XXVI

Mount Vernon - Virginiai státus - Washington sírja -
Kapitány Smith és Pocahontas története

Van egy szent hely Amerikában, hová minden polgár s minden idegen magos érzelmek közt vetélkedve siet. E szent hely - Mount Vernon, a nagy Washington György volt lakja és sírja helye. Mount Vernon Washington városától húsz mérföldre a virginiai státusban fekszik. Megbocsáthatlan lett volna e helyet nem látnunk. Az Essex gőzhajón a Potomac vizén le nehány óra múlva Alexandriában szálltunk ki, hol a columbiai disztriktus végződik.

A városon túl csakhamar a virginiai státusba értünk. Az erdők közt vivő utak rosszak, mert az utazók többnyire vízen mennek le, s csak azok választják ezen részt, kik Mount Vernont látni akarják. Hosszas kerengőzések után az erdőben elértünk egy fakerítést, mely belől már a Mount Vernon-i birtokhoz tartozik. A helynek egészen európai színe van; úgy látszik, az erdők már le voltak vágva, s a mostani csak utánnövés. Néhol csoport marhákot találtunk a kerítésen belől és kívül. Végre a sűrűség közt megláttuk egy halmon emelkedve az épületet. A kerítésbe bémenetelnél angolos kapusházak állnak, de romladozófélben. Szerecsen kapus bocsátott bé. Még majd fél órát kerengtünk a nagy parkban; néha meglátszott az épület, s más fordulattal megint eltűnt. A hely soványnak látszik lenni; néhol gabona és dohány míveltetik, másutt darab réteken marhák legelnek.

Az épület egy halmon fekszik gyönyörű kinézéssel a Potomacra. A ház egyemeletes, igen egyszerű, régi stílusú architektúra, körülte gazdasági épületek és szerecsen kalibák; de amint látszik, mindenikre egy idő ólta kevés gond fordítva. Hasonlít egy hajdon magát jól bírt, de már maradékaiban hanyatló magyar nemesnek pusztuló kúriájához. Washington Bushrod úr, unokája és egyetlen fiúmaradéka Washington Györgynek, e hely birtokosa, többnyire városon él, s kevés gonddal látszik lenni az épület iránt.

Az udvarra béléptünkkel szerecsenek ajánlották magokat a sírhoz elvezetni. A háztól nem messze egy oldalban cédrus- és cserefák közt alig észrevéve - ott nyugszik a nagy ember, a polgárhős egyszerű sírjában. A sírbolt a hegyoldalba van béásva; nem mély s nem is igen széles. Eleje téglafal egy közönséges ajtóval. Teteje buja fűvel bénőve, három cserefa megette, nehány cédrus és gledícsiák körülte, melyeknek agait a látogatók szent emlékül már annyira letördelték, hogy felírást kénteleníttetett tenni a birtokos, kímélnék meg e fákat egészeni megkopasztásoktól.

Állottam királyok és elhírelt emberek sírjaik előtt, bámultam igenis emlékeiket, de a tiszteletnek azon érzelmét, mely mint egy hirtelen borzadás meglepett e sír előtt, csak a Panthéon és Westminsterben éreztem. Végiglebbent lelkemen Amerikának sok szenvedése, sok küzdései, mostani dicső és boldog állapotja s az emberiségnek kivívott jussai, melyekben az ember, kinek porai előtt állunk, oly nagy szerepet játsza, s dobogni éreztem szívemet. [A bekezdés szövege változott a második kiadásban: Tisztelet érzelme lepett meg e sír előtt, s dobogni érzettem szívemet. Ha az ész hideg ítélgetései ne tartóztassanak, leborultam volna e sírhoz.]

Minden tiltás mellett is kevés jutalomért megengedte szerecsen vezetőnk, hogy a sír felül nehány cédruságat szaggassunk s gledícsiamagot szedjünk. A sírt már régen zárva tartják, mert a látogatók a külső koporsót egybefaragcsálták. Lafayette ittlétekor utoljára nyittatott meg. Az öreg egyedül ment bé barátja koporsójához, soká maradt ott, s zokogás közt hozhatták ki.

