|
Tiszarét helységében, hová a jegyzõvel s lelkésszel mi is
visszatérünk, azalatt csend s béke uralkodik. Egyes munkások, kik a mezõrõl
hazatérve, kaszával vállaikon házaik felé ballagnak, itt-ott pár csevegõ
szomszéd a kapuk elõtt vagy egy gyermekcsoport az utca közepén, porban játszva,
ez minden, mit észrevehetünk, s mi felett az estharang elzengi dalát, lassú
kongásokban, mintha fáradva volna õ is, s félig szunnyadozva mondaná el esti
imádságát. Maga a korcsma, hol máskor vígan folyt a tánc, s Icik zsidó jó áron
- de hitelbe, még nem termett gabonáért méré borát, ma üresen állt; s ha a
csapszék ajtaján benézünk, csak a Rétyek cseh kertészét s Ákos vadászát látjuk,
kik, mint Izrael a pusztában Egyptom hústálaira, híg italok mellett hazájok
jobb sörére emlékeznek. - Ugyanazon csendet találjuk az uraság udvarában is,
mely köztudomás szerint hazánkban a korcsma után mindig a legzajosabb hely. Az
úrfi, mint tudjuk, kutyáival együtt agarászni ment. Az alispán, a fõügyésszel s
jegyzõvel szobájába zárkózott, s kétségen kívül igen fontos tárgyakról
beszélgetne, ha a közelgõ est homálya s talán maga a beszédnek fárasztó
fontossága álomba nem szenderíti mindnyájokat. A teins vagy nagyságos alispánné
pedig, ki mint csattogány a berket, e házat máskor mindig eltölti szavával, s e
kedves madártól talán csak abban különbözik, hogy szava hangosabbá s
szüntelenebbé lett, mennyivel inkább eléhaladott élte nyarában - a kertben
sétál. Kövessük õt.
A tiszarétiek kertje, mint már említém, csudája vala az
egész vidéknek. Remete ház, szilvaaszaló, templom formára épült galambház,
halastó, s hozzá halászkunyhó, barlang, parasztház stb. - mert ki mondhatná el
egyszerre a Rétyek képzelet- s szeszélyeinek fényes eredményeit, melyek a
szerencsés utast, ki kertökben körüljárhata - nem szûnõ meglepésben tarták?
Mindezeket bámulni lehet, de leírni nem. A kertnek legtávolabbi részét mintegy
húszholdas erdõ foglalá el, melyet a teins alispán úr már rég kivágatott volna,
ha a fõispán - ki megszállva Rétyéknél, ez erdõt dicséré leginkább - a
tiszteletreméltó magas nyársudarakat nem menti meg urok kertészi ízlésétõl. A
magas nyárfák messze terjedõ ágai s alattok a bokroknak egymásba font zöldje
valóságos vadont képezének, hová a dél forró sugára nem hatott; s ha a
tizennyolc tálas ebéd után visszavonulhatál, itt félórára legalább szabadnak,
nyugodtnak érezhetéd magad. Ez erdõben csak egy út volt, mely számtalan
tekervényekben rajta keresztül- vagy inkább körülvezetett; s ez az, melyen most
Rétyné õnagyságát leghívebb szolgájával, Macskaházy ügyvéd úrral, a
legfontosabb beszélgetésben találjuk.
Októberben vagyunk, az estharangot is hallottuk már, mint
olvasóim talán emlékezni fognak, efelett még erdõben járunk, hol nappal is
minden homályosabb, s azért olvasóim természetesnek fogják találni, ha
személyeink részletes leírásába nem ereszkedem, mit én fõképp Rétyné
õnagyságára nézve úgyis nem szívesen tennék. Ha azonban nappal volna, olvasóim
láthatnák, hogy Rétyné negyven és ötven között, azaz azon korban, melyet
negyvenen túlélt emberek a férfikor legszebb idejének tartanak, s mely eszerint
ily férfias asszonynál is talán a legszebbnek nevezhetõ. Termete magas, s mint
egyéb birtoka, szépen arrondirozott. Haja - de ehhez, mindaddig, míg olvasóim
õt fõkötõ nélkül nem látják, mi alig fog történni, jóformán közünk sincs -, az
erõs szemöldek s gyönge bajszocska szerint ítélve, hihetõképp fekete. Arca
csupa nagyságos méltóság, néha, s pedig elég csudálatosan harminc hónap után
visszatérõ s hat hónapig tartó idõszakokban, midõn a tisztújítás közeledik,
szerfölött nyájas és leereszkedõ; egyébkor fölséges büszkeségû, melyet két
hatalmas szemölcs még inkább nevel, egyike felsõ ajkának jobbik oldalán, mely
arcának, még ha mosolyog is, megvetõ kifejezést ád, másika álla fölött.
