|
Minden ember, a legszegényebb körben töltötte bár életét,
egyszer magára vonja embertársai figyelmét, s e pillanat az, melyben
eltemettetik. Ilyenkor a magas torony harangja megkondul a legszegényebbnek; ki
egész éltén át elhagyatva állt, annak koporsója körül emberek gyûlnek össze, ki
örökös akadályok miatt semmiképp nem haladhatott, annak temetése elõtt a tömeg
kitér; s a nyomorult, miután életében semmit magáénak nem nevezhetett, örök
áron egy darabka földbirtokot szerez, melyet szabadon használhat végsõ
ítéletig, anélkül, hogy tilalom-törésért büntetnék. A halottat részvét s
tisztelet fogja körül - s miért? Azért talán, mert ki józanul cselekszik,
tiszteletet érdemel, s az emberek többsége alig tehet okosabbat életében, mint
hogy tõle búcsút vesz? vagy talán azért, mert meggyõzõdésünk szerint a halott
azt, mi mindnyájunkat egyiránt érdekli, de mit a legokosabb is csak hisz -
végre megtudta? - Igaz, a halálnál nincs jobb magyarázó a világon. Ki élete
becsérõl kétkedik, s nem tudja, érdemes-e az, mit e földön elérhet, hogy érte
fáradjon: az elsõ esetnél, hol ismerõsei közül valaki meghalt, tisztába jöhet.
Valamivel kisebb vagy nagyobb temetés, címerek vagy csak a puszta név a
koporsón, a sír felett mauzóleum vagy fakereszt, melyeknek felállítási
költségei különbözõk, de melyek egyenlõn elhagyatva állnak; egy rövid
beszélgetés a szomszédok között, vagy nyomtatott gyászlevél, vagy hirdetés a
honi hírlapokban, vagy talán nekrológok a külföldi hírlapokban is - egy óra,
tizennégy nap, vagy egy hónap múlva csend s közönyösség - ez a dicsõség. Egy darab fekete fátyol a kalapon, vagy teljes
gyászruházat, szegényeknél vitatkozás: ki fizesse a temetést? gazdagoknál: kié
legyen az örökség? - ez az, mi a bírt
szeretetre emlékeztet. S mi a barátságot illeti, ki nem tudja, hogy
bármennyiszer szorítottuk barátaink kezét, az eset ritka, hol e szorongatások
után valami visszamaradna, mi barátunkat csak annyira emlékeztetné is reánk s
kézszorításainkra, mint tyúkszemeink arra, hogy egykor csizmáink által
szoríttattunk. Ki éltének ezen díjával be nem éri, vigasztalja magát azzal,
hogy a kivételek közé tartozik.
Ezek közé tartozott Rétyné is, kinek halála Porváron s az
egész megyében több lármát okozott, mint minden, mi a Tisza mentében évek óta
emlékezetre méltó történt. Maga az, hogy Rétyné meghalt, magára vonta volna a
közfigyelmet. Ha gazdag földesasszony, ki, mi több, még ötvenedik évét sem érte
el, jó konyhát tartott, s a legszebb ruhákban járt, egyszerre meghal, a dolog
még akkor is borzasztó, ha halálánál minden illõ formák megtartattak, s a
beteg, csak miután fölötte két orvosi tanácskozás tartatott, múlt ki a
világból. De mi ez az alispánné esetéhez képest? A fõorvos akkor hívatott,
mikor Rétyné már magánkívül volt, s õ minden tudománya mellett nem mondhatott
mást: mint hogyha csak öt perccel elõbb jõ, a nagyságos asszonyt bizonyosan
megmenthette volna. Serer, ki éppen Porváron lévén, a hírre szinte a házhoz
jött, csak azon meggyõzõdését nyilváníthatá, hogy mit a nagyságos asszony
ivott, bizonyosan nem volt cukros víz; de orvosi tanácskozásról, vagy
patikáról! nem lehetett szó, még annyi idõ sem maradt, hogy Serer mandulatejét,
mely, amint mondá, néha csudákat tesz, ajánlhatná. Az alispánné meg vala
mérgezve, s mi több, saját maga által, az iránt nem lehetett kétség; s valamint
Taksony megyének orvosi kara méltó panaszt emelhetett törvényes közbenjárásának
ilyetén elmellõzése ellen: úgy a porvári társaság egész szorgalmát arra
fordítá, hogy e szörnyû történet titkos indokait felkeresse.
A Réty család, s azok, kik hozzá - mint Vándory vagy Kislaky
Kálmán - közelebb álltak, az egész történetet szerencsétlen véletlennek
nevezék. A szegény alispánné, ezeknek állítása szerint, sokszor magnéziával
élt, melyet ugyanazon szekrényben tartott, hová egypár nappal elõbb a patkányok
kiirtására vett arsenicumot elzárá; szerencsétlen tévedés, mely este a gyengén
világított szobában oly könnyen történhetett, megmagyaráz mindent. A közönség,
mely önként ajánlott magyarázatot elfogadni nem szokott, s soha nem kételkedik
inkább, mint ha valami hivatalosan tudtára adatik, nem nagy hitelt adott e
magyarázatnak; s mivel, ha már igazsághoz nem juthatunk, mindenki
legszívesebben csalja meg önmagát, inkább gyanításokban kerese világosságot,
miben ez alkalommal Julis által, ki asszonya halálánál jelen volt, nem kissé
segíttetett. Az érdemes szobaleány annyit beszélt Rétynének egy idõ óta
mutatott szomorúságáról, fõképp rendkívüli magaviseletérõl, melyet utolsó nap
rajta észrevett, hogy senki nem kétkedhetett, miszerint az alispánné
szándékosan mérgezte meg magát; s miután az, hogy szobájának ajtaja zárva
találtatott, szinte erre mutatott, csak azon okok iránt lehetett
véleménykülönbség, mik az alispánnét e határozatra bírák.
Maga Réty, nejének halála iránt, nem szólt senkivel; akár
elmebetegség volt legyen szörnyû lépésének oka, mint azt sokan hirdeték, kik,
amint mondák, rendkívüli szenvedélyességét mindig ily betegség jelének
tartották; akár az bírta e kétségbeesett határozatra, mert látá, miként Ákos s
Vilma házasságát nem akadályoztathatja, s inkább meg akart halni, mint hogy
annak tanúja legyen, mit családjára nézve gyalázatosnak tartott; akár végre,
mint a porvári asszonyságok férjeiknek a dolgot magyarázták, az alispán
kétségen kívül megsértette nejét, s makacssága által, mellyel a
szerencsétlennek valamely kívánatát ellenzé, gyilkolta meg feleségét, mint erre
a világon számtalan példa van; Réty nem szólt senkivel, de kik õt ismerék,
észrevevék a hatást, melyet neje halála reá tett.
