XXIX
Visszatérés New Yorkba - Albany hajó - Az óceánra szállás -
Orkánok és veszedelmek az óceánon - Partra szállás Havre de Grace-ban
Philadelphiából Trenton gőzhajón a
Delaware-on le egészen Trentonig haladtunk, hol a New Jersey státusban megint
szárazra léptünk. A parton mindig számos szekér áll készen a továbbhaladni
kívánó utazók számára. A New Jersey státus ezen részében csak Trenton és New
Brunswickben állapodtunk meg, honnan a Swan gőzhajón Rariton és Long
Island-i öblökön fel megint New Yorkba érkeztünk, miután inneni kiindulásunk
ólta 2450 mérföldet utaztunk meg szárazon és vízen.
Egy ideig úgy volt szándékunk, hogy a
telet a déli státusokban s a tropikusok alatt Nyugot-Indiai szigetekben
töltsük, s tavasszal induljunk vissza New Orleansból. De az Európából s
hazánkból is nagyítva érkezett újsági hírek siettették visszaindulásunkat. A
kikötőben éppen akkor készült egy új hajó a legelső útját tenni meg
Havre de Grace-ba. Az új épület nagyon vonzott. Híres mester által már három év
ólta építésben, híres kapitány Hawkins úr kormánya alatt, ki huszonkét
esztendő ólta járja az óceánt, ráhatároztuk magunkat helyeket bérelni ki.
Belsője még akkor készült a legújabb ízlés szerint. Bútorai, falazatja
mind mahagóni és fejér juharból. A kabinétok oly kényelmesen építve, hogy
minden utazó külön lakhatik és hálhat.
Azon napok alatt, míg hajónk belsője
készült, s terhét rakták, nehány fordulatot tettünk a vidékben. Egyik nap
Singsingbe mentünk fel, melyet elmentünkben nem nézhettünk volt meg. Megint
máskor a New Jersey státusban tettünk fordulatot, megnézni Newarkban a Morris
Canalist és a hajóknak hegyre vontatását. New Yorkban mindinkább nevekedtek
ismeretségeink. Banquier de Rahm úr ebédjén megismerkedtünk generál
Santanderrel, a columbiai volt vice-praesidenssel, ki most tért vissza
számkivetéséből. Santander bűnösnek találtatott volt a Bolivar élete
elleni egybeesküvésben, s halálra ítéltetett, de Bolivar az ítéletet
számkivetésre változtatta. Azóta Santander Franciaországban töltötte idejét.
Meghalván Bolivár, hazafiai megint visszahívták. Vele voltak Acosta és Gonzales
urak is.
*
Megkeresztelték végre új hajónkat
Albanynak, s eljött az indulás napja. Midőn azon partokra kiszálltunk,
honnan most indulnunk kell, bámulás és öröm s a remény ezer szép derengései
közt léptünk ki. Reményeinket gazdagon megjutalmazta e rövid idő, s
életünknek új szép időszakát derítette fel. Akkor az ábrándozásnak minden
örömeivel léptem ki, s most határtalan tisztelettel, de a bánat érzelmeivel is
hagyom el e hazát, a bánatnak azon érzelmeivel, mint midőn egy becsült és
szeretett társunktól kell válnunk bizonytalan hosszú időre s talán örökre.
A Hudson közepén állott a szép Albany
lebegő zászlóival, vasmacskákon. Készen várt a Rufus King gőzhajó
odaszállítani minket. Még egyszer búcsút vettünk a partig kísért némely
ismerőseinktől, s november 23-án bészálltunk a Rufus Kingbe, mely egy
fertályóra alatt általszállított az Albanyra. Míg a vasmacskákat húzták fel, új
szállásunkba telepedtünk, s ámbár azt mindenekben igen kényelmünkre találtuk,
de aggodalmunkat mégsem titkolhattuk el, hogy az esztendőnek
legkedvetlenebb részében, jóembereink javaslata ellenére is, s egészen új
hajóval mertünk próbálni.
A szél nem volt kedvező, s az
öbölből Rufus King vontatta ki hajónkat. Egy párizsi és két lyoni
kereskedő egy megkérgesült vén carlista és egy philadelphiai ifjú voltak
útitársaink. Az egyik lyoni kereskedő hozta magával amerikai ifjú
feleségét is. A vén carlista a júliusi revolúció után odahagyta volt
Franciaországot, s itt is unalmára lévén az igen nagy szabadság, tért most újra
hazájába. Kabinéti utazókul öszvesen csak tízen voltunk, s a steerage-en senki
sem. A kapitány, altisztek, cselédek és matrózokkal együtt harmincketten. Az
Amerikába általmenő hajók közönségesen tömvék utazókkal, visszajövet alig
van egynehány. Az Albany 550 tonnás, s szinte szerfelett volt terhelve
gyapottal és hamuzsírral.
