1-500 | 501-638
Fejezet
1 1 | kedves vidékünket ócsárlod - szólt Vándory mosolyogva megfogván
2 1 | Hátha ez Viola volna” - szólt Pista, ki épp pipára gyújtott. „
3 1 | tenni.~- Becsületes ember - szólt közbe az esküdt - nem fél
4 1 | megfogá barátja kezét s így szólt: - Mit mondasz - hát nincs-e
5 2 | Aristides erényeirõl lelkesedve szólt, s lángoló arcokkal Leonidás
6 2 | Periclesekrõl s Gracchusokról szólt, meggyõzõdött, hogy azok
7 2 | fia a régiek erényeirõl szólt, a lángoló gyûlölet, mellyel
8 2 | nemes érzelmekben. - Sokszor szólt a szegények szenvedésérõl,
9 2 | vagy ügyvédnek való - így szólt ifjú kedveltjéhez -, téged
10 2 | Jónás azon elnyomásról szólt vala, melyben alsóbb osztályaink
11 2 | után, mellyel az emberekrõl szólt - Vándory derült életnézete,
12 2 | mellyel minden gonoszról szólt, öszvehasonlítá tetteivel,
13 3 | sikerrel. A harag, mellyel most szólt, sokkal inkább hatott Rétyné
14 3 | S hát ez a köszönet - szólt a kis ügyvéd nemes haragjában -,
15 3 | lehetett, újhoz fogtak, s nem szólt senki felõle. Hát még ez
16 3 | jus bonae existimationis szólt, betör, s az iratcsomót
17 3 | szegény fickó a faluból - szólt Ákos, vizsláját simogatva -,
18 3 | kérem, domine spectabilis - szólt zavarodva Macskaházy, kit
19 3 | ismét lélegzetet vett, így szólt: - Az erdõben nincs senki,
20 4 | isten áldása e törvényeken - szólt elfojtott hangon Vilma -,
21 4 | kendnek még jó dolga van - szólt az öreg Liptákné, ki ez
22 4 | Igazságod van, kedves Vilmám - szólt a jegyzõ, leánya arcát simogatva.~-
23 5 | gyászdalodat énekled, öreg? - szólt az ismeretlen, ki azalatt
24 5 | Édes lelkem, nénikém - szólt a kisfiú suttogva -, nem
25 5 | elhivé, hogy csak álmában szólt, s magához szólítva Pistát,
26 5 | jöttél, öcsém, éppen ma? - szólt az öreg - holnaputánig az
27 5 | Imádkozzál, fiú, apádért - szólt Liptákné a kis Pistához,
28 5 | ördög fia is, csak menjünk - szólt Viola. S a két cimbora sebes
29 6 | róna meglátszott.~Jõnek - szólt Etelka Sz.-Vilmos felé fordulva,
30 6 | száz mérföldre lehetnék - szólt Ákos sóhajtva.~- Talán kevesebbel
31 7 | fogva, maga ugyan sohasem szólt, de mely a megye jegyzõkönyvében
32 7 | eldönthetni a kérdést. - Így szólt Taksony megye Demosthenese
33 7 | Talán vannak kivételek - szólt közbe éles - hangjával Sáskay -,
34 7 | ehhez hasonló tárgyakról szólt, a nemes tanács parancsolatára
35 7 | létére szinte igen szépen szólt. Elmondá: mennyire fáradt
36 8 | s nénjérõl, a bárónéról szólt, s távol rokonáról, a német
37 8 | elpanaszolja.~- Barátom - szólt padra vetve magát -, én
38 8 | bezárva, midõn távozott, így szólt valakihez:~- Pontban hét
39 9 | melyekkel e haza dolgaihoz szólt, annyival inkább dicsõségére
40 9 | bizonyosan tudja a teins úr - szólt Slacsanek a fõjegyzõhöz -,
41 9 | ínyére lenne.~- Igaza van - szólt a báró hangosabban -, magamnak
42 9 | hallám...~- Vigyáznunk kell - szólt Szlacsanek, kinek a báró
43 9 | ellenfél terveit ismeri - szólt a báró vígan kezeit öszvecsapva -,
44 9 | akarna a teins úr tenni? - szólt egy táblabíró mérgesen az
45 9 | találták föl.~- Én azt mondom - szólt hangosabban az elõbbi mérges
46 9 | nemességre vetni.~- Igazság - szólt az ügyvéd nevetve -, ha
47 9 | azonban, mert alantabb hangon szólt, nem egészen értheténk.~-
48 9 | nincs - igaz! mind igaz - szólt Sáskay, ki irományait letéve,
49 10| Hát nem láttad õt? - szólt Etelka, félretéve munkáját -
50 10| barátjáról.~- Igen, Ákos - szólt Etelka, kényszerített mosollyal
51 10| Képzelhetem apád haragját - szólt végre Etelka, ismét barátnéjához
52 10| történni; apád haragjában szólt, s késõbb meg fog nyugodni.
