39

Violára, mielőtt föltételét teljesítheté, még nehéz pillanatok vártak. Határozata változhatlan vala, de miként találjon oly ürügyet távozásra, mely nejét megnyugtassa? Mióta e tanyán laktak, Zsuzsi, valahányszor férje csak egypár órára távozott, a legnagyobb nyugtalanságban élt, s ezen féltékenysége, mióta gyermekei meghaltak, még erősebbé vált. Férjén kívül neki e világon nem vala semmije; s nem forgott-e az szüntelen veszélyben, ha emberek közé ment, hol valaki által megismertethetett? Viola százszor nekikészült, hogy nejének tudtára adja, miként még az este nehány napra útnak indul, s százszor újra elhalasztá szándékát. Egyszer úgy látszott, mintha Zsuzsi ma derültebb volna, mint máskor, s ily pillanatban nem akará megrontani kedvét; másszor ismét arca kifejezését a közönségesnél még szomorúbbnak képzelé, s akkor a pillanatot arra, hogy szándékát vele közölje, nem tartá alkalmasnak; s nem tudom, miként teljesítette volna föltételét, ha neje, észrevéve elfogultságát s a készületeket, melyeket útjára tett, maga nem kérdezi, ezeknek okáról. Miután férjétől hallá, miként távolléte alatt a házhoz jött ispánnak parancsa szerint még ez éjjel el kell mennie, hogy a szomszéd megyéből ura számára marhát hajtson, Zsuzsi elhalaványult. De mit tegyen? Az okot, melyért tanyájától nem szívesen távozik, nem mondhatá senkinek, s a szegény asszony még áldá végzetét, midőn férjétől vigasztalásul azt hallá, hogy a hely, hová megy, Taksony megyétől még távolabb fekszik. Ott még kevesebbet félhetek, hogy valaki rám ismer - így szólt Viola többször, s Zsuzsi, hogy férjének helyzetét ne nehezítse, legalább úgy tetteté magát, mintha ezáltal csakugyan megnyugtatva érzené magát.

Viola, kinek, valahányszor nejére nézett, a fájdalom jutott eszébe, melyet e szerencsétlen érzeni fog, ha a dolgok valódi állását megtudja, jellemének egész szilárdsága mellett néha alig tarthatá vissza könnyeit; de erőt vett magán ő is, s midőn este nejét utolszor kebléhez szorítva lovára ült, nem vehette volna senki észre felgerjedését. Maga Zsuzsi nem gyanítá, hogy midőn férje ajkairól az utolsó isten veled-et hallá, a szerencsétlennek szívét azon sejdítés tölté, hogy utolszor szólt kedveséhez. Viola rég megszokta a szenvedést; mint a tenger sötét habjai, úgy arcának mindig komor kifejezése eltakará a vészt, mely keblében dúlt; de midőn jó lován az erdő felé vágtatva annyira jött, hogy mozdulatai az utána néző által nem láttathattak; rég leküzdött keserve kitört, s szemének keserű cseppjei sűrűn peregtek le arcain.

Már este volt, mikor Viola elhagyá a házát. A lealkonyodott nap végsugárai csak még gyenge világot terjesztének a láthatáron, s a félhold, mely könnyû fellegek között lebegett az égen, fényesen önté le ezüst sugárait, s minden ünnepélyes csendben állt szelíd világítása alatt. A természet bájai nagy bajainkat nem felejtetik el velünk, de elveszik keserûségöket. A szenvedélyes bánat helyett, melyet emberek között vagy szobánkba zárkózva érezénk, szelíd szomorúság tölti lelkünket; úgy látszik, mintha az egész természet részt venne fájdalmunkban, mintha minden csillag sajnálkozva nézne le reánk; a nagy láthatáron körültekintve érezzük egész parányiságunkat, s önszerencsétlenségünk kisebbnek látszik, midõn eszünkbe jut, mily kevés s mily múlékony létünk. A nyugalom, melyet maga körül látott, végre nyugodtabbá tevé Violát is. Lépésre mérsékelé lovának sebes futását, s letörülve könnyeit, fel a csillagokra nézett, honnan annyi fönséges remény ragyog le minden szenvedõre.

Midõn a dombra ért, honnan néhány hónap elõtt új tanyáját elõször meglátta, egy percig megállt, s visszanézett. A távolság s a hold bizonytalan világa miatt csak egy fehér folt s nem messze tõle egy gyenge pásztortûz vala minden, amit látott. Eszébe jutottak mindazon remények, mikkel e helyre jött, a keservek, melyeken azóta keresztülment, gyermekei, kiket a hegyoldalon eltemetett, s végre a szerencsétlen nõ, kire életének legnehezebb csapása vár - s e gondolatoknál ismét könny nyomult szemébe; de fájdalmának szenvedélyes kitörése után Viola visszanyerte ismét szilárdságát. „Ki tehet róla? - így szólt, midõn egy nehéz fohász után ismét útnak indult - sorsát senki nem kerülheti ki; én szerencsétlenségre születtem.”

