II.

London kikötői - Amerikába induló hajók - Columbia - Az óceáni út - Tengeri
betegségek - Audubon úr - New Foundland-i Bank - Megérkezés Amerikába

Angliának és Londonnak ennyi ingerei s ennyi nagyságai, napjainknak örökös foglalatosság s újabb tárgyak általi meglepetései közt is gyakran felderült bennem azon gondolat, hogy még nagy utunk, a legnagyobb utunk van hátra. Gyermekkorom szebb álmai közé tartozott volt valaha Amerikát is láthatni, s valahányszor amerikai hajót láttam a kikötőben, mindig dobogó szívvel újult fel bennem e vágyás. Az arra lebegő vitorlák szárnyain lengett képzeletem is, s gyermeki érzéssel minden amerikai hajónak szerencsés szeleket óhajtottam. Mindaz, amit eddig láttam s hallottam, még mind nem csillapította le a hatalmas vágyást. Ama szép hazában, az emberiség új hazájában lebegett előmbe homályos képekben mindaz a szép és tökéletes, mi földi létünk s gyarlóságink mellett elérhető lehet. A temérdek messzeség, a tenger veszedelmei, a honvágy félelme s ezer más akadályok tűnődést okoztak ugyan, de vágyásom el nem lankaszthatták.

Ezelőtt csak hatvan esztendővel, míg Amerika szabad nem volt, a vízen lakó angolnak is nem kevés aggódásba s nagy elhatározásába került az óceánon általmenni. Akkor hónapokig s közönségesen fél esztendeig tartott az átmenetel. A szelek, víz természete s veszedelmesebb helyek kevéssé ismertettek, s nem ritkaság volt azon eset is, hogy ez vagy amaz hajó népestől elveszett. De azolta óriási lépéseket tett a hajózás tudománya. Az amerikai hajós most a világ minden kikötőiben megjelen, s a föld golyóbisa minden tengereit s öbleit tudományosan ismeri. Az amerikaiak annyira magokévá tették a tengert, hogy Európa minden kikötőjiben mindig számos oda való hajót lehet találni.

Egy nap sincs, hogy Anglia valamely partjáról, ha szél engedi, Amerika valamely részébe induló hajót találni ne lehessen. De azoknak nagyobb része kereskedő hajó lévén, belsőjük csak portéka felvételére van alkotva, s utazók ezekkel kevesen mennek. Hogy az általköltözők s utazók vitelét könnyítsék az amerikaiak, s a menetel és jövetelre mindig bizonyossággal lehessen számlálni, bizonyos társaságok állottak öszve New Yorkban (Lines of Packets), melyek számos hajókat csupán avégre építettek, hogy a megkívántató terhen kívül utazókat is vihessenek. Ezen hajók Európa nevezetesebb kikötőibe a hónap meghatározott napjain mindig bizonyosan indulnak által, s ugyanoly határozott napokon indulnak vissza az idegen kikötőből. Ily hajó van New York és Liverpool között 16, indul egy minden nyolcad nap; London és New York között 9, indul egy minden tized nap; Havre és New York között 12; Hullban három és így Greenockban és Belfastban. Rendesen hatszor menyen által esztendőnként mindenik hajó az óceánon, azaz háromszor által s annyiszor vissza, s szinte egész esztendőt vízen vannak.

Ezen hajók, ámbár magános társaságok sajátjai, annyiban mégis az Igazgatóságok szolgálatjában állanak, hogy a hivatalos s más magánosok postai leveleiket (mailbag) zár alatt ezek viszik által Angliából és Franciaországból Amerikába, s onnan megint vissza a határozott postanapokon, s ezért posta- vagy packét-hajóknak (Packetboat) is neveztetnek.

