5

Az ismeretlen, kit elõbb a kertárokból kibújni láttunk, most közel a tûzhöz, de még világkörén kívül megállt, s vizsgáló tekintetet vete maga körül. A lobogó szalmalángok kétes világában magas rémként egy kútágas tûnt fel a homályból. A tûz mellett öszvegörnyedve, s kis pálcával piszkálva az égõ szalma között, egy férfi ült, ki épp most újra kezdé énekét, s az ódonszerû dallamhoz így énekle:

Más népeké a nagyvilág,
       Nekünk hely nem marad;
Hazátlan a cigány, szegény,
       Hazátlan - de szabad!

- Hát ismét nagyidai gyászdalodat énekled, öreg? - szólt az ismeretlen, ki azalatt az énekeshez közelíte, s a végszónál kezét barátságosan vállára tevé; - mi bajod?

Peti - mert csakugyan õ az, kivel itt ismét találkozunk - mihelyt visszanézett, s az ismeretlennek arcát a tûznél meglátá, fölugrott, s kezét megragadva elvoná a világos körbõl, melyben állott. - Az istenért! ha valaki meglát - szóla halkan, ellentálló barátjához.

- Megbolondultál - viszonzá a másik kiszabadítva kezét, s ismét a tûzhöz közelítve -, ott a kertárokban feküdtem, bõrömig vizes vagyok, hadd szárítkozzam kissé.

- Nem, nem; menned kell - sürgeté Peti -; az egész falu telve ellenségeiddel. Ki tudja, talán valaki közelünkben van, s ha rád ismer, végünk, neked futni kell, ameddig lábaid bírnak.

- De kérlek, öreg - viszonzá Viola, ki azalatt kényelmesen a tûzhöz terült -, fél mérföldnyire nincs kívülünk ember a mezõn; mitõl félsz?

- Téged megismernek fél mérföldnyire is; tudod, ma délután, mikor veled szóltam, már a sz.-vilmosi erdõ mellett voltunk, s a pandúrok itt a kertek szélén, mégis az egyik rád ismert.

- Igen, mint mi õreájok; gondolták, hogy én vagyok, s ha oly nagy kedvök van velem megmérkõzni, velem - tevé hozzá, egyenként kiszedve s megvizsgálva pisztolyait, melyeket derekán viselt -, ím készen vagyok. Éjjel nem félek senkitõl.

- Viola, Viola! utoljára is merészséged ront meg - szóla szomorúan Peti -, megveted a veszélyt, s veszni fogsz.

- S nem jobb-e - szóla a zsivány maga mellé vetve baltáját -, nem jobb-e meghalni egyszerre, mint úgy élni, mint én? Átkozni a napot, ha fölkél, mert világot terjeszt a földön, s üldözõimet nyomomra vezetheti; remegni minden madártól, mely az ágat csörögteti; ellenséget látni minden fatõben, ha estve az erdõn átmegyek; futni az emberektõl, kiket szerettem, s az erdõ vadjai közt tölteni napjaimat, hogy mindezen kínok után éjjel akasztófáról s hóhérokról álmodjam - ez életem, s hidd el, Peti, nincs rajta mit féltenem.

- És nõd s gyermekeid?

- Igen - nõm s gyermekeim! - szóla emez, s mélyen fölsóhajtva néze az apadó lángokba, melyek épp elég világot árasztának arcára, hogy Peti láthassa a fájdalmas kifejezést férfias vonásain.

Viola szép férfi volt. A magas homlok, félig eltakarva holló fürteitõl, melyek vállaira folytak, fekete szemének merész tekintete, a férfias kifejezés, mely napbarnított vonásait bélyegzé, s a természetes méltóság, mely magas termetének minden mozdulatában nyilatkozék - akaratlanul arra emlékeztetett: hogy azon emberek egyike elõtt állsz, kik a természettõl gazdagon megajándékozva, saját körükben, bármily magas vagy alacsony legyen az, az elsõ helyet foglalják el.

- Ne szomorkodjál, pajtás - szóla végre a csendet félbeszakasztva Peti -, még minden jobbra fordulhat. Csak most menj el, itt egy percig sem vagyunk biztosan. A restelláció közelg. Nyúzó fél, hogy kimarad, s mindent elkövet, hogy magának érdemeket szerezzen. Engem ma, miután egymással szóltunk, a pandúrok elfogtak, s eleibe vezettek: isten verje meg a hóhért - úgy gorombáskodott velem, úgy fenyegetõdzött, hogy hajam borzad, ha rá gondolok, s ha az áldott Ákos úrfi meg nem ment, most ahelyett, hogy melletted pihenek, a deresen feküdném. Kémei vannak köztünk, nem nevezte meg, de annyi bizonyos, hogy minden lépésedet ismeri, s ma is tudta, hogy a faluba jössz. Isten csudája, hogy megmenekedtél. Ha nem csináltuk volna ki, hogy itt a tûznél találkozunk, el nem kerülted volna vesztedet. A csárdás s cselédei megkötözve a pincében fekszenek, helyettök parasztruhába öltözött pandúrok várnak reád. Házad hasonlóképp telve pandúrokkal, s a faluban parancsolat van adva, hogy mihelyt a templomharanggal jel adatik, mindenki vasvillásan jelenjék meg. Mikor elõtte álltam, Nyúzó káromkodva elbeszélte készületeit, s mihelyt megszabadultam, ide ültem, s egy órája ordítom dalomat. Igazi szerencse, hogy találkoztunk.