Királynõnek gondolnád, ha a megyei hajdú, ki mellette áll, nem intene, hogy
alispánnéval szólsz. Rétyné dáma volt a szó legszorosabb értelmében. Háztartása
pompás, ebédei soha két óránál nem rövidebbek, udvara telve aprómarhával s
vendégekkel, melyeknek elõkelõbbjei a legpontosabb szolgálatot találják. Ha
beszélni hallod, valamely gazdag forrásnál képzelheted magadat, mely nem szûnõ
futásban minden tárgyakon elárad. Szava hatalmas és csengõ, hogy Jérikó falai
rengenének, s az egész háznép elhalványul hallásánál. Az, amit mond, bámulásra
gerjeszt minden elfogulatlant, nemcsak, mert majdnem szóról szóra ugyanaz, mit
az alispán mondani szokott, s ezen házassági egyetértés romlott korunkban
csudálkozásra méltó, de fõképp azon mély juridicus tudomány által, melyet
napjainkban már magyar asszonyoknál is csak ritkán találhatni, s mely az
asszonynak oly különös bájt s kellemet ad. Nem vala ügyvéd széles e hazában, ki
törvényes tárgyakról szívesebben s többet szólott volna, mint Rétyné, s annyi
tudománnyal s mélységgel, hogy Macskaházy úr sokszor megvallá, miként legjobb
replikáit egészen õnagysága tanácsa szerint készíté.
Ez utóbbi, kit most kegyes uraságával az erdõben sétálva
találunk, mintegy ötven s hatvan év között lehetett, alacsony, száraz
férfiúcska, kit inkább hosszú megszokás, mint évek terhe hajtott meg. Halvány
arc, hegyes orr s áll, bizonytalanul tekintgetõ szem, mellyel csak néha s
mintegy véletlenül találkozol, de mely szúró tekintetét azonnal elvonja,
mihelyt észrevétetett, s kopaszság által nagyított homloka, melyet nehány ritka
õsz fürt környeze, oly egészet képezének, mely elõtt minden ember - a Réty
családot természetesen kivéve - rosszul érzé magát. E családnak hívebb embere
nem volt. Közel harminc évet töltött a háznál, s annyi jó s rossz napokban
részesült, hogy szinte a család egyik tagjává vált, s érdekeit talán
állhatatosabban védé, mint a család maga. Csupa haszonvágyból, mint ellenei
hivék, valódi hajlandóságból, mint Réty gondolá, s ki tudja, némi tekintetben
talán igaza volt mind ennek, mind amazoknak. Az ember oly csudálatos vegyüléke
a jó s rossz tulajdonságoknak, hogy alig van, ki sokáig alávaló cél után
fáradhatna anélkül, hogy valami jobb érzemény ne támadjon keblében, valamint
ritka az, kinek nemes indokai közé ne vegyülne elõbb-utóbb egy kis haszonvágy,
hiúság vagy más, ehhez hasonló nemtelenebb anyag is; s meglehet, hogy
Macskaházynak is elõbb csak színlelt ragaszkodása utóbb valódi érzeménnyé
változott, de nem engem illet ítélni az ember fölött!
Most azonban az egyetértés, mely Rétyné s hû ügyvéde közt
létezett, úgy látszik, meg vala zavarva. Az alispánné sebes léptekkel s látszó
fölgerjedésben jára föl s alá a fák alatt, Macskaházy egy lépéssel hátrább, s a
szokottnál még inkább meghajolva követé hatalmas asszonyát; csak néha egy-egy
engesztelõ szót szõve felingerült beszédei közé, de amint látszék, kevés
sikerrel, mert amaz nyughatatlanul rázá fejét ily félbeszakasztásoknál, mondva,
hogy beszélni könnyû, s hogy jól tudja úgyis, miként Macskaházy senkit sem
enged szóhoz jutni, de hogy a valódi hûség csak tettek által bizonyulhat be, s
több efféléket.
