Fejezet

501 31|           hittem soha!~- Lehetetlen! - szólt Vándory, ki barátjánál nem
502 31|               üldözhessenek?~- De... - szólt Vándory.~- Csak jerünk,
503 31|                egyiránt a jegyzõ ellen szólt. A szomszédok bizonyságot
504 31|            odaértve mindig pluralisban szólt, s Nyúzó egyenként elsorolá
505 31|         feleletére érdemeseknek tart - szólt a fõbíró mindig gúnyolva,
506 31|         Tengelyi.~- Az igen kár volt - szólt Nyúzó -, fõképp ha Tengelyi
507 31|               Azokból, miket hallánk - szólt a fõbíró esküdtjéhez fordulva -,
508 31|             tegye. Ez súlyosabb eset - szólt esküdtjéhez fordulva, tovább -,
509 31|               Mit, az én leányomat?! - szólt Erzsébet szenvedéllyel -
510 31|               elrejtve volt?~- Atyám - szólt Vilma, s halvány arcait
511 31|             több mondanivalója nincs - szólt Nyúzó felkelve -, csakugyan
512 31|  nyomorúságában.~- Kedves Erzsébetem - szólt a jegyzõ meghatva -, maradj
513 31|              lépett.~- Kedves Ákosom - szólt kezét megragadva Erzsébet -,
514 31|              apámat én rontottam meg - szólt kétségbeesve Vilma. - Ákos!
515 31|               úrnak ez vala szándéka - szólt Tengelyi keserûen -, egyszerûbb
516 32|           léssz, nemde?~- Oh, atyám! - szólt Vilma s hangja remegett -
517 32|               szerencsétlenségteknek - szólt közbe Vándory -, isten nem
518 32|               elõre mondhattam volna - szólt Tengelyi nyugodtan.~- Nem,
519 32|        keserûség, mellyel Ákos apjáról szólt, fájt -, nem szólt-e igazat,
520 32|           vezethetnek. Ha megengeded - szólt Tengelyihez fordulva -,
521 32|               történik.~- Mi a manó! - szólt a fõbíró bámulva - hát a
522 32|                természetesnek tartom - szólt közbe Nyúzó, ki a hatást,
523 32|               ilyet a világ?~- I say - szólt közbe Bántornyi James -,
524 32|             kellene adni rabjainknak - szólt ismét nevetve Zátonyi -,
525 32|            nincs hely!~- Nincs hely? - szólt itt a nyugalmazott kapitány
526 32|              gonosztevõt.~- De kérem - szólt végre Völgyesy, ki az egész
527 32|               fojtja.~- Mindenesetre - szólt most a fõügyész Karvalyhoz -
528 33|          kezeibe adá.~- Halljátok-e! - szólt most a tömlöctartó - ez
529 33|             kell szomorkodni, atyafi - szólt egy rekedt gyenge hang -,
530 33|              setétbõl.~- Nem bizony! - szólt az elõbbi rekedt nevetés
531 33|               megölték.~- Majd neked - szólt köhögve az öreg -, nem látod,
532 33|             ingerkedve.~- Nem merem? - szólt a gyerek rikácsoló hangon -
533 33|              rontja.~- Dehogy rontom - szólt a másik köhécselve -, sõt
534 33|               Pista, ha megüstökölöd - szólt köhécselve az öreg -, minap
535 33|             Hát kigyelmed nem iszik? - szólt Tengelyihez fordulva, kire,
536 33|              ruhája.~- Mit bánom én! - szólt végre, miután ismételt kísérletei,
537 33|            többé.~- Köszönöm alássan - szólt a rab a palackot ajkához
538 33|            érzi magát fogsága alatt? - szólt Tengelyi.~- Nem oly rossz
539 33|           másokban sem lehet igen jó - szólt közbe Tengelyi, ágyára feküdve.~-
540 34|              mely számomra marad - így szólt Réty magában, s szívét leírhatlan
541 34|                elõmutatom.~A levél így szólt: ~ ~Kedves öcsém! ~Tudod,
542 34|             észrevehetõ.~- Boldizsár - szólt az alispán szomorúan, rövid
543 34|          együtt tartani.~- Hát te is - szólt az alispán fájdalmasan,
544 34|                    Bocsánatot tõle?! - szólt Réty, s arcai lángoltak. -
545 34|              tarthatom fel.~- Sámuel - szólt a lelkész szomorúan -, e
546 34|                 Isten látja lelkemet - szólt szemeit az éghez emelve