Viola föltevé magában, hogy Tiszarétre megy, s Réty Ákos kezeibe adja magát, vagy ha ezt nem találná ott, legalább Liptáknét nejéhez küldi; s miután e hely a tanyától, hol nejét hagyá, jó húsz mérföldnyire volt, s Viola, hogy senki kezeibe ne kerüljön, fõképp Taksony megyébe érve, minden jártabb utakat elkerült, többnyire csak éjjel ment, hosszú utazása alatt ideje vala helyzetérõl gondolkozni. Gondolatait többnyire neje foglalta el. „Szegény Zsuzsi! - így szólt sokszor magában - csak miatta ne kellene aggódnom, de ha megtudja, hogy a vármegye kezére adtam magamat, kétségbeesik. De mit tehetek? Végre is megtudták volna hollétemet. Valamint az öreg János, úgy más is fölkereshetett, s akkor még rosszabb volna dolgom. Így, ha magamat feladom, legalább Tengelyi úr írásait nem vehetik el tõlem, rajta segíthetek, és ki tudja, nem kapok-e végre mégis gráciát, mint János mondta?” S ez utolsó gondolat a szerencsétlennek nem kis vigasztalására szolgált. - Ha valaha férfi nyugodtan nézett a halál elébe, õ vala az; de a gondolat, hogy életét hóhér kezei által veszítse, borzadással tölti a legbátrabbat is; s Viola, nejére gondolva, készebb vala mindent eltûrni inkább, mint azt, mit e kedves teremtés túlélni nem fogna. - „Zárjanak be tíz esztendõre - gondolá magában -, kínozzanak, tegyenek velem akármit, az, hogy élek s hasznomra lehet, fenn fogja tartani Zsuzsim erejét, s én is el fogok tûrni mindent, ha õt néha láthatom. Hisz végre minden elmúlik, s mint az öreg János mondta, még mint becsületes ember végezhetem napjaimat. Ilyen emberi természetünk; ha oly helyzetbe jutottunk, honnan semmi kedvezõ kilátás nem nyílik, a kisebb rosszhoz kötjük reményhorgunkat, de egy napig sem maradhatunk remény nélkül.”

Viola minél tovább gondolkozott helyzetérõl, annál nyugodtabbnak érzé magát. A két emberölésen kívül, melynek mindegyikénél mentségére annyi okot hozhatott föl, soha nagyobb bûntettet nem követett el. Maga az, hogy a halálos félelmet kiállta, s most önmaga adja magát a bíróság kezébe, a legkeményebb ítéletet elháríthatja róla, s azonkívül nem számolhat-e Réty Ákos s általa annyi becsületes ember pártfogására, ha Tengelyit jelen szerencsétlen helyzetébõl megmenti? Legnagyobb aggodalma, midõn harmadik éjjel Tiszaréttõl már csak néhány mérföldnyire volt, az vala, hogy mielõtt magát s írásait Réty Ákos- vagy Vándorynak átadhatta, Nyúzó pandúrjainak kezeibe kerül. Viola a magával hozott irományok fontosságának okát nem ismeré, de miután ez irományok utolsó elfogatása alkalmánál tõle elvétettek s Nyúzó által eltagadtattak - félnie kellett, hogy a fõbíró, kinek jellemét tapasztalásból ismeré, ez irományokat most is, ha kezébe kerülnének, elsikkasztaná, s föltevé magában, inkább végsõ csepp véréig védelmezni magát, hogysem Tengelyi írásait más, mint biztos kezekbe tegye le.

Már hajnallani kezdett, midõn a sz.-vilmosi erdõhöz ért. Lova, melyrõl egész éjszaka le nem szállt, fáradt vala; s a helyrõl, melyen állt, még jó két óráig kelle mennie, mielõtt Tiszarétre érhetett. Viola megsajnálta jó lovát, melynek életében annyi hasznát vette, de átlátta a veszélyt, mely reá nézve abból támadhat, ha fényes nappal közeledvén a faluhoz, még mielõtt, föltételét teljesíthetné, megismertetik s erõszakkal a szolgabíróhoz hurcoltatik. Az erdõnek éppen legsûrûbb része e télen kivágatván, a fák között fõképp most, midõn ágaikat még lomb nem takará, rejteket találni nem lehetett, s ezt látva, neki mégis legtanácsosabbnak látszott, ha útját tovább folytatja. - „A nagy rónaságon - gondolá magában - távolról meglátok s kikerülhetek mindenkit; s te, jó Hollóm - szólt, midõn kedves paripájának nyakát veregeté -, ma még meg kell tenni szolgálatodat, gondom lesz, hogy jó kezekbe kerülj. Talán Ákos úrfi istállójába fogad s agarászlónak használ, hisz megtanulhattad a szaladást, eleget kergettek elõbbi uraddal, én rajtad többé ülni nem fogok.” Viola ismét szomorú gondolatokba merülve folytatá útját, s lova, mintha osztaná ura bánatát, leeresztett fõvel ballagott tovább a fák között, melyeken annyiszor átszáguldott.