- S én nyíltan megmondom önnek - monda végre Rétyné, ki a
szünteleni beszélgetés vagy járás miatt fáradtan megállt, s szemeit a kis
ügyvédre szegezve napernyõjével a földet üté -, az, mit ön mond, engem kétségbe
ejt.
- De mikor mondom nagysádnak - viszonzá Macskaházy, ki mint
látszék, hasonlóképp kétségbeeséshez közelgett, habár egészen más okból -, hogy
erre semmi ok nincs, hogy kétségen kívül...
- Oh, tudjuk - szakítá félbe az alispánné -, hogy ön
kétségbeesni nem fog; mit bánja ön a mi bajainkat. Ha koldusbotra jutunk, vagy
az egész világ elõtt meggyaláztatunk, ön azért ügyvéd marad, és ki tudja,
talán...
Macskaházy sértve érezé magát, s miután türelme elfogyott,
véletlenül azon nagy találmányt tevé, melyet a társas életben oly fölötte jól
használhatunk, hogy szenvedély ellen csak hasonló szenvedéllyel léphetünk föl
sikerrel. A harag, mellyel most szólt, sokkal inkább hatott Rétyné kitöréseire,
mintha a világ minden filozófjainak okoskodásaival lép föl ellenök. - S hát ez
a köszönet - szólt a kis ügyvéd nemes haragjában -, ez a hála, melyet harminc
éves szolgálataimért érdemeltem? A család dísze s böcsülete fenntartásaért én -
Macskaházy Ádám, fejemet kockáztattam, s köszönetül gyanúsítást találok.
- Ne vegye fel úgy ön - szóla közbe engesztelõleg Rétyné, ki
észrevevé, hogy kissé túlment hevében, s hogy Macskaházy nem férje, kitõl
válóper nélkül nem lehet megválni -, lám, én asszony vagyok és szerencsétlen
viszonyaim - és...
- Asszony, asszony! az mind szép és jó - szóla amaz, ki
észrevevé, hogy a csata rá nézve kedvezõleg fordul -, én ismerem nagysádat,
nagysád nem oly asszony, mint a többiek. Amit szól, azt replikába tehetni.
Látom, jobb lesz, ha más helyet keresek magamnak - ügyvéd, ki a család
bizodalmát elvesztette...
- De ki mondta, hogy bizodalmunkat elvesztette? - szakítá
félbe kérõleg a nõ - mi csak önbe bízunk, mit tegyünk, ha önt elveszítjük?
azonkívül - tevé hozzá a már ellenállhatatlanná vált alispánné - ismeri
ígéretünket. Azon nap, mikor az irományok kezembe jõnek, elmegyünk a
káptalanhoz, s az inskripció, melyet maga kívánt, kezében lesz.
- Ami az inskripciót illeti - dörmögé Macskaházy szelídebb
hangon -, isten látja lelkemet, hogy nem azért teszem. Ám ha méltóságtok hû
szolgálataimért - ob fidelia servitia - felõlem gondoskodnak, én éltem végeig
meg fogom hálálni - de...
- Hisz tudom, ön lelkéhez nem fér haszonvágy, de az
inskripció szép, s habár nem éri is föl azon szolgálatot, melyet családomnak
tesz, mégis szép osztályrész.
- Melyet bizonyosan meg fogok érdemleni, habár még száz
akadály gördülne is elémbe - szóla nemes lelkesedéssel Macskaházy.
- S valóban azt gondolja, kedves barátom? - sóhajta az
alispánné - én kételkedem.
- S miért? mert az elsõ próbatét nem sikerült? gyermekség!