Éppen ekkor (júliusban) a London-New York-i lineából három postahajó jelent meg, s várt az indulás napjára a London Dockban. A Hudson indult július 6-án, Ontario 16-án és Columbia 26-án. Mindeniket nagy szorgalommal megvizsgáltuk, s végre a Columbián megállapodtunk, mely külső csinosságával, belső kényelmesebb elrendelésével a más kettőnél magához vonzóbbnak tetszett, s kapitányában is, Delano úrban bizonyos elkötelező nyájasság ajánlotta magát. Az egyezés hamar megesett, mert az általmenetelnek szabott ára van, s egy személy az úgynevezett kabinetben (the cabin) közönségesen 35 font sterlinget, vagyis 350 ezüst forintot fizet (egy font sterling, a teoretikus utazókönyvek számításaként, a mi pénzünkben tenne 9 f[orin]t 24 ¹/₃ kr[ajcárt] ezüstben, de a londoni pénzfolyamat szerint, a valóságban 10 ezüst forintot teszen), s ezen summát mindennek előre le kell fizetni.

Július 26-án leköltöztettük portékáinkot a kikötőbe, de ámbár már egy hét olta szüntelen rakták a terhet, mégsem voltak készen indulásra. A Columbia 500 tonnás hajó (egy tonna teszen mintegy 20 mázsát a mi mértékünk szerint, a hajókon 42 négyszögláb üreg egy tonnának számíttatik), azaz ötszáz tonna, vagyis 10.000 mázsa teher vételére van építve. Az óceánra szálló hajóknak alkalmasint meg kell lenni szabott terhöknek, különben, elég nehézségük nem lévén, nagy szél könnyen felfordíthatja. Míg készülődött a Columbia, fordulatokat tettünk a London Dockban, s bámultuk a szemmel bé nem fogható hajók temérdekségét, a világ különböző részeiből egybehordott portékák fel- s lerakodását, s ezt az itt tolongó, nyüzsgő világot.

Végre eljött a várt nap, s július 27-én felléptünk a Columbiára. Midőn hosszú út végett hajóba lép az ember, az valami különes innepi érzés! A szív mintha elfogódnék, s az érzelmeknek nem tudom mely nemei miatt sóhajtás közt némul el minden érzék; melyet nem bánat facsar ki, hanem talán a jövendő kétes képe! Megkondult az első harangozás, húzni kezdették fel a vasmacskákot; oldozzák már a köteleket, s cseng a kapitány igazgató hangja. Meghúzták másodszor is a harangot; a matrózok zajganak; az ismerősek, jó barátok, szülők és gyermekek szívszakadva búcsúznak egymástól. Mely látvány ez! Mintha minden szem könnyragyogásaiban, a lélek egész tisztaságában tükröződnék e végpontnál, csak nekünk nem volt kitől búcsúzzunk! Megkondult harmadszor is a harang, a matrózok „hurrá”-t kiáltanak búcsújelül ott maradó társaiknak, s az egész kikötőből száz meg száz „hurrá” zeng vissza. Végre a kapitány magas állásáról felkiáltja az „all ready”-t (minden kész), megmozdul a hajó, s matrózok énekre kezdenek, míg a többi hajók közül kivergődnek.

Délre már a Temze közepén voltunk, de a dagadás éppen szembejövén velünk, a tenger torkáig, mely mintegy 25 mérföld (valamint itt, úgy ezután is, a mérföldek eléfordultakor mindenütt angol mérföld értetik: egy angol mérföld 848 pozsoni öl, a magyarokot 4000 ölre véve, 5 angol mérföld teszen 1 magyart és 240 ölet) a dockhoz, gőzhajóval vontattuk le a Columbiát. Az utazásnak, nevezetesen a hajókon, különös érdeke van az első órák alatt. Szinte mindenik utas rendre szemlélgeti a társakot, találgatja karakterét, nemzetét, skálázgatja magában polgári álláspontját s belső becsét, s lassanként kezd tartózkodva szólani valamelyikhez, többnyire az út iránt. Estvére már a Temze torkához értünk, s vasmacskákra ereszkedtünk, hogy hajnalban indulhassunk bé a tengerre.