Szomorú ábrándjaiból Violát lódobogás ébreszté föl. Arra nézett, s a kis erdõvel körülfogott rétnek, melyen éppen átment, másik oldalán, három lovas pandúrt vett észre, kik mihelyt õt megláták, feléje tartottak. Kitérnie vagy elrejtõznie nem lehetett, megsarkantyúzta tehát lovát, s futásban keresé menedékét.

- Megállj! - kiáltának üldözõi - vagy halál fia vagy! - midõn utána rohantak; de Holló, minden fáradtsága mellett, pandúrlovak által nem vala oly könnyen elérhetõ, s a pár lövés, mely utána tétetett, csak nevelé sebességét. Viola egyenesen Tiszarét felé tarta futásában; a pandúrok, nem vesztve õt szemeik elõl, bizonyos távolságban utána nyargaltak.

Ákos éppen Tiszaréten volt. Az alispán, mióta neje meghalt, nem szívesen ment ki jószágára, s fiára bízá gazdaságát, ki most is a tavaszi szántás végett több napot töltött itt - s mert az utolsó idõben történteknek emléke neki is kínos vala, nem a kastélyban, hanem az öreg Vándorynál lakott. Vándory, szokása szerint e reggelen is jókor fölkelve, midõn az egészen tiszta eget látá, nem állhatott ellen a vágynak, hogy ismét egyszer a törökdombról nézze a felkelõ napot, s magával híva Ákost, vele ugyanazon helyre ment, hol õt történetünk kezdetén elõször találtuk.

Kevés fiatalember van a világon, ki reggeli álmát könnyen hagyná el, s Ákos nem jó kedvben követé öreg barátját, ki út között szüntelen a felkelõ nap szépségérõl szólt, s elõre élvezé a gyönyörû látványt, mely reájok a törökdombon vár, sõt egyik hõsöm szégyenére meg kell vallanom, hogy ámbár a napkelet soha pompásabb színekkel nem takarta a láthatárt, e látvány õt ma hidegen hagyá.

Múlt õsz óta, hol az agarászat után Tengelyi- s Vándoryval a törökdombon találkozott, Ákos nem vala itt, s igen természetes, ha most ugyanazon helyre jövén azon dolgok jutottak eszébe, melyek a domb körül akkor történtek, s hogy a napkeletrõl majdnem elfelejtkezve, Vándoryt ezekre emlékezteté.

- Mintha ma volna, oly elevenen áll elõttem minden - szólt a lelkészhez fordulva -; hol most mi állunk, veled akkor szegény Tengelyi állott. A domb alatt lovaink, elõttetek Kálmán, s én jobbra, ott az átkozott Nyúzó, mintha még most is káromkodni hallanám, midõn a sz.-vilmosi erdõ felé nézve meglátá, hogy pandúrjai valakit hoznak, s én nem akartam hinni, hogy Violát fogatta meg.

Ákos e szavaknál mintegy akaratlanul a sz.-vilmosi erdõ felé fordult, s jó szemével észrevevé a lovasokat, kik a fák közül éppen most jöttek ki a síkra. - Mi ez? - szólt Vándoryhoz, midõn arra mutatva, õt is a lovasokra figyelmezteté -, átkozott sebesen jõnek, elöl egy, utána három, mintha itt is valaki üldöztetnék.

- Isten mentsen meg - szólt Vándory sóhajtva -, elég volt, hogy e helyrõl egyszer ily szörnyûséget kelle látnom.

- Éspedig mégis úgy van - mondá Ákos, ki szemeit azalatt a lovasoktól nem fordítá el -; az, ki elöl jár, ûzõbe vétetett, réteken és szántóföldeken vágtat keresztül.

- Legyen isten szegénynek irgalmas - szólt Vándory, szemeit éghez emelve.

- Ha zsivány, nem menekülhet meg többé - mondá Ákos -, egyenesen a falunak kergetik, s már lova is gyengülni kezd, üldözõi jóval közelebb vannak hozzá, mint elébb.

