|
A nap, mely e történetdús éjszakát követé, vasárnap vala. A
tiszaréti templom harangja lassú kongásaival rég ájtatosságra hívta a népet,
mely Vándory vigasztaló szónoklatánál az elõbbi est zaját s az élet egyéb
bajait feledé. Az úri házban melynek vallásossága, mint más magyar úri
családoké inkább közgyûléseken, hol a linzi s bécsi békekötés került szõnyegre,
mint templomban vala észrevehetõ, mindenki a várt nemes vendégek elfogadására
készült. Ákos s nõvére, Etelka, a kertben sétáltak. Egyike vala ez azon szép
õszi napoknak, milyeket, honszeretet nélkül legyen mondva, csak Magyarországban
találtam, s melyeknél néha eszembe jut, hogy nemzetünk is, miként hazája, csak
a bizonytalan tavasz s változékony nyár után fogja feltalálni állandóan derült
napjait. Dél közelgett, s a nap meleg sugárokkal tölté a tájat, melynek új
vetései ismét zöldellni kezdének, s csak itt-ott egy darab fölszántott vagy még
tarlóban álló föld emlékezteté a nézõt, hogy a virágzás s gyümölcsözés napjai
mögötte s nem elõtte fekszenek. A fák színezett lombján gyönge szálak függnek,
mintha az õsz tövéhez akarná kötni a fonnyadó leveleket, hogy ne hulljanak el,
s ne takarják száraz vázaikkal a még zöldellõ mezõt, hol a magas georginák s
szerény õszikék, habár a dér egyes leveleiket elfonnyasztá is, még derült
színekben állnak.
A testvérek hallgatva jártak egymás mellett a kert száraz
levelekkel takart utain, míg Tünde, az egy, kinek Ákos agarai között e
kiváltság adatott, majd egy madár vagy lehulló levél után futva, majd a
sétálókat körülugrándozva, s ismét elszaladva, saját módja szerint élvezé a
kert gyönyöreit.
- Mi bajod, kedvesem? - szóla végre Ákos testvéréhez, ki épp
egy fonnyadt georginát néze meg - te ma kedvetlen vagy.
- Én? - viszonzá a leány mosolyogva, midõn nagy fekete
szemeit a virágról bátyjára fordítá - úgy látszik, nem vagy jobb Macskaházynál,
ki, ha évenkinti sárgaságában narancs szemeivel körültekint, az egész világot
egy roppant sárgadinnyének látja.
- Igazad van - monda Ákos, maga is elmosolyodva -, szörnyû
unalmas vagyok.
- Kétségkívül; de ez a magyar nemesi jogok közé tartozik, s
fõképp testvérek közt régi szokás, cseppet se erõltesd magadat.
S a víg leány ismét virágaihoz fordult, s Ákost gondjaira
hagyá, mi a vigasztalásnak majdnem mindig legjobb, de egyszersmind azon neme,
melyet legritkábban találunk. Minden fájdalom, s fõképp azon rossz kedv, mely
hozzá oly hasonló, hogy nem ritkán annak tartatik, ha külsõ okoktól táplálékot
nem nyer, enyhülni szokott; s mindenki öneszével legjobban fel tudja találni
vigasztalását. Barátaink, kik inkább bármi mást tûrnek, mint hogy magokat
velünk elunják, nem engednek erre idõt, s midõn vigasztalni vagy mulatni
akarnak, nemcsak diszharmóniába jõnek érzelmeinkkel, hanem bánatunk ellen
küzdve, eszünket annak védelmére buzdítják, s a vigasztalásnak sikere
közönségesen csak azon meggyõzõdés, hogy bajunk nagyobb, mint elébb magunk
gondoltuk. Ha olvasóim azon emberekre visszaemlékeznek, kiket egykor
barátaiknak neveztek, míg azon nagy reménybankrottnál, melyen keresztülmentek,
ismerõsökké devalváltattak, nem jut-e sok keserû óra eszökbe, mely épp ezen
túlbuzgóság által hosszabbíttatott meg? Ha szomorú vagy, s magad sem tudod,
miért, hû pajtásod addig fog kérdezni, míg végre eszedbe jut; ha valamely kis
kellemetlenség ér, olyan, mely inkább bosszantó, mint fájdalmas, s melyet a
jövõ órában elfelednél, Piladesed annyira fárad még másnap is, hogy felejtsd,
annyira kötözgeti kis sebedet, mely magától sokkal gyorsabban gyógyulna meg,
hogy háladatlanság nélkül sem páratlan szeretetét, sem a kellemetlenséget, mely
arra okot adott, nem felejtheted. Igaz, ha nagy bajba esünk, s valóban segélyre
szorulunk, barátaink e kellemetlen hibájokat egyszerre le szokták tenni, és
nemigen alkalmatlankodnak szolgálatukkal, de nem jut-e eszünkbe ilyenkor:
mennyivel jobb lett volna, ha e nonintervenció elvét elõbb kezdik alkalmazni,
vagy mindazon jóakaratot, azon számtalan parányi áldozatot, melyekkel terhünkre
voltak: ez egy alkalomra teszik el, s mit szeretetök nekünk szánt inkább
egyszerre, mint fillérekben nyújtják, azaz úgy, hogy kis öszveg is
elviselhetetlen. De ki tehet róla! kereskedõ században élünk, s nincs mit
bámulni, ha azok is, kik látszólag önzés nélkül ragaszkodnak hozzánk, legalább
azáltal nyerészkednek rajtunk, hogy a lehetõ legolcsóbb áron legtöbb köszönetet
aratnak, s minél kisebb szolgálatokért a lehetõségig sok háladatosságot
cserélnek be. Kinek az ég oly barátot adott, kire ez észrevételek nem illenek,
az áldja sorsát, mert bizony a kivételek közé tartozik. Ákos ezekhez számítható,
s azon sok szerencseadományok között, melyekért a tiszaréti úrfi a megyében
boldognak tartatott, mint például, hogy apja alispán, anyja született
bárókisasszony, hogy szép s nagyrészint pusztai birtok vár reá, én csak egyért
irigyelhetném, ha ti. azt, mit a sors magunknak is adott, mástól irigyelni
lehetne, s ez nõvére.