Ne gondolja azért senki, hogy e fájdalom visszatérõ
szeretetének lett legyen tanúsága. Nem tartozik ugyan a ritkaságokhoz, hogy
midõn oly házaspár közül, mely egész életén át egymással rosszul élt, egy
meghal, a másik, mint egy csuda által a meghalt iránt, keblében egyszerre véghetlen
szeretetet födöz fel. Valamint a mindennapi élet súrlódásai között egyes
hibáknál nagyon is könnyen megfelejtkezünk minden jótulajdonokról: úgy, ha
életünk társaitól örökre elválasztanánk, többnyire csak jótulajdonaik emlékét
tartjuk meg, s gyenge emberi természetünk úgy hozza magával, hogy majdnem
mindent kincsnek tartunk, mihelyt tõlünk visszaszerezhetlenül elvétetett. Réty
bánatának azonban nem ez vala oka. Való szeretetet e nõ iránt nem érzett soha,
s ha egykor érzett volna is, oly oldalról tanulta ismerni újabb idõben, hogy
errõl többé szó nem lehetett; s a szomorúság, melyet rajta neje halála óta
mindenki észrevehetett, azon szemrehányásokból vette eredetét, melyeket magának
ez alkalommal tett. Mindazon szerencsétlenségnek, melyet maga körül látott,
nagy részben nem õ maga volt-e oka? Neje halála után egy megkezdett levelet
talált íróasztalán, melyet a boldogtalan asszony hozzá intézett, s melyben
egész szerencsétlenségét neki hányta szemére, s nem volt-e ez legalább részben
igaz? Midõn a múltra visszatekintett, nem kelle-e Rétynek megvallani, hogy
mindazon dolgok, melyeknek neje egyik áldozatául esett, nem történnek, ha õ
maga reájok alkalmat nem ad? Ha nejével a helyzet iránt, melyben Vándoryhoz
áll, mint kötelessége magával hozta, nyíltan szól, a szerencsétlen asszony vagy
feleségévé nem válik, vagy legalább a gondolatot, hogy a lelkész férjének
testvére, megszokva, soha azokra nem vetemedik, mik által magát Vándory
követelései ellen biztosítani akarta. Saját túlzó engedékenysége volt az, mi nejét
azzá tette, mivé vált, s a nem titkolt gyûlölség, melyet iránta utolsó idõben
mutatott, bírta e nõt kétségbeesett határozatára, mihez soha nem jut, ha
férjében támaszt lát maga mellett. E gondolatok Réty lelkét mély fájdalommal
tölték el, s maga Vándory szelíd vigasztalásaival sem bírá földeríteni
szomorúságát.
A zsidónak vallomása, mely Rétyné halálát okozta, s Porváron
mindenkire annyi hatást tett, csak azon következéseket nem idézte elé, melyekre
célozva volt, s Tengelyinek állása nem sokkal vált általa kedvezõbbé. Azon,
hogy Macskaházynak Tengelyi irományai elrablásában része volt, már elõbb is
kevesen kételkedtek: de ez a jegyzõ iránt létezõ gyanút inkább nevelé. Ha az
elrabolt irományok Macskaházynál voltak, mit a zsidó vallomásában is állított,
egy fontos ok létezett, mely egyedül Tengelyit bírhatá a gyilkosság
elkövetésére. A zsidó azon állítása, hogy a bûntettet Viola követte el, mint egy tanúnak, s mi több, kétes jellemû
tanúnak vallomása nem bizonyíthatott annyit, hogy reá azon számos bûnjelek ellenében,
melyeknél fogva a jegyzõ vádoltatott, fölmentõ ítéletet építeni lehetne.
Tengelyin csak úgy lehetett segíteni, ha Viola, az igazság kezébe kerülve,
Macskaházy ellen elkövetett bûntettét megvallja. Ez volt a jegyzõ barátjai- s
ellenségeinek meggyõzõdése, s ehhez, kivéve Vándoryt, nem volt senkinek nagy
reménye. Több két hétnél múlt, mióta az öreg János Csavargóssal Porvárt
elhagyta; s nem látszott valószínûnek, hogy miután az ország minden
törvényhatóságai Viola fölkeresésére hasztalan szólíttattak fel, miután Ákos,
Kálmán, Völgyesy, szóval azok, kiket Tengelyi sorsa érdekelt, e célra mindent
elkövettek, az, miért annyian hasztalan fáradtak, egy vén huszárnak sikerülhet.
Valószínûnek látszott, hogy Peti cigány Violának hollétét
ismeri; de a barna kályhafûtõ, Ákosnak minden kérései s ígéretei dacára, mindig
csak azt mondá: hogy Violát a statárium óta nem is látta: s ezen állításon
kívül mást, mint esküvéseket, melyekkel azt bizonyítá, tõle hallani nem
lehetett. A kislaki gulyásból, kirõl tudatott, hogy Viola elszökése után
feleségét s gyermekeit lovain õ vitte el, szinte nem lehete kivenni többet.
Szerinte õ Zsuzsit csak három mérföldnyire egy bizonyos csárdáig vitte, hol a
szegény asszony férjét be akará várni. Mi történt a családdal késõbb, nem tudja;
s Kálmán hasztalan kért s káromkodott, ígért és fenyegetõdzött, többet az öreg
gulyás kínpadon sem mondott volna. Maga Liptákné is minden szeretete mellett,
mellyel Tengelyi egész családja s fõképp Vilma iránt viseltetett, ha kérdezék,
hosszan mentegetõdzött, hogy semmit sem tud, s végre Ákosnak bevallá, hogy
habár tudná, sem lehetne õt arra bírni, hogy megmondja.
- A teins úrfi tudja, mennyire szeretem - mondá egyszer
Ákoshoz, midõn tõle ismét kérésekkel ostromoltatott. - Kit is szerethetnék
inkább? A többi gyermekek, kiket mellemen hordoztam, meghaltak, csak az úrfi
maradt meg; de ezt ne kérje tõlem. Ha életemmel megszabadíthatnám Tengelyi
urat, tenném; de, hogy Júdássá váljak, azt ne kívánja senki. Tengelyi úrnak
barátjai vannak, meg fog szabadulni így is, s ha nem, legalább becsületesen
tartják, s háznépérõl gondoskodva van. Violára akasztófa, családjára végsõ
ínség vár; ha Zsuzsi közel rokonom nem volna is, inkább leharapnám a nyelvemet,
mint hogy eláruljam.
Mindazok, kik Viola hollétérõl valamit tudhatának, eszerint
úgy látszott hallgatásra határozták el magokat; s ámbár Vándory vigasztalá
barátjait, hogy istenben bízzanak, úgy látszott, e bizodalom nem egyhamar fog
igazoltatni; legalább János, miután kétheti keresés után a legkisebb nyomra nem
akadott, már maga is kétkedni kezdett, fogja-e adott ígéretét teljesíthetni.
Arról, hogy Viola a szomszéd megyékben nincs, sem János, sem
Csavargós nem kételkedett. Az is, mint Csavargós többször mondá, valószínûnek
látszott, hogy az ország határain túl nem ment; de széles e haza ötvenkét
megyéinek melyikében keressék? ez oly kérdés vala, melyre az öreg János minden
stratégikus ismeretei mellett sem felelhetett. - Bizony ez a Viola átkozott
gyerek - mondá többször pajtásához -, úgy retirált, az ördög sem tudna reáakadni.
Hej, milyen generális válhatott volna belõle!
- Mi az: retirálni? - kérdé egy ily alkalommal Csavargós, ki
mióta az öreg Jánossal járt, nem szûnõ gyönyörrel hallgatá elbeszéléseit, s
mióta a háborúról s az egykori huszárnak nagy tetteirõl hallott, szinte
megvetéssel nézett önéletmódjára, melynek legérdekesebb pillanatai a
katonaélettel nem mérkõzhetnek.
- Hallott-e ilyet a világ?! - mondá bámulva a huszár - hát
azt sem tudod, mi a retirálás? De nem csuda - tevé hozzá rövid gondolkozás után
-, nem szolgáltál háborús idõben, hogy megtanulhattad volna. Hát, öcsém, a
retirálás csak az, mikor az embert visszafelé kommandírozzák.