- Házamban pandúrok - szóla Viola felugorva -, és feleségem - mondád, hogy beteg?

- Arról ne aggódjál - szóla a másik -, Zsuzsi nincs a házban többé, s amennyire beteg embernek lehet, neki jó dolga van. A nótáriushoz vitték...

- Tengelyihez? - mint rabot?

- Nem, nem - minden gond- s kímélettel, csak úgy felebaráti szeretetbõl. Hej! ritka dolog ám az, barátom! fõképp mai idõben, de isten meg is áldja érte.

- Felebaráti szeretetbõl - mormogá Viola fogai közt -, hátha csak cselszövény ez is? Nõm a jegyzõ kezei között, s tudod-e, hogy ki Zsuzsit kezei közt tartja, az éltemet tartja kezeiben?

- Most az egyszer csalódol - viszonzá a cigány mosolyogva -, magam is azt gondolám eleinte, ki tehet róla, ha az ember nem gróf, hanem cigány, nemigen bízik a tisztviselõségben; - s midõn hallottam, hogy Zsuzsi a nótáriuséknál van, igen megijedtem. De mikor megmondták, hogy az öreg Tengelyi nem is tudja, s hogy az egész Vilma által történt, megnyugodtam. Legyen az öreg akármilyen, hogy leánya angyal, arra esküszöm. De most ne késsünk, még virradatig Sz.-Vilmoson kell lennem, hogy levelemet átadjam; neked minden perc, melyet itt késel, éltedbe kerülhet.

- Nem megyek egy lépést sem, míg Zsuzsim állapotáról nem tudósítasz, elõttem az egész megfoghatatlan.

Peti jobban ismeré Violát, mint hogy ily hangon kimondott kívánatának ne engedett volna, s azért a lehetségig röviden s elhallgatva neje bajának nagyságát, elmondá, mit olvasóim Viola családjáról már tudnak. Viola fokosára támaszkodva hallgatott, szobornak vélnéd, ha néha nehéz fohászok nem emelik keblét.

- Szegény asszony, hát annyira kelle jutnod - szóla végre -, arra, hogy mint a koldus a könyörületesség keserû kenyerére szorulj, hogy mint a földönfutó másoknál keressed hajlékodat. Istenem! mit vétett ez áldott teremtés neked, hogy õt is üldöznöd kell?

- Menjünk, menjünk, barátom! - szakítá félbe Peti - feleségednek nincs semmi baja, s nekünk nincs idõnk, hogy itt a világ igazságtalanságai fölött álmélkodjunk, talán akad egyszer alkalom a visszafizetésre, akkor majd megadjuk mostani bajaink árát, én legalább úgy hiszem, még egyszer hercegileg megfizetek Nyúzó uramnak. Már nagyobb bajban is volt ember mint te most, s azért nem veszett el, ha csak föl nem akasztották.

- Ki szól rólam? én rég megszoktam a bajt; kezemet embervér fertõzteti, s talán igazságos, hogy isten átka feküdjék fejemen, de õ, õ, kit úgy szeretek... ki senkit nem sértett meg, senkit, mióta él, meg nem bántott; ki mint jó angyalom áll mellettem, s kezemet föltartja, ha bosszúmban fölemelem, ki órákig térdepel a templomban, kinek egyetlen vétke, hogy engem szeret - mért büntetni õt is? Üldözzenek, kínozzanak, nem bánom akasszanak föl engem, de õt ne bántsák.

- De hisz ki bántaná õt - szóla Peti mindig türelmetlenebbül -, soha jobb gondját nem viselték; de menjünk, mert isten bizony pórul járunk, s csak te lész oka.

- Az egész faluban, mondád, senki nem fogta pártját; senki nem akará magához fölvenni, Tengelyit kivéve.

- Mondtam már, hogy nem; a fõbíró eltiltotta, s nem merték.

- Jól van, jól, számolunk ezért - soha az egész faluban nem bántottam senkit, soha egy darab marha sem veszett el gulyájokból, s mikor háznépem ínségbe kerül, nincs egy az egész helységben, ki róla megemlékeznék, kinek eszébe jutna, hogy mindez másképp lehet, hogy Viola talán a vörös kakast is ráereszthetné Tiszarét falujára, s hogy még annyi baj s lárma sem volna érte, mint híres Sodoma s Gomora városaiért.

- Igazad van - szóla közbe Peti megragadva kezét -, néha egy kis bosszú csöppet sem árt, legalább eszökbe jut az embereknek, hogy még igazság is van a világon, s jobban vigyáznak magokra; csak most jöjj velem Sz.-Vilmos felé, ott az erdõben pár napig biztosan lehetsz, a kanász a mi emberünk, oda hívjuk majd a többieket is, s tanácskozunk. Most itt a faluban úgysem tehetnél semmit, valamennyien lábon vannak ellenünk.