Fájdalom, hogy olvasóimnak nem mutathatom be; leírásommal
nem fogják beérni. Sok szeretetre méltó asszony száll sírjába, ki mint Hegel
elmondhatná: hogy csak egy ember által értetett, s hogy ezáltal is
félreértetett; mert az egy, ki elõtt szívét egészen kitárta, lázas állapotában
csak képzelete szemeivel látta szépségét; hát a szegény regényíró hogy boldoguljon
nõk leírásával, fõképp ha tárgya Etelkához hasonló, kinél maga a festõ zavarodásban
keresné színeit? Ily szõke haj s fekete szem, ily szabályos vonások leírására
tenta s papiros vajmi szegény eszközök; s hát a nyájas arc színezetérõl mit
mondjak? Ha havasról szólok, melynek csúcsát a nap elsõ sugárai pirosra festik,
míg aljok tiszta fehéren csillog, s nem találhatod az egymásba folyó színek
határait, talán legjobb képét adom, s mégis a hideg bérc, a mozdulatlan
jéghalom eszedbe fogja-e juttatni a nyájas hölgy piruló arcait, sötét szemének
ragyogó tekintetét, a piros ajkak mosolyát, egyszóval a lelket, mely szép
arcain elédbe sugárzik, s mint nyári est bájos világítása a legcsúnyább tájt,
úgy a legközönségesebb arcot is széppé tehetné? Etelka azon ritka egyediségek
egyike, kiknek egész valója oly harmóniában áll, hogy nem is gyanítjuk,
mennyire kitûnõk egyes tulajdonai, s ha azon elõítéletnek, hogy ész és szív
ellentétben áll, mely nagyrészint olyanok által terjesztetik, kik a kettõnek
egyikét sem bírják, cáfolatra lenne szüksége, pár nap Etelka társaságában elég,
hogy alaptalanságáról meggyõzõdjünk.
Testvérénél pár évvel fiatalabb, mégis Etelka vala az, ki
Ákos szenvedélyességét mérséklé, õ, kire ez szíve titkait bízta; s pedig
annyival szívesebben, mert tudta, hogy azok, mi ily titoknál, mint Ákoséi,
egyke a fõdolgoknak, legsebesebb úton jutnak Vilmához, kit nõvére mindazon
barátsággal fogott körül, melyre asszonyok csak az õ korában, s akkor is vajmi
rövid idõre képesek!
A testvérek végre fölmentek a csigadombra, honnét a falu, a
nyugodt Tisza s a határtalan róna meglátszott.
Jõnek - szólt Etelka Sz.-Vilmos felé fordulva, honnét nagy
porfelleg a várt nemes vendégek közelítését hirdeté -, egy óra múlva zaj lesz a
házban.
- Adná az ég, hogy száz mérföldre lehetnék - szólt Ákos
sóhajtva.
- Talán kevesebbel is beérnéd, ott a faluban, nem messze
tõlünk, a jegyzõ házánál, nemde?
- Ne szólj errõl, ha csak rágondolok, sírhatnám; tudod,
tegnap mi történt?
- Elég lármát ütöttetek, hogy meghalljam.
- Én nem reménylek többé.
- Ne szólj ilyeket, Vilma szeret, te változni nem fogsz, s
atyánk...
- Atyám? ha más akadály nem lenne - szóla Ákos szenvedéllyel
-, én tisztelem õt, de e tiszteletnek megvannak határai, s ha Vilma s apám
egymás mellett nem férnek meg szívemben, kész lennék kiszakítani annak képét,
ki elõítéleteknek fia boldogságát áldozza föl; de reménylhetem-e ezt Vilmától?
s hidd el, az öreg Tengelyi kérlelhetlenebb atyámnál.