- Értem, értem - szólt a másik, ki ez értelmezést nagy
figyelemmel hallgatá -, mikor az embert az ellenség megkergeti.
- Bohó! - mondá a másik hevesen - hisz akkor jóravaló ember
sohasem retirálna. Soha életemben nem voltam ütközetben, hol nem mi gyõztünk,
és mégis hányszor nem retiráltunk! - Olvasóim tudják, hogy János, ki maga
mindig csak rossz kedvvel s parancsolat következésében vonult vissza az
ellenség elõl, azon meggyõzõdésben élt, hogy szolgálatának egész ideje alatt
seregeink nem gyõzettek le soha. - A retirálás csak az - folytatá elõadását -,
mikor az ember az ellenséget jól megveri, és azután visszamegy. Érted-e most?
- Értem - válaszolt Gazsi -, csak azt nem tudom, miért megy
hát vissza az ember, ha az ellenséget megverte?
- Hát bohó - szólt a másik könyörülõ mosollyal -, azért
megy, mert kommandírozzák, s ha mint katona nem engedelmeskedik, fõbe lövik.
- De miért kommandírozzák hátrafelé? - kérdé Gazsi tovább,
ki kételyeit az eddig hallottak után még mindig nem érzé felderítve.
- Az nem a mi dolgunk - felelt János rosszkedvûen, mert épp
ezen kérdés vala az, melyet magának százszor tett s soha megfejteni nem tudott
-, a katona azt teszi, mit neki parancsolnak, a többi mást illet. Miért
kommandírozzák hátrafelé? - mormogott tovább - ostoba kérdés! Hát talán hogy
avandzsirozzanak; mert aki legtöbbet retirál, azt leginkább avandzsiroztatják;
vagy meglehet, azért, hogy az ellenség megint összeszedhesse magát, s újra
megverhessék. Látod, Gazsi, ha katona lennél, s ily kérdéssel állsz elõ, fõbe
lõnek.
Hasonló beszélgetésekbõl Csavargós Gazsi sokat tanulhatott,
míg az öreg János bennök nem kis gyönyört talált, olyannyira, hogy mióta Ákos
felnõtt s katonatörténeteit meghallgatni nem szokta, talán soha inkább
megelégedve nem érzé magát, mint mostani társával; útjának célja azonban
mindemellett nem közelíttetett meg. A kislaki gulyás neki is csak azt mondá,
hogy semmit sem tud. Minden kérés s pajtáskodás más feleletet nem húzhatott ki
belõle, s ha mást kérdezett, szintazon felelettel utasíttatott el.
- Mintha összebeszéltek volna - mondá János sokszor
rosszkedvében -, mind csak azt feleli, hogy nem tud semmit. Éppen úgy tesznek
velem, mint lovászunk. Az is, ha a lótisztításról vagy abrakolásról neki
valamit mondok, azzal áll elõ, hogy azt már régen tudja; ezek meg azt mondják,
hogy nem tudnak semmit. Azt, mirõl az ember szólni akarná, azt mindenik tudja
már; ami iránt kérdez, arra senki nem felel. - De e panaszok sem a gulyást, sem
mást annak elmondására, mit vagy nem tudtak, vagy mondani nem akartak, nem
bírhaták, s János és Csavargós tovább vándoroltak tanyáról tanyára, s mindenütt
ugyanazon feleletet kapták.
Három vármegyét barangoltak be így, s ámbár Csavargós ez
életmódot megszokta, János pedig napokig erdõn, réteken s posványon keresztül
lovagolva néha ismét katonának képzelheté magát, s fölemelkedve kengyelében
mondhatlan gyönyörrel néze körül a síkon, hol lovas ember semmi magasabbat
magánál nem lát - e hasztalan keresés végre mindkettõjöknek kellemetlenné vált.
- Oly célok után fáradunk majdnem valamennyien, melyekrõl mások, sokszor az
egész világ tudja, hogy általunk eléretni nem fognak - sebaj! csak mimagunk
tudjuk megtartani ellenkezõ meggyõzõdésünket; de ha végre azt vesztjük el, s
csak azért haladunk még tovább, mert kötelességünk vagy becsületérzetünk, vagy
hiúságunk, mely sokszor az elõbbinek éppen ellenkezõje, úgy kívánja, akkor -
sóhajtsunk fel - az öreg János káromkodott -, s menjünk tovább. Az öreg
huszárnak filozófiája szerint: ki egy úton, ha csak ballagva is, tovább megy,
mindig messzire jut, sõt végre az elérhetetlennek gondolt célt is elérheti,
mint azt a keresõk jelen esetben tapasztalák.
Április azzal vádoltatik közönségesen: hogy változékony. Nem
tudom, mennyire árthat ez a hónap jó hírének, legalább hazánkban, hol éppen nem
szükség áprilisra várnunk, ha förgeteg után, melytõl szinte elborzadunk,
véghetlen nyugalmat - könnyzápor után egyszerre derültséget, borút s
napsugárokat, keleti s nyugoti, déli s éjszaki szelet egy órában akarunk látni;
annyi azonban bizonyos, hogy azon esztendõben, hol János és Csavargós Violát
keresték, senki e hónapot változékonynak nem nevezheté. Az öreg huszár, noha
fiatal korától sok nyomorúsághoz szokott, midõn naponként csontig megázott,
eleget átkozá ápril kétségbeejtõ állandóságát. Egyszer különösen elveszté egész
türelmét.
A harmadik megyében jártak, majdnem húsz mérföldnyire onnan
hazulról. Reggel óta lovon ültek, s már dél elmúlt, midõn Csavargós végre öreg
pajtásának megvallá, hogy a tanyát, hová õt vezetni ígéré, nem tudja
feltalálni. Miután Gazsinak állítása szerint a gulyás, kihez mentek, tíz
mérföldnyire minden pásztorembert ismer: az öreg azon reményben, hogy itt végre
Violának nyomára jön, eddig mindent eltûrt, most keményen megtámadá vezetõjét;
de mit vala tennie? Erdõ közepén voltak, utat veszítve, s habár János
megesküdött, hogy vén létére soha ily gyerekkel, minõ Gazsi, útra nem indul
többé, most nem tehete mást, mint hogy bundáját, amennyire a szél engedé,
összefogva, magát a gondolattal vigasztalá, hogy holnap Porvárra visszatér, s
hogy azalatt Csavargós után tovább ballagott, ki minden fát megnézve letördelt,
vagy az úton keresztbe tett ágakat keresett, mikkel szegénylegények az erdõben
útjaikat megjelölik.
Már az est közelgett, midõn a sûrûbõl feléjök világító
pásztortûz a tévelygõket jó útra vezeté. Az erdõ közepén végre a tanyához
értek, melyrõl Gazsi szólt; s azon öröm, mellyel János a jó tûz mellé feküdt,
alig lehet-e nagyobb annál, mellyel az itt tanyázó gulyás Csavargóst fogadá.
Úgy látszott, a vén gazda Gazsival sokkal több munkát végzett együtt, mint mi a
megyének valaha tudomására jött.
Violáról, ki iránt János gazdáját, mihelyt az magát fiatal
pajtásával kibeszélte, kérdezé, a gulyás nem tudott semmit. Legalább ez vala
elsõ felelete; késõbb azonban, miután e kérdés hozzá Csavargós által újra
intéztetett, rövid gondolkozás után azt válaszolá: hogy ha ma nála maradnak,
holnap reggel oly emberhez fogja vezetni, ki e részben talán többet mondhat. -
Nem messze innen - szólt tovább -, õsz óta egy gulyás lakik, ki a ti
vidéketekrõl jött. Másképp semmi ember, nem pajtáskodik senkivel, nem
kereskedik marhával, szóval haszontalan ember, de mivel onnan való, meglehet, Violáról
tud valamit.