A kertben még nehány fordulatot tettünk. A virágházat leggazdagabb állapotban találtuk; rakva a legritkább tropikális növényekkel. Újra az udvarra jöttünk szemlélni az épületeket, melyek, mint mondják, egészen a nagy meghalt idejebeli módon állanak. Már estvéledett, s nem jutott időnk bejelenteni magunkat Bushrod Washington úrnál a szobákat is megnézni, melyet mindenkinek örömmel megenged. E szobákban a többek közt egy nevezetes különösség van. Midőn 1790-ben Párizsban a Bastille-t lerontották, Lafayette általküldötte Washingtonnak a Bastille kulcsát azon hozzáadással, hogy az „európai despotizmus utolsó kolcsát küldi”. A kulcs a levéllel együtt most is üveg alatt áll, ámbár a jövendölés nem tölt bé.

Isten hozzád, szent hely! Nyugodjanak békében poraid, nagy ember, kinek örökösen egyforma tisztaságú nevét, mindig a közjót s igazságot védő karakterét gyermekkorom ólta ábrándozó érzelmekkel tiszteltem. A Szentföldön vándorlóknak érzelmeivel térek vissza, hogy e búcsújárást sírodnál megtehettem. - Legyen még ez az utolsó, feletted hideg ész, az ábrándozásnak utolsó szent érzelgése, a tisztelt nagy ember emlékéért.

*

A virginiai státusban tett ezen rövid utunk eszembe juttatta, hogy ezen státus hajdoni egyik alapítója Magyarország történeteiben is jelessé tette magát. Eszembe jutott a hős, a lovagérzelmű, romános s annyi viszontagságokon keresztülment kapitány Smith, ki Székesfejérvárnál oly vitézül viselte magát, ki Erdélyt is kétszer utazta bé, s Báthori Zsigmond erdélyi nemességgel tisztelte meg. Midőn előszer Smithnek indus leány Pocahontas által történt romános megszabadítását olvastam, azon szcénát, mely a Capitolium rotondájában egy gyönyörű márvány basreliefben ábrázoltatik, azt is találtam életében: hogy ő Magyarországon Régálnál vitézül viselte magát, s megint másutt, hogy erdélyi nemességet kapott. A Régál szó soká gyötrött, míg ráakadtam, hogy az Alba Regalis (Székesfejérvár), később rátaláltam életének némely kivonataira (The New England Magazine. Boston, 1831. - és Lectures on American Literature [Előadások az amerikai irodalomról] by Samuel Knapp. Boston, 1831.), abban a magyar hazáról is 1500 végén és 1600 elejéről nehány érdeklő történetek fordulnak elő, és Smithnek az indus leánnyali azon szomorú, romános története, mely Amerikában mint históriai nevezetesség igen ismeretes.

Smith Angliában született 1578 körül. Gyermek- és fiatalkorából igen érdekes történetek fordulnak elé. De életéből csak nehány vonást hozok fel, melyek a magyar hazában mentek véghez. A tengereken s Európa részeiben tett utazásai után végre Nápolyba vetődött, onnan Albánián és Dalmácián által Grätzbe jött. Itt megismerkedett báró Kiesellel, s ausztriai szolgálatba lépett. Kolumbachnál oly jól viselte magát a török ellen, hogy ezredes Meldrich őtet lovaskapitánnyá nevezte ki. A német császár éppen akkor Ferdinánd főherceg és herceg Morcoeur vezérlésök alatt harmincezer embert szállított Magyarországra, hogy a hatvan év ólta török kéz alatt lévő Székesfejérvárt visszafoglalja. Smith is jött a táborral, hosszas ostrom után gróf Roszwurm rohanás által támadta meg Székesfejérvárt, s a basát elfogta. De ezalatt Muhamed hatvanezret küldött Hasszán basa alatt a székesfejérváriak segedelmökre. Megütközött a két tábor, s egyórai harc után megszaladt Hasszán basa. A törökök hatezeret, kilenc ágyút s a budai basát vesztették; de a keresztyénekből is sok elhullott, Meldrich ezrede majd egészen elveszett, Smith is megsebesíttetett.