547 34|            látja el.~- Így, Sámuelem - szólt Vándory meghatva -, tégy
548 34|           vádlott sorsára gyakorolhat; szólt azon boldogabb napokról,
549 34|               mellyel bátyja a jövõrõl szólt, s végre önmaga is nyugodtabbá
550 34|      nyugodtabbá lett.~- Boldizsárom - szólt végre -, mi boldog vagy
551 35|               magának kitûzhetne - így szólt sóhajtva -, miért keressek
552 35|             elébe.~- Ártatlan vagyok - szólt ily alkalommal -, s az ki
553 35|                meg, tisztelt barátom - szólt emez szinte az ablak mellett
554 35|              hogy kegyelemért kérjen - szólt az ügyvéd sóhajtva -, én
555 35|                   Édes Tengelyi uram - szólt ismét az elõbbi majdnem
556 35|            emlékeket.~- És családja? - szólt Völgyesy fájdalmasan - gondoljon
557 35|           mellett Tengelyi Völgyesyvel szólt -, csakugyan igaz volna-e,
558 35|               nyerve.~- De hát akkor - szólt a huszár gondolkozva - fel
559 35|               kérdeztük Peti cigányt - szólt Völgyesy.~- No, ami a cigányt
560 35|               áll, de Peti nem hiszi - szólt a huszár -, legjobb barátját,
561 36|           emelve fel, a mineralógiáról szólt. Nem bosszankodtam életemben
562 36|             többé, a szerencsétlen nem szólt senkivel. Hallgatva ült
563 36|                cipeled ezt magaddal? - szólt egyszer az udvaron a hajdúknak
564 36|            szabad lenne; szülõhelyérõl szólt s a jövõrõl, melyet mint
565 36|          szeretõ mód, mellyel hozzájok szólt, megnyitá a legmegrögzöttebb
566 36|                 jobban érzed magadat - szólt ágyához ülve nyájasan a
567 36|                 A szeretet vallása?! - szólt a beteg, kinek arcaira egy
568 36|                   Miért nem mondtam? - szólt a zsidó szemeit Vándoryra
569 36|       hallgatott. - Miért ne mondjam - szólt végre -, megígértem, hogy
570 36|              nem fognának.~- Barátom - szólt a lelkész fölkelve -, áldjad
571 36|          üdvössége kívánja tõled ezt - szólt ünnepélyesen Vándory -,
572 36|            tiszteletes úrnak barátja - szólt végre szemeit Vándoryra
573 36|                tiszteletes úr akarja - szólt végre szemeit a lelkészre
574 37|               fõcélja életünknek”: így szólt, hamarjába nem mondhatom
575 37|                akár él, akár nem - így szólt magában -, a zsidó magánkívül
576 37|              és?... Meg kell tudnom! - szólt magában tovább. - Az asszony,
577 37|            betegével egy óránál tovább szólt? s most Bántornyi Lajos
578 37|        tiszteletes Vándory úrral mirõl szólt?~- A tiszteletes úr kiküldött -
579 37|            Igaz, nagyságos asszonyom - szólt amaz -, úgyis a nyomorult
580 37|        elhallgatnának?~- Mit tegyek? - szólt magában elborzadva a helyzet
581 37|             tapadtak. - „Megbódulok! - szólt végre, midõn szemeit kezével
582 37|             vala félig telve. - „Így - szólt félhalkan, midõn a palackot
583 37|              által a halál kínos - így szólt hosszabb gondolkozás után,
584 37|               bevenni, beveszem mind - szólt ismét magában, s ujjai görcsösen
585 37|               e vénasszony megcsalt? - szólt most egyszerre, mintegy
586 37|               Már hogy magába szállt - szólt az ápolónõ, még mindig késve
587 37|         fordulni:~- Hát nem ismersz? - szólt az alispánné remegõ hangon -
588 37|                  De hát nem ismersz? - szólt ismét Rétyné, majdnem könyörgõ
589 37|           vagyok, Rétyné.~- Rétyné?! - szólt a zsidó bámulva, midõn megfordulván
590 37|               Hát azért jössz, nemde - szólt tompa hangon, midõn kiszáradt
591 37|              az írások elrablása iránt szólt, azon estéig, mikor éppen
592 37|       eliszonyodik?~- Alávaló zsidó! - szólt Rétyné - ki hisz neked,