- Ki lehet az? - mondá gondolkozva Csavargós - nem tudok
pásztorembert, ki tõlünk múlt õszkor ideszakadt volna.
- Hát a kislaki gulyásnak testvéröccse - válaszolt a másik
-, bátyja derék legény volt, de ez haszontalan semmi ember, szóba sem áll
senkivel.
- A kislaki gulyásnak testvéröccse? - szólt Gazsi bámulva -
az nem lehet, az taval õszkor meghalt.
- Meghalt?! - mondá az elõbbi még inkább bámulva - mikor
tulajdon szemeimmel láttam; szép barna ember, feleségestül, gyermekestül jött,
s te azt mondod: meghalt.
- Én csak azt mondtam, hogy a kislaki gulyásnak öccse
meghalt - szólt Gazsi nyugodtan -; az, kit annak gondolsz, élhet, nem bánom,
akármeddig, csakhogy István gulyás öccse sohasem lesz belõle.
- De mikor mondom, hogy az - szólt a másik hevesen - azt
hiszed, nem ismerem István gulyást? esztendõk óta nem sokat voltam nálatok, de
fiatalabb korunkban István és én jó pajtások voltunk. Most is, mikor öccse
feleségét s két gyerekét idehozta, nálam hált meg. Az egyik beteges volt, de a
másik szép gyerek... különb ember válik belõle, mint apjából, nemhiába, hogy
Pistának híják, mint öreg bátyját s engem is. No, hiszed-e már, hogy csakugyan
a kislaki gulyás testvéréhez foglak vezetni? - tevé hozzá, míg Gazsi s az öreg
János szemeikkel integettek egymásnak.
- Fejemet teszem rá - mondá Csavargós a huszárhoz, midõn
hosszú beszélgetés után gazdájok lefeküdt s elaludt -, az, kirõl szólt, nem
más, mint Viola maga.
- Magam is azt hiszem - válaszolt János halkan -, de
hallgass, míg hozzá nem vezetett; ne mond gazdánknak, kivel van dolga!
- Majd bámul - mondá a másik -, ha azt hallja, hogy
szomszédja, kit semmi embernek mondott, Viola volt. No, holnap meglátjuk. - S
ezzel Csavargós a tûz mellé heverve alvásra készült, míg az öreg János minden
fáradtsága mellett még soká hánykolódott fekhelyén. Meggyõzõdve arról, hogy
Violát megtalálta, újra kétkedni kezdett, nem lenne-e mégis jobb, ha õt békén
hagyja? „Szegény, úgy látszik, becsületes emberré lett - gondolá magában -, s
minek bántsam? Tengelyi urát semmi esetre nem fogják felakasztani, s ki tudja,
ha Viola kezökbe kerül, megtartják-e szavokat? s akkor ha felesége
kétségbeesik, s szegény gyermekei árvaságra jutnak, ki más lesz oka, mint én,
mert alávaló espion módjára jártam utána.” Belsõ küzdelmében Jánost csak az
vígasztalá, hogy ha Violát fölkereste is, abból még nem következik, hogy õt a
vármegyének fel fogja adni, s ha vele szólhat, talán módot találhat, hogy
Tengelyi megszabaduljon, s Viola mégse kerüljön fogságba. „Eleget szenvedett
szegény, s most bizonyosan boldog; hisz oly szép gyermekei vannak... ments meg
isten, hogy én rontsam meg szerencséjét.” S e megnyugtató gondolatok között a
jótékony álom végre elnyomta õt is.
Térjünk most vissza Violához, kit történetünk folyama alatt
hosszabb ideig elveszténk szemünk elõl, s kit most, mint olvasóim kétségen
kívül gyanítják, a kislaki gulyás testvérének neve alatt azon tanyán találunk,
melyhez Csavargós ismerõse a keresõket vezetni ígérte. E tanya bõvebb leírását
bátran elhagyhatom, nem hiszem, hogy olvasóim között olyan legyen, ki életében
gulyástanyát nem látott. S ilynemû épületek hazánkban kevés kivétellel
hasonlítanak egymáshoz. Viola tanyája a jobbak közé tartozott, s mindenesetre
olyan vala, melyben szegény ember jól érezheté magát. Háza nem vala oly nagy s
kényelmes, mint az, melyet Tiszaréten egykor lakott, de a nádfödél, újra
kiigazítva, megõrzé lakóit az esõ ellen, fehér falai tisztaságukban messze
világítának a nagy róna fölött, hol mérföldre más emberi lak nem állt, s maga
az elhagyatottság, melyben az utas szemei elõtt feltûnt, a kis háznak a
lakhatóság s kényelem különös színét adák. Megette hosszú dombsor emelkedett,
alján, hol az erdõ régen kivágatott, ritka, de terebélyes fákkal, fölebb sûrû
erdõvel, mely mérföldekre terjedett, míg e dombok alatt, ameddig a szem
láthatott, határtalanul nyúlt el a nagy rónaság, s egyes tornyokon, melyek
itt-ott a láthatáron feltûntek, s a nagy síkon legelõ nyájakon kívül semmi nem
volt, mi a nézõt arra emlékezteté, hogy lakott földön jár. Közel a házhoz
istálló, s mellette néhány fészer s szénaboglya állt, ajtaja elõtt egypár
bozontos kuvasz nyújtózott a tavaszi nap meleg sugáraiban.
Viola boldog lehetett új lakhelyén. A menedéket, melyet
keresett, feltalálta, s távol volt az emberek társaságától, mi annak, ki, mint
õ, tõlök sokat szenvedett, s csak új üldözéseket várhat, már magában egy neme a
szerencsének; boldog lehetett volna, mondom, ha boldogságunk csak jelen
helyzetünktõl függne. - Miután azonban ez nem így van, az öreg János erõsen
csalódott, midõn õt szerencsésnek gondolá. Már csak az, hogy életének elõbbi
színhelyét elhagyni kényteleníttetett, elkeseríté örömeit, ha reá új körében
ilyenek vártak volna is. Valamint mûveltebb ember, kinek a természet szívet
adott, honából kitiltva, soha megelégedettnek nem érezheti magát, s ha a
szerencse rá halmozná minden adományait, az idegenek közt mindig magányosnak s
elhagyottnak érzi magát: úgy ragaszkodnak a nép szegényebb osztályai nemcsak a
honhoz, de születésök helyéhez. Életök szûkebb körökben foly le, s az összes
hazának eszméje tõlök közönségesen távolabb fekszik, hogysem azt tisztán
felfogni képesek volnának. Az utolsó paraszt szereti hazáját, szereti, mint oly
valamit, mit teljesen megfogni s értelmezni nem tud, de minek nagysága elõtt
meghajlik s mi iránt magát háládatossággal lekötve érzi, hasonló szeretettel
ahhoz, mellyel az ember isten iránt viseltetik; de a szegény embernek valóságos
hazája az, melyet szívének semmi nem pótolhat ki - a falu, melyben született, a kis hely, hol ifjú napjait tölté.