*

Néhány napba került, míg az Anglia és Franciaország közötti tengerszoroson eveztünk. A szelek itt gyakron változók, sok a veszedelmes hely, s vigyázva kell haladni. A Temze torkolatjától kezdve le Plymouthig és a nagy óceánig oly szorgalommal s pontossággal készült mappái vannak a tengernek, mint a szárazon akármely helynek topográfiai felvétele. Mindenütt a mélység felmérve s az ölek száma feljegyezve; a víz fenekén lévő iszop, porond vagy kövecs kiírva. Egy nagy atlaszt formál csupáncsak ezen tengerszoros (Pas de Calais és English Channel) mappázatja. Mivel a nagyobb hajók feneke 12-20 lábig béhat a vízben, s legalább 4 öl mélységnek kell lenni, hogy egy nagyobbrendű hajó szabadon evezhessen, a partok környékén, hol nem elég mély a víz, vagy iszapos, negyvenes hordó forma veres, fejér vagy sárga színűjegyek (Buoy, Beacon és Horse) lebegnek sok helyt a tengeren, hosszú láncokon vasmacskával a fenekéhez szegezve. Néhol pedig, a sziklás partú helyeken s a vízből kinyúlt sziklákon és apró szigeteken magas tornyok építve, melyekben egész éjen nagy lobogású lámpa világít a hajósok megintésökül.

Az első napok alatt még számtalan hajót találtunk a csatornán fel- és lejárni. A szárazról apróbb hajók eleibe jőnek az utazóknak újságot s gyümölcsöt árulni. Portsmouthnál a londoni postát, eleséget s nehány új utazót is vettünk fel, s öszvesen már 163-an voltunk utazókul. A Wight szigetnél pilotunk kiszállott, s magunkra hagyott. Itt már vége szakadt a szárazzali minden egybeköttetésünknek. A szél változásai s a veszedelmes helyek miatt lassan haladtunk. A nagy tengeren nem történt annyi veszedelme a hajóknak, mint az Anglia és Franciaország közötti ezen tengercsatornán. Gyakron értünk oly helyekre, hol ez vagy amaz hajó elvesztését mutatták. Az ily történetek elbeszélése mindig kedvetlen behatást teszen az előbbszer tengerre szállókra. A Lloyd hajólistája szerint 1793-tól 1829-ig csupán angol hajó 19.710 veszett el, s azoknak nagyobb része a csatornában.

Augusztus 5-én már a Lizard-foknál voltunk, a nagy óceán szélén. Egész nap rekkenő meleg volt, s szinte minden szél nélkül lebegtünk estig. Tized napja már, hogy kiindultunk, s még mely temérdek út hátra! Egy hét még szenvedhetőleg telik a tengeren, a hajókázás mesterségén bámulással, az utazók közti ismeretséggel, olvasás és beszélgetéssel, de ha eljönnek a zivataros idők, midőn egész nap benn kell maradni a kabinetben, jön a tengeri betegség is, s az unalom naponként nő. Tekint a szem jobbra és balra is, künn és benn, mind csak a tegnap és tegnapelőtti tárgy, s holnap s holnaputánra sincs semmi más remény! És ha mindezekhez hozzájárul még a szélszünet is, s egész nap egy helyt kell libegni azon vigasztalás nélkül, hogy semmi nem rovódik le a kiszabott munkából, akkor az unalom bágyasztása teljes pontján van.

Augusztus 6-án már a nagy óceánra értünk. Az ón 360 ölre nem érte még a tenger fenekét. Szelünk mindinkább nevekedett, s a tenger mélyülésével a hullámok is tornyosodtak. A tengeri betegség sokakat el kezdett érni, legelébb az asszonyok sápadoztak s hulltak el rendre.