A tél békövetkezvén, az ellenfelek szembe, helyt táboroztak sáncaik közt. A vesztegelés unalmai alatt egyik híres török bajnok, Tur basa a keresztyén táborból a legvitézebbet kardra hívta az asszonyok mulattatására. Örömmel fogadtatott a kihívás, s több magyar és német vitézek ajánlkoztak. Sorsvonás által határoztatott el a vívó, s a sors Smithre esett kiállani a pályára. Székesfejérvár falait nézők lepték el. Tündöklő fegyverében jött ki a dölfös Tur basa a várból, sisakját arany és ezüst ékesítették. Pompás paripáját két janicsár vezette, lándzsáját egy harmadik vitte előtte. Smith egyszerű nyájassággal köszöntötte Tur basát. Megharsant a trombita, s a két bajnok sodrószélként rohant egymás ellen. Smith oly ügyesen irányozta lándzsáját, hogy ellenjének sisakján keresztül agyvelejébe futott, leugrott paripájáról, elszelte a török fejét, s vezérének nyújtotta az örvendező nép lármája közt. Látván e megszégyenítést Grualgó basa, Tur basának barátja, kihívta másnapra Smithet, s ő azt elfogadta. Újra megjelentek a vívópályán, első egyberohanáskor mindenik lándzsája eltört, de Grualgó is lezuhant a lováról. Ennek is levágta fejét Smith, s drága fringiai kardjával együtt vezérének ajándékozta.

Ekkor már Smith tartotta illendőnek, hogy a keresztyének becsületéért ő is törököt hívjon ki. Bonny Mulgro jelentette magát. A határozott órán megjelentek a sorompónál temérdek nép jelenlétében. Elébb pisztollyal lőttek, de mindenik elhibázván, nehéz bárdjokkal rohantak egymásnak. Mulgro oly vitézül forgatta a magáét, hogy Smithét csakhamar kicsapta, de Smith hirtelen kirántva kardját, agyonvágta Mulgrót, s fejével és fegyverével tért vissza a táborba. A vezér megölelte Smitht, drága paripával és karddal ajándékozá meg; Meldrich majorrá nevezte ki, az erdélyi fejedelem, Zsigmond pedig 500 arannyal, képével s nemességgel tisztelte meg. Nemesi címerén pajzs és három török fő képeztetik s körülte ezen felírás: Vincere est vivere. [Győzni annyi mint élni.]

Végre megvették Fejérvárt 1601-ben, a törökök mind kardra hányattak, s fejök a sáncokon karóba üttetett, mivel hajdan ők is szinte így cselekedtek a magyarokkal. Hasonló szerencsével visszanyerték Váradot és Solymost. Innen Smith Meldrich osztályával Moldovába ment, a tatár khám és Jerémiás basa ellen. Az itteni ütközetben Smith megsebesedett, vére annyira elfolyt, hogy a holtak közt négykézláb mászva találták. Ruhájáról ráismertek, s mint rabszolgát Konstantinápolyba hurcolták.

A törökök és tatárok közötti fogságát hosszasan és érdekesen írja le Smith. A tatár fogságból Karignav felé Erdélybe utazott, hol ismerőseitől igen szívesen fogadtatott: „Ekkor Erdély - úgymond Smith - a tatárok sokszori pusztítása miatt igen el volt pusztulva, népe felettébb megkevesedett; háromnapi földre sem lehet öt-hat házat találni, melyeket fából építenek, gerendát keresztbe rakva, deszkával fedik, faszegekkel szegzik, mert vasszegről nem is tudnak. Némely városaik falai egymásba rakott törzsökből készültek, hármas sorral, hézagjaik kővel és földdel betöltve; elég erősek, de könnyen gyúlhatók. E kerítést mély árokkal veszik körül. Némely sáncokon ágyúk is találtatnak. Őrzőseregeik nyíllal, karddal és puskával fegyverkeznek.”

Egy ideig Erdélyben tartózkodott barátjainál, innen Magyarországon által Lipsiába utazott, hol Zsigmond erdélyi fejedelemmel s Meldrich gróffal véletlenül találkozott. Onnan Angliába ment.

Smithnek nevezetesebb s az Amerika történeteivel egybekötött időszaka itt kezdődik. Azon időben kezdettek az angolok számosabb gyarmatokat áttelepíteni Amerikába. 1600 elején még csak a massachusettsi státusban voltak nevezetesebb telepedések, Virginia egészen erdő volt, s csak a Jakab vize mentén lakott nehány telepedő Jamestownban, de ezeket is az indusok gyakran pusztították. Végre az angol igazgatás azon módot találta fel, hogy hadihajókat, s katonaságot küldjön által a telepedők oltalmazására az indusok ellen. Virginiát fő pontul választotta ki megnépesíteni, s a telepedők oltalmára 1608-ban általküldött hajókat és katonaságot Smithre bízta az igazgatás.