Helyhezd õt tíz mérföldre születése helyétõl, s a gondolat, hogy a magyar
korona birodalmában maradt, nem fogja enyhíteni fájdalmát, mellyel falujától
megvált. A hely, hol elsõ éveit tölté, s szüléinek szerény laka vagy talán
sírja áll, a kis mezõ, melyen évekig dolgozott, a fák, melyek alatt annyiszor
megpihent, a kút, melynél talán kedvesével elõször találkozott,
kipótolhatatlanok... emlékei nem a nemzet, hanem családja vagy szomszédai
történetébõl állanak, s ha új lakhelyén az emberek ugyanazon nyelven szólnak is,
fog-e velök ugyanazon tárgyakról beszélhetni, melyeken kívül, való érdekkel
elõtte semmi nem bír! Nem fog-e mint idegen állani az idegenek között, majdnem
éppen úgy, mintha honát hagyta volna el? - mintha falutornyának láthatárán
kívül nem volna más hely a világon, hol magát egészen otthonosnak érezheti. S
nem egy egész-e életünk, melynek
egyes pillanatait szétszaggatnunk nem lehet, melynek örömei nagy részben
reményeinkben fekszenek, melynek boldogságát emlékeink föltételezik? s mi volt
akár Viola múltjában, akár jövõjében, mire megnyugvással tekinthetett? Mint a
nyári vész, mely a bércen átvonulva, azt nemcsak zöldjétõl s virágaitól fosztja
meg, de néha lemossa földjét s csak terméketlen sziklákat hágy maga után, így
sorsunk csapásai néha jelen örömeinknél többet rontanak el. A kebel, mely
fölött átvonultak, pusztán marad utánok, azon része, melyben örömei termettek,
elveszett, s nyájas napok jöhetnek ismét, de a szív örökre terméketlenné vált -
s ilyen volt az, mit Viola szenvedett. Felejtheté-e az emberek
igazságtalanságát, s hogy napjait fenevadként üldözve tölté? felejtheté-e, mit
önmaga tett, s mi elõtt, valahányszor reá gondolt, egész valója borzadott? Nem
volt-e gyilkos? nem fertõzteté-e embervér kétszer kezeit? s miként reméljen
szerencsét õ, kit lelkiismerete soha nyugodni nem hágy, ki a jövõ pillanatban
mindentõl, mit még tulajdonának nevez, megfosztva láthatja magát? A jövõ
szüntelen fenyegetve állt a szerencsétlen elõtt. Még senki az egész vidéken nem
ismeré valódi nevét, s ura s azok, kikkel érintkezésbe jött, a kislaki gulyás
öccsének tartják õt; de nem függött-e egész biztonsága egy hajszálon? Ha
egykori ismerõsei közül valaki e vidékre jõ, vagy valamely véletlen által
kisül, hogy idegen útlevéllel s név alatt jött, nem fog-e világosságra jönni
minden? s akkor mi vár reá, ki már halálra ítéltetett? Violának remegni kelle
minden embertõl, kit tanyájához közelgeni látott; remegni tulajdon kisfiától,
hogy ártatlan beszélgetéseivel szüleit el ne árulja; s van-e kín ennél nagyobb?
Mégis mindemellett Viola végre talán megszokta volna helyzetét, s ha nem is
szerencsésnek, legalább nyugodtnak érezheté magát. A végzet, mely az embernek
önhelyzete meghatározására oly kevés befolyást adott, pótlékul úgy alkotá
szívét, hogy minden helyzetbe végre be tudjon szokni. Ha Viola nejét, mint
reménylé, boldogan láthatja, szeretetében, melyet iránta s gyermekei iránt
érzett, talán megfeledkezhetett volna mindenrõl, még a veszélyrõl is, mely õt
szüntelen környezé; hisz maga Damocles kardja, ha valakinek évekig feje fölött
lebegne, végre el fogná veszteni ijesztõ hatalmát. De ez nem történt.
Zsuzsinak nem sok kelle, hogy magát szerencsésnek érezhesse.
Egy vala õ azon lények közül, kiknek isten, midõn a földre küldé, hivattatásul
azt adá, hogy szeressenek, s míg ennek megfelelhetett, õ boldognak érzé magát.
Míg maga mellett férjét s gyermekeit látja, míg életének minden pillanatait
nekik szentelheti, míg rólok gondoskodhatik, míg értök dolgozhat, õ nem kíván
többet. Midõn e szegény asszony férjét szabadon látá, s gyermekeivel a kislaki
gulyás kocsiján új lakhelye felé utazott, egészen boldognak érzé magát.
Életének legfõbb reménye teljesült, s minden, amit szenvedett, elenyészett a
boldogság érzete elõtt, mely lelkét tölté. Távol az emberektõl, messze eddigi
élete színhelyétõl, hol senki férjét nem ismeri s egészen új életet kezdhet: ez
vala évek óta egyedüli vágya, s ez teljesült. Letérdepelt, midõn új tanyája
küszöbén átlépett, s forró imájában, mellyel istenhez emelkedett, csak mély
háláját mondá ki, mintha nem volna semmi, mit ennyi boldogság után még kérnie
lehetne.
E boldogság azonban nem tartott sokáig. Vannak lények a
világon, melyek csak vagy határtalanul boldogok, vagy egészen szerencsétlenek
lehetnek, s Zsuzsi ezek közé tartozott. Ha kedveseit megtarthatja, mennyek
országában nincs öröm, mely után vágyódnék, az egyen kívül, hogy a szeretet,
mellyel övéit öleli, öröklõ leend; ha ezektõl megfosztatik, van-e valami, mi õt
bánatában vigasztalhatná? S ez történt.
Kisebb gyermeke mindig gyenge s beteges volt. - Miként is
lehetne másképp! - szólt Zsuzsi sokszor, ha kisdede arcain azon szomorú
kifejezést vevé észre, mely kis gyermekeknél testi betegségnek legbiztosabb
jele - keservet szítt emlõimrõl, s keserû könnyeimmel mostam le arcairól a
mosolygását. Szelíd kék szeme, mióta megnyílt, nem látott mást, mint bánatot
maga körül; miként ne lenne a szegény gyermek szomorú? - A nyugtalan életmód,
melyre anyja az utolsó idõben kényszeríttetett s melyben e gyönge gyermek
osztozott vele; a hideg õszi levegõ, melynek órákig ki volt téve, s végre a
sebes út, midõn az egész család új lakhelyére sietett, látszó hatással voltak
úgyis bizonytalan egészségére. Fölgerjedett állapotában, míg férje életéért
aggódott, Zsuzsi nem is vevé észre a változást, mely kisdedén történt; de alig
ért új házához, hova pár nappal késõbb Viola is megjött, midõn a veszélyt
gyanítani kezdve, egyszersmind minden reményrõl is lemondott. - Nehány nap
múlva, melyet a legnagyobb aggodalomban töltött, a gyermek meghalt, s egy kis
sír a tanya mellett mindaz, mi Zsuzsinak kis kedvesébõl maradt.