- Menj csak elõre, nekem még dolgom van itt.

- Hol? - kérdé Peti, bundájánál visszatartva a másikat, ki a falu felé indult.

- Menj, mondom, elõre Sz.-Vilmosra, s várj meg a kanásznál, nekem egy kis beszédem van a jegyzõvel, hajnalig veletek leszek, addig fõzzetek valamit, éhen vagyok.

- Talán a varjúk is éhen vannak, s rád bízták, hogy eleségnek függesztesd föl magad számukra. Ha a faluba mégysz s fõképp Tengelyi házához, halál fia vagy.

- Ej, majd bizon! hát annyira megijedtél e kis készületen? Violát nem oly könnyen fogják el, mint gondolod. Még egyszer mondom, menj s készíttess jó gulyáshúst számomra, s ha éppen nagy megnyugtatásodra szolgál: a hajdúkomisszáriust kötözve elhozom magammal, s statáriumot tartatok fölötte.

- Ez mind helyén volt, míg a tiszarétiek melletted voltak, akkor biztosan járhattál körül, minden ház menedékül szolgálhatott, s nem volt ember az egész határon, ki egy országért elárult volna. De mióta a tiszteletest kirabolták, minden megváltozott, esküsznek, hogy te tetted, s mind ellened fordultak.

- Majd utóbb kisül ez is, s épp azért kell Tengelyivel szólnom, hogy ez iránt tisztába jõjünk. Soha életemben úrforma embernek köszönettel nem tartoztam, a jegyzõ az elsõ, s ne mondja, hogy háladatlan voltam. Eressz!...

- De mi haszna a jegyzõnek abból, ha téged elfognak? - szóla rimánkodva Peti, ki Viola tántoríthatlan föltételét látva, õt most a falu felé követé.

- Tengelyi ellen alávaló cselszövény készül. Ugyanazon kezek munkások, melyek a tiszteletesnél raboltak, tudtára kell adnom...

- Még ma?

- Igen, még ma, ki tudja, holnap nem lenne-e már késõn, e jómadarak igen éhesek prédájuk után. Legfelebb egy óra alatt mindent rendbe hozok, menj te addig Sz.-Vilmosra.

- Én? - szóla a cigány, fejét rázva - abból, öcsém, nem lesz semmi; ha már megbolondultál, s magadat visszatartóztatni nem hagyod, azt legalább, hogy ennyi veszély közt elhagyjalak, nem parancsolhatod. Ha Violát fölakasztják, Peti cigánynak nincs mit keresni e világon.

Viola hallgatva megszorítá hív bajtársa kezét, s sebes léptekkel közelgett a két cimbora Tiszarét felé, hol azalatt a zsiványok elfogására annyi készület történt, mennyire a falu legöregebb lakosai sem emlékeznek.

Viola házán s a külsõ csárdán kívül, hol - mint olvasóim tudják - pandúrok vártak, még a helység fõbb utcáin, a csapszéknél s mindazon gazdaházaknál, hová a zsivány néha betérni szokott, katonák, pandúrok vagy legalább egy-egy kisbíró õrködött, míg Réty cselédei vasvillákkal s dorongokkal fölfegyverkezve a nagy pajtában, s minden gazda parancsolat szerint tulajdon házában várá az elhatározó pillanatot, melyben a templomharang megkondul, s mindenki az egyetlen szörnyeteg ellen kitör. Azonkívül néhány a közjóért buzgó táblabíró, ki gulyáját különösen félté, s nehány lelkes hölgy száz pengõ forintot adtak öszve, annak díjául, ki a rablót, elevenen vagy halva, mi reá nézve úgyis csak huszonnégy órai különbséget tenne, az igazság kezébe szolgáltatja; s ha csakugyan ez éjjel Tiszarétre jön, magam is osztom Nyúzó fõbíró úr véleményét, hogy csak csuda által menekedhetik meg. Ez elsõre, ti. arra nézve, ha eljõ-e a faluba? azonban némi kételyek léteztek. Míg ti. Nyúzó s esküdtje agarászaton mulattak, Kánya komisszárius, ki távollétökben Tiszaréten parancsnokolt, minden rendeleteket huszonöt pálca szankció hozzáadással kidoboltatott, s habár a fõbíró e taktikáról értesülvén, igen káromkodott, s megparancsolta, hogy senki a faluból ki ne eresztessék, félni lehete, hogy Viola az ellene tett készületekrõl tudósíttatik. Ezen meggyõzõdés végre oly erõssé vált, hogy tíz óra után, mikor Viola Petivel Tiszaréthez közelgett, a készületekben elfáradt lakosok, sõt a pandúroknak nagy része is nyugodni ment.

- Várj kissé reám - szóla Peti társához, mikor a szérûkhöz értek -, hadd nézzek körül. Ide az út mellé állítottak föl egypár zsinóros gazembert, lássuk, mit csinálnak.

Viola megállt, s míg az öreg, rókaként az árkon átcsúszva boglyák közt eltûnt, fegyvereit igazítva várá társát.