- Ne hidd, Tengelyi imádja leányát.
- Nem ismered õt. - Igen, Tengelyi imádja leányát; vagyona,
élete, nincs e világon semmi, mit érte föláldozni kész nem volna, egyet kivéve,
s az becsülete; de mi ezt csak távolról érdekli, abban az öreg kérlelhetlen.
Azon szerencsétlen beszélgetés után, melyben mostohánk, ki szerelmemet
észrevevé, értésére adta, hogy leányával ritkábban jöjön házunkhoz, Tengelyi
hozzám jött, s elmondva a történteket, kért, kíméljem meg házát
látogatásaimtól, miután - mint keserûen kifejezé - nem jó, ha ily magas rangú
ifjak szegénylánnyal társalkodnak. Azóta, ha az utcán találva házáig kísérem,
valahányszor a kapuhoz érünk, mélyén meghajtja magát, s én mehetek. Szóltam
nejével, ki, isten áldja meg érte, mindig pártomat fogta, de az asszony, ki nem
éppen vakon engedelmeskedik férjének, azon válasszal utasított el, hogy ez
egyben férje kérlelhetlen. Szóltam Vándoryval, s minden optimizmusa mellett
csak azon vigasztalását nyerhetém, hogy várnunk kell. S most gondold magadnak
ehhez a tegnapi méltatlanságokat, melyeket Tengelyi egészen családomnak
tulajdonítand, s hogy a közelgõ tisztújításnál ellenkezõ pártokon állunk,
legalább mint õ hiszi, mert magam részt venni e pártoskodásban nem fogok; - s
azután remélj, ha tudsz.
- S én reménylek - szóla nyugodtan Etelka, testvére kezét
fogva -, hol egy részrõl minden nemes érzemény, a másikról csak okok szólalnak
föl - a gyõzelem nem mindig azon ügye, melyet legjobban védelmezni, de azé,
melyért legmelegebben érzeni lehet.
- Gondolod - szóla örömében, szenvedélyesen megcsókolva
nõvére kezét Ákos -, oh, csak ezt tudjam, csak arról legyek bizonyos, hogy
elleneim fondorkodásai nem fogják elidegeníteni tõlem szívét.
- Ákos, Ákos miket beszélsz - szóla közbe mosolyogva Etelka
- mily ellenek? mily fondorkodások? Hogy ti ifjak, mint Vándory mondja,
csakugyan nem ismerhettek középutat semmiben, s mint az újonc, ki elõször áll
ellenség elõtt, vagy vakon mentek elébe minden veszélynek, vagy minden bokor
megett egész tábort, minden hulló levélben ágyúgolyót képzeltek. Ki
fondorkodnék ellened? hisz maga Tengelyi belsejében talán fiát sem szereti
inkább náladnál, s valahányszor lát, alig gyõzheti le magát, hogy nyakadba ne
boruljon; s hidd el, ha ez nem lenne is így, ha apja, anyja, az egész falu vagy
az egész ország, frigybe lép ellened s egy évig szüntelen rosszat mond rólad,
Vilmát nem fogja megtéríteni. Mi lányok gyöngék vagyunk, s nem tudunk akarni,
azt mondják legalább, s meglehet, igaz; de épp ez biztosít szerelmünkrõl; ha
százszor bebizonyítják, hogy szívünket érdemetlennek adtuk, ha okaik meggyõztek
is, mit használ? nincs erõnk mást akarni.
- Kedves Etelkám, mi boldoggá téssz! hát néha szóltok
felõlem?
- Ha magam vagyok Vilmával, nehéz volna másról szólani.
Tudod, én Tengelyi nagy proskripciójától ment vagyok, s mint elébb, úgy most
majdnem naponként elmegyek barátnémhoz. Az öreg eleinte kissé dörmögve
fogadott, de miután zongorához ültem s egypár kedves dalát énekeltük, komolysága
eloszlott, s valahányszor ismét eszébe jut, egy negyedóra alatt lemuzsikáljuk.
Vilma imád, kezdetben, mikor elmaradásod okát nem tudta, szomorkodott, miután
tõlem meghallá, nyugodt lett, s most vigasztalásaim után ismét teljes reménnyel
néz a jövõbe.
- Csak láthatnám, csak
egyszer egy percre ismét.
- Majd meglátjuk, ki tudja, talán nemsokára, ha az öreg
Tengelyi majd a tisztújításra megy; addig legyen türelmed. De most menjünk, a
kortesek mindjárt itt lesznek, érkezésök szép lesz, azt látnunk kell.
- Hát gondolod, hogy Vilmát látni fogom? - szóla Ákos,
visszatartva Etelkát, ki már a ház felé indult - kérlek az istenre, ne vond el
tõlem pártfogásodat.
- Bizonyos lehetsz, csak még pár napi türelem, s meglátod
õt.
Ákos szenvedélyesen keblére voná a szólót, s a két testvér
sietve indult a ház felé, honnan távol fergetegként iszonyú rivalgások
hallatszottak.
|