*
Staten Islandtól Rufus King visszatért, s
vitorláinkat felhúzván délután Sandy Hookhoz értünk. Kezdett már a víz
kékelleni, s jele volt, hogy a nagy tengert elértük, s túl vagyunk a
veszedelmes helyeken. Pilotunk is visszatért, s általa az utolsó amerikai
embertől váltunk meg. Haladtunk már bé a nagy tengerbe, s haladtunk mind
tovább az Amerika partjaitól is, de szemeim oda voltak láncolva a még
kékellő hegyekre. Bágyasztó fájdalom és homályos bánat borongott
lelkemben. Búsongó érzelgések közt s gyermeki elérzékenyedéssel mondogattam
magamban istenhozzádot a szép hazának, s szemeim el nem szakadhattak róla. Már
alig kékellettek némely hegyek. Isten hozzád tehát még egyszer, dicső
haza! Légy az emberiség jussainak örökös védője s menedéke! Állj te
örökösen ijesztő példányul a despoták lelke előtt! Állj te örökösen
buzdító példányul az elnyomatottak lelke előtt!
*
Szelünk híves volt, de kedvező. 24-én
már a 29. szélesség grádusába haladtunk le. Kormányunkat mind délnek tartottuk,
hogy a mexikói ár (Gulf stream) közepébe érve annál sebesebben haladhassunk.
26-án a 38. szélességbe értünk, mind kedvező széllel. Déltájban hirtelen
megváltozott a levegő. A legkedvesebb nyári szellő lengedezett, s
örömmel sétáltunk fenn. De kapitányunk arcája komorodott; aggódva tekingetett
körül, s a vitorlákat óránként húzatta egybe. Estvére keményedni s hűlni
kezdett a nyári szellő, s még inkább megzavarta örömünket annak megtudása,
hogy a Mexikói-öbölből az árral felsodródó ezen meleg szellő bizonyos
orkánt szokott maga után hozni.
27-én reggel annyira keményedett a szél,
hogy csak két vitorla maradhatott fenn. Aggodalom közt tekingettünk ki. Ebédünk
kedvetlen volt; kínlódva önmagunkkal, hogy ülésünkből el ne bukjunk, s
kínlódva minden falattal, hogy az asztalon megtarthassuk. Minden minutában
nevekedett a hánykódás; irtózatos szél süvöltött jeges záporral keveredve. Négy
órakor nagy kínnal minden vitorlát egybevontak; az árbocok kopacon maradtak; a
tenger színe hasonlított egy havasi sziklás vidékhez. Midőn egy ily
sziklához hasonló hullám hosszában dőlhetett a hajóra, mint egy ágyú
durranása, oly roppanások történtek az oldalán, s egyszerre zúgó patakok lettek
az ormon. Sötétüléssel nevekedtek a hullámok, s nevekedett aggodalmunk is. Fenn
a kapitány s matrózok borzasztó kiabálásai hallatszottak. Hét órakor már
lehetetlen volt a kormányt az egyenes útnak tartani, s a hajót szélnek
bocsátották. Minden ember letakarodott valamely szegletben megvonni magát, csak
a kapitány maradt fenn két matrózzal a lehetőségig úgy manőverezni a
hajót, hogy mindig hátuljával álljon a szélnek, s a hullámok ne dőljenek
egész erővel oldalának.
Vitték már a hullámok kényök szerint
hajónkat, de ki tudja, mely vidékeken. Béjött néha a kapitány ruhát
változtatni, de oly sietőleg hányta le vizes köntösét, s változtatott
mást, s oly aggodalmas vonásokkal haladott megint fel, hogy senki nem mert
kérdezősködni. Ily állapotban maradtunk éjfél utánig, különböző
szegletekbe elvonulva, szünteleni fogantozások közt. A hajó minden süllyedtével
süllyedni véltem magamat, s ezer formátumokban láttam a halált. Egy és két óra
közt szűnt valamit a hánykódás, el voltunk bágyadva, s lefeküdtünk.
Rebbedező szendergés közt virradtunk fel, s úgy tetszett, mint a múlt
éjjel egy hosszú, kínos élet lett volna.