Minden jól s helyesen vala elkészülve, ki tehet róla, hogy az ég ez egyszer nem
kedvezett? Az ember, ki Vándorynál betört, biztos és ügyes. Mondám neki, hogy
ne csak az írásokat, melyeket nagysád kívánt, hanem pénzt s egyéb valamit érõ
dolgokat is vigyen el magával, azért, hogy a dolog közönséges lopásnak
látszassék, s reánk semmi gyanú ne háramoljon. Ez volt oka, hogy az egész nem
sült el. A szerencsétlen tolvaj csak nehány garast találva az asztalfiókban,
több pénzt keresett. Azalatt a tiszteletes visszajött, s lármát ütött, még
mielõtt Cifra az írásokhoz juthatott. A tolvaj az ablakon ugrott ki, s így
illant el - Vándory nem véteté ûzõbe, mint másnap mondá: mert félt, hogy
statárium alá kerülne; s így látni, hogy néha a filantrópiának is vannak
hasznai. - Az iratok most Tengelyinél vannak, mint az öreg szolgálótól tudom, a
nagy vasládában az ajtó mellett, hol a jegyzõ a maga s a község irományait
tartja; s ne féljen nagysád, megtaláljuk azokat ott is. Sõt még szeretem, így
két legyet ütünk egy csapásra, úgyis Tengelyivel van még egy kis számolásom.
- Remegek - szóla az alispánné -, a jegyzõ háza teli van
emberekkel, hátha a tolvajt megfogják.
- Fölakasztatjuk - szóla közönyösen Macskaházy -, hisz
statáriumunk van.
- És ha az egészet megvallja?
- Nem fogja megvallani. Azt ígérjük neki, hogy ha hallgat,
bántása nem lesz; ha pedig - tevé hozzá a kis ügyvéd enyelgõ hangon - mégis
vallani akarna, nem lesz rá ideje; fölakasztatjuk, minekelõtte vallhatna.
- Oh, ha tudná ön - szóla Rétyné sóhajtva, szinte érzelgõ
hangon -, mennyit küzdék, míg e lépésre határzám magam, mennyit szenvedek még
most is, ha arra gondolok, hogy... De ki tehet róla! nevem becsülete,
gyermekeim java - minden, mi az életben kedves s neki becset ád,
kényszerítnek...
- Mit nem tesz anya gyermekeiért - viszonzá meghatva
Macskaházy, midõn szemeit törlé, s setétségben könnyekre nem levén szüksége -,
mily szív lakik nagysád keblében, azt csak én tudom. Ha tudná a világ,
leborulna elõtte.
- Isten mentsen - szakítá félbe ügyvéde lelkesedését Rétyné,
ki egyébiránt nem vevé kedvetlenül óriási hízelgéseit, s örült, midõn hallá,
hogy kis ügyvédi ügyességgel tette, melyet a pór lopásnak nevezne, nemes
feláldozásnak tekinthetõ -, isten mentsen, hogy e tettrõl kívülünk más valaki
tudjon. A világ kegyetlen ítéletében, ki tudja, nem mondaná-e... - S itt az
alispánné elakadt, talán bámulatában, mert érzé, hogy arca pirulni kezd.
- Ugyan miért kínozza magát, nagysád? - szóla közbe
Macskaházy, földesasszonya zavarodását észrevéve - mi rossz van az egészben,
amit teszünk? Egy kis irományelsikkasztás; - oly dolog, mely naponként
történik, s mely Magyarországban oly közönséges, hogy legfelebb azáltal, ki
magát sértve érzi, tartatik különösnek. Hányszor nem hallotta nagysád, hogy
egész perek vesztek el, nem hónapos vagy éves, hanem harminc éven át vastagra
nõtt perek, minden irományokkal együtt, s mi lett belõle? Keresték, s végre, ha
lehetett, újhoz fogtak, s nem szólt senki felõle. Hát még ez esetben!
Kötelezvényeket orzunk-e el, vagy fassiókat, vagy donációt? Isten ments!
közönséges magánleveleket, melyeket nagy részben maga a nagyságos úr írt, s
melyeket, éppen mert családi dolgokat érdekelnek, más kezekben hagyni nem akar.
A dolog maga egészen ártatlan, legfeljebb módja ellen lehetnének kifogások.
- Igen, igen, de a mód - sóhajta az alispánné -, háztörés,
rablás, mit tudom én, mily iszonyú neveket fognak adni az egésznek.