Pár perc múlva Peti visszajött. - Alszanak - szóla nevetve -, no, ha mind így teljesítik kötelességüket, akkor jól vagyunk - s átmenve a szérûkön, csakhamar a faluhoz értek.

Minden nyugodt s csöndes volt, a korcsma s faluházon kívül csak itt-ott világíta egy mécs a kis ablakokon át; s Peti társával sebes, de zajtalan léptekkel halada tovább a házak között, kerülve amennyire lehetett a jártabb utakat, s majd egy utcasarkon, majd kertek között vagy sövény árkában vezetve Violát, ki õt hallgatva követé.

A kastély után kétségen kívül Tengelyi háza volt a legszebb Tiszarét egész helységében, sõt oly külföldi, kinek ízlése még annyira kimívelve nincs, hogy azon olasz és francia építészeti zagyvalékot megkedvelte, mely kastélyainkat jellemzi, talán szebbnek s kényelmesebbnek tartaná a szerény s majdnem födeleig zöld venyigével befont jegyzõi lakot, kis négy ablakával a fõutcára s a hosszú folyosóval, mely babbal befont faoszlopokon nyugszik, s a tiszta udvar felé néz. Azonban ez most a dologhoz nem tartozván, csak azt említem, hogy házát egyik oldalán keskeny udvar, a másikán valamivel szélesebb kert környezi, hogy a ház egyik szomszédságában a helység - másikán István kovács háza állnak, s ennek átellenében az utca másik oldalán Icik zsidó boltja, az egyetlen, mely Tiszaréten található, de épp azért kétszerte kitûnõbb nemcsak mint Európa s a két India kelméinek raktára, de szép sárga festése és azon világoskék oszlopokon nyugvó tornác által is, mely alatt szombatokon Iciknek egész, tizenöt fõbõl álló családja szép bársonybugyogókban ülni szokott.

Tengelyi házához csak két úton lehete jõni, a helységház vagy István kovács mûhelye mellett elmenve, s noha a mûhelybõl még kalapácscsörgés hallatszott, Peti mégis tanácsosabbnak tartá ez utósót, fõképp miután látá, hogy Icik házában már gyertya nem ég, s hogy a zsidó kígyó, mint mondá, belsõ barlangjába tallérzacskóihoz vonult.

Kilépve tehát a sötét szögbõl, mely István kovács háza megül a fõutcára nyílik, Tengelyi lakása felé sietének. A kovács tüze vörös világot terjeszte az utcára s a zsidó házára, melynek zárt ajtaja s ablakai mögött, mint látszott, mindenki aludt már. Átmenve e világos helyen, Peti, ki jobbra s balra tekintve mindent látott, s minden neszre vigyázott, egyszerre megfogja Viola kezét: - Megláttak - súgá a zsidó házára mutatva, hol az egyik oszlop megül egy emberi alak látszék ki, mely azonban egy perc után a ház ajtaja mögött eltûnt -, menj hamar a nótárius házához, mindjárt a fal mellett a kerítésen rést fogsz találni, bújj be s rejtsd el magad, de az istenért be ne menj a házba; ha a lármának vége lesz, s látom, hogy biztosan mehetünk, eljövök érted.

Peti, az utca másik oldalára sietve, eltûnt a házak között. Viola nem minden nehézség nélkül végre föltalálta a rést, s alig vonult a fák mögé, midõn meggyõzõdött, hogy a cigánynak aggodalma nem volt alaptalan. Különbözõ hangok, melyek az utcán hallatszottak, egy-egy sebesen átvitt lámpa, s végre a megkondult harang mutaták, hogy a népesség lábon van, s ki még kétkedett volna, azt Nyúzó szolgabíró s Kenyházy esküdt versenyzõ káromkodásai meggyõzték, hogy az osztó igazság néha kétnegyed tizenegykor sem alszik még e hazában.

Hogy Viola helyzete e pillanatban éppen nem volt veszély nélküli, olvasóim könnyen át fogják látni. Tengelyi kertje nem vala nagy, hogy abban valaki magát biztosan elrejtheté, mihez még az járult, hogy a ház azon ablakai, melyek a kertre nyíltak, világítva lévén, annak egy részére világosságot terjesztettek.

Jóformán nem is kelle más, mint hogy valaki a kert sövényén meglátva a rést, õt keresni jõjön, s nem mentheté meg senki. Õ azonban megszokva az ily veszélyeket, nyugodtan várá a dolgok kimenetelét, s bízva jó csillagában s bátorságában, nyugodtan készítgeté fegyvereit.

