhatolva a legirtóztatóbb nézőpontra
jut. Nem éppen remegés nélkül egészen a palló végéig elhatottunk, s ott a
karfához fogontozva az örvényt lábaink alatt láttuk. De mely borzasztó tekintet
ez! Csak egy lépés kellene, csak egy szánt lépés, s irtózatosan rohanna le az
ember a mélységbe, honnan még senki fel nem jött! Vannak olyan helyzetei az
életnek, midőn ezen álláspontot óhajtaná az elkeseredett szív. Az
aszkétika ezer módokat talált fel a halálróli gondolatokkal kesergetni az
életet, hogy e földiekbe belé ne szeressünk, s mindig elszánva legyünk. De e
mesterkélt morált mindig új képekkel kell táplálni. Csak egy lepillantás kell e
pallórul, s a rezignációnak egész erejét megnyerte a lélek, s tisztaságában
látja az életnek minden hiábavalóságait.
*
Többféle történetek tették még nevezetessé
a Niagarát. Igen ismeretes az itt lakók közt egy ifjú indus következő
története: a zúgón felül állott ezelőtti esztendőkben még egy indus
falu, Chipewa tribusbeli lakosokkal. Parthoz kötött sajkájában szunnyadott egy
indus ifjú. Jön a sajka felé egy leány, kinek szerelmét a szunnyadó megvetette
volt. Elérkezettnek látja a bosszú óráját; csendesen eloldja a sajkát, s víznek
ereszti a szunnyadóval. Lebegett lassúdon a sajka, míg a zúgóba érkezett.
Látták a partiak, de senkit sem gyanítottak benne. Felébred végre az ifjú a
zúgó megkaptában, de már látta, hogy lehetetlen menekedni. Egész elszánással
sajkájába kapaszkodott, lezuhant az örvénybe, honnan sem ő, sem sajkája
többé fel nem jött. Jaj az embernek vagy állatnak, kit az ár magába
sodorhatott, abból ki nem menekedhetik, s bizonyos halálra zuhan le. Amely
madár beléesett, ottmaradt vagy zúzott testtel veti ki a víz. Közelebbről
1827-ben kapott le megint két embert sajkástul a zúgó, s többé nem jöttek fel.
1827-ben egy vad mulatságot csináltak itt
némely vendégek magoknak: a Michigan nevű schoonert mindenféle vad- és
háziállatokkal megrakták, gőzhajóval a zúgó kezdetéig vontatták, s ott
sorsára bocsátották. Temérdek néző volt gyűlve. Az első zúgón
szerencsésen általment a hajó, de a másodiknál megakadt egy szikladarabban, s
árboca eltört. Ott állott egy ideig, de hamar meggyőzte az ár, s sodorta a
mélység felé. Egy medve kiszökött itt, s szerencsésen kiúszott. Azonban
lerohant a hajó, anélkül hogy a hirtelen zuhanás közt látni lehetett volna.
Nehány pillanat múlva fenn libegtek az örvény színén dirib-darab forgácsai.
Csak egy macska s egy lúd jöttek fel életben a víz színére. 1829-ben a híres
ugró Patch Sámuel egy lajtorjáról, 125 lábnyi magosságról beugrott az örvény
aljánál, s szerencsésen kiúszott. De csakhamar megadta merészsége árát; új
próbát tett a genessei-nél, beugrott a mélységbe, s soha többé fel nem jött.
Úgy látszik, a természet a Niagara
környékét naggyá és széppé is tette. Óriási sziklák formálják a víz partjait;
számtalan nemű virág nyiladoz minden lépten; a buja fű örökös párák
által tápláltava a legszebb zöld színben virít. Platanusok, cédrusok, szabadon
nőtt diófák zöldellenek, s a temérdek vastagságú
szőlőtőkéken vadon teremnek a legszebben kékellő gerezdek.
Ha szabad konstitúció, kedvező éghajlat, termékeny föld boldoggá tehetnek
valakit, itt mindazt feltalálja, s még csak víg elme, könnyű vér és tiszta
lelkiismeret kell, hogy e helyen a legboldogabb legyen az ember.
|