28-án egész nap vitorla nélkül haladtunk,
s 29-én és 30-án is ritkán volt egy-két óra, hogy valamely vitorlát ki lehetett
volna bocsátani. December elsőjén a 40. szélességbe értünk. Megint jeges
záporok értek el, s szakadatlan tartó zivatarok hánykódtatták a hajót. Ily
kedvetlen helyzetünkben azon nagy szerencsénk volt, hogy a szél többnyire
egyenes utunkba hajtotta a hajót.
December 5-én felérkeztünk a 45° 50’
szélességbe. Déltájban az egész láthatárt hirtelen fekete homály borította el.
Dörgés és sűrű villámlás jelentette az új orkán közeledését.
Aggodalmas sietséggel vonták egybe a nehány fenn lévő vitorlákat. Ködös
eső s jégdara közt nevekedett a zúgás, s újra nevekedett a hánykódás.
Ebédünk szomorú volt, s siettünk fel az ablakokhoz. Leírhatlanul dühödtek az
elementumok; mély mormolás hallatszott künn; sűrű fekete homály közt
csavargott a zápor, s irtóztatólag hánykódott a hajó, mintha sodorták volna.
Óránként nevekedett a vihar, s újra elbocsátották a hajót. Remegéssel vártuk az
estét s az éjszakát. Aggodalom közt számláltuk a minutákat, s minden minutában
nyitva látszott sírunk.
Ily állapotban tölt el estvénk, s
értük el az éjfélt is az álmatlanság, éhség és aggódás miatt elbágyadva testben
és lélekben - e helyhezetben arról győződtem meg, hogy a filozófiának
minden ereje csak addig tart, míg a lélek el nem fárad, s ez is éppen úgy alája
van vetve a gyarlóságoknak elbágyadtával, mint a testnek akármely tagja. Éjfél
után szűnni látszott a hánykódás, s lenyugodtunk szenderedni, de három óra
tájban újra oly erővel költ fel az orkán, s oly hullámok csapkodódtak be a
hajó ormára, hogy a felső ajtót bedőjtötték, s a grádicson le ömlött
bé a víz a kabinétekbe. Felugortam portékáinkat a víz elől menteni, s a
veszedelemnek ezen formátuma annyira elkeserített, hogy ezen pillanatban úgy
tetszett, mintha óhajtanám, hogy mindezeknek akármiként, ha lesüllyedésünkkel
is - bár egyszer már vége lenne.
Reggelre egészen megszűnt a
szél, s a hosszas szenvedés után az egész népség soká tartó mély álomba merült.
Délre a legszebb idő tett, s nyolc napi tökéletes elzárkózás után mely
öröm volt megint az eget látni, s a friss levegőn lehetni. Tréfálva
beszéltük szenvedéseinket, de fájdalmas volt mégis e tréfának visszaemlékezete.
Ebédünk víg volt, s Miklós poharát ittuk egy erdélyi tisztelt barátunkért. 8-án
és 9-én kedvező széllel az Azoresek felett messze haladtunk. Egész nap az
ormon fenn lehettünk oly érzelmek közt, mint midőn halálos betegség után
először lép friss levegőre az ember. 10-én soká szélszünetünk volt. A
víz kékellő színe változni kezdett, s próbáltunk mérni. A tengerméréshez
készülődés valamely innepélyes szcénához hasonlít. Lebocsátottuk az ónat,
s még 95 ölre haladt le, végén apró csigadarabokat hozott fel.
Virradólag újra fekete homályba
borult az ég, s egész nap zúgott a vihar felettünk, de már itt csak 50-60 öles
lévén a mélység, a hullámok nem oly borzasztóak, mint az óceánon.
14-én délután megláttuk
Franciaország partjait. Estvefelé a havre-i sziklákhoz közelgettünk, s
zászlónkkal jelt adtunk a hegyen álló telegráfnak, hogy pilotot küldjön. De
azonnal megfordultunk, nehogy az éj a parthoz közel érjen. Egész estve s egész
éjfél utánig csavarogtunk a part körül, nem merve közelgetni a lámpástornyok
felé. Végre észrevették a matrózok a pilot világát, s mi is lámpást hoztunk
fel. Közelgett a világosság, lenyújtották a kötelet, s a pilot felmászott
hajónkba. Másnap még egész délig kerengtünk a kikötő körül, míg osztán a
dagadással estvére Európában, Havre de Grace-ban szárazra léptünk.
.oOo.
|