A lárma azonban rövid idõ múlva ismét csillapodott. A keresõk a falu más része felé tolongtak, s a távolból hallatszó szavak s a még mindig fölkonduló harang Violának tudtára adák, hogy a veszély, ha nem is egészen, legalább nagy részben megszûnt. Hazánkban ugyanis zsiványoknak ily alkalommal csak az elsõ negyedóra veszedelmes, mely ha elmúlt, senki nem keres mást, mint ürügyet, hogy minden kereséssel fölhagyhasson. Keleti nép vagyunk, s nem azért jöttünk nyugotra, hogy itt újra fáradjunk; sõt miután egyik barátomnak talán igaza volt, midõn minap mondá, hogy meggyõzõdése szerint õseink csak azért hagyák el honukat, hogy oly hazát keressenek, hol a nap késõbb kél, s tovább aludhassanak, való igaztalanság volna tõlünk, utódaiktól azt kívánni, hogy isten által a legnemesebb népnek teremtve, életünket hosszú robotnak tekintsük. Viola, ki már többször hasonló helyzetben levén, e nemzeti jellemet ismeri, nyugodtan, mintha nem is õ lenne, aki kerestetik, fölállt s a ház felé lopódzott.

E házban, ezen ablakok megett volt neje, az egyetlen lény, ki õt e világon szereté, az egyetlen, kit magáénak nevezhetett, kinek nyájas szavánál a zsivány érzé, hogy kitaszítva az emberek körébõl, üldözve a közhatalom, elítélve a törvények által, valamije még maradt, mitõl õt e világ meg nem foszthatá, s mi által ez élethez s istenéhez kötve érzi magát; s Viola szíve, mely veszélyek között nyugodtan maradt, erõsen dobogott, midõn ablaktól ablakhoz lopódzva végre az utolsóknak egyike elõtt megállt.

A szobában, melybe látott, minden nyugodt vala. Az ágyon alvék, vagy legalább mozdulatlanul feküdt neje, mellette a beteg felett õrködõ Vilma ült, távolabb az asztal mellett régi bibliájában az öreg Liptákné olvasott, s idõrõl idõre lábával egy mellette álló bölcsõt ringatott, közel hozzá, széken, arcával épp az ablak felé fordulva, Viola kisfia, korának boldog kiváltsága szerint aludva felejté bajait. A szobában minden hallgatott, s Viola benézve, sokáig élvezheté a viszontlátás keserû boldogságát, mely rég száraz szemeit tiszta cseppekkel tölté el. E nõ, ki betegen, talán a halál küszöbén önlakából elûzetve mások könyörületére szorult, e fiú, ki megbecstelenített névvel, barátok s rokonok nélkül, koldulva fogja föltartani életét, hogy ha majd megnõ, mint apja, zsivánnyá váljék õ is, e csecsemõ, kinek még anyja sem kívánhat egyebet, mint hogy minél elõbb hagyja el e világot, melyben, ha anyja mellétõl elvált, csak keserûség vár reá - lehet-e szomorúbb látmány, mint ez? S mégis volt-e az üldözöttnek más valamije, mit e világon magáénak nevezhete? Ha az erdõkben vagy a róna nádasai között napokig bolyongott, mi vigasztalta, mi tartá föl lelkének erejét egyéb, mint azon viszontlátás reménye, mely szemeit most könnyekkel tölti? Oh, nem gyanítja senki, mennyi fájdalom fér meg egy emberi kebelben; nem sejdítjük, mennyi nemes gondolat, mennyi szép s fönséges érzemény rejtezik sokszor még annak keblében is, kinek feje fölött a világ rég eltörte az ítélet pálcáját!

A csecsemõ most egyszerre sírni kezde. Liptákné karjaira vette, s föl s alá járt a szobában. A kis Pista szemeit dörzsölve tekintett maga körül, mintha nem tudná, hol van. Egyszerre a kisfiú az ablak felé tekint, s Violát, ki mindenrõl megfeledkezve mozdulatlanul álla ott, meglátja, leugrik székérõl, s kezeit öszvecsapva „apám, apám” fölkiáltások közt feléje fut.

- A kegyes isten ne adja, hogy itt legyen - szóla Liptákné, ki azalatt szintén az ablakhoz jött -, álmodban beszélsz, jó fiú, hallgass, hogy föl ne költsd anyádat.

- Édes lelkem, nénikém - szólt a kisfiú suttogva -, nem álmomban szóltam, bizony itt volt, ott állt az ablaknál még kurta bundája virágait is láttam.

- Hisz látod, senki sincs itt.

- Igaz - felelt a fiú félig sírva -, most nincs itt, de itt volt, azt elhiheti nénikém; mikor az ablakhoz jöttem, egyszerre eltûnt ott a bokrok közt, de bizonyosan a kertben van, mindjárt kimegyek s elõhívom.

- Mi jut eszedbe, fiú? - szóla Liptákné a gyermeket kezénél föltartva -, hisz apád... - És a jámbor asszony elhallgatott, nem találva szót, mellyel a fiúnak azt, mit apjáról mondani akart, szelíden kifejezhetné.

- Igaz - viszonzá a fiú, szemeit törülve -, apámnak el kell bújni, de ugye az nem igaz, hogy apám zsivány, mint a pandúrok mondták?

- Nem, nem, fiam - felelt Liptákné suttogva -, csak maradj te nyugodtan, s ne szólj senkinek; érted, senkinek, még a kisasszonynak sem, én majd kimegyek, s ha apád a kertben van, beszélek vele.

Vilma, ki a kisfiú kiáltásánál elsõ pillanatban igen megijedt, most maga is elhivé, hogy csak álmában szólt, s magához szólítva Pistát, az ágy mellett maradt; Liptákné a kertbe ment.