Smith megszállott hajóival Jamestown előtt. Akkor az egész környéket csoktau indusok bírták Powhatan hatalmas fejedelem igazgatása alatt. Smith gyakori kiütéseket tett az indusok ellen kisebb s nagyobb szerencsével, de egyik ütközetben nehányadmagával elfogattatott, s csak különös ügyessége által menekedett meg. Végre mindenik fél megunván az egymást zaklatást, békére léptek, de az angolok megint megszegték a pontokat, s újabb háborúba keveredtek, melyben Smith másodszor fogatott el. Most már lehetetlen volt menekednie, s bizonyosnak hitte halálát. De a fejedelem leánya, a szép Pocahontas szíve megesett a rabon, s szenvedéseit minden módon könnyítette. Az indus haditanács meghatározta, hogy Smitht kövekkel verjék agyon, Pocahontas mindent elkövetett a megkedvelt Smithért, de már vitték halálra, már készen állottak agyonverni, azonban Pocahontas ráborult a földön elnyújtóztatott rabra, átölelte testét, hogy vele együtt verjék agyon, ha neki meg nem engednek. Éppen ezen szcéna van ábrázolva a capitoliumi basreliefen! Powhatan és a hadi tanács szíve megesett az érzékeny jeleneten, s Smith szabadon bocsáttatott bizonyos nehéz feltételek alatt, s hogy Powhatannak meghatározott számú fegyvereket s puskaport adjon.

Hazatért most Smith Jamestownba - s az ideig tartott béke alatt szabadon láthatta az egészen szerelemmé vált Pocahontast. A béke megint nem soká tartott, s hosszas titkos tanácskozás után meghatározták az indusok a fejérek végképpeni kiirtását. Az elintézet szerint éjjel kellett meglepni őket, elébb a hajós osztályt embereivel együtt felégetni, s azután a száraziakat pusztítani el. Pocahontas megtudta az egybeesküvést, bizonyosnak látta kedveltje vesztét, s még egy nagy próbára vetette magát. Sűrű erdők s veszedelmek közt hatott le egy szélvészes éjen Jamestownig. Meglátta a Smith hajóját a víz közepén, háborgó hullámokban hánykódtatta a szél a vizet, de az ábrándozó szerelem nem látott veszélyt, beugrott a leány a vízbe, szerencsésen elérte a hajósosztályt és Smitht, s tudtára adván neki az egybeesküvést, másodszor mentette meg a bizonyos haláltól.

Smith hálája határtalan volt Pocahontas iránt, s ennek naponként gyúlongóbb szerelme. Azt hitte Pocahontas, azt hitte atyja és az indusok, hogy Smith hitvesének fogja venni Pocahontast, s ezen hiedelemnek köszönhette a fejérek gyarmatja a tartósabb békét, de Smith házas volt Angliában, mit Pocahontas nem tudott. Azonban Smith visszahívatott Angliába. Ily bajos helyzetében, a szerelem érzelmei közt küszködvén, s a dolog megtudásával a gyarmat veszedelmeztetését is féltvén, azt határozták, hogy Smithnek hirtelen történt halálát hirdessék.

Smith titkon visszatért Angliába. Pocahontas bánatja soka győzhetlen volt, s emiatt bizonyos andalgó betegség nemében sínlődött a meghaltnak hitt kedvesén.

Smitht kapitányt Rolf váltotta fel a hajósosztálynál, egy sok tulajdonokkal bíró férfiú. A Pocahontas története nagyon érdekelte őtet. Hosszasabb idei ottmulatása után ismeretségök szerelemmé vált, s Rolf hitvesének vette Pocahontast. Később Rolf is hazahívattatván, Pocahontas követte őtet Angliába. Egykor a London utcáin történetesen találkozott Pocahontas Smith-szel, első szerelmének imádottjával, a soká siratott, meghaltnak hitt kedvessel, s e hirtelen meglepetés miatt annyira elvesztette eszméletét, hogy soha többé szomorgó andalgásából ki nem gyógyult. Rolf vissza akart vele költözni Amerikába, ha talán az ottani levegő enyhítené betegségét - de az óceáni út alatt meghalt.

A szerencsétlen Pocahontasnak Rolffali házasságából egy fia maradott, ki Amerikába telepedett, s két leánymaradékot hagyott. E két leány maradéki a Virginiában most nevezetes Randolph és Robinson szélesen elterjedt nemzetségek. Ezen érdeklő történet emlékére a Randolph és Robinson nemzetségekben az idősebb fiú máig is mindig Powhatan, az idősebb leány pedig Pocahontas melléknevet visel.