- Igen, háztörés, rablás - szóla nyugodtan a tudományos
jurista -, mennyiben az egész a tett elkövetõjét illeti, de mi közünk hozzá? Ha
valaki, más embernek, kit éppen szentnek senki sem mond, de ki most büntetõ per
alatt nem áll, s ki mellett eszerint a „jus connatum bonae existimationis”
szól, beszéd közt elmondja, hogy tiszteletes Vándory hálószobájában nagy diófa
szekrény áll, melynek felsõ fiókja jobb oldalánál bepecsételt s zöld szalaggal
öszvekötött iratcsomó van, melyet õ - ti. a szóló - annyira szeretne látni,
kíváncsiságból vagy tudományos célokból vagy akármiért, hogy annak, ki azt neki
elhozza, száz forintot adna, kérdem: van-e ebben valami vétkes vagy éppen
büntetésre méltó? Kétségen kívül nincs. S most megyek tovább: ha ugyanazon
ember, például mondjuk A. a másiknak, B-nek még azonfelül azt beszéli, hogy a
tiszteletes úr szombaton estve az udvarban vacsorál, s hogy mivel kertfelõli
ajtaját bezárni nem szokta, félni lehet, hogy egyszer valaki estve a kertfalon
át minden akadály nélkül házába mehet, azután hálószobájába s így a
szekrényhez, melynek felsõ fiókja jobb oldalán fekszenek az iratok, ismétlem,
ha valaki mindezt csak úgy beszélgetés között elmondja - van-e ebben valami
vétkesebb az elsõ beszélgetésnél? S ha késõbb ezen egyed B., ki mellett a jus
bonae existimationis szólt, betör, s az iratcsomót kezembe adja, én törtem be,
én raboltam a tiszteletesnél? Nem volna-e bolond, ki ezt mondani merészlené?
Amit ígértem, azt megteszem, a száz forintot kifizetem, mert természetesen
szavát megtartani minden becsületes embernek kötelessége, a többihez közöm
nincs.
- Igaz, igaz - sóhajtá Rétyné, ki lelkiösmeretét ez okok
által teljesen megnyugtatva érezé -, de a világ nem így okoskodik!
- A világ mindig ferdén ítélt, s így fog ítélni az utósó
ítéletig, s ez kétségen kívül az elsõ leend, mely általánosan elfogadtatik -
szóla komolyan Macskaházy, ki jó reformált létére teológiával szívesen
fûszerezé beszélgetéseit. Az úgynevezett erényes embereknek egyik mesterségök
az, hogy legszebb oldalukat fordítják kifelé. - Ne féljen, nagysád, errõl a
közönség beszélni nem fog.
- Ha az iratok még Vándorynál volnának, elhinném - viszonzá
Rétyné -, de most Tengelyinél a falu házában, hol annyi ember jár s kél, hol
éjjel õr áll, kételkedem.
- Azt bízza, nagysád, reám; az iratok a vasládában vannak ez
elég; a vasládának csak két kulcsa van, s mennyi lakatos e világon! - Itt
Macskaházy gondolatfolyamát Ákos vizslája szakítá félbe, ki urát megelõzve,
Rétynéhez szaladt, s hízelkedve ugrándozék körülte.
- A vadászok hazajöttek - szóla Rétyné -, menjünk. - Már
indulni akartak, midõn a vizsla egyszerre a sûrûnek fordulva ugatni kezd. Az
ágak közt gyönge csörgés hallatszik, a kutya ugatva a bokrok közé szalad, s
észrevehetni, hogy valaki az ágakon keresztül tör. Végre a vizsla fölsikolt, s
jajgatva, sántán tér vissza az elõbbiekhez, épp midõn Ákos, Etelka testvérével,
hozzájuk lép.
- Mi a baj? - kérdé Ákos, mostohájának kezét csókolva, ki
azalatt hív ügyvédével együtt néma rémülésben állt.
- Nem
hallottál semmit? - kérdé remegõ hangon emez.
- Igen,
vizslám ugatott, talán nyúl vagy róka.
- Nem, nem,
tekintetes uram - viszonzá Macskaházy, még mindig arra szögezve szemeit, hol a
zaj eltûnt -, fejemet teszem rá, hogy ember.
- Meglehet,
szegény fickó a faluból - szólt Ákos, vizsláját simogatva -, ki megtudta, hogy
holnap gyümölcsöt szedünk, s még egyszer használni akarta az alkalmat, s az
egész idõ alatt, melyet rejtekében töltött, hihetõképp éppúgy remegett, mint
most barátom uram. - Ej, be merész ember ön, a francia közmondás szerint; a
bátor csak a veszély után ijed meg, s ezt sohasem láttam oly mértékben, mint
most.