Viola helyzete azalatt igen kétségessé vált. Visszavonulva az ablaktól, hol fia által megismertetett, észrevevé, hogy mozdulatai még valaki által kémleltetnek. A rés mellett, hol elõbb bejött, valaki állt. A kétes világban, melyet az ablakok e helyre vetének, nem ismerheté meg a leskelõdõt, de látta, hogy az alak, mihelyt észrevevé, hogy láttatott, azonnal visszavonult, s tisztán hallotta, hogy futva távozik.

Mit tegyen? A kertben nem maradhatott, sokkal kisebb s minden oldalról nyíltabb volt, mint hogy abban magát elrejthette vagy védelmezhette volna. Az utcákon a falu népességén kívül katonák s pandúrok álltak, benn a házban csupa idegenek, kikre magát nem bízhatá. Már újra megkondult a harang, s közelgõ lámpák s lépések arra intének, hogy üldözõi hollétérõl tudósítva, ismét talpon vannak. Ily körülmények közt jött Liptákné, s halkan kimondva Viola nevét, ez, mert más módot nem látott, egyenesen hozzá ment, s elmondá helyzetének egész veszélyességét.

- Ej, ej, miért jöttél, öcsém, éppen ma? - szólt az öreg - holnaputánig az egész lármának vége lesz, s bátran jöhettél volna.

- Jól van, jól, de mit tegyünk most? Bevezethet kend a házba, anélkül hogy észrevennék?

- Anélkül, hogy észrevennék - nem, de a nótárius nincs honn, s Vilma nem lesz Júdásod, csak várj itt reám. - S az öreg bement, s Viola falhoz támaszkodva nyugodtan várá jöttét. A lárma azalatt még nagyobb lõn, künn az utcán kardcsörgés, s a szolgabírónak mérföldre ható káromkodása hallatszott, midõn a háznak kertfelõli ajtaja megnyílván, Liptákné a várónak jelt adott; s Viola, a fal mellett csúszva, úgyhogy az ablakok világa õt nem érheté, eljutott menedékhelyére.

- Hol van, hol? - harsogá Nyúzó a kerítés mellett - hát végre hurokra kerül a drága madár.

- Csak bátran, fiúk - kiabálta az esküdt jóval hátrább -, csak bátran, nincs mitõl félni. Aki õt megfogja, s kötözve a nemes vármegye kezébe szolgáltatja, száz forintot kap. Csak elõre, fiaim, hogy az ördög vigyen el.

- Hát a kert másik oldalán van-e valaki? - kérdé egy óriási hang, melyben mindenki a csendbiztos szavára ismert.

Nem felelt senki.

- Átkozott naplopók, mit ácsorogtok itt! - ordítá ismét Nyúzó Pál. - Miért nincs senki a másik oldalon?

- Azt parancsolta a teins úr, hogy idejõjünk - szóla közbe remegve egy pandúr, mire feleletül csak egy csattanás, melyet ily sötétben könnyen pofoncsapásnak is gondolhatott volna valaki, hallatszott.

- Lóduljatok át a másik oldalra, de ne felette sokan, kössétek meg jól.

- Ha ellentáll - kiálta ismét az esküdt -, csak mindjárt agyon kell lõni.

- Majd bizony - vága közbe az érdemes fõbíró -, aki agyonlövi, azt én verem agyon. Azon szatiszfakciótól, hogy én akasztatom föl, nem fosztatom meg magamat.

Ily készületek s rendelések között, melyek a szokott magyar pontossággal adattak s teljesíttettek, Liptákné a zsiványt a kamrába egypár hordó mögé rejtette el, s nyugodtan bölcsõjéhez ült, mint annakelõtte.

Vilma egész testén remegett.

- Ne féljen, kisasszony - szóla Liptákné nyugodtan -, hisz nemes házban vagyunk, ide nem jöhetnek be; már ha ilyen miféle szegény embernél volnánk, az más, ott földúlnának mindent, de nemesi kúrián biztosan van mindenki.

Ez egyszer Liptákné azonban csalódott, s nemsokára meggyõzõdhetett, miszerint oly hazában él, hol az, hogy valami törvényben áll, arra, hogy megtartassék, még éppen nem elegendõ ok, s hol a nemesi kiváltság, valamint donáció által nyeretik, úgy csak donációk által élveztethetik egész mértékben. Miután ti. Nyúzó Pál úr a kertet minden oldalról körülvevén, hatalmas kiáltásaira, melyekkel Violát megadásra fölszólítá, s tüsténti fölakasztatás ígéretével kecsegteté - feleletet nem nyert, bõvebb vizsgálatot tartva szükségesnek, minden cerimónia nélkül, embereit a résen, s másfelõl a csak kilinccsel zárt ajtón bevezeté, s lámpákkal s dorongokkal, virág- s dinnyeágyakon keresztül, legázolva Vilma rózsáit s Erzsébet asszony szép nagyfejû káposztáját, elõrenyomult a rendetlen, vad csapat mindkét oldalról, míg végre a kert közepén öszvetalálkozva, az „akasztófáravaló” helyett, kit kiáltott, a csendbiztos teins Nyúzó Pál urat látá maga elõtt, s az egész tömeg ostoba bámészkodással nézett egymás szemei közé.

