4

Láttál-e valaha házi boldogságot, olvasóm? Ha láttál, vagy azon szerencsések közé tartozol, kik azt élvezik, ha az áldást ismered, melyet kölcsönös szeretet egy családra áraszthat, ha tudod, hogy minden hír s dicsõség, melyért fáradunk, mindazon vagyon, melyet oly forrón óhajtunk, nem ér fel azon örömök legkisebbikével, melyeket tiszta keblek kedveseiknek körében a világtól nem gyanítva élveznek, akkor lépj tisztelettel a tiszaréti jegyzõ lakába, s kérd istenedet, hogy vészeit magas paloták fölé küldje, de kímélje meg csapásaitól e csendes lakot, hol e család önalkotott boldogsága között áldja teremtõjét.

Miután Tengelyi, leányától vezetve, szobájába lépett, botját s kalapját szokott helyére téve, újra kérdé jókedvûen: mi hát azon kérés, melynek teljesítését ígérnie kellett, mielõtt önházába ereszteték?

Erzsébet mondá, hogy csak leánya kedveért egyezett meg, s Vilma szavakat keresve, melyekkel kérését legjobban elõadhassa, még habozott.

- De hát fogom-e végre hallani a nagy titkot - szóla Tengelyi kissé türelmetlenül -, csak valami gonosztettet nem követtetek el?

- Igen, atyám - viszonzá Vilma nyájasan -, hisz megígérte, hogy nem fog haragudni reám.

- Haragudni? mintha valóságos zsarnok volnék - mióta szoktál félni apádtól?

- Félni - szóla leánya, apjára függesztve nyugodt tekintetét -, azt lányod nem fogja megtanulni soha. Ha hibáztam, megmondod s megbocsátasz - s úgy hiszem, nem hibáztam -, várj egypár percig, s mindent elõadok. Tudod, exekució járt a faluban s azért mentél ki a tiszteletes úrral, mert mint mondád, nem segíthetsz e szegény embereken, s szívednek fáj nyomorúságukat látni. Mi hon maradtunk, s láttuk e szörnyûségeket. Szomszédunknak elvették utósó tehenét, itt átellenben Farkas Jánosnál elszedték a dunnákat, vánkosokat az ágyakból, szegény Péternétõl, kinek nehány tyúkja s egy szamárkája volt, melyen tojásaival a városba járt s egynek s másnak holmit hozott, elvették azt is, durván s káromkodva, mintha gonosztevõkkel szólanának. Farkas fia nem akará engedni, hogy az ágy, melyen anyja fekszik, elvitessék, s õt megverték, s kötözve vitték a szolgabíróhoz, honnan, úgy mondják, holnap a tömlöcbe fog küldetni. Mi láttuk s hallottuk mindezt - folytatá szemeit törülve Vilma -, s keservesen sírtunk. Anyám mondá, hogy mindez nem lehet másképp, mert az adót törvény veti ki, s ezek nem tudták lefizetni tartozásukat; én csak arra kérém istenemet, hogy hazajöjj, hisz e két vastag könyvben, melyet annyit forgatsz, úgy gondolám magamban, csak lesz egy kis törvény, melyben az áll, hogy a szegényt, ki önvétke nélkül tartozásának eleget nem tehet, mindenétõl megfosztani nem szabad.

- Csalódol, kedves leányom - viszonzá Tengelyi feszült kebellel -, e két vastag könyvben ily törvényt hasztalan keresnél, nyolcszáz év alatt ennek alkotására még nem ért rá nemzetünk.

- Oh, akkor nem is lesz isten áldása e törvényeken - szólt elfojtott hangon Vilma -, de isten neki, mi nem változtathatjuk meg, s ha a törvényben errõl nem is áll semmi, legalább a vallás parancsolja, hogy felebarátink terheiben részt vegyünk, s azért megkérém anyámat s átmentem Farkasnéhoz, ha nem segíthetnõk-e valamivel. Nem vagyunk gazdagok, de annyit mégiscsak adott isten, hogy egy-egy becsületes emberrel megoszthatjuk kenyerünket, anélkül hogy éhen maradnánk, s Farkasék mindig jó szomszédink voltak.