- Ez az
ember hallgatózott, minden kérdésen kívül csak azért jött, hogy hallgatózzék -
szóla közbe aggodalmasan Rétyné, míg Macskaházy, karját taszítva, vigyázatra
figyelmezteté.
- Nem
hiszem - szóla Etelka nevetve -, Macskaházy igen mulatságos úriember, de alig
hiszem, hogy valaki, csak hogy beszélgetni hallja, októberben ide a hûvösbe
álljon.
- Édes
Etelka kisasszony, magácska azt nem érti - válaszolt az ügyvéd, kihez
nyugalmával egész ildomossága visszatért -, õnagyságával fontos dolgokról,
pereinkrõl szóltunk.
- És
hihetõképp az ellenfél ügyvéde azért rejté magát el e fák alatt, hogy mesteri
fogásait elõre kitudja, nemde? - szakítá félbe Ákos nevetve a szólót. - De ha
annyira szívén fekszik, miért nem fogta el a zsiványt? Tekintetes s vitézlõ
Macskaházy úr megbirkózik tízzel, s azt hallám - csak egy volt...
- Én? -
kiálta föl Macskaházy elrémülve már a gondolatnál - én magam?
- S miért
nem? De jöjjön velem, most ketten vagyunk; ha csakugyan volt itt valaki, mit
még most sem hiszek, elfogjuk; ha nem, jót kacagunk.
- De kérem,
domine spectabilis - szólt zavarodva Macskaházy, kit Ákos kezénél fogva maga
után húzott -, így fegyvertelenül, sötét éjszaka, mégis jobb lenne, ha
cselédeket hínánk.
- Hová
gondol - nevete Ákos -, hisz míg cselédeket találunk, gonosztevõnk tízszer
megszökik. Csak bátran, barátom, anyám Etelkával addig hazamegy, mi pedig
regényes kalandunkban járunk el; s gyõzünk vagy... elszaladunk. Nemde,
barátocskám? - tevé nevetve hozzá - hacsak ijedtünkben a guta meg nem üt.
Macskaházy,
ki még mindég annyira el vala rémülve, hogy e tréfákon megharagudni eszébe sem
jutott, csak némely észrevételt rebegett: mennyivel jobb s célszerûbb volna
cselédeket vinni magukkal! De miután Rétyné is kéré õt, hogy menjen Ákossal, s
miután ildomos ember létére kiszámítá, hogy az üldözendõ gonosztevõ hihetõleg
utolérhetetlen, a kis ügyvéd nagy merészen begombolá felsõ ruháját, s azon
ünnepélyes óvással, hogy mi õt illeti, õ nem fél, Ákos után elindult.
Rétyné s
Etelka, amaz aggodalmak közt, ez Macskaházy félelmén kacagva, hazafelé
indultak, s a vizsla hihetõképp az erdõben tett kellemetlen tapasztalásaira
emlékezve, ura helyett most az egyszer õket követé.
A
bátorságnak különbözõ nemei között, melyek egyenlõ mértékben senkinek sem
tulajdonai, Macskaházy épp azt bírá legkevésbé, mely zsiványok elfogására
szükséges, habár nem merném állítani, hogy félt, legalább annyit mondhatok,
hogy nemigen kellemetes helyzetben érzé magát. Képzelje ugyanis magát valaki
helyébe. Macskaházy járatos vala a törvény legtekervényesebb ösvényein, s a homálynak
nem éppen ellensége, de ily út, milyenen most vékony lábacskái botorkáltak,
ennyi tõke s ág, mely járását egy hosszú botlássá tevé, fölülmúlta képzetét,
valamint azon sötétség is, mely az erdõ sûrû lombja alatt a haladókat
körülfogá. Gondoljuk ehhez, hogy Ákos fiatalsága hevében az úton inkább
szaladt, mint ment, úgyhogy ügyvédünk minden erõködés mellett alig követheté
vezetõjét, ki minden kímélet nélkül törve az ágakon keresztül, hû követõjét
szûnni nem akaró vesszõzés processzusán vezeté keresztül. Más alkalommal
Macskaházy megemlékezve nemeslevelére, nem tûrte volna e bánásmódot, most
miután szerény észrevételeire, melyeket e rohanó haladás ellen, megvesszõzött
arca tekintetébõl tett, csak azt nyeré válaszul: maradjon valamivel hátrább,
hallgatott, s minden verés, botlás dacára nem maradt hátrább egy lépéssel sem,
hanem néma méltóságban, mint a haldokló római - köpönyegével takarva arcát,
nyomban követé Ákost, s azon gondolattal bátorítá magát, hogy ily sötétben
puskával senkit sem lehet eltalálni, azon esetben pedig, ha véletlen
szerencsétlenségbõl mégis találkoznának keresett ellenökkel, õ Ákosnak
segítséget szerezni azonnal hazaszalad. Erre azonban nem nagy valószínûség
létezett. Sötét éjszaka, zárt, s még efelett kék köpönyeggel takart szemekkel,
még oly ügyes ember mint Macskaházy ügyvéd úr, se lát igen tisztán; Ákos pedig
mint látszik, barátja kedveért, csak a legsûrûbb helyeket keresi, s a zajt
hallva, melyet követõjén a visszacsapó ágak tevének, oly jó kedvben érzi magát,
hogy e percben senkinek, habár a világ legnagyobb zsiványa volna,
kellemetlenséget okozni nem akarna.