- Bizonyosan a házban van - szóla végre Nyúzó; s mint minden tömegnél, melynek valamely tárgyról még elhatározott nézete nincs, a legjózanabb vagy legostobább ötlet azonnal közvéleménnyé válik, egy perc múlva nem kétkedett senki Violának a házban létérõl, s Kenyházy, ki azalatt biztosítva, hogy ellenével találkozni nem fog, hasonlóképp a többiekhez jött, azon tanáccsal lépett elõ, hogy föl kell kutatni a házat, mi általános helybenhagyással fogadtatott.

Nyúzó, ki a biztost hajdújával a ház udvarába küldé, már közelgett a kert felé nyíló ajtóhoz, midõn egyszerre Erzsébet asszony álla elõtte, s gyöngéd asszonyi hangjának fortisszimójával az egész sereget megállítá.

Erzsébet jó s szelíd teremtés volt, szeretve, sõt a bálványozásig imádva férjét s Vilmáját, nyájasabb, nyugodtabb háziasszonyt széles e hazában nem találhatunk - de volt egy pont, melyen túl férjén kívül senki türelmét próbára nem teheté anélkül, hogy észrevegye, miként magyar asszonnyal van dolga, s miként az asszonyoknak ezen neme, mely, mint a rózsa zsenge korában, tán legszebben virít, õszi napjaiban erõsebben is szúr; - s e pont el vala érve.

Erzsébet az eddig történtekrõl nem tudott semmit. Tengelyi kilenc óra felé az ispántól bizonyos sürgetõs tárgy iránt levelet kapott, s oda ment; Vilma, mint tudjuk, Violáné betegágyához, Erzsébet ágyába vonult, hol hamar elaludva, sem arról, hogy Viola házában elrejtezett, sem hogy itt valaki által kerestetik, legkisebb fogalma nem volt. Midõn tehát a lárma oly fokra hágott, hogy gyönyörû egészsége s még jobb lelkiismerete mellett sem aludhatott tovább, kiugorva ágyából a kertbe nézett, s mikor a káromkodást hallá, s eltiprott büszkeségét, a nagyfejû káposztát látva, mindennek okát megtudá: olvasóim, kik mindenesetre magyarok s talán házasok is, képzelhetik a nemes haragot, mely e nõi kebelt földúlá.

- Hát mi ez? - szóla nem éppen kellemes, de annyival inkább szívreható discanttal - ki mer sötét éjszaka becsületes emberek házára törni; micsoda haramiák, zsiványok, gyilkosok dúlongnak itt? Ki, mindjárt ki, takarodjatok azonnal, ez nemes ház, itt nincs keresete senkinek, akit nem én hívok meg. A kárért majd lakolni fogtok.

Nyúzó, kinek ezen szavak között, nem tudom miként, a violenciális törvények jutottak eszébe, s ki másrészrõl tekintélyét veszélyeztetve látta, kissé megzavarodva igazolni akará cselekvése módját.

De Erzsébet, zavarodását észrevéve s jól tudva, hogy a jog mellette szól, nem akará hallani igazolását, s annyival hevesebben támadta meg a fõbírót, mennyivel inkább utálta õt, s mennyivel tökéletesebben akarta használni ez alkalmat arra, hogy neki azt, mit közönségesen egy kis poézissel, igazságnak szoktunk nevezni, megmondja. Hiába! minden embernek megvannak szenvedélyei, s azok többnyire annyival ellenállhatlanabbak, mennyivel nemesebb a kútfõ, melybõl származnak. Miként volna a többiektõl különbözõ Erzsébet, miként kívánhatnók, hogy midõn keblének egész haragja föltámadt, eszébe jusson: a fõbíró bosszúja mennyit árthat a legtökéletesebb jegyzõnek is.

- Tengelyiné asszonyom - szóla végre a fõbíró, mérgében elfojtott hangon -, mérsékelje magát. Én a nemes vármegye nevében jövök, gondolja meg, hogy elöljárója áll elõtte.

- Elöljáróm! - kiálta Erzsébet - zsiványok, latrok elöljárója az úr, nem az enyim. Mit nekem vármegye, mit szolgabíró; én nemesasszony vagyok, s majd meglátom, ki mer engedelmem nélkül házamba jõni?

Nyúzó ildomos úriember volt, ki magát szükség esetében lábbal tiportatá - ha ti. valami haszonnal járt, de végre türelmének fõképp egy jegyzõ család irányában megvoltak határai, s azok rég áthágattak.

- Azt meg fogjuk látni - ordítá félig magánkívül -, elõre, legények! be a házba, kutassátok ki minden szögletét, míg a zsiványra akadtok. Aki ellentáll, azt kössétek meg, majd meglátjuk, ki parancsol itt!

