Fejezet

  1 2 |            szerény háziboldogságot. Erzsébet meghalt; s a szív, melyben
  2 2 |       összeköti, nem szakítja szét, Erzsébet boldog lehetne-e isten mennyországában,
  3 2 |           vala Erzsi is (kivel mint Erzsébet asszonnyal nemsokára megismerkedünk),
  4 2 |            kifeledve a számolásból, Erzsébet katolika volt. Jónásunk
  5 2 |        szerénnyé vált kívánataiban. Erzsébet vele egy házban lakott,
  6 2 |            De mit vala tennie? hisz Erzsébet legalább boldognak érzé
  7 2 |      nemsokára megismerkedünk; hogy Erzsébet asszony egy idõ óta jóval
  8 2 |   fölszólalt, ugyanazok maradtak, s Erzsébet asszonynak igaza volt, ha
  9 4 |        mielõtt önházába ereszteték?~Erzsébet mondá, hogy csak leánya
 10 4 |          Azt gondolám én is - szóla Erzsébet kezét szorítva -, s áteresztém
 11 4 |     köszönhetek - tevé hozzá kezeit Erzsébet felé terjesztve.~- Igen,
 12 5 |           legázolva Vilma rózsáit s Erzsébet asszony szép nagyfejû káposztáját,
 13 5 |            ajtóhoz, midõn egyszerre Erzsébet asszony álla elõtte, s gyöngéd
 14 5 |            egész sereget megállítá.~Erzsébet jó s szelíd teremtés volt,
 15 5 |              s e pont el vala érve.~Erzsébet az eddig történtekrõl nem
 16 5 |       tudjuk, Violáné betegágyához, Erzsébet ágyába vonult, hol hamar
 17 5 |         akará cselekvése módját.~De Erzsébet, zavarodását észrevéve s
 18 5 |        volna a többiektõl különbözõ Erzsébet, miként kívánhatnók, hogy
 19 5 |       elõtte.~- Elöljáróm! - kiálta Erzsébet - zsiványok, latrok elöljárója
 20 5 |            adjatok, botot! - kiálta Erzsébet dühösen, s fölemelve férje
 21 10|             másik a konyhába nyílt, Erzsébet asszony s leánya laktak.
 22 10| tisztújítási tanácskozás tartatott. Erzsébet asszony Vándoryval, ki e
 23 10|          ezzel megelégszik.~Azalatt Erzsébet asszony s a tiszteletes,
 24 10|           jegyzõ csendes házát, hol Erzsébet mindent vacsorához készíte.~ ~
 25 14|       falusi olvasónõim képzelhetik Erzsébet asszonyom nehéz gondjait,
 26 14|      mosolygó arccal tehesse ezt.~S Erzsébet örült Ákos látogatásának.
 27 14|      teremtéseket. Így gondolkozott Erzsébet, midõn a szobából, hol Vilmával
 28 14|  valahányszor szerelme Vándory vagy Erzsébet által szóba hozatott, neje
 29 14|            földön boldoggá tesz? És Erzsébet visszagondolván elmúlt életére,
 30 14|     észrevenné haladásukat.~Nem úgy Erzsébet, ki lényegesebb foglalatosságai
 31 14|                annak én vagyok oka.~Erzsébet, ki leánya halvány arcán
 32 14|             órák valának, mik alatt Erzsébet s leánya a lépteket számolák,
 33 14|        szólt köszöntését viszonozva Erzsébet, míg Vilma, alig nyomhatva
 34 14|        indulhatott el jókor - szólt Erzsébet vigasztalólag -, és azután
 35 14|         kend ily bolondokat - szólt Erzsébet, alig rejthetve örömét,
 36 14|         korában, sokat helyrehoz, s Erzsébet asszonyomnak is minden oka
 37 14|           most a jó fûtött szobában Erzsébet párolgó tálai elõtt az otthonosság
 38 14|          darabot e tortából - szólt Erzsébet, midõn Ákos minden jóakarata
 39 14|        melyet számomra találhatnak?~Erzsébet megzavarodott, de a tekintetben,
 40 14|         fiam, ha úgy akarja - szólt Erzsébet, s szemében könnyek ragyogtak -,
 41 14|    valóságos gyermek? - szólt végre Erzsébet szemeit törülve - sírok
 42 14|            Nem, Ákosom, nem - szóla Erzsébet nyugodtan -, én önt becsülöm,
 43 14|            ki nem fogják elégíteni.~Erzsébet örült Ákos vagyonának, boldognak
 44 14|  kívánatainkat? De e gondolat, mely Erzsébet fején átvonult, nem állhata