53 10| könnyeimet.~- Szegény Vilmám - szólt Etelka felsóhajtva -, s
54 10| Kérlek, maradj mellettem - szólt Vilma, megfogva Etelka kezét -
55 10| Tengelyi úr nincs idehaza - szólt Etelka -, jõjön kend késõbb,
56 10| Nagyságos kisasszony - szólt a zsidó, mindig kalapját
57 10| majd addig künn várok - szólt a zsidó, helyérõl nem mozdulva -,
58 10| Mit mondasz ehhez? - szólt Vilma, miután a zsidó elment -
59 10| s hihetõképp még többet szólt volna aggodalmairól, ha
60 10| vet.~- Nem is reményltem - szólt Etelkához fordulva, míg
61 10| Igen, de mily vendégek! - szólt Tengelyi kissé keserûen -,
62 10| mint a kisasszony látja - szólt Etelkához fordulva Tengelyi -,
63 10| ez szörnyûség, atyám! - szólt Vilma, ki a zsidót szánni
64 11| felelt, míg a másik, mielõtt szólt, mindig körültekintett,
65 11| hazavitte, ki tehet róla? - szólt Magyarország egyik legkerekdedebb
66 11| Mondja maga a teins úr - szólt Jánosy mindinkább fölgerjedve
67 11| történetet.~- Menjünk tovább - szólt a negyedik játszó, Krivér,
68 11| tetszése szerint játszik - szólt kissé haragosabban Édesy.~-
69 11| valahányszor nyilvánosan szólt, mint maga mondá, mindig
70 11| a mozsarakat elsütni? - szólt végre Bántornyi, miután
71 11| nevezhet.~- Ez cifrán rakja - szólt a vastag táblabírák egyike,
72 11| különb.~- Kérem alássan - szólt a lelkész mindig nyugtalanabbul -,
73 11| ezek a papok egymás közt - szólt a másik vastag táblabíró
74 11| fõtisztelendõ úr beszédemet? - szólt a kis plébános, kit már
75 12| meg.~- S ön azt hiszi - szólt a fõispán a kandallóhoz
76 12| Tengelyivel, a réti jegyzõvel szólt ön?~- Mindjárt itt lesz,
77 12| reformálhatjuk.~- Unalmas lesz - szólt a fõispán székén nyújtózkodva -,
78 12| Annál nagyobb baj neki - szólt a gróf mosolyogva -, ha
79 12| excellenciádnak igaza volna - szólt a titoknok nyugodtan.~-
80 12| jegyzõ követé.~- Megbocsát - szólt a fõispán -, hogy miután
81 12| redõkbe vonult. - Engedelmet - szólt a fõispán, észrevéve fölgerjedését -,
82 12| fõispán elõször életében szólt ily hangon, már felnyitá
83 12| kívánja tudni excellenciád? - szólt mély sóhajjal Tengelyi -
84 12| Ön a nép között él - szólt a fõispán nyugodtan -, de
85 12| hallgatott.~- Higgye el ön - szólt végre érzékenyebb hangon,
86 12| Magyarországban sehová sem való - szólt Marosvölgyi, s ezzel az
87 13| ember nemesember, s hívják - szólt a másik nevetve -, s úgy
88 13| vilmosi nemesembert? - szólt a másik az asztalt öklével
89 13| bolondozhatik kend így? - szólt, ismét visszaülve székére -
90 13| de nem fogja megtudni - szólt a másik nyugodtabban -,
91 13| talán el akarsz árulni? - szólt ismét késéhez kapva. - Zsidó!
92 13| fölakasztják.~- Ah! hogy-hogy? - szólt a zsidó, ismét közelébb
93 13| most függne.~- Igaz, igaz - szólt a zsidó -, talán bizony
94 13| vármegyében, és most ördögadtát! - szólt az asztalra csapva öklével -
95 13| Igazsága van kendnek - szólt a zsidó, a pálinkapalackot,
96 13| esküdött.~- Most értem - szólt a zsidó -, hát kendtõl tudta
97 13| falai.~- Hallgasson kend - szólt az üveges, megfogva kezét -,
98 13| ismét székére ülve, tovább szólt: - Kend minapi fáradságáért
99 13| semmit?~- Átkozott zsidó - szólt a másik mérgesen -, ismét
100 13| Huszonöt forintot? - szólt hasonlóan suttogva a másik -
101 13| bátorsága van.~- Bátorság? - szólt Cifra, szemeit társára függesztve.~-
102 13| és...~- Átkozott zsidó - szólt a másik, s csúnya arcait
103 13| megtörténhetik az egész.~- Add ide - szólt a zsivány -, hadd nézzem
104 13| Ne bolondozzék kend - szólt a másik -, mit csinálna
105 13| kulcsokkal?~- Hát bemennék - szólt nevetve a zsivány -, s huszonöt
106 13| megtudni.~- Mondd meg; zsidó - szólt a zsivány, felemelve öklét -,
107 13| elmegyek.~- Nem lehet - szólt a zsidó fejét vakarva, -
108 13| Add ide a kulcsokat - szólt a zsidó nyugtalanul -, majd
109 13| Menjünk el mindjárt - szólt a zsidó az ajtó felé haladva -,
110 13| eresztenek el.~- Igazság - szólt Cifra, a palackban megmaradt
111 14| is elkeseríték. Oh, nem - szólt szemeit törülve magában -,
112 14| olvasott, mint mikrõl az író szólt; kis zongoráján kitárva
113 14| itt lesz nemsokára - így szólt -, s az egyetlen baj csak,
114 14| Istenem, ha baja történt - szólt fölugorva székérõl -, annak
115 14| Csak kend az, Liptákné? - szólt köszöntését viszonozva Erzsébet,
116 14| nem indulhatott el jókor - szólt Erzsébet vigasztalólag -,
117 14| hagyta.~- Holnapra hagyta - szólt mosolyogva Liptákné, ki
118 14| szóljon kend ily bolondokat - szólt Erzsébet, alig rejthetve
119 14| tudja-e?~- Jól van, jól, - szólt Liptákné fejét hajtogatva -,
120 14| történt volna.~- Az éj setét - szólt komolyan, de oly hangon,
121 14| Liptákné, bárcsak itt volna - szólt Vilma az öreghez, míg anyja
122 14| eljött.~- Az istenért - szólt Vilma halkan -, Viola itt
123 14| szeretik egymást. Ejnye - szólt, midõn fejét csóválván tovább
124 14| kimondott.~- Ki van itt? - szólt az öregasszony megállva.~-
125 14| Ellenem csak nem gyanakszik - szólt a cigány türelmetlenül -;
126 14| kis darabot e tortából - szólt Erzsébet, midõn Ákos minden
127 14| Ákosom, fiam, ha úgy akarja - szólt Erzsébet, s szemében könnyek
128 14| én valóságos gyermek? - szólt végre Erzsébet szemeit törülve -
129 14| között. Menj, kedvesem - szólt Vilmához fordulva -, vitesd
130 14| gyõzhetné.~- Hiszem, jó Ákosom - szólt õ -, én nem kételkedem,
131 14| kedves Ákosom, elhiszem - szólt Erzsébet -, de Jónásom!