593 37|             érthetlenné váltak, tovább szólt, de magánkívül vala, s Rétyné
594 37|            háznál.~- Mi közöd ehhez? - szólt Rétyné csillogó szemeit
595 37|              egész nap feleségével nem szólt, s nyugtalansága okáért
596 38|              nejének halála iránt, nem szólt senkivel; akár elmebetegség
597 38|          számtalan példa van; Réty nem szólt senkivel, de kik õt ismerék,
598 38|       kommandírozzák.~- Értem, értem - szólt a másik, ki ez értelmezést
599 38|      ellenséget megverte?~- Hát bohó - szólt a másik könyörülõ mosollyal -,
600 38|          tanyához értek, melyrõl Gazsi szólt; s azon öröm, mellyel János
601 38|          mondhat. - Nem messze innen - szólt tovább -, õsz óta egy gulyás
602 38|              gulyásnak testvéröccse? - szólt Gazsi bámulva - az nem lehet,
603 38|              gulyásnak öccse meghalt - szólt Gazsi nyugodtan -; az, kit
604 38|                mikor mondom, hogy az - szólt a másik hevesen - azt hiszed,
605 38|        lefeküdt s elaludt -, az, kirõl szólt, nem más, mint Viola maga.~-
606 38|           Miként is lehetne másképp! - szólt Zsuzsi sokszor, ha kisdede
607 38|              keservét is. - Ki tudja - szólt sokszor -, talán jobb volt
608 38|           Zsuzsi nem panaszkodott, nem szólt szerencsétlenségérõl, sõt
609 38|            ajkai. - Én szerencsétlen - szólt egykor magában, midõn a
610 38|               azért megijedni, öcsém - szólt tovább, midõn a bámulást,
611 38|                hallgatott.~- Látod-e - szólt megnyugtatva az öreg huszár -,
612 38|                 Nem akartam-e javát? - szólt, a beszélõt szenvedélyesen
613 38|               lehet.~- Mi azt illeti - szólt Viola valamivel nyugodtabban -,
614 38|           Nincsenek többé gyermekeim - szólt Viola, s arcain mondhatlan
615 38|           szemekkel.~- Bizony, öcsém - szólt végre az utóbbi meghatott
616 38|              felakasztani nem fognak - szólt közbe János biztatva. -
617 38|               csinálni halálom után? - szólt végre remegõ hangon - oh,
618 38| megváltozhatlan, s annyival kevesebbet szólt többé föltétele ellen, mennyivel
619 38|           János fogta meg.~- Jól van - szólt Viola rövid gondolkozás
620 38|     Mindenesetre legjobb lesz, öcsém - szólt az öreg János -, ha már
621 38|           Tiszarétre. De mennem kell - szólt körültekintve -; Zsuzsi
622 38|              valami haszna lehet - így szólt magában -, Tengelyi jótevõm,
623 39|            hogy valaki rám ismer - így szólt Viola többször, s Zsuzsi,
624 39|          sejdítés tölté, hogy utolszor szólt kedveséhez. Viola rég megszokta
625 39|    szilárdságát. „Ki tehet róla? - így szólt, midõn egy nehéz fohász
626 39|                  Szegény Zsuzsi! - így szólt sokszor magában - csak miatta
627 39|           mindenkit; s te, jó Hollóm - szólt, midõn kedves paripájának
628 39|                felkelõ nap szépségérõl szólt, s elõre élvezé a gyönyörû
629 39|          elevenen áll elõttem minden - szólt a lelkészhez fordulva -;
630 39|          jöttek ki a síkra. - Mi ez? - szólt Vándoryhoz, midõn arra mutatva,
631 39|     üldöztetnék.~- Isten mentsen meg - szólt Vándory sóhajtva -, elég
632 39|            isten szegénynek irgalmas - szólt Vándory, szemeit éghez emelve.~-
633 39|           elébb.~- Talán nem zsivány - szólt Vándory, ki a lovasok mozdulatait
634 39|            olyan, kit annak tartanak - szólt rövid szünet után -; már
635 39|                is. Üljön kend lovára - szólt a pandúrhoz fordulva -,
636 39|                Halljátok-e, emberek? - szólt most a körülállókhoz erõsebb,
637 39|             tettem apádnak.~- Bátyám - szólt Viola gyenge hangon, midõn
638 39|                   Õ sokat szenvedett - szólt Vándory meghatva -, nyugodjék