- Ezt jól tevéd, leányom - szóla Tengelyi, kinek szemei könnyekbe lábadtak -, isten megáld érte. Ettem én is a nyomorúság keserû kenyerét, s most, midõn az ég megáldott, kapumat nem fogom elzárni felebarátom elõtt.

- Azt gondolám én is - szóla Erzsébet kezét szorítva -, s áteresztém lányunkat.

- Mikor Farkasékhoz jöttem - folytatá Vilma -, az egész házat kétségbeesve találtam. A gazda ott ült a pitvarban, s fejét öklére támasztva üres istállójára nézett, az asszony összetett kezekkel járt körül szobájában s fia után jajgatott, a kisebb gyermekek a kályha körül ülve, anélkül hogy a történteket értenék, anyjokkal sírtak. A szobában pár törött szék, az ágyból kihányt szalma, a legnagyobb zavar, mintha ellenség pusztított volna a házban, hozzá még a szomszédok, kik majd vigasztalva, majd az igaztalanság ellen szitkozódva nevelék a zavart. Az ember szíve fáj, ha csak rágondol. Miután szegény Farkasnét azon ígérettel, hogy majd a tiszteletes úr szólni fog az alispánnal, s hogy fiát nem fogják a megyeházhoz küldeni - mitõl leginkább fél, mert úgymond: aki csak oda jön, mint valóságos zsivány jön haza -, megvigasztaltam s ajánlám segedelmünket. Szépen megköszönte jóakaratunkat, de mondá, hogy csak fia szabaduljon meg, s majd segítnek magukon. „Mi szegények - szóla a többiekhez fordulva, kik addig körülállták - nem hagyjuk el egymást. Ím e jó szomszédom pár napra ágyat ád, ez itt egy cipó kenyeret, ez egypár garast, s úgy talán megsegít az isten. Ha Kenyházy esküdt úr, kinek férjem pünkösdkor két lovat adott el, megfizette volna árát, nem jutottunk volna ennyire. De ez a baj, minket exekválnak a kontribucióért, s ha az embernek keresete van, nem kap igazságot sehol. De restalláció lesz, majd elmegyek a fõispánhoz, ki múlt restalláció elõtt többeknek, kiknek Nyúzó fõbíró úr tartozott, megszerezte pénzöket.” „Éj, kendnek még jó dolga van - szólt az öreg Liptákné, ki ez egész idõ alatt mellette állt -, kendnek férje van, s Jancsi is, mint a kisasszony mondja, szabad lesz s majd dolgozik. Kend becsületes asszony, de szegény Violáné majd mit csinál? Halálán fekszik csecsemõjével s hétéves kisfiával, mellette strázsa, s a szolgabíró azt parancsolta, hogy mindenkit, ki csak a házhoz közelít, fogjanak el, mert mind Viola cimborája. Pedig Zsuzsi szép, jó leány volt gyermekkorában, mit tehet õ róla, hogy férje zsivány lett. Ha azon segíthetne a kisasszony, isten megáldaná.” Kérdezõsködtem, s elbeszélték, hogy Viola, ki elõbb magát jól bíró gazda volt, most, mert gazdasága után nem láthat, egészen elszegényedett. Marháit s gazdasági eszközeit rég elszedték; telke parlagon hever, ami egyéb vagyonából megmaradt, azt károk fejében ma vitték el, úgyhogy az asszony egészen elhagyatva s minden nélkül kínlódik súlyos betegségében gyermekei között. Oda vezettetém magamat; hisz engem talán mégsem tartanak Viola cimborájának, gondolám, s az asszonyt csak nem lehet úgy segedelem nélkül halni hagyni.

- Igazságod van, kedves Vilmám - szólt a jegyzõ, leánya arcát simogatva.