132 14| bírhatná.~- Kivévén szerelem - szólt közbe Ákos.~- Az sem, higgye
133 14| egymás mellett ült.~- Vilma - szólt Ákos halkabban, megfogva
134 14| istenért, vigyázzon magára - szólt Vilma megijedve -, ön megvet
135 14| Vilmám, nyugodt lehet - szólt Ákos mosolyogva -, a sz.-
136 14| egymást.~- És visszamenet? - szólt Vilma, aggodalomteli tekintetét
137 14| atyjával.~- Ne tegye azt - szólt Vilma kérõ hangon -, míg
138 14| szenvedéllyel megragadott, nem szólt egy szót, mellyel reményeit
139 14| Az öreg Liptáknét talán - szólt a hölgy mosolyogva örömében -
140 14| nemde?~- Szép nagy kert - szólt Ákos, ki látva az örömet,
141 14| boldogok leszünk!~- Vilma - szólt Ákos remegõ hangon, kezét
142 14| boldoggá teszesz?~- Ki tudja - szólt Vilma sóhajtva, s kezét
143 14| valaha?~- Lesz-e ez valaha? - szólt ismét ajkaihoz szorítva
144 14| szinte elrémült.~- Ákos - szólt szelíd hangon -, ön beteg,
145 14| hogy enyim vagy.~- Tied - szólt halk, alig érthetõ hangon
146 14| az irományokkal, tolvaj - szólt suttogva megtámadója, s
147 14| Ide az irományokkal - szólt elfojtott hangon Viola -,
148 15| szebb dolog a világon - szólt James úr, midõn szivarját
149 15| öreg Kislaky -, öcsém! - szólt egy korteshez fordulva,
150 15| szavaztok.~- Persze titkosan - szólt emez -; éljen Réty alispánunk! -
151 15| vonult.~- Kérem alásan - szólt Kislaky felugorva székérõl -,
152 15| neki! De miért e falak? - szólt Kislaky - úgyis háromszor
153 15| lehetetlenséget parancsolt - szólt mindig melegebben Kislaky. -
154 15| mondjon nagysád akármit - szólt Kislaky, ki még folyvást
155 15| itt elõttünk?~- De kérem - szólt Kislaky legnagyobb türelmetlenséggel -,
156 15| tud kend olvasni mégis? - szólt Sóskuty közbevágva - csakhogy
157 15| tanult soha.~- Mit mondtam - szólt Kislaky diadalörömmel arcain -,
158 15| fiókjába tette szavazatát - szólt Kislaky megelégedéssel -,
159 15| Rendkívüli esetek? Nézzük tehát - szólt a lelkesült Kislaky, ki
160 15| Kérem alássan méltóságodat - szólt Sóskutyhoz fordulva, miután
161 15| mint titkos szavazás - szólt mindinkább nekimelegedve
162 15| Ez nem maradhat így - szólt Tengelyi, folyvást növekedõ
163 15| fogadnak el, akár nem - szólt Kálmán, ki Tengelyit mindig
164 15| határozatok szentségérõl szólt, s a szavazás félbehagyatott,
165 15| megelégedését.~- Igen - szólt a fõbíró a küldöttséghez
166 15| hogy nemtelen vagyok? - szólt méltósággal.~- Onus probandi
167 15| bizonyítványai?~- Kérem önt - szólt Tengelyi türelmetlenül ennyi
168 15| publikációja mindig jó - szólt oktatva a fõügyész, hihetõképp
169 15| idõnket nem veszthetjük - szólt Sóskuty türelmetlenül -,
170 15| Én szavazni akarok - szólt Tengelyi nyugodt méltósággal -,
171 15| De 21. Julii 1785 - szólt a fõügyész, fejét hajtogatva.~-
172 15| a megyeháznál vagyunk - szólt szemeit ég felé emelve Sáskay.~-
173 15| elfeledhetné, hogy ott van - szólt növekedõ haraggal Kálmán -,
174 15| Jól van, nemes uraimék - szólt Kálmán gúnyosan, a nemességhez
175 16| megnyugodott.~- Alszik - szólt Erzsébet, midõn a mellékszobából
176 16| Mikorra Tengelyi hazajön - szólt a lelkész megnyugtatólag,
177 16| magát, Erzsébet asszonyom - szólt, kezét a nõ karjára téve
178 16| becsülete kívánja, így szólt többször, s én megígértem,
179 16| mehet.~- S ha meggondolom - szólt Erzsébet, szemeit törülve,
180 16| akarja.~- A zsidó hazudik! - szólt egy asszonyi hang, melyre
181 16| úr neve, hogy úgy van - szólt Vándory, ki mindent, mi
182 16| higgye el a tiszteletes úr - szólt Zsuzsi, s szavának mély
183 16| Igen, igen, Viola zsivány - szólt végre keserûen, s összevont
184 16| vállára tette kezét, s így szólt: - Igazad van, leányom,
185 16| igen, bízzam istenemben - szólt Violáné, midõn a belépõt
186 16| beszélj ilyeneket, Zsuzsi - szólt Liptákné komolyan - írva
187 16| Igen, de õ isten fia volt - szólt Zsuzsi sóhajtván -, én gyenge
188 16| Igen, én víg voltam - szólt mindinkább lelkesülve Zsuzsi -,
189 16| szerencsémet.~- Szegény asszony - szólt Erzsébet, szemeit törülve.~-
190 16| fiskális, isten verje meg - szólt Zsuzsi, s keze ököllé szorult
191 16| kastélyba cipelteté.~- Úgy van - szólt közbe Liptákné, ki most
192 16| hány kérdést. „No várj - szólt végre derest hozatva -,