- Talán nem zsivány - szólt Vándory, ki a lovasok mozdulatait szinte a legnagyobb figyelemmel követé.

- Bizonyosan az, vagy olyan, kit annak tartanak - szólt rövid szünet után -; már a pandúrok fegyvereit is kiveszem. Szegény ember! lova egészen kifáradt, egyik üldözõje a nyomán van. Most az üldözõk legközelebbike lovastól felbukott; megint pár percre megszabadult; bárcsak friss lovat adhatnék neki.

Viola helyzete - mert olvasóim gondolhatják, hogy õ az, kit Ákos a törökdombról lát - azáltal, hogy legközelebb jött üldözõje felbukott, csakugyan e pillanatban kedvezõbbé vált. A második pandúr, midõn felbukott pajtásához jött, ki lovastul együtt egy szántóföld árkában feküdt, feltartá lovát, s leszállt, hogy segítségére legyen; a harmadik oly távolságra maradt el, hogy Viola, ki most már nem kívána mást, mint a falut a pandúrok elõtt elérve írásait biztos kezekbe adhatni által, már céljánál gondolá magát. - „Csak most ne hagyj el, jó Hollóm - mondá, midõn nehézkes ugrásokban tovább haladó lovát ismét megsarkantyúzá -, hajrá, Holló!” De mindennek megvan határa, végre a legjobb ló ereje kifogy, s Viola érzé, hogy az övé alig bírja terhét. A szegény pára, mely egész utolsó éjszaka utazott, s most egy félóra óta kergetés között, újonnan felszántott földeken s árkokon keresztül ment, ügetni kezde, s Viola, ki egy részrõl már a törökdomb közelében s így majdnem céljánál látá magát, a síkról visszanézve mindinkább közelgeni látá ellenségét, szóval s sarkantyúval hasztalan biztatá. A lónak fehér tajtékkal elborított teste remegett, fekete sörényérõl nehéz cseppekben patakzott le az izzadtság, Viola tántorogni érzé lépéseit, de a kétségbeesés elnémíta minden egyéb érzelmet, s még egyszer oldalába vágá éles sarkantyúit. A ló fájdalmában felszökött, s végsõ erõvel még egyszer szaladásnak indult. De az ellenség nyomában vala.

- Állj meg! - ordított egy vad hang Viola háta megett, s az üldözött borzadva látá, hogy a pandúr csak pár lépésre van már tõle. Nem látva más menedéket, kirántá pisztolyát nyeregkápájából, s hogy visszaijessze, ellenére szögezé. De a pandúr, ki lõfegyverét szinte kezében tartá, alig látá e mozdulatát, midõn iszonyú káromkodással pisztolyát Violára süte.

Az ellenek oly közel voltak e pillanatban egymáshoz, hogy a lövés alig hibázhatott, s Viola felkiáltva, lova nyakára rogyott. A ló megijedve a közel-lövéstõl, még egypár ugrást tett, s haldokló lovasával együtt a földre rogyott.

Mindez a törökdombhoz oly közel történt, hogy Ákos, ki mihelyt a lövést s annak következéseit látá, oda futott, még elég jókor jött, hogy a lováról leugrott s fokosával szerencsétlen ellenségéhez közelgõ pandúrt minden további kegyetlenkedéstõl visszatartóztathatá.

- Ne merészeld e szerencsétlent bántani, alávaló - kiálta Ákos a legnagyobb indulattal, midõn Violát lova alól kiszabadítani iparkodott -, nem látod, hogy többé ellent nem állhat?

- Szerencsétlent? - mormogá a másik, ki az alispán fiát látva, parancsának ellentállni nem mert, s kiben olvasóim pandúrköntösben is, melyet egy idõ óta viselt, az egykori zsiványra, Cifrára ismertek volna. - Nem látja a teins úr, hogy Viola? Az ötszáz forint, mit annak ígértek, ki õt halva vagy elevenen a nemes vármegye kezeibe adja, az enyém. Csak reménylem, meghal, mielõtt pajtásaim ide jõnek, másképp a pénzbõl õk is követelnék részöket.

Ákos nem hallá ez embertelen kívánatot, s egész erejével dolgozva, végre Cifra s Vándory segedelmével a szerencsétlent kihúzá lova alól.

- Meghalt - mondá Ákos, midõn a vérzõ testet a zöld pázsitra fekteté, s halvány arcaiban csakugyan Violára ismert.

- Még eddig nem halt meg - válaszolt Vándory, ki azalatt a beteg mellé térdepelve, sebét vizsgálta -, a seb mellének bal oldalán mély, s felgyógyulásához nincs remény, de pár óráig még élhet, talán még szólhat is. Üljön kend lovára - szólt a pandúrhoz fordulva -, nyargaljon a faluba azonnal, s híjon embereket, kikkel e szegény embert házamhoz vitethessem.