E gyermek halála az anyának mélyen fájt, még inkább talán,
mint máskor fájt volna, mert e csapás boldogsága közepette váratlanul érte
szívét; de midõn férje szomorúságát észrevevé, ki gyermeke halálában istennek
büntetését látá, Zsuzsi érzé, hogy férjének vigasztalásra van szüksége, s
legyõzé még anyai keservét is. - Ki tudja - szólt sokszor -, talán jobb volt
gyermekemnek, hogy elhagyá e világot, hol eddig is csak szenvedett. Talán isten
csak azért küldé ránk ez új szerencsétlenséget, hogy fölötte nagy
boldogságunkban el ne bízzuk magunkat - s végre nem marad-e kis Pistám, ki
naponként nõ, s a legderekabb gyermek, kit valaha életemben láttam? - S neki
igaza volt; míg egy gyermeke marad a nõnek, kinek egész szeretetét adhatja, kesereghet,
de soha sorsa által egészen leveretni nem hagyja magát. A gyenge kéz, melynél
gyermekét vezeti, egyszersmind legbiztosabb támasza éltének; s a kis Pista
csakugyan szeretetreméltó gyermek volt. Víg, egészséges, minõt anya csak
kívánhat, s emellett oly nyájas s szeretõ, mintha sejdítné, hogy kis testvére
halála után anyjának egész boldogsága tõle függ.
Tél közepe táján Pista himlõbe esett. Az anyának gondjait,
melyekkel a beteget ápolá, nem fogom leírni; csak, ki anyát ily helyzetben
látott, képzelheti mindazon szeretetet, mely egy asszony keblében megfér; csak
õ tudja, mint lehet az anya gyermeke betegágya mellett, ugyanakkor, mikor
szívét mondhatlan kínok töltik el, víg s mosolygó, csakhogy kedvesének nehány
derült pillanatot szerezzen; egyedül õ ismeri azon erõt, mely míg használhat,
mindent elbír, és soha nem lankad el. Három kínos hét után, melyet remény s
aggodalom közt töltött, végre meghalt e gyermeke is, s a szegény asszony, midõn
e kedvesét testvére mellé fekteték, érzé, hogy ezután semmi nincs a földön, mi
õt még boldoggá tehetné.
Zsuzsi nem panaszkodott, nem szólt szerencsétlenségérõl, sõt
elkövetett mindent, hogy fájdalmát férje elõtt titkolja; de a sápadt arc,
melyet mosolyra kényszerített, az akaratlan fohász, mely néha mellét dagasztá,
hangja, mely, ha valami által gyermekeire emlékeztetett, egyszerre remegni
kezdett, míg maga elfordult, hogy férje a szemébe nyomuló cseppeket ne lássa,
érthetõbben szóltak, mint bármily panasz, melyben a szerencsétlen anya
fájdalmát kiöntheté; s Viola inkább szereté nejét, hogysem általa
megcsalathatnék. Õ meglátta a titkolt könnyek nyomát a kedves arcokon; megérté
a soha ki nem mondott fájdalmat, s szilárd lelkét bánat töltötte el, keserûbb,
mint melyet eddig életében érzett. Szenvedni látnunk, kit véghetlenül
szeretünk, s érezni egyszersmind, hogy fájdalmát enyhítenünk nem lehet, van-e a
világon ennél kínosabb érzemény? s Violának úgy látszott, hogy csak azért
mentetett meg a haláltól, hogy élte kelyhének e legkeserûbb cseppjét kóstolják
ajkai. - Én szerencsétlen - szólt egykor magában, midõn a mezõn magányosan
legelõ marhája után nézve, szemeit a nagy rónán végigjártatá -, nem volt-e hát
elég, mit eddig szenvedtem, még ezt is el kelle érnem?! Talán ha kiszenvedtem
volna a halálbüntetést, könyörült volna isten gyermekeimen, most a mindenható
kedveseimben büntet. Kezeimet vér fertõzteti, de mit tehet Zsuzsim, mit
tehetnék errõl szegény gyermekeim? Irgalmas isten, mit vétkezének õk ellened?
Ismét ily gondolatokba merülve ült Viola a dombon, mely háza
mögött emelkedett, midõn figyelmét a tanyáról szokatlan kutyaugatás vonta
magára, s szemeit arra fordítván egy idegent látott egyenesen feléje közeledni.
- Viola, mint helyzete javaslá, egészen elkülönözve élt, maga a kislaki gulyás,
mióta a tanyán lakott, csak egyszer látogatta meg õt; s a vidék pásztoremberei
s szegény legényei tapasztalván, hogy Viola velök semminemû cimboraságba
ereszkedni nem akar, ritkán jöttek tanyájához, s ezért egy idegennek közeledése
már magában is figyelmet gerjesztett; mennyivel nagyobb volt Viola bámulása,
midõn a közelgõben, kinek vonásai elõtte már távolról ismereteseknek
látszottak, végre az alispán huszárjára ismert, s általa saját, rég nem hallott
nevén szólíttatott meg.
János, mihelyt a tanyát távolról meglátá, gulyás vezetõjének
megköszönte fáradságát, s Csavargóst vele küldötte el. Hogy Violával
bizalmasabban szólhasson, csak maga jött, s Viola még mindig alig hitt
szemének, midõn az öreg, máskor oly rendesen felöltözött katonát most
parasztruhában, a hosszú utazás alatt megnõtt szakállal látá maga elõtt.
- Kend az, János? - mondá bámulva, midõn szemeit a jövõre
mereszté - s ily öltözetben?
- Ugye furcsa - válaszolt a másik jókedvûen -, hiába
meztelenül születtünk, s meztelenül fektetnek a sírba vagy legföllebb gatyába;
a katona paraszt, volt, s megint paraszttá válik, ez a világ forgása; s végre
ez a ruha nem is oly rossz, csakhogy oly embernek, ki, mint én, sokáig
begombolva, járt, ha megszorítva nincs, mindig valamije hiányzik. Elsõ napokban
úgy tetszett, mintha nem is lennék felöltözve.
- De honnan és mi hozza kendet ily messze földre? - kérdé az
elõbbi.
Az öreg János, ki jelen járatának helyességérõl egészen
meggyõzõdve sohasem volt, megzavarodott e kérdésnél. - Hát csak meg akartalak
látogatni - mondá kis szünet után, mely alatt fejét vakará -, azaz fel
akartalak keresni - tevé hozzá még nagyobb zavarban -, fontos beszédem volna
veled. Nem kell azért megijedni, öcsém - szólt tovább, midõn a bámulást,
mellyel Viola e szavaknál reá tekintett, észrevevé -, abból, mivel megígértem,
hogy fel foglak keresni, nem következik ám, hogy másnak is megmondom, hol
találhat. Szólok veled, s azzal vége, te tehetsz, amit legjobbnak látsz.
Belõlem ugyan a teins urak, ha megnyúznak, sem fognak semmit kivenni; én még
desertort nem adtam fel soha életemben.
Violának kíváncsisága e szavak által még inkább növekedett;
s az öreg János, kérésének engedve, azonnal hozzáfogott utazása okainak
elõadásához. Nem szükséges, hogy az öreg huszárt kissé hosszas elbeszélésében
kövessük; a benyomásról, melyet szavai Violára tevének, olvasóimnak úgysem
lehetne fogalmuk.
- Mily átkozott teremtés vagyok én - mondá, szemeit
kétségbeesve ég felé emelve, midõn Jánostól Tengelyi helyzetét hallá -, akihez
csak közelítek, gyûlölve vagy szeretve, szerencsétlenné teszek mindenkit. -
Viola kezével takarta szemeit, s elmerülve fájdalmában hallgatott.
- Látod-e - szólt megnyugtatva az öreg huszár -, nem kell
hinned, hogy Tengelyi úrnak oly igen rossz dolga van. Nincs is tömlöcben, hanem
szobában tartják; enni, inni amennyi kell; én magam szolgálom, s gondolhatod,
Ákos úrfinak jövendõ ipjára van gondom; csak az az átkozott kriminális per,
vagy nem tudom, hogy híják, ne volna! nem tudni, mire ítélhetik, ha nem sül ki
ártatlansága, és akkor...