193 16| S azóta Viola zsivány - szólt Zsuzsi, kezeit görcsösen
194 16| midõn az asztalhoz lépve így szólt: - Most isten áldja meg
195 16| így nem ereszthetlek - szólt Erzsébet felkelve.~- Ne
196 16| bajod lehet.~- Köszönöm - szólt emez meghatva -, de most
197 16| az isteni gondviselésen - szólt lelkesülve Vándory -, de
198 16| hogy kiraboltattunk? - szólt a belépõ, szemeit a szobában
199 16| arcait. - Oda vagyok! - szólt feszült kebellel - irományaim
200 16| hallja.~- Jól van, jól - szólt végre felkelve -, csak az
201 16| takará el szemeit.~- Jónás - szólt Vándory, barátja vállára
202 16| jegyzõnek!~- S miért nem? - szólt lelkesülve Vándory - ha
203 16| optimista vagyok, nemde? - szólt nyájas hangon a lelkész -
204 16| lenézetett.~- Barátom - szólt Tengelyi, türelmetlenül
205 16| elmondhassa.~- Hát igaz? - szólt végre eltaszítva neje kezét
206 16| vigasztalhatá.~- Igen, igen - szólt végre keserûen mosolyogva -,
207 16| legjobban meg fogja mutatni - szólt Vándory nyugodtan -, ha
208 16| Rétyné lesz, ugye, asszony? - szólt haraggal Erzsébethez fordulva
209 16| szerencsétlen asszony - szólt Tengelyi szenvedéllyel -,
210 16| istenért, légy irgalmas - szólt a székhez támaszkodva Erzsébet -,
211 16| Megbocsátasz-e Vilmádnak? - szólt gyönge hangon a leány.~-
212 16| leány.~- Jer szívemhez - szólt felemelve gyermekét Tengelyi. -
213 17| Semmi baj, most nem fájt - szólt Ákos, megsajnálva hû cselédjét
214 17| krumpli, mit most szednek - szólt János, ki ismét az ágyhoz
215 17| Hisz éppen most raktál - szólt Ákos türelmetlenül.~- Ha
216 17| Mit ne vegyek fel? - szólt Ákos bámulva.~- No, hát
217 17| Hát min, teins uram? - szólt a huszár jókedvûen, csakhogy
218 17| hogy is felejthetem el - szólt az öreg huszár, s egész
219 17| függne!~- Hát kitõl? Éj! - szólt az öreg, fejét csóválva -
220 17| töltetett be, ki, ha Rétyékrõl szólt, soha másképp, mint m i
221 17| barátságos mód, mellyel Vilmáról szólt, sem Ákos, sem Kálmán elõtt
222 17| tulajdonképp igaza van - szólt Kálmán, rövid hallgatás
223 17| ez is kiegyenlíttetik - szólt Kálmán biztatva -, de most,
224 17| állok, s csak Macskaházyról szólt, de az egészbõl láthatám,
225 17| Apám ily tettre képtelen - szólt Ákos gondolkozva.~- Talán
226 17| Mindenesetre feltûnõ eset - szólt Ákos mindinkább gondolatokba
227 17| seb szép, nagyon szép - szólt Serer, midõn a borítást
228 17| ha a teins úr jól van? - szólt a huszár.~- Hallgasson kend,
229 17| Hallgasson kend, én azt mondom - szólt az orvos méltósággal -,
230 17| meggyógyultak, ki tudja - szólt Ákos -, azokat is nem a
231 17| ezt se tudnók?~- Igazság - szólt Ákos -, miért tanultak volna
232 17| mint ha valaki amazok ellen szólt: Serer mondhatlan bosszúval
233 17| homoeopathák tesznek? - szólt végre a megtámadott; - egy
234 17| teins úr ezt nem érti - szólt a sebész azon megelégült
235 17| Mit gondol, János? - szólt az öreghez fordulva, ki
236 17| nézett. Látod-e, Ákos - szólt Rétyné halkan -, mi következik
237 17| okod magad szégyenleni - szólt Rétyné enyelegve -, Vilma
238 17| leány és... ~- Nagysád! - szólt Ákos feszült kebellel.~-
239 17| való.~- Vilma mátkám! - szólt Ákos, erõt véve magán, s
240 17| szabad kérdenem?~- Az elsõ - szólt nyugodtan az ifjú -, s arra
241 17| nézett.~- Lázban beszélsz? - szólt végre a lehetõségig nyájasan
242 17| után!~- Ha Vilma mátkám - szólt Ákos folyvást mostohájára
243 17| apám sokszor testvéremhez - szólt Rétyné -, ne végy soha olyat,
244 17| inkább szeressen.~- Nagysád - szólt Ákos, összevonva szemöldeit -,
245 17| merne.~- Méltóztassék - szólt Ákos keserûen -, jövendõbeli
246 17| bebizonyíthatja.~- Voltak - szólt Ákos, élvezve a zavart,
247 17| számolhat.~- Hisz azt hallám - szólt Rétyné, s arcának kifejezése
248 17| az ég, én alig hihetem - szólt Ákos, fejét rázva. - De
249 17| magam nem mozdulhatok - szólt haragosan bekötött kezére
250 17| megkapjuk az írásokat - szólt, s megszorítva barátja ép
251 17| ágyában. „Ha ez igaz volna!” - szólt magában, s szomorú gondolatokba
252 18| Ugye férjedet keresed? - szólt a másik, bundáját vállán
253 18| Hát nem tudja kend? - szólt Violáné, szemeit a szólóra
254 18| történt?~- Hát kirabolták? - szólt nevetve - no, mit mondtam?