- A nyomorúság, melyet Farkaséknál láttam - folytatá Vilma -, nem volt semmi ahhoz képest, mely most elõttem állt. Már mikor a házhoz közeledtem, irtózatos lármát hallék. A fõbíró, nem tudom kitõl, megtudta, hogy Viola ma éjjel nejéhez jõ; s három hajdút rendelt oda, kik elrejtve, mihelyt belép, elfogják. Ez emberek borral készültek hõstettökhöz, és senkit a házból ki nem eresztének, mi nekik hihetõképp azért parancsoltatott, hogy Violát senki ne tudósíthassa, mi lármájuk mellett igen fölösleges õrizkedéssé vált. A ház maga egészen üres volt, egy kis hamuhalom a tûzhelyen, s a pad a kályha körül, melyet vályogból lévén, el nem vihettek, s a katonák most kancsóiknak asztalul, maguknak pedig székül használtak, ez volt minden, mi egykori kényelmeinek emlékeül maradt, a többi az igazság kezeibe jutott. Mikor a konyhába léptem, a hajdú káplár, ki levelekkel párszor megfordult házunknál, azonnal megismert, s elémbe jõve kérdé: mit akarok? Mondám, hogy a beteg asszonyt akarom látni; mire õ megjegyzé, hogy bizony kár fáradnom, mert Violáné már meg is halt, mi reá nézve annyival kívánatosb, mert ha holnapig él, az akasztófa elcsábítja férjét s özveggyé teszi. Több ehhez hasonló tréfa után, melyet pajtásai röhögéssel követtek, a kamara ajtajához vezetett, hol a beteg fekvék. Kértem, hogy csak kissé csendesebben mulassanak, s bemenék. A kamara oly setét vala, hogy belépve elsõ pillanatban alig láttam. Egyik szegletben kevés szalmán feküdt a szerencsétlen asszony, mellette egyfelõl csecsemõje, a másikon egy hétéves fiú, ki anyja felé fordulva könnyek közt követé minden mozdulatát. Minden hallgatott, csak a katonák hahotája szakítá félbe a mély halotti csendet, mely a beteg körül uralkodott. Most úgy látszék, csecsemõjével együtt elaludt, s a kisfiú mihelyt rám ismert, bizodalmasan hozzám vonult, s gyermeki felfogása szerént suttogva elbeszélé szerencsétlenségüket. Már három napja, hogy anyja megbetegedett. Elsõ napokban még ágyaik voltak, õ kevés száraz gallyat szedett a sövények mellett, az öreg Liptákné házuknál volt s fõzött. Ma reggel egyszerre eljött a fõbíró s anyjának megparancsolta, hogy százötven forintot fizessen. Neki nincs pénze, s azért nem adhatott semmit. Akkor a fõbíró szörnyen káromkodni kezdett s megparancsolta hajdúinak, hogy mindent vigyenek el, anyját kihajtották ágyából, Liptáknét maga a szolgabíró lökte ki a házból, s a három katonának, kik a másik szobában isznak, megparancsolta, hogy senkit ki s be ne eresszenek. Akkor a fõbíró elment. „Oh, azóta anyám még sokkal rosszabbul van - folytatá a kisfiú, szemeit törülve. - Kevés szalmát, mit az ágyakból kiszórtak, szedtem össze, s itt csináltam egy kis ágyat neki, alig bírt odamenni, s azóta meg sem ismer. A fõbíró s ott azok a katonák a szobában oly szörnyûket beszéltek, hogy apám ma éjjel el fog jõni, s hogy akkor majd fölakasztják. Most sokáig anyám is csak ezt beszélte, s úgy sírt s kiáltozott, én féltem. Késõbb kis testvérem is sírni kezdett, eszembe jutott, hogy nem evett semmit, mert magam is éheztem, s kimentem szomszédainktól valamit kérni. Senki sem adott. A szolgabíró megparancsolta, hogy senki se merészeljen nekünk valamit adni, s hogy dögöljünk meg, mint a kutyák. Csak kevés vizet hoztam s egypár virágot, melyet a bokorról szakítottam, hogy kis öcsémnek legyen legalább, mivel játszhassék, s hogy egészen üresen ne jöjjek haza.” S ezzel a fiú, fejét ölembe rejtve keservesen sírt.