Augusztus 7-i és 8-i hideg szelek miatt a hánykódás annyira nevekedett, hogy lehetetlen volt többé fenn járni. A kabinetbeli asztalhoz tizenheten voltunk előre fizetve; lassanként úgy elhullongottak a társak, hogy utoljára csak ötön jelenhettünk meg. Hiába csengetett a steward másodszor és harmadszor is, ez a máskor enyhület hangja most bosszúság volt a szegény betegnek.

Nem sok kedvetlenebb helyzete lehet az életnek, mint a tengeri betegség s ennek unalmai. Megszűnnek a testnek minden kívánati, undorító az ételre gondolás; szédelgés és émelygés, hideg izzadozás, zsibbasztó meredtség s lankasztó elmelegülés váltogatják egymást. Megtompul az elme, s csüggedt a lélek. Elfelejti a világ minden dicsőségét s hiúságát; minden elmélkedés egyedül csak az élet unalma, s egyedül csak azon gondolat uralkodó, hogy mindezeknek bár akármiként, hamar vége lenne.

Augusztus 9-én mind tartott kedvetlen helyzetünk, s még az is hozzájárult, hogy az ellenkező szél miatt sokat vissza és sokat félre kellett mennünk. Már a 46° 25’ északi szélességben voltunk, s innen kezdve mind északra kellett tartanunk, ámbár New York, hol kiszállni igyekeztünk, a 40. szélesség alatt fekszik. Európából Amerikába menni által s onnan jőni vissza, egészen ellenkező utakot kell venni. Egyenesen menni által Európából még eddig lehetetlen, s azért vagy egészen az 51. szélességig felhaladni északra, vagy a 38-ig le kell kerülni délre. A tengernek a tropikusok alatti szelek (Trade-wind) általi nyugotra nyomatása, a Mexikói-öbölbe örökös bétolulása, a Mississippi béömlése s ezen temérdek egybetódult víz kirohanása a floridai foknál s ennek hatásai az óceánon a természetnek igen különös játéka, s a hajósoknak örökös fontos tudománya. A hajósok a tenger ezen nagy játékát Mexikói vagy Öbölárnak (Gulf Stream) nevezik. Ezen ár a floridai foknál leírhatatlan sebességgel rohan ki, s egészen a 46. szélességig felhatva, a tengert sebes folyóvá (current) teszi. Az egész óceánon egy félkört formál, kirohanásánál 5-6 mérföldet fut egy órában, míg mintegy négyezer mérföldnyi félkört formált futása után az Azoresek felett lecsillapodik. Ezen árral szembemenni lehetetlen, s talán Amerika még nem volna feltalálva, ha Columbus az Azoresekből indulva történetesen el nem kerülné ezen árt.

A következő napok alatti ellenkező szelek megint sokat vittek félre. Augusztus 13-án a szélesség 47° 1’ és a hosszúság (Greenwichtől mérve) 26° 00’ grádusaiba értünk. Még reggel megsejtettünk egy hajót lebegni előttünk, s mind a 21 vitorlánkat felrakva, délután szerencsésen beértük. Kapitányunk jelt adott a telegráph-fal, hogy beszélni akar vele, az is viszonozta a kívánságot, s nemsokára mintegy ezer lépésre közeledtünk egymáshoz. Mind a két hajó népessége felgyűlt az oromra, s öröm- és újságkívánás közt szemléltük egymást. A két kapitány beszélőcsővel szóltak egymáshoz, kérdezték a hajójok nevét, útjok célját, a szélesség és hosszúság grádusait s egyéb úti történeteket. Ez az angol kormány egyik szállítóhajója volt 10 ágyúval, s 500 katonát vitt Kanadába az ottani egyik regimentet felváltani.

Midőn megváltunk egymástól, hármas „hurrát” kiáltott mindenik hajó népessége, s ekkor mindenik rákezdett a nemzeti énekre: „Rule Britannia” [Uralkodjál Britannia]. Soká zengett még a nemzeti ének, miután messze haladtunk egymástól. Az angol nemzeti daloknak valami különös egyszerű kedvességök van, s azt mintha büszkébb érzéssel, emelkedettebb szívvel s villámlóbb szemekkel énekelné az angol. Mert ő nemzete dicsőségét, nemzete boldog létét öntheti ki dalában, s a tengerek közepén s a világnak minden szegletében ő csak nemzetének él, s emlékében találja boldogságát; érte van minden óhajtása, minden lehelete.