- Nem megyek biz én - mondá a megszólított. - Majd bizon bolond leszek. A nemes vármegye annak, ki Violát elevenen vagy halva kezébe adja, ötszáz forintot ígért; ha elmegyek, idejõnek pajtásaim, s magoknak követelik a pénzt, pedig a teins urak látták, hogy én lõttem agyon.

- Ha nem mégysz, mindjárt fõbe lõlek itt ezzel a pisztollyal, kutya! - kiáltott Ákos, Violának a ló mellett fekvõ fegyverét felkapva. - Vérpénzedet, ha más nem, magam fizetem meg.

Ez utolsó biztatás a fölemelt pisztollyal egybevetve, Cifrát sietésre inté, s Ákos Vándoryval egy ideig magok maradtak Viola mellett, ki még mindig eszméletlenül feküdt a földön. A pandúroknak egyike - mert miután Cifra a faluba küldetett, pajtásai szinte e helyre jöttek - vízért ment, de sem ez, sem Ákos s Vándory biztató szavai a szerencsétlent fel nem ébresztheték eszméletlenségébõl.

Fél óra múlt, s már a faluból emberek jöttek, midõn Viola szemeit fölnyitva körültekintett, s életének némi jeleit adá.

- Nem ismersz? - mondá Ákos, midõn hozzá lehajolva, kezét megfogá - nézz rám, Viola!

- Ismerem - mondá a zsivány, ki azalatt magához jött, gyenge hangon -, jó, hogy itt van, éppen a teins úrhoz akartam menni. - Viola melléhez nyúlt, mintha valamit keresne. - Gombolja csak fel mellényemet - mondá, miután meggyõzõdött, hogy azt maga nem teheti -, s vegye ki az írásokat... Tengelyi úrnak írásai, melyeket a zsidó Macskaházyval ellopott, s azért jöttem, hogy általadjam. Véresek - tevé hozzá, midõn az irományokat Ákos kezeiben látá -, újra véresek; most nem tesz semmit, hisz csak az én vérem, Tengelyi úr jóltevõm volt, megszolgáltam jóságát; mondják neki, hogy csókoltatom kezét, s ne gondolja, hogy Viola oly alávaló ember volt, ki jóltevõjét megkárosíthatta volna.

Míg Viola ezeket mondá, a faluból több s több ember gyûlt össze, kik a haldoklót körülfogják.

- Barátom! - mondá Vándory mélyen meghatva - talán nem is tudod, hogy Tengelyi ugyanezen irományok végett szörnyû gyanúba keveredett?

- Tudom - szakítá félbe Viola -, Jánostól hallottam, s azért akartam magamát a nemes vármegye kezeibe adni, hogy a gyanútól megtisztítsam. Halljátok-e, emberek? - szólt most a körülállókhoz erõsebb, de idõrõl idõre félbeszakasztott hangon - ki azt mondja, hogy Macskaházyt Tengelyi úr ölte meg, hazudik; a gyilkos én vagyok. Csak az írásokat akartam elvenni tõle, melyeket a zsidóval együtt Tengelyi úrtól ellopott, de pisztollyal fenyegetett, s indulatomban megöltem. Úgy legyen isten irgalmas lelkemnek, mint Tengelyi úr egészen ártatlan e tettnél.

Viola fáradtan elhallgatott: a nép mélyen meghatva állt ott, sok szemben könnyek csillogtak.

- Hej, öcsém - mondá egy öreg paraszt, ki Vándory mellett állt -, miért kellett éppen neked ily sorsra jutnod? Szomszédok voltunk, s azt gondoltam, te fogod behunyni szemeimet, ha meghalok, mint én tettem apádnak.

- Bátyám - szólt Viola gyenge hangon, midõn szemeit a szólóra függeszté -, ha kend házam mellett elmegy, s az üresen áll, vagy benne más emberek laknak, gondoljon néha Violára is; isten látja lelkemet, nem én vagyok oka, hogy azzá lettem, ami utolsó idõben voltam; bocsássa meg isten azoknak, kik okai voltak.

E pillanatban Liptákné jött. Midõn a történtekrõl hírt vett, idesietett, s most áttolakodva a sokaságon, midõn rokonát a földön s a körülötte álló népet látá, könnybe lábadó szemekkel kérdé: mit ácsorognak itt, s miért nem viszik Violát a faluba, hol becsületesen gondját viselhetnék?

- Hagyja el kend, néném - mondá, mindig nehezebben véve lélegzetet, midõn Liptáknét megismeré - nekem nem viseli többé senki gondomat, végem van - s nincs mit panaszkodnom. Vért ontottam, véremmel lakoltam érte; ez isten parancsolatja. Hagyjatok meghalni itt, e mezõn, melyet szántottam, isten szabad ege, a meleg napsugárok alatt...