Negyedórai
keresés után az erdõszélhez érve Ákos végre megállt, s midõn Macskaházyhoz
fordult, ki szemeit fölnyitva ismét lélegzetet vett, így szólt: - Az erdõben
nincs senki, arra esküt tehetünk, itt nem látszik s nem hallatszik egy emberi
teremtésnek legkisebb nyoma, most talán csak elhiszi, hogy csalódott, s
legfölebb nyúl volt, mi elõtt annyira elrémült.
- Egészen
úgy tetszett, mintha emberlépteket hallanánk, édesanyja õnagysága is
megesküdnék reá.
- Ha úgy
van - viszonzá Ákos, alig tartva vissza nevetését -, menjünk még egyszer
vissza, két vagy három sûrû helyet tudok, hol még nem voltunk, talán ott van...
- Dehogy
van - sóhajta fel Macskaházy, Ákost, ki már visszafordult, feltartva -, ha egy
egér lenne is ott, ráhágtunk volna, annyira keresztül-kasul jártunk, alig
bírnak lábaim - s a kis ügyvéd sóhajtozva törülé homloka izzadságát.
- Jól van -
mondá Ákos -, ha azt hiszi, hogy az erdõben nincs, menjünk itt a kert körül,
talán másik oldalán találunk valakit, itt minden csendes. - S ezzel Ákos
átugrott az árkon, Macskaházy elõbb az árok közepébe, azután pár csudálatra
méltó gimnasztikus evolúcióval föl, másik oldalára mászott, s a két keresõ
némán haladva egymás mellett, rövid idõ után a kert szögleténél fölfelé
fordulva a fák által eltakartatik szemeink elõtt.
Minden hallgat. Az éj sötét s
kedvetlen, mint októberben lenni szokott. A tiszta napnyugot után mindig több
föllegek vonulnak össze a láthatáron, s a téren hosszú sóhajokban lejt át az
õszi szél, hideg érintése alatt a fák gallyai s levelei remegnek. Csak itt-ott
egy csillag, mely néha a föllegekbõl kiragyog, s a távol mezõn fellobogó
pásztortüzek terjesztenek kis világot a tárgyak felett. Ákos s követõjének
léptei rég elhangzottak, s csak távol kutyaugatás, mely a faluból hallatszik, s
egy messze pásztor tûznél fölhangzó dal, melynek egyes hangjai a kertig hatnak,
szakítják félbe az éj csendét - midõn az árokból, közel a helyhez, melyen a
kettõ elõbb átment, egy ember emelkedik fel. Ha nem lenne is setét, arcát és
termetét széles kalapja s a nagy bunda, mely vállain függ, eltakarnák. A férfi,
mint látszik, a dalra hallgatva mozdulatlanul áll, s miután bizonyossá válik,
hogy senki sincs közelében, halkan kilép az árokból, és sebes léptekkel a mezei
tüzek egyike felé veszi útját.
De hagyjuk
õt magára - úgy látszik, maga is ezt kívánja -, s térjünk vissza Tengelyihez,
kit épp akkor hagytunk el, midõn leányától vezetve szerény lakába tért.
|