Elandalodtam egy ideig e szép dalon, de elkeseredés és bánat, a hazaemlékezésnek homályos bánatja borított el, midőn a versezet végén mindig ismételtettek e szép sorok:

„Rule Britannia, Britannia rule the waves,
Britons never shall be slaves.”

[Uralkodjál, Britannia! Britannia tenger ura,
Brit nép rabbá nem lesz soha!

Könyves Tóth Mihály fordítása]

Mely boldogság s mely dicső érzet, gondoltam magamban, oly nemzet tagjának lehetni, mely még dalában is hazája méltó dicsőségét s szabadsága érzetét ömledezheti! Tekintettem a sík tengerre, s hazám tűnt fel, hazámnak nemzeti dalai tűntek fel emlékezetemben, ah, s azoknak egyről egyik búsongó és elborult tartalmok, s még búsongóbb melódiájok van! Azok titkos bánatok a múltnak homályos képeit s valami békételen helyhezetet festenek! Ha vajon igaz-e, hogy a búsongó dal a szolgaiság emlékének felsóhajtása? Vagy az elfojtott mély érzés keserve‑e? Vagy talán hajdani baleseteink visszhangja? Minden esetben sajgó szív keserve kifakadásai azok!

*

Augusztus 14-én az 50. szélességbe felértünk. Nedves, ködös idő s hideg, változó szelek cserélték egymást két nap alatt. Hajónk nagyon hánykódott, felmenni lehetetlen volt, benn szünetlen fogontózni kellett, asztalt vagy szófát ölelni, hogy el ne bukjunk. Az ebéd nagyon kínos ilyenkor; minden tál, tángyér s üvegek le vannak ugyan szorítva az asztalhoz, mégis a nagy mozgás miatt gyakron kiugranak helyökből; a szép sült messze höngörög az asztalon, kés, kalán s a kenyér a negyedik szomszédig is lefut, s minden tárgy indulóban van. Az első napok alatt még nevetségesnek tetszik a bútoroknak ezen utazása, de végre unalmas tréfa leszen. Hozzájárulnak ezekhez az éjszakai kedvetlenségek; már a levetkezés gyakori falbaütődés s bukásokkal történik; az ágyban mesterséggel kell megszegezni magát, hogy az egész test ne höngörögjen; a fővel van a legtöbb baj, mert az mégis mindig ringatódik. Ha osztán végre a kínlódó elme elfáradt, s eljön a szenderedés, a hajónak valamely új lökődése s a recsegések miatt megint felrebben, s így kínlódja által az éjt, az alvásnak azon kínos neme közt, melyet ébredező álmadozásnak neveznek.

Van Kazinczynak egy ifjúkori verse, talán a kassai [Magyar] Museumban, a Voltaire Henriade-jából fordítva, mely a képzeteknek különös szövődései által az egész óceáni utam alatt, szinte üldözőleg, minden kínos éjjelemen szüntelen eszembe jutott. A vers ez:

„Midőn a boldogság tőlünk elenyészett,
Két barátot hagyott velünk a természet.
Egyik a reménység, a másik az álom,
Nyugtomat közöttök mindig feltalálom.”

A szárazon meglehet, hogy igazság van ezen állításban, de a tengeri némely helyzetekben bajosan hiszem, hogy e két hatalmas balzsam Voltaire-nek is mindig megtartotta vagy visszaadta volna nyugtát.