Viola szava gyengült, intésére Liptákné melléje térdepelt, hogy szavait hallhassa. - Menjen kend, néném, Zsuzsihoz - mondá alig hallhatóan -, mondja: bocsásson meg, hogy most, midõn tõle elmentem, megcsalám; nem cselekedhettem másképp, jóltevõmet nem hagyhattam el bajában; és ha megmondtam volna, hová megyek - itt Viola szava érthetetlenné vált, még egyszer felnyitá szemét, melyet elgyengülve elõbb behunyt, körültekintett, még egyszer rebegé neje nevét, s a sóhaj, mellyel azt kimondá, vala utolsó lehelete.

- Legyen isten irgalmas minden bûnös iránt - mondá egy vén paraszt a körülállók közül -, lelkét sok vétek terheli.

- Õ sokat szenvedett - szólt Vándory meghatva -, nyugodjék békében e nehéz élet után.

Azoknak leírását, mik Viola halála után történtek, nyájas olvasóimra bízhatnám, kik, ha könyvemet eddig félre nem vetették, kétségen kívül minden egyes személyemnek legközelebb jövõjét önmagok éppoly jól ismerik, mint én. Legközelebb jövõjét mondám, mert habár bizonyos, hogy Ákos Vilmával s Kálmán Etelkával a lehetõségig boldog párokká váltak, a jövõért ki merne jótállni? noha én mind a két esetben, hogyha húsz év múlva ismét Tiszarétre vagy Kislakra jövök, hol az új házasok letelepedtek, éppoly megelégedett arcokat reménylek találni, mint midõn a boldog ifjak kedveseiket elõször õsi lakukba vezették.

Az alispán ritkán jõ Tiszarétre. Az ott történtek emléke mindig kellemetlenül hat kedélyére, annyival jobban érzi magát Porváron. Letette betegeskedés ürügye alatt hivatalát, lemondott kamarás s tanácsnoki címek utáni vágyairól, s azóta kevés megelégedettebb embert láthatni. Sokan azt hivék, hogy Pesten fog letelepedni, de csalódtak. Vagyona s alispáni érdemei által õ Porváron az elsõ, véleménye, mint hajdanában, mindig a többségé, miáltal elérte, hogy a többség által mindig bámultatik - s alkotmányos országban mi kell egyéb az embernek, hogy magát boldognak érezze?

Az öreg Kislaky nem vágyódik ily dicsõség után, sõt biztosan mondhatom, hogy az elsõ alkalom után, melyben mint rögtönítélõ törvényszék elnöke hivataloskodott, azonnal lemondott e díszes címérõl is, de kedves Kálmánja boldog, s ez a becsületes öregúrnak s nejének elég. Ha Etelka férjével néha kevesebbé elégszik meg, mert Kálmán még most is szerfölött kedveli az agarászatot, azzal vigasztalja nejét, hogy a 811-i bor is idei bor volt egykor, s hogy fia is majd kiforrja magát.

Az öreg Tengelyi eleinte szomorú volt. Oly szerencsétlenség, mint melyen õ keresztülment, elkeseríti a legvidámabb kedélyt, s a jegyzõ a komoly jellemekhez tartozott egész életén át. Neje kérése soha nem bírhatá õt arra, hogy lakását a kastélyba tegye át. - Alacsony házban születtem - mondá mindig -, így akarok meghalni. - De a boldogság, melyet maga körül látott, a sok jó, mit veje segedelmével a tiszaréti lakosokon tehetett, kiknek annyi ideig jegyzõjök volt, földeríté végre õt is. Takarék-magtárt s kisdedóvó iskolát alapított, gyümölcsfákat ültetett a házak s utak mellé, s e szüntelen munkásság, melyben napjai folytak, derültté tevék agg korát; világos tanulságul mindenkinek, hogy valamint az erõmû, ha hasztalan vesztegel, idõvel elrozsdásodik, s annyival fényesebb, mennyivel szüntelenebbül dolgozik; úgy az ember, ki egész életén át fárad, el nem veszti díszét öreg napjaiban sem.