 45 14|            Ákosom, elhiszem - szólt Erzsébet -, de Jónásom! Nem ismeri
 46 14|          barátom, az sem - viszonzá Erzsébet. - Jónás nem szeretett e
 47 14|         hogy megegyezéséért jótáll.~Erzsébet végre megnyugodott. Ákos
 48 14|        érintkezésbe jõni nem fog, s Erzsébet, ki magának az egész ház
 49 14|    halkabban, midõn észrevevé, hogy Erzsébet azalatt boldog gondolatai
 50 14|         karjai közül, fölsikoltott, Erzsébet fölugrott székérõl, Ákos
 51 14|         gyõzõdve, hogy a bennszólók Erzsébet s Vándory, s minél inkább
 52 14|             melyre Ákos földre dõl.~Erzsébet s Vilma, kik a mellékszobából
 53 16|           de a lopás, melynek kárát Erzsébet megítélni nem tudá; Vilma
 54 16|         kissé elszunnyadott; s maga Erzsébet asszony valamivel bátrabban
 55 16|  elterjedett a többiekre is, s maga Erzsébet is, ki hosszú házassága
 56 16|      megnyugodott.~- Alszik - szólt Erzsébet, midõn a mellékszobából
 57 16|                Nyugtassa meg magát, Erzsébet asszonyom - szólt, kezét
 58 16|           nem fogadtam szavát! - És Erzsébet zokogott fájdalmában.~-
 59 16|            Oh, a Rétyek! - viszonzá Erzsébet sírva.~- A Rétyek? Erzsébet
 60 16|         Erzsébet sírva.~- A Rétyek? Erzsébet asszonyom õket rosszabbaknak
 61 16|            S ha meggondolom - szólt Erzsébet, szemeit törülve, keserû
 62 16|           egy asszonyi hang, melyre Erzsébet ijedve, Vándory nyugodtan
 63 16|             s az ajtó mellett állva Erzsébet végszavait hallá.~- Viola
 64 16|            szavai e pillanatban még Erzsébet felett is gyakoroltak.~-
 65 16|          Szép tõled, Zsuzsi - mondá Erzsébet meghatva -, hogy férjedet
 66 16|        arcain e szavaknál átvonult, Erzsébet maga megbánta, hogy kimondá.
 67 16|           tudna szeretni.~Vándory s Erzsébet meghatva hallgatának, Liptákné
 68 16|             Szegény asszony - szólt Erzsébet, szemeit törülve.~- Oh,
 69 16|            nem ereszthetlek - szólt Erzsébet felkelve.~- Ne féljen, nemzetes
 70 16|         Szegény asszony - sóhajtott Erzsébet szomorúan utána nézve, mintegy
 71 16|               Ki tudja! - válaszolt Erzsébet sóhajtva - az asszonyi szív
 72 16|        ellen fordul. Oh, higgye el, Erzsébet asszonyom, azt, ki így szeretett,
 73 16|     rabolták ki - válaszolt remegve Erzsébet -, a többi...~- Ládámat?
 74 16|           rajtam nem segít senki. - Erzsébet s Vándory mindent elmondva,
 75 16|              ne beszélj így - szóla Erzsébet férje kezét megragadva -,
 76 16|        kérdé, mi történt leányával.~Erzsébet elhalványult, s hallgatott.~-
 77 16|       elhalványult, s hallgatott.~- Erzsébet! - kérdé még egyszer, reá
 78 16|              mi történt leányommal?~Erzsébet eliszonyodva Tengelyi arcának
 79 16|           leányom megbecstelenítve!~Erzsébet sírt, Vándory mindent, mi
 80 16|            valamit szólni ellene? - Erzsébet halkan ismétlé e szavakat.~-
 81 16|         tevéd tulajdon gyermekedet.~Erzsébet sírt.~- Sírj, sírj, míg
 82 16|         szólt a székhez támaszkodva Erzsébet -, ha szeretsz, ha valaha
 83 26|           örömeit lakói felett... s Erzsébet, férje meleg kézszorításából
 84 27|       kocogott, s a szobába lépett. Erzsébet és Vilma, kik egymás mellett
 85 27|            tárgyak körül forgott, s Erzsébet már hinni kezdé, hogy az
 86 27|          tartózkodás nélkül.~- Édes Erzsébet asszonyom - folytatá az
 87 27|             ám szóljon! - válaszolt Erzsébet, ki felindulását, midõn
 88 27|           megvetõ tekintetet vetett Erzsébet -, hagyjunk fel e haszontalanságokkal.