*

Augusztus 16-án újra hajót láttunk, a kapitány csőjével messzére megismerte árbocairól, hogy amerikai hajó. Délre béértük; ez a Hybernia nevű packet volt, a liverpooli lineából, s ez is utazókat vitt. A Hyberniától értettük meg, hogy az amerikai egyik volt praesidens, Monroe, meghalt július 4-én. A hajón lévő amerikaiakra ezen hír különös béhatást tett, mert ezen a napon, mely a függetlenség kinyilatkoztatásának is napja, már a harmadik praesidens halt meg. - Kedves jelenet az óceánon napok és hetek múlva valamely más hajóra is találni; mely ritka történet. Szelünk igen kedvező lett; minden órában mérték a haladást, s néha 10 és 11 göcs (csomó) is bocsátódott le a kötélről, mely mindannyi tengeri mérföld jele. A tenger Greenwichtől New Yorkig egyenesbe véve 3500 vízi mérföldet teszen. Mindennap közönségesen délben a kapitány quadránsával megkeresi a szélesség és hosszúság grádusait; a mappán kiméretik a tegnap olta tett haladás, s kijegyeztetik a hely, hol áll a hajó. A méréskor minden ember óhajtva várja a kapitánytól, mint a dodonai orákulumtól, hogy a tett haladás mennyiségét kimondja. Néha az elcsüggesztésig kevés mérföld üti ki magát, s még az is megtörténik, hogy az ellenkező szelek miatt félre- vagy visszautat tett a hajó, melyet a kapitány, mint az orvos a veszedelmet, el szokta titkolni, hogy az utazóknak kedvetlenséget ne okozzon.

Augusztus 17 és 18-án a kedvező szél messze halasztatt; 20-án egyszerre szélszünetünk lett. Az idő oly szép volt, hogy egész nap fenn sétálhattunk, de az ily gyönyört mindig zavarja azon tudat, hogy ilyenkor nagyon keveset halad a hajó. Útitársaink közt volt a híres utazó és ornitológus, Audubon úr, ki Angliából most tért haza, hol az amerikai madarak és plántákról kiadta azon munkáját, melynél pompásabb ezen nemben még nem jelent meg. (Ornithological Biography of the American Birds [Az amerikai madarak ornitológiai leírása]. London, 1831. Egy példánynak ára 150 font sterling, vagyis 1500 ezüst forint.) Audubon úr Észak-Amerikában született. Atyja Franciaországból vándorlott volt által. Fiai nem tartják már többé magokat franciáknak, s nevöket is amerikaiason kívánják kimondani (Odjubon). Audubon úr Európának nagy részét s majd egész Amerikát több ízben béutazta. Most a huszonkettődik útját tette az óceánon keresztül, s ámbár mindannyiszor elérte a tengeri betegség, s abban most is sokat szenvedett, mégis újra készült tavasszal Európába menni, s Muszkaországon által Ázsiába utazni. Audubon úr a legegyszerűbb s legnyájasabb ember. Gyermekes magaviselete s egyszerű előadásaiból ki nem ismerszik azon temérdek ismeret és tudomány, mely a vele társalkodásban lassanként fejledezik ki. Senkit nem bántó vígságával, nemes tréfáival az egész társaságot felderítette, ha betegsége miatt kabinetjéből feljöhetett. Audubon úr használta a szélszünetet, nehány matrózzal csónakra szállott, s a hajót szinte mindig seregesleg körülrepdeső tengeri madarakból sokat lelövöldözött, s felhozta a hajóra. A legmesszebb tengereken is temérdek madarat lehet látni, melyek örökösen ott élnek (Procellaria pelagica). A hajósok ezeket tréfás névvel Petrel vagy Karri anyó csirkéinek (Mother Carrey’s Chickens) nevezik. Azt mondják ezen madarakról, hogy szárazon seholt nem lehet látni, s mivel még fészkeikre sem akadt senki, nem lehet tudni, miként szaporodnak. Audubon úr azt hiszi, hogy költés végett hihetőleg valamely sziklát keresnek fel, s neveltjeiket onnan hordják a tengerre lakni. Van ezen madaraknak két számosabb neme, az egyik mint a fecske, a más mint a vadréce nálunk. Ezek seregben, szinte az orcátlanságig pajkosan körülrepdesik a hajót, messze követik, s ami onnan kihányatik, azon mohón kapkodnak. A tengernek legnagyobb hánykódásai közt is játszva ringatják magokat a hullámokban, néha elmerülnek a nagy torlat közt, s más helyt megint kiütődnek a víz alól. Audubon úr mintegy 12 darabot lőtt le mindenik nemből, s azokat gyűjteménye számára mindjárt ki is töltötte. Húsuk ehetetlen, olaj- és halízű.