- Nem akartam-e javát? - szólt, a beszélõt szenvedélyesen
félbeszakasztva Viola - ember nincs a világon, kinek annyit köszönhetek.
Feleségem- s gyermekeimet fogadta fel házában; éltemet adtam volna érte; egy
embernek vérét ontottam, mert azt hívém, hogy haszna kívánja... s hová vezetett
háladatosságom? Hogy õt, a világ legbecsületesebb emberét tömlöcbe hoztam; s ha
te nem jössz s helyzetérõl nem tudósítasz, általam talán vesztõhelyre jut. Oh,
János, miért fáradott kend, hogy a haláltól megmentsen? örömnap lesz az,
melyben én meghalok! A veszett kutya, ha betegségét érzi, elfut a háztól,
melynek kenyerét ette, hogy jóltevõit szerencsétlenné ne tegye; lám, én
rosszabb vagyok a veszett kutyánál... legjobb barátimat rontom meg.
Az öreg János mélyen meg vala hatva Viola fájdalma által, s
amennyire lehetett, azzal vigasztalá a szerencsétlent, hogy talán mégis valami
módot találhat, miáltal Tengelyin segíteni lehet.
- Mi azt illeti - szólt Viola valamivel nyugodtabban -, ne
aggódjék kend. Három nap alatt Porváron lehetünk; az irományok, melyeket
Macskaházytól elvittem, nálam vannak, véresek még most is, s ha az egészet,
amint történt, elmondom, Tengelyi úron gyanú nem maradhat.
Az öreg János gondolkozva csóválta fejét. - Öcsém, nem
hiszem, hogy jó lesz - mondá. - Ily dolgot jobb elõre meggondolni.
- Odamenni könnyû. Itt vagyok, én, Viola öltem meg
Macskaházyt - ezt minden gyerek elmondhatja; de ha egyszer bezártak,
kiszabadulni, ez nehezebb, s arra kell gondolnunk. Igaz, az urak azt mondják,
hogy éltednek nem lesz bántása, maga a vicispán is ígérte; de végre, ki tudja?
Amit az urak ily szegény embernek ígérnek, arra nem mindig jó sokat adni, s úgy
hiszem, tanácsosabb, ha elõbb más módot próbálunk meg. Teszem, az írásokat
nekem adod, én elviszem, elmondom, hogy veled szóltam, s mikor az írásokat
átadtad, magad elbeszélted, hogy Macskaházyt te gyilkolád meg.
- Nem fogják hinni - vágott szavába Viola.
- Jól van - folytatá a huszár -, ha magamnak nem hiszik, még
egy tanút hívok. Csavargós Gazsi igen jó gyerek, ki velem jött, s most a
szomszéd gulyásnál van. Két becsületes tanú elég minden bizonyságra; vagy mert
Gazsi talán nem egészen becsületes, s néha lopni szokott, elhíhatjuk magát a
gulyást harmadiknak. Így el kell hinniök. Te addig, míg mi Porváron ezeket
valljuk, feleségeddel, gyermekeiddel tovább állsz, mikorra érted ide jõnek,
üres helyedet találják. Mit mondasz, nem lesz-e ez jobb?
- Nincsenek többé gyermekeim - szólt Viola, s arcain
mondhatlan fájdalom kifejezése vala látható -, az utolsót, kis Pistánkat, most
két hónapja temettük el.
- Pistát? - mondá az öreg János - kis Pistámat? hej, öcsém,
az szörnyûség!
- Õt s kisebb testvérét - folytatá az elõbbi remegõ hangon
-, gyermektelenül állok, s szegény Zsuzsi nem fogja soká túlélni kedveseit.
Napról napra fogy; hej, szegény, nem éri meg a levelek hullását, melyek a fákon
most hajtanak!
A két férfi egy ideig hallgatva ült egymás mellett; Viola
mély fájdalomba merülve, az öreg János könnyekbe lábadó szemekkel.
- Bizony, öcsém - szólt végre az utóbbi meghatott hangon -,
isten tudja, miért bánik némely szegény emberrel oly keményen. Azt mondják, egy
helyre jövünk végre valamennyien, mintha e földön csak úgy átmasíroznánk a
másvilág felé; de meg kell vallani, azok, kik az arier gardba jutottak, néha
elveszthetik türelmöket. Az elsõk fölemésztenek mindent, övék az egész
dicsõség, a hátulsóké a verés s koplalás. Életemben elõször éltem ily
nyomorúságot. Mikor a sereg retirál, a legbátrabbakat küldik hátra, s én háború
idejében sokszor jártam úgy a leghátulsóbbak között; de lám, öcsém, épp akkor
tanultam, hogy nem kell soha lemondani a világról. Mert elõször, ha az ily
szolgálatnak vége van, okos generális mindig a legutolsókat dicséri s
jutalmazza meg a többiek elõtt, s bizony az úristen is csak így tesz majd a
másvilágon; s azután nem tudja senki, miként fordul még a szerencse. Hála
istennek, feleséged még megvan. Neked még tíz gyermeked lehet. Igaz, nem lesz
olyan, mint a kis Pista volt, oly kedves gyerek nincs s nem egyhamar lesz
széles e világon, de gyerek, s lám, én mindig azt mondom, akinek még gyermeke
lehet, az nem tudja soha, mily szerencse vár reá. Öcsém, én csak azt mondom
neked, bolond lennél, ha a tekintetes urak kezébe adnád magadat; erre még
mindig idõd marad.
Viola meghatva hallgatá végig az öreg katona tanácsait, de
midõn János, feleletet várva, szemeit fiatalabb társára függeszté, ez szomorúan
rázá fejét. - Nem tudja kend, mennyit szenvedtem már eddig is, másképp nem adná
e tanácsot - így válaszolt. - Ne adjam magamat bíráim kezébe, s kerüljem el
büntetésemet még tovább: ezt javasolja kend? De azt hiszi-e, hogy az, mit így
szenvedek, nem százszorta súlyosabb minden büntetésnél, melyet reám mondhatnak?
Halálra fognak ítélni, igen, én megérdemeltem; de mi egy halál a legkínzóbb,
azon szüntelen remegéshez képest, melyben élek, mióta itt lakom! Húsz mérföldre
mentem el onnan hazulról; de mi húsz mérföld? Mint kend most, úgy más akárki
fölkereshetett, vagy véletlenül rám ismerhetett. Ha valakit távolról házam felé
jõni láttam, hányszor nem bújtam el a leggyávább teremtésként az erdõben; ha
uram, vagy másvalaki elõbbi életemrõl kérdezett, hányszor nem érezém a vért
arcomba tolulni, midõn remegve, mint gonosztevõ bírája elõtt, oly kérdésekre
feleltem, melyek véletlenül s különös szándék nélkül tétettek. Így élni, János,
nem élet; ha felakasztanak, csak pokolbeli kínoktól mentenek meg.
- Már felakasztani nem fognak - szólt közbe János biztatva.
- A vicispán, hála istennek, összeveszett feleségével, és azóta egészen más
emberré lett. Megígérte, hogy életednek semmi esetre bántása nem lesz, s õ
bizonyosan meg fogja tartani szavát; azaz, ha lehet - tevé hozzá -, de ki
tudja, bír-e a többiekkel? s én mindig azt mondom, sokkal jobb, ha...
