|
Buffalóban Thompson gőzhajóra ültünk
felhaladni az Erie taván, s a sanduskyi vagy erie-i kikötőkből
leereszkedni a déli státusokba. A Thompson régi épület már, erőmíve gyenge,
s a nagy tereh mellé temérdek utazó is tódult fel, kereskedők, kivándorlók
s a Seneca tribusbeli nehány indus família voltak útitársaink. Mintegy ötszázan
lehettünk, s a tolongás miatt szinte nem volt képes mozogni. Alig haladtunk két
órát, a szél szembe kezdett fúni, s csavargóslag kellett vergődnünk. Egész
nap fennmaradtunk a promenádon, az utazókkal s a szegény indusokkal
beszélgettünk, kik eladták New York-i lakhelyeiket, s költöztek túl a
Mississippin az aborigines indusokhoz. Nehány közülök jól beszélt angolul,
csinosan voltak öltözve, s csak a veres öv s fegyvereik mutatták az indust
bennök.
Egy unalmas nap alatt a hajón mindenhez
kezd az ember, a mindenkivel beszédbe ered. A több útitársak közt egy csinos
ifjú lett előttem figyelmessé, ki szinte mindenütt kísért, s nagy
részvéttel hallgatta, midőn másokkal beszéltünk. Végre félrehíva s hosszas
engedelemkérés után kérdezi, ha „nem vagyok-e magyar?” - „Igenis magyar vagyok”
- feleltem neki. Egészen lángba borult az ifjú, s „Hála Istennek” - felkiáltott
töredezett magyarsággal. „Mindjárt gondoltam bajuszáról s az angol szók diákos
kiejtéséről, hogy az úrnak magyarnak kell lenni.” Mely nagy volt
meglepetésem s örömem, hogy a föld golyóbisának ellenkező felén, az Erie
közepén magyar szót hallok! Azonnal szíves beszélgetés eredt köztünk,
elbeszéltük egymásnak biográfiánkat s idevetődésünk történetét. Ő
Pozsonyban született, az odavaló iskolában tanult s másutt az országban magyarul, és Müller Ferencnek hívják. Egy
rokona, Bock István ezelőtt tizenhat esztendővel Louisianába
vetődött, s most New Orleansban vadbőrökkel kereskedik; mint
gyermektelen ember, őtet ezelőtti esztendőkkel általhozatta
Amerikába. Most rokona költségén, kereskedési tekintetben utazott Kanadába, s
hazatértében van a Mississippin lemenni New Orleansba.
Müller már sokat felejtette a nyelvet, s
akadozva beszélt, de nagyon örvendett, hogy magyar szót hall, s erőlködött
csak magyarul beszélni. És nekem ez az akadozás s töredezett magyar kifejezések
kedvesebben hangzottak itt, mint otthon akármely szép prédikáció. Beszédünk tárgya csak Magyarország volt, s
ő számtalan kérdéseket tett a hazáról, elragadtatva mondta nehányszor:
hogyha Amerika konstitúcióját a magyarokévá tehetné, annál boldogabb hely nem
lenne a földön. De mégis ő másutt nem kíván meghalni, s végtére is csak
Magyarországra tér haza.
*
Bésötétedés után a szél mindinkább
nevekedett; éjfélkor már Portlandig haladtunk, de ott oly vihar csapott szembe,
hogy egészen huszonöt mérföldet sodort vissza Dunkirkig. Lehetetlen volt
felhaladnunk, s egész éjjel a dunkirki kikötő előtt csavarogtunk.
Alatt nem voltam képes maradni a nagy tolongásban; felkerestem Müllert, s az
éjet a promenádon töltöttük. Tárgyunk
megint a magyar haza volt, s a világ több részeiveli egybehasonlítás. Igen
kedves volt nekem Müllertől azt is hallani, hogy neki még van egy magyar
imádságos könyve, s vasárnaponként abból olvas bátyjának, hogy a nyelvet ne
felejtsék! Kért, ha nem tudnék-e valamely magyar könyvet adni neki, de nagy
bánatomra nem volt nálam.
Íme, mely
bájolólag csatolja egybe a nyelv az egy haza gyermekeit, s mely meleg
szívvel fogadjuk egymást a külföldön is nyelvünk rokonságánál fogva! S
többszeri tapasztalásból tudom utazásom alatt, hogy az Európában itt-ott talált magyar hazában születettekhez - mellyel a
külföldön minden dicsekszik, ki itthon a nyelvet sem tudja - nem az egy
éghajlat alatt születés viszonya, hanem a nyelv vonzott egybe. És azt praktikus
igazságnak találtam, hogy amely ember azon haza nyelvét, hol született és él,
vagy amelynek jovaival él, nem tanulta meg, vagy nem akarja megtanulni - az
vagy szörnyű ostoba, vagy szörnyen megveti a hazát, s az sem a haza, sem
az ott születettek iránt soha nem érez egész lelkéből. És az ily ember, ki
csak legelőnek nézi lakhelyét, megvetést érdemel itthon és külföldön is.