Augusztus 23-án a híres New Foundland-i Bankra értünk, s négy egész nap vesződtünk keresztül rajta, és küzdöttünk az itt öröklő vastag, nedves s hideg köddel. A New Foundland-i Bank nevezetes jelenet az óceánon. Miután Irlandia végénél, a Cape Lizardon túl halad a hajó, az égkék színné vált tenger mindenütt mérhetetlen, s négy és ötszáz ölre is hiába bocsátják le az ónat, fenékre seholt nem találhatni. A 43-50 szélesség és a 49-50 hosszúság grádusai alatt egyszerre változik, szürkül a tenger színe, leesik a kéneső, s a compas sem mutat pontosan északot. Itt a tenger feneke csodálatosan kiemelkedik, s 40 és 50 ölnyire érezni lehet. Ez a leggazdagabb halászat helye, s ez tartja a világ nagy részét tőkehallal. A múlt századokban az angolok, franciák és amerikaiak közt soká volt per és vitatás tárgya az itteni halászat jussa. - Örökös nedves köd borított, míg a Bankról lehaladtunk. Künn és benn sötétség, ázva minden köntös a köd nedvétől; minden ember kabinetjébe vonta magát, s ott boncolta az unalom óráit és napjait.

Augusztus 26-án leérkeztünk a Bankról, a tenger színe megint kék lett, s az idő is derültebb. Egy hónapja már, hogy elindultunk, s még szinte harmada hátra utunknak. Nincs oly neme a foglalatosságnak s társalkodásnak, nincs oly tárgya a gondolkodásnak, melyet ennyi hosszú napjai alatt el ne próbálna az elme. Kimeríti mindeniket végre, megszok minden tárgyat, s néha úgy tetszik, hogy önnön magát is egészen kimerítette. Augusztus 27-én egy csekélység az egész népségnek nagy örömet okozott: két kicsin madár soká szállongott árbocainkon: oly elfáradva voltak, hogy a matrózok hamar lefogták, Audubon úr hamar megismerte, hogy azok Sylvia aestivalisok, hasonlók a kanárihoz. Ezeknek szárazról kellett idetévedniek, s mely részvéttel voltunk irántok, csak azért, hogy szárazról jöttek! Szinte megfoghatatlan volt, hogy ily két gyenge állat miként képes kigyőzni oly hosszas repülést, mert a legközelebbi száraz is, Nova Scotia, tőlünk néhány száz mérföldre esett. Audubon úr felfogadta, hogy őket visszaviszi megint a szárazra, de fáradtság vagy természetjek elleni eledel miatt elhaltak nemsokára, s nem érhették meg a nekiek szánt örömet.

*

Három nap egymás után szüntelen a szél erében voltunk, s napjában majd másfélszáz mérföldet haladtunk. Augusztus 31-én már a Georges Bank irányába érkeztünk, de szelünk egyszerre megszűnt, s szinte egész nap egy helyt libegtünk.