255 18| tudom. Hát ki lett volna? - szólt Cifra egykedvûen.~- Az egész
256 18| Nem láttad-e Cifrát? szólt emez nyugtalanul, ki midõn
257 18| Mindennek vége van! - szólt végre, kézével homlokára
258 18| Csak szekerem jõne már - szólt a gulyás, háza elébe menve. -
259 18| takard be magadat jól - szólt Violánét szekérre emelve -,
260 18| bámészkodva. - Istók bácsi - szólt, fejét, mely nem éppen nyájasan
261 19| megválasztva látja. „Megvagyunk! - szólt néha nyájasan mosolyogva -
262 19| mosolyogva - megvagyunk! - szólt ismét, az asztalra csapva -
263 19| alvajáróknál látunk.~- Te Bandi! - szólt végre a fõbíró, kit esküdtjének
264 19| no?~- Hát megvagyunk - szólt a fõbíró, kinek fejébe,
265 19| kapták meg.~- Mit nevetsz? - szólt végre Nyúzó, kinek képe
266 19| bruderkám, megvagyunk - szólt a fõbíró most ismét mosolyogva -,
267 19| megmaradtunk, no, várjatok csak - szólt öklével az asztalra csapva -,
268 19| vonja.~- Ki lehet ez? - szólt a fõbíró gondolkozva - azt
269 19| vetett.~- Te vagy, barátom? - szólt Nyúzó, a száraz ügyvédet
270 19| tartá.~- Ma nem játszunk - szólt Macskaházy, alig szabadulhatva
271 19| megihattátok volna áldomását - szólt Macskaházy vállvonítva.~-
272 19| haj! haj!~- Ha úgy van - szólt Nyúzó némi idõ után, mely
273 19| nyergeljenek.~- No, ez már más - szólt emez az ajtó felé tántorogva -,
274 19| nem mondád ezt mindjárt? - szólt a fõbíró, ki most sokkal
275 19| indultak.~- Menjünk hát - szólt Macskaházy, ismét magára
276 19| te is elmégy, Palikám? - szólt bámulva az esküdt, midõn
277 19| csak próbálunk valamit - szólt Nyúzó nevetve -, te vigyázz
278 20| vágok...~- Kérlek, ne félj - szólt Macskaházy, szinte fejét
279 20| állt.~- Menjünk! menjünk! - szólt Macskaházy, elnyomva nevetését -
280 20| Csak vizet ne érjünk - szólt többször, fejét vakarva -,
281 20| mondasz, Peti?~De Peti nem szólt, nem felelt Zsuzsinak sem,
282 20| haladásuknak.~A gulyás, noha nem szólt, régen osztá Peti aggodalmait.
283 20| hogy beszélhet kend így - szólt a cigány fejét rázva -,
284 20| átmenne.~- Maradjatok itt - szólt Zsuzsi remegõ hangon -,
285 20| ez, hol minap voltunk? - szólt a gulyáshoz Peti, kezével
286 20| van.~- Veletek megyek - szólt Violáné, ki, mint a rab
287 20| zsivány nevetett.~- Addszide - szólt emez, mindig haragosabban -,
288 20| több lesz.~- Mi a baj? - szólt Viola, ki beszédeikre, míg
289 20| elhiheted.~- Mit bánom én - szólt a másik, kit a komolyság,
290 20| komolyság, mellyel az elõbbi szólt, úgy látszott, nemigen érdekelt ‑,
291 20| történteket.~- Nem mondtam?! - szólt az öreg zsivány felugorva
292 20| mondá.~- Én nem bánom - szólt a kommisszárius haraggal -,
293 20| fogsz engedelmeskedni? - szólt Nyúzó méregtõl elfojtott
294 20| Megjárhattuk volna - szólt a kommisszárius, ki a többiek
295 20| Megvannak az írások? - szólt Nyúzó suttogva Macskaházyhoz.~-
296 21| ment, s benézett.~- Peti - szólt visszafordulva, a füsttõl
297 21| szemeit. - Zsuzsi lelkem - szólt végre -, menj oda hátrább
298 21| így gondoskodik rólam - szólt meghatott hangon -, nem
299 21| Mondom, Viola nincs itt - szólt a gulyás -, de látod, ha
300 21| feküdtek.~- Õ nincs itt - szólt végre Violáné, miután a
301 21| visszament.~- Láttad õt? - szólt az asszony, elébe sietve,
302 21| azt válaszolá, hogy nem szólt senkivel, hogy egyébiránt
303 21| senkit.~- Tudom, tudom - szólt Violáné elfojtott hangon -,
304 22| urakról gondoskodva van - szólt ismét megfordulva az ispánhoz -,
305 22| elhatározott mód, melyen Zátonyi szólt, egyszerre leveré reményeit,
306 22| felelnünk.~- Kérem alássan - szólt most Macskaházy, ki már
307 22| tanúkkal nem sok bajunk lesz - szólt Nyúzó -, minden világos.