A kislaki s tiszaréti házak legjobb barátjai Völgyesy és Vándory maradtak. Az elsõ, baráti körökben lassanként elszokott emberkerülõ életmódjától, s át kezdé látni, hogyha sokan elég balgatagok az embert külsõ formája után ítélni meg, nem kisebb balgatagság, azért, hogy ilyenek elõtt kitérjünk, minden társaságtól visszavonulni; mert ha az emberi társaságban a bolondok s gonoszok még oly nagy többségben volnának is, azon kevés józan s becsületes ember, kit benne találhatunk, megérdemli, hogy mint a gyöngyhalász, õket keresve, a társaság mocskos habjaiba merüljünk. És Vándory - boldogok között élt, oly körben, mely optimizmusának mintegy bizonyításul szolgálhatott, miként nem lett volna boldog õ! Hogy a levelek birtokába jutva, melyek által születését bebizonyíthatá, sem nevét, sem helyzetét nem változtatta, magától értetik. Több élvezetet, több való szerencsét õ e világon nem találhatott volna, mint kis lelkészlakában, hová minden, ki segélyt keresett, oly szívesen betért. Soha a szeretet, mely tiszta szívét tölté, nem veszte semmit melegébõl, soha bizodalma, mellyel az isteni gondviselés s az emberek jobb természete iránt viseltetett, nem ingadozott. Mint a csipkebokor, melyrõl a szentírásban olvasunk, ilyen vala e férfi lelkülete; a láng, mely szívében égett, világot s meleget terjesztett, de nem emészté fel oltárát, éppen azért, mert nem földi láng vala.

Az öreg János, kit Ákos gazdájának tett, de ki mindamellett soha huszárköntösétõl meg nem vált, elsõ esztendõben teljesen megelégedve nem érzé magát, de miután Ákosnak fia született, a vén katonának leghõbb óhajtása teljesült, s alig várhatja a pillanatot, melyben sok gyõzelmes csatáit e második Réty-ivadéknak elmondhatja.

Néhányan olvasóim között talán tudni szeretnék, mi történt Nyúzóval? Hogy a törvényes bizonyság, mely ezen már azért is kiválólag magyar könyvben a kezdettõl minden fontos pillanatokban jelen volt, végén se nélkülöztessék, elmondom, ámbár a fõbírónak vége nem oly regényes, mint kívánnám. Úgy ítélünk emberekrõl, mint az idõrõl. A mezei gazda áldja, a sétára készülõ uracs átkozza az esõs vasárnapot; még a jégesõnek s állandó szárazságnak is vannak a búzakereskedõk közt magasztalói, s így nincs ember, ki néha, ha valakinek éppen gazságával használt, igen derék embernek nem tartatnék. Nem csuda tehát, ha Nyúzónak is voltak barátai, csak szerencsétlenségére az alispánné halála után kevesebb, mint mennyire helyzetében szüksége vala. A fõbíró elvekhez alkalmazá egész életét. Felfogása szerint a mindennapi kenyér az, mit bölcsek a szükséges alatt értének; hozzá szép ház, birtok stb., stb. az, mi hasznosnak neveztetik; jó hír s köztisztelet, ez felfogása szerint a voluptuosumokhoz, a luxushoz tartozik, mi után józan ember csak akkor fárad, ha a két elsõnek bõvében van. Ez elvnek helyes alkalmazása Nyúzót bajba keverte. Bizonyos közmunkák, melyek Garacsnak szebbítésére fordíttattak, s ehhez hasonló dolgok, melyekrõl bõvebben szólni nem akarok, az érdemdús tisztviselõnek annyira rossz néven vétettek, hogy hivatalától esküdtjével együtt elmozdíttatott, mi Garacs vidékének nem kis kárára vált, miután a fõbíró házának még be nem födött harmada mindeddig várja cserepét, s a kerítés sem készült el, amennyire én tudom.

Miután az urakról szóltam, s így bírálóm elõtt, ki e mûvemet azzal vádolá, hogy benne az elsõ helyet a nép alsó osztályainak engedém át, javulásom jelét adám: nem akarják-e tudni olvasóim, mi történt Zsuzsival?

Története rövid és egyszerû. Midõn Liptáknétól férje halálát meghallá, lerogyott nénje karjai közé, s egy ideig eszmélet nélkül maradt. Mikor magához jött, elment gyermekei sírjához, s leborulva a most elõször zöldellõ halmokon, könnyek között búcsút vett kedveseitõl, s nénjével Tiszarétre költözött. Kérte, hogy ott lakhasson, hol férjével élt, s miután Ákos a házat Liptákné segedelmével úgy igazíttatá el, mint az egykor állt, oda vonult. Elzárkózva mindenki elõl, magányosan töltötte napjait, maga Liptákné csak ritkán láthatá õt, más senki a faluból nappal nem találkozott vele. Csak este láták szomszédai megnyílni ajtaját, s akkor a szegény asszony a törökdombhoz ment, s ott maradt virradatig.

Ákos fiatal nejével egy nyári éjszaka, a törökdomb felé sétálva, egy asszonyi hangtól e régi népdalt hallá énekelni:

Ezen a nyári éjszakán
Ragyog a csillag igazán;
Ott, hol az a csillag ragyog,
Én is odavaló vagyok.