*

„Már nem messze vagyunk” - ekként köszöntött kapitányunk szeptember 2-án reggel, s minden ember arcára öröm derült. Kezdettünk hajókat találni, s híreket kérdeztünk a szárazról. Az egész nap pakolódás és az útitársak búcsúzódása közt folyt. Ebédünk rendkívül víg volt, s mindenkinek előtte valamely kedves tárgyért, poharat kellett köszönteni. A kapitány szüntelen mérte a mappát, s számlálása szerint holnap reggel szárazt fogunk látni. Mivel a New York-i öböl lámpatornya (Light house) harminc mérföldre meglátszik sötétben, senki nem akart addig lefeküdni, míg e kedves jelt meg nem látta. Éjfél után a hajóorron álló őr felkiáltotta a „hurrát”, s az egész népség utána zengte.

Szeptember 3-án majdnem álom nélkül virradtunk fel, s utazásunknak 39. napján mely látás lepte meg szemeimet a reggellel! Megpillantottam a New York-i öblöt és Amerika partjait! Remegő érzés fogott el, s dobogott szívem. Ennyi szenvedésnek véget érni, ily messze reményt, ily hosszas és meleg vágyást teljesedve látni igen elborító öröm volt egyszerre! De ennyi kedves érzelmek cserélődései közt is egy sóhajtás, egy remegő sóhajtás költ fel lelkemben. A sóhajtásnak az a ritka neme, midőn elért reményink s boldogságink közepette egy sóhajtásunk egész imádságot s hosszú hálálkozást foglal magában. Az lengett fel lelkemből ezen sóhajtásban: ha vajon e szép hazában a szabadság, az elnyomott emberiség és jussok menedéke helyét valóban megtalálom-e? Ha ennek önmaga által hozott törvényei s intézetei teszik-e boldogabbá az embert? Vagy azok-e boldogabbak, kik az önkény parancsolatai hív teljesítésének dicsőségében találják boldogságokat?

Hatvan esztendeje már hogy Európának és az emberiségnek szemei Amerikára vannak függesztve. Miután elvekben és a csatapiacon századokon által harcolt az óvilágban a szabadság az elnyomatással, s ezer próbáiban is megcsalódott - megadta ugyan magát végre elfáradt kétség közt, de bágyadt keserűségében Amerikára fordította szemeit, azon népre fordította minden figyelmét, melyet, úgy látszik, a sors ama nevezetes kérdés elhatározására választott ki: „ha vajon az ember és emberi társaságok képesek-e vagy nem, hogy önnön megfontolások és szabad választások által jó és a népet boldogító igazgatást alapítsanak? Vagy ha az embernek rendeltetése tovább is és örökre az legyen-e, hogy politikai helyzetére nézve ezután is csak a történet, az erő és önkénytől függjön?”

Ily érzelmek cserélődtek lelkemben, míg a part felé közelgettünk. A magosra nyúló fák, virágos partok s szép mezei házak mind előttünk nyúltak el, s azok már amerikaiak. Az öbölszorosnál, majdnem a víz közepéből kél ki pompásan a Fort Lafayette nevű erősség, szemben azzal a Fort Richmond és a telegráphok. Beértünk az öbölbe, s mely felséges jelenet lepte meg szemeinket! Előttünk nyúlt a Hudson méltóságos vize, romános szigeteivel, partjaival, s előnkbe tűnt a kikötő sűrű árbocain túl New York városa. Nyolc órakor, Staten Island sziget előtt a quarantin-házaknál megállottunk. Csakhamar előnkbe jött csolnakon az orvos, végigtekintette az utazókat, ha nincs-e beteg. Egy fertály óra alatt megesett minden vizsgálat.

Mivel a tengerapadás azalatt éppen szembefordult, portékáinkot a Columbián hagyva, Bolivar nevű gőzhajót felvette kapitányunk, s azzal fél óra alatt New Yorkba érkeztünk, s már valóban szárazföldre, mégpedig szabad ország földjére léptünk ki. - Soha nem volnék képes rendbe szedni s számot adni érzéseimnek akkori állapotjáról. Lelkesedés és andalgás, gyermeki öröm és fellengés, s az érzelmeknek mindazon nemei, melyek az életen által egyenként is a legtisztább örömeinket szokták elévarázsolni, lebegtek lelkemben s váltogatták egymást.