- Szegény fiú - szóla Tengelyi, kinek szemei ez egyszerû történet elbeszélése alatt nedvesedni kezdének -, jókor ismerkedik meg az élet keserûségeivel. Reménylem - tevé Erzsébethez fordulva hozzá -, küldél valamit a gyermekek számára, magam is mindjárt odamegyek s megnézem...

- Ne fáradjon, kedves atyám - szóla Vilma nyájasan - nincsenek ott többé, mi nem vittünk nekik semmit, õket hoztuk ide házunkhoz.

- Ide, az én házamhoz - szóla Tengelyi megijedve -, s meggondoltad-e a következéseket?

- Igen - viszonzá Vilma nyugodtan -, meggondolám, hogy ha tovább ott hagyom, meghal, s addig kértem s rimánkodtam a káplárnak, míg ígéretemre, hogy mindent magamra veszek, megengedte, hogy a szegény asszonyt elhozassuk, sõt még maga is segített.

- Hogy ott nem hagytad, azt jól tevéd - szóla Tengelyi, nyugtalanul föl s le járva -, vitetted volna bárkihez, én szívesen fizetnék értök, de itt az én házamnál, a legnagyobb zsivány családja a tiszaréti jegyzõnél szálláson! Mit fognak mondani elleneim?

- S nem mondtad-e, atyám - viszonzá Vilma szelíden -, ha keblünkben erõs meggyõzõdés mondja, hogy jól tevénk, az emberek ítéletét megvethetjük?

- Igen, ha egészen tisztában vagyunk magunkkal - szóla Tengelyi. - Viola, mondják, szereti nejét s most betegsége alatt bármily veszélyek közt el fog jõni hozzá. Mit tegyek akkor? Mint tisztviselõnek esküdt kötelességem elfogni õt, mint ember borzadok e gondolattól.

- Te nem fogod elfogni, nemde, apám - szóla Vilma hozzá simulva -, azt te nem teheted.

- S ha nem teszem - szóla Tengelyi homlokát redõkbe vonva -, ocsmányul elkergettetem hivatalomból, zsiványok cimborájának neveztetem, s ismét koldulhatunk.

- Nem, atyám, az nem lesz - szóla Vilma bizalommal, noha szemei könnyekbe lábadtak -, jó tettet isten nem büntethet.

- Isten nem - viszonzá Tengelyi komolyan -, az emberek néha szokták. Ne sírj, leányom - tevé hozzá -, talán csak agyrémekkel kínzom magamat.

- De nem neheztelsz reám - zokogta Vilma -, én nem tudtam mindezt, nem képzelhettem, hogy ily szerencsétlenségnek leszek oka.

- Neheztelni - kiálta az öreg kebléhez szorítva gyermekét -, reád neheztelni, nem vagy-e jó s kedves, egyetlen leányom, éltemnek öröme s büszkesége, legszebb emléke múltamnak, reménye jövõmnek, egy egész mennyország, melyet ez angyalnak köszönhetek - tevé hozzá kezeit Erzsébet felé terjesztve.

- Igen, de ha Viola eljön - zokogá Vilma -, s ha azután mind az történik, amit mondál?

- Nem fog jõni - vigasztalá apja, ki most egy országot adott volna, ha kételyeit ki nem mondja -, s végre ha jön, talán nem tudja meg senki, tudod, nekem mindig kételyeim vannak. Te pedig mindenesetre nem tehetsz róla semmit. Ha idehaza vagyok, s ez asszony helyzetét látom, én is befogadom házamba, ha az egész világ fölzúdulna is ellenem. Törüld le könnyeidet, kedvesem - folytatá leánya homlokát megcsókolva -, te jól tettél. Így, kedvesem, most menj be a beteghez, én addig Vándoryért futok, õ félorvos. Isten áldjon meg.

S ezzel az öreg sietve elment, nehogy õ is könnyekre fakadjon; s míg az asszonyok a beteg ágyához ültek, szüntelen szidá gyáva lágyságát, mely miatt könnyektõl elszokni még vénkorában sem tud.