*
Szinte délig csavarogtunk Dunkirk
előtt, nem merve közelíteni a kikötőhöz. Végre rászántuk magunkat,
hogy e tolongó hajót odahagyjuk, s partra szállva haladjunk tovább. Kapitányunk
nem látszott egészen javallani szándékunkat, félt, hogy a hullámokat meg nem
győzi a kiszállító csónak. De jobbnak találtuk fél óra alatt állni ki egy
nagyobb aggódást, mint egész nap aggódni, s beereszkedtünk a csónakba. Szegény
Müller könnybe borult, amint ereszkedni készültünk. Oly szíves részvéttel segítette
portékáinkat lebocsátani, s oly érzékenyül kívánt több ízben jó utat, mintha
testvéreitől válnék. Mikor a grádicsra szálltunk, még egyszer
megszorította kezünket, nagy könnyek gördültek szemeiből, s egészen
elfogódott. Láttam, hogy e könnyek szíve mélyéből eredtek, s a haza nagy
nevének emléke fakadoztatta azokat.
Félórai aggodalmas hánykódásunk után
parton voltunk. Visszatekintettem a hajóra, s szegény Müllert az ormon láttam
keszkenőjét felénk libegtetni. Dunkirkben szekeret vettünk, s Freedonia,
Portland’s Westfield felé beértünk a pennsylvaniai státus felső szögébe.
Termékeny, mívelt földek s minden lépten a legszebb gyümölcsfák közt estvére
Erie-be értünk. Gróf Leont itt találtuk társaival, s mivel ő minden
szekeret elfoglalt másnapra számos követői számára, itt kellett töltenünk
a következő napot.
Erie városa Pennsylvaniának
legfelsőbb szögében igen kedvezőleg fekszik az Erie tava partján, s
fővárosa a hasonló nevezetű megyének (county). Egy akadémia s a
megyeház épületjén kívül nincs egyéb nevezetessége. De európai utazó előtt
igen nevezetes itt az is, hogy ezen alig 6.000 népességű városkában nehány
különböző vallásos felekezetnek van temploma. Éppen vasárnapra esett
ittmulatásunk, s bámulva néztem az utcákon, mely szorgalommal s buzgósággal, s
igazi vallásos vetélkedéssel siet mindenik felekezetű a maga templomába.
Vasárnap a háromszori templomozás ideje alatt szinte senkit nem lehet a maga
házánál találni. S ez annál bámulatosabb reánk nézve, hogy Amerikában egy
státusban sincs sem pozitív törvény, sem innepi mandátumok vagy normális
rendelések, sem semmi kénszerítő eszközök vagy igazgató szerek, melyek
valakit a templomba járásra köteleznének. És ha még ezekhez hozzávesszük az
európai nézőpont szerint képzelhetlen, státust veszedelmeztető s
indifferentizmusra vezető azon körülményeket is, hogy itt nincs
státusvallás, hogy minden névvel nevezendő felekezetbeliek egyforma jussal
bírnak, hogy már több van ötven vallásnál, és a papság semmi béfolyással nem
bír a polgári életre, s a státussal semmi egybeköttetésben nem áll. S végre,
hogy minden polgár szabadosan egyik vallásról a másra léphet, s oly vallást
alkothat, milyent meggyőződése kíván.
Valóban igen csudálatos, egymással
ellenkező viszonyok - s pedig egészében így állnak Amerikában a vallásbeli
dolgok, és ők félszázad ólta az Európában annyi századokon által milliók
vérével megírt dogmatikai igazságok truccára éppen az ellenkezőt akarják
bebizonyítani. Ily bebizonyítás a többek közt az itteni egymástól
különböző s egészen függetlenül álló felekezetek nagy száma, midőn
Európa akármelyik országában kettő is elég együtt, hogy egymás életét
keserűvé tegyék. A különböző státusok esztendőnként kiadni
szokott regestrumai szerint, amennyire hitelesen végére járhattam, a
következő vallásos felekezetek vannak az Egyesületben:
(Sword’s Pocket Magazin and Ecclesiastical
Register [Sword zsebkönyve és egyházi nyilvántartása]. 1831. The Fifth Annual Report of the Unitarian
Association [Az Unitárius Szövetség ötödik évi jelentése]. Boston, 1831. The
American Almanac. 1831.)