308 22| vallomásból fog kitûnni - szólt egy szép férfihang, melyre
309 22| Gondold meg, Bálint - szólt az asszony, férjét érzékenyen
310 22| ki fogja felakasztani - szólt egy vénasszony szomszédjához,
311 22| elébb, mily barátságosan szólt feleségével. Ha õ lenne
312 22| törvényszék elébe való? - szólt Nyúzó elbámulva - és Völgyesy
313 22| tekintetes úr igen hibázik - szólt az elõbbi nyugodtan -, ha
314 22| jöttünk ide disputálni - szólt végre Zátonyi türelmetlenül -,
315 22| vakarta fejét, Völgyesy tovább szólt. - A második, mit a tanú
316 22| Teins uram, megvallom - szólt Liptákné -, ha akarnék is,
317 22| szörnyûség!~- Amice - szólt Zátonyi, szánakozó tekintetet
318 22| Az nem igaz, teins uram - szólt a rab, s mély férfias hangja
319 22| az elnökhöz fordulva így szólt: - Minek e hosszú kérdezõsködés?
320 22| vallhat meg kend valamit - szólt Völgyesy meghatva -, ha
321 22| kérést.~- Tekintetes uraim! - szólt a rab, kit a részvét, melyet
322 22| törvényszék meg fogja engedni - szólt végre Macskaházy azon nyájas
323 22| tekintetes törvényszék látja - szólt Macskaházy a legnagyobb
324 22| Tekintetes törvényszék - szólt végre Viola.~- Ne méltóztassék
325 22| Macskaházyra szegezve, ekképp szólt: - Amit a tekintetes uraknak
326 22| házánál volt s Liptáknéval szólt, sem hogy a zsidó s Cifra
327 22| õnagysága között hallotta, nem szólt senkivel iránta?~- Nem.~-
328 22| hogy kenddel eziránt akkor szólt, mikor üldözése alatt Tiszaréten
329 22| engem vádol, senkinek sem szólt, a másik, hogy arról elõre
330 22| tárgyról éppen akkor s ott szólt vele. Hallod-e? - tevé hozzá,
331 22| rogo domine spectabilis - szólt Zátonyi, ki egyik kezében
332 22| De, tisztelt barátom - szólt a báró minden lehetõ udvariassággal -,
333 22| fel?~- Ez szörnyûség! - szólt Sóskuty, szemeit az éghez
334 22| instrukciókban nyilván benn áll - szólt Sóskuty, ki azalatt az utasítást
335 22| megyében felõle mindenki szólt, s miután itt, mint majdnem
336 22| az úr infámis.~- Igen - szólt közbe a báró -, infámisnak
337 22| akar.~- Halljuk, halljuk! - szólt Kislaky a legnagyobb figyelemmel.~
338 22| többi környülállások? - szólt közbe az ifjú ügyész.~-
339 22| Õméltóságának teljesen igaza van - szólt Zátonyi -, mindazon badar
340 22| egyenlõsége kívántatik - szólt Völgyesy magasabbra emelve
341 22| várathatjuk már.~- Igazság - szólt Kislaky, felébresztve mély
342 22| Domine spectabilis - szólt Zátonyi összecsapva kezeit -,
343 22| mondassék ki.~- Reánk nézve - szólt a lehetõségig nyugodtan
344 22| Sóskuty a humanitásról szólt hosszasan, s bebizonyítá,
345 22| Nem, isten mentse meg - szólt az asszony szelíden -, ne
346 22| elborzadva felugrott.~- Itt van - szólt Nyúzó gúnyoló hangon, egy
347 22| Ami megvan, az megvan - szólt Zátonyi -, ne háborgasson
348 22| dõlt...~- Hála istennek - szólt Sóskuty Zátonyihoz halkan,
349 23| részt venni a gyilkolásban - szólt a másik, fel s alá járva
350 23| elpirultak. - A levél így szólt:~Az irományok, melyek Tengelyitõl
351 23| kerül, meg kell mentenem - szólt szenvedéllyel Kálmán, fel
352 23| gyanítottam.~- De mit tegyünk? - szólt, mindig növekedõ nyugtalansággal,
353 23| tudja, mi áll e levélben - szólt Kálmán -, miként mentsem
354 23| kötéllel.~- Kend elfelejti - szólt közbe Völgyesy -, hogy statáriumról
355 23| Számolhatsz hálámra, míg élek - szólt Kálmán Völgyesyvel kimenve.~-
356 23| szerencsétlent megmenthetjük? - szólt az elõbbi, midõn a szobába
357 23| Hát úgy, teins uram - szólt a huszár, még halkabban
358 23| teins urak parancsolják - szólt most közbe a tiszttartó,
359 23| reád.~- Igazságod van - szólt a másik, homlokára csapva -,
360 23| elaludott.~- Trézsi lelkem - szólt végre az öreg nejéhez fordulva,
361 23| Kislakyné felsóhajtott, de nem szólt. A jó asszonynak magának
362 23| istenért, halálra?~- Miért? - szólt a háziúr, felkelve székérõl
363 23| Nyugtasd meg magadat - szólt felesége, megszorítva kezét -,
364 23| elveszett.~- Nem fog elveszni - szólt közbe Kálmán, ki azalatt
365 23| jövõhöz.~- Nem értelek - szólt az öreg bámulva.~- Én értem -
366 23| megbocsátani!~- Ami azt illeti - szólt Kálmán nyugodtan -, nincs
367 23| átadá.~- Angyali teremtés! - szólt anyja, ki férjével együtt
368 23| hogy visszatartóztassalak - szólt az öreg, visszaadva a levelet -,
369 24| Láttalak, bruderkám - szólt az esküdt, barátságosan
370 24| Isten mentsen meg! - így szólt Kálmánhoz, midõn ez azon
371 24| mint második apjokat - szólt az asszony, tekintetet vetve
372 24| Macskaházy fülébe -, ki szólt rólad? de itt ezek az emberek,
373 24| Hát nincs-e még tíz óra? - szólt, midõn Jánost megismeré
374 24| földre fektette.~- Persze - szólt sóhajtva az elõbbi -, inkább
375 24| vissza.~- Látják kendtek - szólt az öreg huszár, miután palackjából
376 24| végre csak felváltanak! - szólt az õr elijedve a kilátástól,
377 24| a szigorú parancsolatról szólt, megvallá, hogy maga sem
378 24| Akármi legyen következése - szólt meghatva -, isten áldjon
379 25| véghetetlen aggodalommal nem szólt volna Ákosról, habár tudta,
380 25| mihelyt kezembe kerültek - szólt a másik -, így legalább
381 25| e titkolódzás, miért nem szólt eddig, miért nem szól most?