 89 27|            hogy úgy legyen! - mondá Erzsébet sóhajtva - és bármennyi
 90 27|            Semmi háladatosság, édes Erzsébet asszonyom - szóla nekimelegülve
 91 27|              most alkalmam van reá.~Erzsébet nem gyõzé bámulni a szívességet,
 92 27|        éppen az által tétetett, kit Erzsébet minden férje ellen mozgásba
 93 27|              Úgy tartom - válaszolt Erzsébet, ki elvégre mégis megsokallá
 94 27|      lehetõség, melyet felállított, Erzsébet által nem tartatik annyira
 95 27|             a legbolondabbnak, édes Erzsébet asszonyom, ha miután annyi
 96 27|            hogy úgy legyen! - mondá Erzsébet - részünkrõl mindig a legnagyobb
 97 27|        vágott szavába az ügyvéd, ki Erzsébet célzását megérté -, ne szóljon
 98 27|       oklevél?~- Semmi! - sóhajtott Erzsébet - férjem, rendes ember létére,
 99 27|      bosszulja meg ez ártatlanokon!~Erzsébet gyûlölte s megveté Macskaházyt;
100 27|        függne!... Higgye el, kedves Erzsébet asszonyom, csak tudnám,
101 27|             csak gondolja meg, édes Erzsébet asszonyom maga. Minden,
102 27|           kérdezé ismét szárazabban Erzsébet - ha nemességünk visszanyerésére
103 27|     mosolyogva tovább szólt. - Édes Erzsébet asszonyom, Magyarországban
104 27|    irományokra.~- Nem értem - mondá Erzsébet.~- Pedig igen természetes -
105 27|           ha alispán fiához megy? - Erzsébet szólni akart, az ügyvéd
106 27|         való szerelmet, lássa, édes Erzsébet asszonyom - szólt az ügyész,
107 27|         Ákos kivételt képez - mondá Erzsébet, ki beszéd között, mint
108 27|        hinni valamennyien... s noha Erzsébet Macskaházy egész aljasságát
109 27|          tud semmi rosszat? - kérdé Erzsébet mindig élénkebben.~- Rosszat?
110 27|              Mi rossz?! - válaszolt Erzsébet, ki hevében egészen elfelejté,
111 27|     halkabban -, én ismernék egyet.~Erzsébet bámulva néze reá.~- Igen,
112 27|            néze reá.~- Igen, kedves Erzsébet asszonyom - folytatá Macskaházy
113 27|       méltányolni. Én magam, kedves Erzsébet asszonyom - tevé hozzá,
114 27|  meglepetéssel hallgatott el, midõn Erzsébet, egyszerre felugorva székérõl,
115 27|           többé határokat... s maga Erzsébet megijedt, midõn férjének
116 29|         beszélgetés közt ült együtt Erzsébet szobájában, míg Tengelyi
117 29|            határozva magát; s midõn Erzsébet a szobába jött, hogy õt
118 29|            senki mit sem tudott. Ha Erzsébet, vagy más valaki, a mellékszobában
119 29|           többi lakói is felkeltek. Erzsébet Vilmával sietve felöltöztek,
120 31|        rosszabb alakban tûntek fel. Erzsébet szilárdan ragaszkodva nemesi
121 31|      szenvedélyes keservet, mellyel Erzsébet férje nyakába borult, közönyösen
122 31|           láttam soha!... Szólj te, Erzsébet - mondá nejéhez fordulva -,
123 31|             Viola valaha házunkban?~Erzsébet, ki mint Tengelyi maga,
124 31|           az én leányomat?! - szólt Erzsébet szenvedéllyel - abból ugyan
125 31|             kedves Jónásom? - kérdé Erzsébet, bámulva férjét.~- Mondom,
126 31|             titkolt semmit elõttem.~Erzsébet kiment, s rövid idõ múlva
127 31|            Mi vele megyünk! - mondá Erzsébet könnyekre fakadva - én férjemet
128 31|          egy ideig magamra hagytok.~Erzsébet még inkább sírt, s Nyúzó,
129 31|              szólt kezét megragadva Erzsébet -, odavagyunk, nevünk megbecstelenítve.
130 32|    nyugodtabbnak érzé magát, s maga Erzsébet csendesebben zokogott, midõn
131 32|            barátok nélkül hagyatni.~Erzsébet újra kéré, hogy õt Porvárra
132 32|            kapjak. De hol van Ákos?~Erzsébet mondá, hogy midõn az alispán
133 32|            Szóltál apáddal? - kérdé Erzsébet a belépõt élénken.~- Szóltam! -
134 32|              S mit mondott? - kérdé Erzsébet s Vándory majdnem egyszerre.~-
135 32|            õt fogsága alatt Vilma s Erzsébet hogylétérõl tudósítsa. -
136 35|             alig bírta el keservét. Erzsébet büszke vala férjére. Igaz,
137 35|            borzadva gondolhatott. - Erzsébet erõs lelkû asszony vala;
138 35|           suttogták egymásnak, hogy Erzsébet szerencsétlenségét túl nem