*
És ezen szám még nincs bérekesztve,
s időnként újabb felekezetek alkotják magokat. S pedig ezen szám is messze
veti már az Írás: „Egy akol és egy pásztor” reményét, s itt legkétségbeejtőbb
ezen remény, mert a papság semmi külső hatalomtól egymás felett
elsőséget nem várhatván, csak magokra támaszkodva azon kell igyekezniek,
hogy békében éljenek egymással, s hogy vallásokot a legszabadabb s az
erkölcsiséget és míveltséget leghatósabban elémozdító elveken épült vallás
hírébe hozzák. Ők itt kénszerítő eszközökkel sem élhetnek, mert a
vallást a hallgatók alkotják, s igen jól tudják ők azt is, hogy a
kénszerített isteni tiszteletre járás legbizonyosabb eszköz a papokat
meggyűlöltetni s az igazi vallásos erkölcsök helyett kétszínkedő
kegyeskedést hozni bé. (A. Lips. I. 161.)
Erie-ben néhány templomba bémentem,
anélkül hogy tudtam volna, melyik felekezeté; s azt az isteni tiszteletről
nem is lehet megtudni. Nem vehettem időt mindenik pap prédikációját
egybefüggőleg meghallgatni. Előttem csak az volt figyelmetes, hogy a
vallásbeli dolgoknak itteni ily különös állásában, s európai nyelven szólva,
ennyi törvénytelen vallások közt ily
népes templomokat s buzgó hallgatókat látok. És ezen nép jól is tudja, mely
különbözőleg állunk egymástól a vallás dolgaira nézve. Sajnálkozva
kérdezősködik, ha még nincsen-é e tárgyban változás az óvilágban. Több
ízben hallottam ennek példáját a katedrából is, s a papok könyörgéseit gyakran
ezen kéréssel végzik bé: „Tartsd meg, Uram, köztünk a vallásbeli s politikai
szabadságot! Adj erőt távol levő felebarátainknak is, hogy
kivívhassák ezeket magoknak, s birtokába léphessenek a tőled ajándékozott
jussoknak.”
Az amerikai vallásbeli viszonyok
elveit praesidens Monroe a következőleg festette a Kongresszusnak s
polgártársainak:
„Tagadhatatlan igazság, hogy
vallásunk s külső jelek által gyakorlott isteni tiszteletünk csak elménk s
meggyőződésünk, s nem kénszerítés által határozhatni meg. Minden
embernek jussa van lelkiesmérete meggyőződése szerinti vallást
követni. Ezen juss a természettől adatott s elidegeníthetlen. Mindenki
kötelessége ugyan Teremtőjét tisztelni, de oly módon, mint azt ki-ki
Teremtőjéhez legméltóbbnak véli. Egy polgár jussai vallására nézve semmi
esetben nincsenek a státus hatalma alá vetve, s attól egészen függetlennek kell
lennie. Mert a státus csak a törvények, a vagyon, személyes bátorság s a
polgári élet institútuma. Az embernek belső egybefüggését az Istennel
semmi földi hatalom meg nem ítélheti, csak az Isten.
Minden ember szabadnak és
függetlennek születik, s egyforma feltételek alatt avatódván a társaságba,
egyforma jussokat is nyernek. Társaságba léptökkor lelkiesméretjek jussait
megtartják magoknak, ezzel tehát egyforma szabadsággal élhetnek. Ezen
szabadságot még azoknak is meg kell engedni, kiknek lelkeik ezen tiszta igazság
meggyőződésére még nem emelkedett fel. Ha valaki visszaél ezen
szabadsággal, az Istent bántja meg, s nem az embereket, s egyedül az Istennek
tartozik számolni.
Mely befolyást gyakoroltak mostanig
a papi intézetek a polgári társaságra? Láttuk, miként emelkedett papi
tyrannizmus a polgári hatalom romladékaira; láttuk gyakran, miként segíti a
papság a politikai nyomatást; de soha nem láttuk, hogy a nép szabadsága
oltalmára felkölt volna. A nyilvános szabadságot elnyomni akarók mindig
bizonyosan számlálhatnak a papság segedelmére. A tapasztalás mutatta, hogy az
igazgatás az által alapul állandóbbra, ha minden polgárt vallása gyakorlásában
éppen úgy oltalmaz, mint személyében és vagyonában; akkor bátor, ha mindenik
felekezet jussait egyenlően méltányolja, s egyiknek sem engedi meg a másik
jussaiba avatkozni.
Vérözönök
folytak az óvilágban a vallásbeli viszongásokat elnyomni s a különböző véleményeket
kiirtani. Az idő végre kimutatta az egyetlen orvosi eszközt, s az
üldözésnek lehagyása enyhítette a rosszat. Amerika bebizonyította, hogy a
vallásbeli korlátolatlan szabadság, ha egészen el nem zárhatta is még a
papságnak a státusra való káros béfolyását, de hatalmasan megvívta.”
|