382 25| eltûnnek.~- Igazságod van - szólt bátyja, székre vetve magát -,
383 25| beszélgetést megkezdé.~- Fiam - szólt, ajkait mosolyra kényszerítve,
384 25| tartozom, és...~- Kedves fiam - szólt közbe, fejét csóválva az
385 25| változott hang, melyben szólt, apjának hamar eszébe juttatá
386 25| Hagyjunk fel a gúnnyal, apám - szólt komolyan -, s beszéljünk
387 25| anyám e szobában felõle szólt, elég volt felvilágosításomra.
388 25| felugrott pamlagáról.~- Apám - szólt s arcai lángoltak -, hát
389 25| fogja.~- De kérlek, fiam - szólt végre az alispán, míg a
390 25| De ha úgy volna is - szólt Ákos, kit apja szavai nem
391 25| tegyem.~- Gondold meg, fiam - szólt Réty, kérõ hangon -, mennyit
392 25| szereté, s a hang, mellyel ez szólt, melegebb vala, semhogy
393 25| Ami nagysádat illeti - szólt Ákos oly hangon, melybõl
394 25| szándéka megmásolhatatlan - szólt Rétyné mindig hevesebben -,
395 25| az úrfi ugyan hová megy - szólt a mostoha gúnyosan -, ha
396 26| más véleményben voltam - szólt Tengelyi komolyan. - Ha
397 26| ekképp bánjék velem? - így szólt magában. - Miért fáradtam,
398 26| hírei lehetnek.~- Tréfa! - szólt a másik - tréfa, mondom...
399 26| szokott.~- Miként is ne? - szólt, mennyire tõle kitelt, bizodalmas
400 26| szavamban?~- Isten ments meg! - szólt, bizalmasan ismét kezét
401 26| számolhat.~- Már kérdem én - szólt Macskaházy, elragadtatással
402 26| azután...~- Ön tréfál! - szólt az alispánné, bámulattal
403 26| s alá járt. - Barátom - szólt végre, midõn, magába fojtva
404 26| váltók kezében lesznek - szólt végre remegõ hangon, megállva
405 26| bujkálok.~- Csak bujkálj - szólt a másik -, fûts nekik itt
406 27| érzé magát. „Ez asszony - szólt magában, midõn a kocsi a
407 27| Pártfogóról kell gondoskodnom - szólt magában, nagy léptekkel
408 27| kedves gyermek kiment - szólt, székét valamivel közelebb
409 27| érdemli.~- Ments meg isten - szólt az ügyvéd alázatosan -,
410 27| is vesztenünk.~- Látom - szólt az ügyvéd felsóhajtva -,
411 27| mellyel Macskaházy egyszerre szólt... s ámbár az egészben valami
412 27| világon.~- Értem a célzást - szólt Macskaházy nyugodtan mosolyogva -,
413 27| szárazon.~- Az ég látja - szólt Macskaházy szemeit felfelé
414 27| mindig mosolyogva tovább szólt. - Édes Erzsébet asszonyom,
415 27| Tengelyiné.~- Vannak bizony - szólt az elõbbi tovább, fejével
416 27| édes Erzsébet asszonyom - szólt az ügyész, hangját érzékennyé
417 27| teszi, ha Ákost tiszteli - szólt helybenhagyólag integetve
418 27| De én kívánom ezt! - szólt hévvel Tengelyiné. - Ha
419 27| De mikor már mondom - szólt megnyugtató hangon az elõbbi -,
420 27| Édes nemzetes asszonyom - szólt most Macskaházy ismét körültekintve
421 27| elfoglalni.~- A fiskális úr?! - szólt kezét összecsapva végre
422 27| Mit akar az úr itt? - szólt a jegyzõ, homlokát komoly
423 27| család iránt viseltetik, szólt: Tengelyinek haragja nem
424 27| kérem, édes nemzetes uram - szólt a másik nyugtatólag -, méltóztassék
425 27| kezeim által hal meg! - szólt Tengelyi, midõn az udvarról,
426 28| tudja, mi lelte ez ajtót” - szólt bosszankodva, többször becsapva
427 28| megnyugodott. - „Megbódultam‑e? - szólt, még egyszer ajtajához menve
428 28| bundájában Viola állt.~- Viola! - szólt remegõ hangon Macskaházy,
429 28| kiáltok, dehogy lármázok én - szólt a másik, s arcain halotti
430 28| odaadok.~- Miért bántanálak? - szólt Viola a szerencsétlen ügyvédre
431 28| Kend nagy tévedésben van - szólt az ügyvéd kétségbeesett
432 28| én...~- Ki volt oka - szólt a másik komoran -, hogy
433 28| Ugyanazon írásokat - szólt a másik homlokát ráncokba
434 28| a hangból, melyen Viola szólt, látta, hogy türelmét próbára
435 28| velök.~- Mondd ezt másnak - szólt a zsivány nyugodtan -, én
436 28| kevesebb becsû.~- De kérlek - szólt az ügyész rimánkodva -,
437 28| Macskaházyhoz került. - Itt vannak - szólt elfojtott hangon -, de kend
438 28| Tartsd meg pénzedet, mondom - szólt a zsivány megvetéssel, midõn
439 28| vonva. - Ugye, teins uram - szólt Macskaházyhoz -, ez volt?~
440 28| tudnám, mit akart mondani - szólt a szakács, miután a halott
441 29| távozott.~- Mi lehet ez? - szólt a jegyzõ, midõn ablakát