- Botot adjatok, botot! - kiálta Erzsébet dühösen, s fölemelve férje pálcáját, melyet egy szolgáló kezébe adott -, opponálok! - harsoga diadalmas hangon, mely elõtt az esküdt, ki épp elõtte állt, megijedve hátrált, s Nyúzó maga meghökkent. Azonban, mindamellett nem hiszem, hogy Tengelyiné jogai tiszteletben tartattak volna, ha szerencsére Ákos s Macskaházy nem jõnek még jókor, s megtudva minden körülményeket, hogy az egész gyanú egy ismeretlen zsidó szavain alapszik, ki talán Viola cimborája, s csak tévedésbe akará hozni a keresõket, a felbõszült szolgabírót vissza nem tartóztatják. Miben Macskaházy annyival munkásabb vala, mert meggyõzõdve, hogy Viola a háznál nincs, átlátá, mi jól lehetend az egész történetet Tengelyi gyanúsítására használni.

A ház belsejében azonban rémülés vala. Vilma remegve s halotti halványsággal arcain járt a szobában föl s alá. - Imádkozzál, fiú, apádért - szólt Liptákné a kis Pistához, s míg az ártatlan gyermek, kezeit éghez emelve, könnyezõ szemekkel mondá el miatyánkját, õ maga az ablaknál nézé s hallgatá a történteket. Csak Viola maga, ki rejtekében a közelgõ vészt hallá, s pisztolyát készen tartá, hogy fölfedeztetvén önszívébe lõje, s neje, ki az ágyon magánkívül feküdt, maradtak nyugodtan. Midõn a dolgok Ákos jötte által jobb fordulatot võnek, Liptákné ismét nyugodtabb lett, s Vilmát, ki most sírásra fakadt, vigasztalni kezdé. A kisfiú, nem értve semmit, de biztatva, hogy apjának semmi baja sem lesz, felkelt, s bámulva törülgeté szemeit, midõn egy új történet valamennyiök figyelmének más irányt adott.

„Tûz!” harsoga künn az utcán. „Tûz, tûz!” hangzék az udvaron. „Tûz!” ordítá az egész tömeg, mely a kertben állt, s midõn a harang félreverése közben a láthatár egyik oldalán világosság terjede el, a sokaság futva oszlani kezde. Csak a foglárok s pandúrok maradtak Nyúzó parancsára helyeiken, ki még mindig azt reménylé, hogy Violát itt fogja találhatni. De midõn végre az udvarból egy kocsis jött, s azt kiáltá, hogy az alispán kertje ég, s minden kazlai lángba borultak, a közhatalom is futásnak indult, s a szérûk felé tolult, hogy azt, mi a közállományt legközelebbrõl érdekli, az alispán úr szénáját megmentse. - Egy perc, s Tengelyi házában, az oda tartozókon kívül nincs senki többé!

- Az istenért! mentsd meg õt - szóla Vilma Liptáknéhoz -, csak hamar, mielõtt visszajõnek.

- Ne féljen, kisasszony, nem érik õt utol oly hamar. Szüléinek ne szóljon semmit, fõképp édesatyja nem bocsátaná meg soha.

S Liptákné a kamrába ment. Vilma anyját kíséré szobájába, hol ez, fáradtan annyi fölindulás után, székre veté magát és sírva fakadt.

- Úgy, most mehetsz - szóla Liptákné, félretolva a hordókat, melyek alatt Viola rejtve volt. - Az alispán szérûjén tûz van, menj ki a falu másik oldalán, ott nem tart föl senki, úgyis talán kedvedért rakták e tüzet.

- Hallja kend, még egy szót - mondá Viola -, én a nótáriuséknak sok köszönettel tartozom, befogadták szegény feleségemet, azt isten fizesse meg nekik, s megtarták életemet, azért majd én köszönök. Mondja meg neki kend ezt: Tudom, hogy vasládájában mind neki, mind fõképp a tiszteletesnek nagybecsû írásai vannak, ezeket tegye más helyre, s õrizze jól. Neki hatalmas ellenei vannak, s bizonyos uraknak s asszonyoknak nagyon fáj foguk az irományok után. Értette kend?

S Liptákné fejével jelt adott.

- Hát mondja meg kend aztán a nótáriusnak, s most isten áldja meg.

S a zsivány a kertajtón kilépve a kerítés felé sietett, midõn egyszerre valaki bundájánál megfogá.

- Ki az? - kérdé Viola, baltáját emelve.

- Hát nem ismersz - felelt Peti -, nos, mit mondasz az illuminációhoz?

- Nem tudom, hogy jöttem volna ki sötét lyukamból, ha tüzet nem raksz, mindjárt tudtam, hogy te voltál; isten áldjon meg érte.

- De most hamar Sz.-Vilmosra - szóla Peti a kerítés résén, mely jóval szélesebbé vált, áthágva -, nézz oda - szóla tovább a mellékházra mutatva -, mernék fogadni, hogy az az átkozott Macskaházy áll ott.

- Ha az ördög fia is, csak menjünk - szólt Viola. S a két cimbora sebes léptekkel haladott az utcán végig, s a kovács háza mögött eltûnt, míg Macskaházy, mert csakugyan õ vala ott, megösmerve Violát, fejcsóválva haladt a szérûk felé.