Vilma gyanítá az énekest.

Másnap reggel, mikor a faluból több gazda kaszáival munkára ment, a törökdomb közelében ugyanazon a helyen, hol néhány hónap elõtt Viola meghalt, a fûben egy asszonyt találtak. Föl akarák kelteni, de õ nem ébredett többé fel. -

Történetem végéhez értem. Isten veletek, olvasóim! Ha vannak köztetek, kik elbeszélésem mindennapiságán megbotránkoztak, s tartózkodás nélkül kimondják: hogy hacsak akarnának, sokkal szebb könyvet írhatnának - legyetek meggyõzõdve, nem rendkívüli, de való dolgokat akartam elmondani. Ha nehányan a nyíltságot rosszalljátok, mellyel honi állapotaink árnyoldalairól szóltam, higgyétek el, ha nem volnék meggyõzõdve, hogy ez állapotok megváltoztatása tõlünk függ, inkább fényoldalainkat kerestem volna föl, hogy titeket s enmagamat nyájas csalódásokkal vigasztaljam. Ha a képet, melyet elõtökbe állítottam, valótlannak tartjátok, gyõzzetek meg, hogy mind e dolgok, melyekrõl szóltam, ha nem is egy megyének szûk határai között, de hogy nem történhetnek, hogy nem történnek hazánkban, s áldani foglak e meggyõzõdésért; valamint legforróbb óhajtásom az, hogy e regény minél elõbb valószínûtlenné váljék. Nem mulatni, használni akartam; ha törekvésem nem volt sikertelen, más dicsõséget nem kívánok fáradságomért.

S most isten veled is, hazám nagy rónasága, hol ifjabb koromban a szõke Tisza partjain sok víg s szomorú napot töltöttem, s hová, midõn e munkát írám, képzelmem annyiszor visszatért! Szépek e hegysorok, szép a Duna messze elnyúló tüköre, melyeken szemem magas lakásomból áttekint; de ne szóljon senki ellened, honomnak dísze, zöld rónaság! Végetlenül, mint a tenger árjai, terülsz el szemünk elõtt, s nagyságodnak nincs látszó határa, csupán az ég, mely kék boltozatával takar. Körülötted sötét hegylánc nem emelkedik, s a fölkelõ nap hótakart csúcsokra nem tûzheti arany koronáit: magas füved kaszálatlanul szárad el tövén, folyóid nádas partjaik között némán haladnak tovább, a hegykúpok váratlan változékonyságát, a völgyek meglepõ fordulatait, tõled a természet megtagadta; s a vándor, ha egyenlõ felszíneden átment, egyes szépségek emlékét nem fogja lelkében találni - de mégis nem állt-e sokszor meghatva, bámulva nagyszerûséged elõtt? Ha a nap szürke határod fölött csendesen fölmerül s ragyogó sugárait egész felszíneden akadály nélkül egyszerre elönti, vagy a délibáb a dél forró hevében árnyatlan téreid fölött tavakat fest, mintha a szomjúzó föld a tenger árjairól álmodoznék, melyek azt egykor takarták; vagy ha az éj sötét nyugalma borult el a messze határ fölött, s míg fönn csak a csillagok, lenn itt-ott egy pásztortûz világít, a földön végetlen csend terül el, úgy, hogy a vándor a magas füvön átsuhogó esti szellõt hallhatá, nem tölté-e ily pillanatokban leírhatlan érzemény kebelét? érzemény, melyet a magas Alpok fönséges csudái közt nem talált, s mely búsabb talán, de nagyszerûebb, mint te nagyszerûebb vagy e föld minden bérceinél, honom korlátlan rónasága, te párja a végetlen tengernek, zöld s határtalan, mint õ, hol a szív szabadabban dobog s szemünk nem talál korlátokat.

Te a magyarnak képe vagy, nagy rónaságunk! Reményzölden, de pusztán állsz, arra teremtve, hogy termékenységeddel áldást árasszál magad körül, de még kopáran. Az erõk, melyekkel isten megáldott, még szunnyadoznak, s az ezernyi évek, melyek fölötted átvonultak, nem láttak dicsõségedben; de az erõ rejtve bár, még él kebledben, a gaz maga, mely határodon oly dúsan felnõ, hirdeti termékenységedet, s szívem mondja, közelg az idõ, hol virulni fogsz. Virulni te, szép rónaságunk, s virulni a nép, mely egy ezred óta síkodat lakja. Boldog, ki e napot elérheti! boldog, ki legalább azon öntudattal vigasztalhatja magát, hogy minden tehetségével e szebb idõ elõkészítésére dolgozott.

Vége