442 29| Tengelyi nótárius uramhoz szólt... s a jegyzõ, midõn a pecsétet
443 29| meglátszik, hogy erre ment - szólt a révész, csak hogy sietésöket
444 29| kerítéséhez ért.~- Mi az ördög! - szólt a kocsis, ki a kerítés ajtajánál
445 29| Talán a kerítés megé bújt - szólt a kocsis egy kissé gondolkozva -;
446 29| Már hová gondol kend! - szólt a révész a már indulót visszatartva -
447 29| másik.~- Bánom is én! - szólt az elõbbi tovább menve -
448 29| többiekkel elment.~- Látta kend - szólt a kocsis, ki a révésszel
449 30| megfogatott.~- Azt én fogtam - szólt a hajdú.~- Igen, a kályhalyukban
450 30| akit a teins úr ismer - szólt közbe a szakács, ki mint
451 30| tett.~- Édes szakács úr - szólt végre Nyúzó, ez érdemdús
452 30| mondtam-e én mindjárt? - szólt az esküdt a legnagyobb önmegelégedés
453 30| Bandi mindjárt mondta ezt - szólt a fõbíró -, én nem gondoltam
454 30| a zsidó mindent tagad - szólt, midõn az éppen behozott
455 30| semmirevaló gazember vagy - szólt az utóbbi -, aki, valahányszor
456 30| Mondja szakács úr maga - szólt tovább ehhez fordulva.~-
457 30| Alkalmasint ez lesz - szólt most Kenyházy -, mirõl a
458 30| elmondja?~- Követem alássan - szólt a szakácsné bámulva, hogy
459 30| már magánkívül is volt - szólt közbe a szakács.~- Kicsoda?
460 30| magam, de amit akart...~- Ki szólt itt férjérõl? - vága szavába
461 30| hiszen mikor kérdezték, még szólt.~- Szólt? és mit? - kérdé
462 30| kérdezték, még szólt.~- Szólt? és mit? - kérdé kíváncsian
463 30| tekintetes úr, csak oly tisztán szólt, mint mi most szólunk. Tengelyit
464 30| Azt nem is tagadja senki - szólt közbe a szakács, ki minden
465 30| felhíhatom tanúbizonyságul - szólt ismét a fõbíróhoz fordulva,
466 30| reménylem, feljegyezted? - szólt Kenyházyhoz fordulva, ki
467 30| megbánna.~- Én nem tudom - szólt azalatt a szakács, ki Tengelyinek
468 30| nótárius ellen?~- Mi ok? - szólt a fõbíró megvetõ tekintetet
469 30| elébb rázta fejét, azután szólt; soha nem juthatott volna
470 30| módot, melyen Nyúzó hozzá szólt, rossz néven vevé -, gyanúja
471 30| Ne beszélj olyakat - szólt türelmetlenül Rétyné, s
472 30| vett.~- A gonosztettet - szólt ismét Réty - csak oly valaki
473 30| méltóztatik.~- Azt jól tették - szólt közbe az alispánné élénken -,
474 30| húzták ki.~- Üveges Jancsi? - szólt fel az alispánné, egyszerre
475 30| Már ha így bánnak velem - szólt emez, szemét az alispánnéra
476 30| A nagyságos asszony - szólt a zsidó rimánkodó hangon -
477 30| szeszélyét. „A fiatal - így szólt magában, míg az alispánt
478 30| Amint mondom, teins uram - szólt Nyúzó -, e véres irományok,
479 30| nem szokott lelkesedést - szólt Rétyné halk, de keserû hangon,
480 30| zsidónak mindent tudni kell - szólt az alispán, ki mély gondolatokba
481 30| kellett. Semmirevaló! - szólt a zsidóhoz fordulva - mit
482 30| jöttél, nemde, gazember? - szólt közbe, látszólag a legnagyobb
483 30| Persze a házhoz való! - szólt közbe ismét a szakács. -
484 30| olyan volt a háznál - így szólt ‑, aki felíratta papírosra
485 30| Ha valahogy azt hiszed - szólt az alispán szinte a zsidóhoz
486 30| gyilkos tettetett hangon szólt, s hogy csak azt hallá,
487 30| Kendtek meg fognak esküdni - szólt most Nyúzó a révész- s kocsishoz
488 30| maradtak.~- Mit mondtam? - szólt végre emez Rétyhez fordulva -
489 30| De kérem a teins urat - szólt Nyúzó, ujjain elõszámítva
490 30| erõvel.~- Már ez sok! - szólt Rétyné éles hangon - úgy
491 30| meggondolta-e fõbíró úr, hogy - szólt az alispán, midõn neje által
492 30| Hát valóban hiszed - szólt az elsõ, nejét kezénél fogva,
493 31| bûneit megbánhatná!~- Igen - szólt kétségbeesve a másik -,
494 31| állásom követelé, nehéz vala - szólt Tengelyi szomorúan -, de
495 31| magunkat hazugság ellen - így szólt -, ki a valót el akarja
496 31| gondolhatsz ilyenekre? - szólt a másik megnyugtatva.~-
497 31| tud.~- Igen, gyengeség - szólt Tengelyi -, nevezd annak,
498 31| Ez az, miben csalódol - szólt a jegyzõ felgerjedve. -
499 31| a módon, melyen Liptákné szólt, s mely bennök azon gondolatot
500 31| asszony, mi lelte kendet? - szólt Vándory bámulva. - Mi rendkívüli
1-500 | 501-638 |