- Ne szóljon kend nekem errõl többet - szakítá félbe a
szólót Viola -, tudom, hogy szándéka jó, de én el vagyok határozva. Higgye el,
mióta gyermekeim meghaltak, sokszor gondolkoztam arról, nem lenne-e jobb, ha
magamat önként átadom a törvénynek? s talán ha kend nem jõ, s Tengelyi úr
szerencsétlenségét meg nem tudom is, feladtam volna magamat önként, csakhogy a
kínoktól megszabaduljak, melyek között most élek. Mielõtt kis Pistám meghalt...
a szegény gyerek úgy el volt csúfítva himlõi által, kend nem is ismert volna
reá, csak édes szelíd szava maradt meg, még most is mintha fülembe csengeni
hallanám... mit is akartam mondani? - tevé hozzá szemeit kezével törülve - ha
fiamra gondolok, megfelejtkezem mindenrõl... Igen, mielõtt kis Pistám meghalt,
egész betegsége alatt mindig csak arra kért, hogy többé zsivánnyá ne legyek.
Ugye apám, nem lesz zsivány többé? Ez volt az utolsó szó, mit tõle hallottam; s
ha itt maradok, ugyan teljesíthetem-e ezen kérését? Jöjjön a legalávalóbb
gonosztevõ, kivel zsivány koromban találkoztam, s ismerjen rám, nem
kényszeríthet-e csak azáltal, mert titkomat tudja, minden alávalóságra, sõt a
legundokabb gonosztettre? Mihelyt nevemen szólíthat, szolgája vagyok, s így
becsületességem csak a véletlentõl függ.
János, érezve e szavak valóságát, felsóhajtott.
- Látja kend, aki kezét embervérbe mártotta, annak meg kell
halnia - folytatá az elõbbi -, sokszor gondolkoztam errõl, s látom, hogy ez
természetes. Az embernek úgy sincs nyugodalma ily tett után. Ha bíráim
elítéltek, nyugodt leszek; anélkül lelkiisméretem nem hagy pihenni. Igaz, nem
volt soha szándékomban valakit megölni; nem én, hanem a sors akarta, hogy
gyilkossá legyek; de akkor a sors azt is akarta, hogy gyilkosságomért
szenvedjek; s mit ér, ha ellene küszködöm?
- Igen, de Zsuzsi mit fog csinálni!? - mondá János mély
fohásszal.
Viola egy ideig hallgatott; arcain leírhatlan fájdalom
kifejezése vala látható, ujjai görcsösen összeszorultak a bot körül, melyet
kezében tartott; melle feszült, mintha szét akarna repedni. - Mit fog Zsuzsi
csinálni halálom után? - szólt végre remegõ hangon - oh, ha erre gondolok,
elhágy bátorságom! De mit tehetek? Ha látnám, hogy a szegény asszonynak
keservét enyhíthetem; ha nem volna oly szerencsétlen, hogy teljes meggyõzõdésem
szerint, még szerencsétlenebbé halálom által nem válhatik - nincs kín a
világon, melyet nem tûrnék el. Ha lelkiisméretem furdalna is, ha remegve
kellene töltenem életem minden napjait, ha tudom, hogy örökre elkárhozom:
higgye el, János, én elviselném mindezt panasz nélkül, csak azt látnám, hogy
életem Zsuzsinak vigasztalására van. De szegény asszonynak szíve telve van
színig keservével, abba sem új bánat, sem vigasztalás nem fér, sõt jelenlétem
csak azon egy könnyebbségtõl fosztja meg, mit talán abban találna, hogy
szabadon sírhatna. Ahelyett, hogy vigasztalnám, csak nehezítem fájdalmát,
melyet elõttem elnyomni iparkodik, s mely csak annyival inkább nehezül lelkére.
Nem, nem! - folytatá szenvedélyesen - ezt nem tûrhetem tovább; történjék, minek
történni kell, egyszerre. Talán, ha én is meghaltam, megkönyörül rajta isten s
elveszi e világról, hol azoknak, kik Violát szerették, úgy sincs nyughelyök; s
ha nem, legalább, ha engem felakasztottak, nincs többé mitõl félnie, s jó
emberek majd gondját viselik. Kösse össze kezeimet, János, s vezessen egyenesen
Porvárra, ez legjobb, mit velem tehet.
János Viola szavaiból látá, hogy határozata megváltozhatlan,
s annyival kevesebbet szólt többé föltétele ellen, mennyivel inkább érzé azon
okoknak helyességét, melyeket ez támogatására felhozott. - Utoljára is talán
igazad van - mondá rövid gondolkozás után. - Felakasztani nem fognak, arra
fogadni mernék, s rád nézve is talán jobb, ha strófodat kiálltad, legalább
azután szabad ember vagy. De mi a megkötözést illeti, az ostobaság volna. Ha
magad akaratából jössz, érdemednek fogják tulajdonítani, s annyival kisebb
büntetésed lesz. Isten ments meg, hogy én vezesselek oda; éltem végnapjáig szégyenleném,
ha valaki azt mondaná: Violát az öreg János fogta meg.
- Jól van - szólt Viola rövid gondolkozás után -, ha kend
jobban szereti, menjen elõre, s mondja Tengelyi úrnak, ne féljen, legfölebb
négy nap múlva Porváron leszek. Bojtárom nemsokára hazajõ, marhámat arra
bízhatom, s Zsuzsinak is mondhatok valamit, hogy, ha elmegyek, meg ne ijesszem;
úgyis elég nehezen fogok megválni.
- Mindenesetre legjobb lesz, öcsém - szólt az öreg János -,
ha már rászántad magadat, jobb, ha legalább most Zsuzsinak nem szólsz. Késõbb,
ha egyszer Porváron vagy, majd én magam jövök feleségedért; s ha a vicispántól
meghallja, hogy éltedet nem bántják, maga is nyugodtabb lesz. Ne félj, öcsém -
tevé hozzá, Viola vállára ütve -, még végre minden jó lesz, egypár esztendõre
bezárnak, s azután ismét mint becsületes ember térsz vissza Tiszarétre. De
mennem kell - szólt körültekintve -; Zsuzsi hazajöhetne, s ha nálad lát, fõképp
ily ruhában, bizonyosan megijed. Isten veled, öcsém. - S ezzel az öreg huszár
ismét a ház felé indult, hol lovát hagyta. Miután kevés lépésre haladott, János
egyszerre megfordult, s visszajött. - Tudod-e, öcsém - mondá Violához, ki az
elõbbi helyen megállt -, elfelejtettem mondani: ha határozatodat megbánod, ne
jöjj. Tõlem bizony, míg magad el nem jössz, senki tanyád helyét megtudni nem
fogja. Legfölebb azt mondják, az öreg János nagyobb szamár, mint maga gondolta,
mert Violát nem tudta feltalálni. Az se baj. Isten veled. - S ezzel János,
anélkül, hogy feleletre várna, ismét útnak indult; s Viola nemsokára lovának
távozó kopogásából hallá, hogy a tanyát sietve elhagyá.
- Hát életemnek legalább valami haszna lehet - így szólt
magában -, Tengelyi jótevõm, meg akartam hálálni tettét, s csak új
szerencsétlenségbe kevertem; ettõl meg fogom menteni. Oh, de Zsuzsimból mi
lesz!? - Viola fájdalmas gondolatokba merülten fejét kezére támasztva ült ott,
mikor neje hazajött, s õt megszólítva mély ábrándjaiból fölébreszté; neki úgy
látszott, hogy férje sírt; de a szegény asszony gyermekei sírjától jött, s e
könnyekben nem látott semmi feltûnõt.
|