|
Jó névnél nincs fontosabb dolog a világon, legalább vannak,
kik ezt hiszik, s azért olvasóim természetesnek fogják találni ha most, midõn
Taksony megye fõvárosának nevet keresek, nem kis aggodalmak közt járok fel s
alá szobámban. - Nevezzük Porvárnak, mi legalább nyári napokban a fogalmat
tökéletesen kifejezi. Ha estve a csorda a városba visszahajtatik, a por egy jól
készült várerõsség minden kellékeinek megfelel, tökéletesen eltakarva az
épületeket s visszaijesztve a bemenni akarókat. Ha olvasóim jobbat találnak,
tudassák velem; s én csak akkor nem fognám követni tanácsukat, ha e könyv
második kiadást nem érne, mire természetesen most gondolni sem akarok. Ha
hazánkban annyian változtatják nevöket, s némely író hármat is el tudott
használni, miért ne tehetné ugyanezt Taksony megye fõvárosa is?
A régi görögök meredek sziklákra építkeztek. Az ázsiai
vándornép, melytõl mi származunk, a legtermékenyebb földet választá
letelepedése helyéül, s hol dús mezõt s friss forrást lelt, ott szállt meg
nyájaival. Ily szellemben jelöltetett ki egykor Porvár is, város helyének.
Miután az egykori sátorok helyén házak épültek, a zöld pázsit eltûnt ugyan, s a
friss patak is, mely csörgedezésével apáinkat talán ide csalta, azóta nagy
pocsolyává öregbedett; azonban, ki õszkor ablakán kinézve a jól megtrágyázott s
kocsikkal felszántott utcákat nézte, nem tagadhatá, hogy Porvár Kánaán földén
áll, s vannak hetek az évben, midõn a legkevésbé otthonos porvári polgár is
nehezen vagy alig válhat meg lakhelyétõl. Két végetlen utcán kívül, mely a
várost ellenkezõ irányban keresztülvágva a megyeháznál találkozik, Porvár házai
csak sikátorok s közöcskék által választatnak el egymástól, melyeknek tömkelege
közt annál nehezebben ismerhetni ki magát, minthogy minden gazda ugyanazon terv
szerint építette lakhelyét, s a megyeház s egypár cseréppel födött úrilakot
kivéve, a többi szalma és zsindely födelû épületek között alig vehetni észre
különbséget. A város kellemeirõl hallgatok. Említhetném a sétatért, mely pár év
elõtt a városon kívül aláírás útján készült, s melynek fái, talán mert
közfelügyelet alatt álltak, ültetésök ideje óta nem nõttek; a szederfa-iskolát,
hol József császár korából megmaradt három fa, évrõl évre várja az új
sarjadékot, míg új szederültetvény helyett körében csak fejeskáposzta
tenyészik; a kövezetrõl is szólhatnék, ha sáros napokban, mint most, e kövezet
nem volna eltakarva úgy, hogy azt csak azok, kik kocsin jõnek, a zöttyenésekbõl
veszik észre. Szóval, igen sokat említhetnék, de fontosabb dolgaim lévén,
egyenesen a megyeházába s pedig a fõispánhoz megyek olvasóimmal.
Az elõszoba, mint a civilizált világban minden elõszobák,
mert ezek bizonyos emberekre különös vonzó erõvel bírnak, telve van
várakozókkal. Minden párt, minden véleményfelekezet itt találhatja képviselõit;
kik mint katonanemzethez illik, kardosan várják a pillanatot, hol legmélyebben
tisztelt fõispánuknak legalázatosabb hódoló tiszteletöket tehessék. Réty,
Bántornyi, b. Sóskuty, Slacsanek, a tisztviselõk hosszú sora, a táblabírák
egész tömege megjelent elnökénél, hogy magát a tisztújítás elõestéjén még
egyszer ajánlja, vagy az elnököt igénytelen tanácsaival segítse. Például: hogy
A. esküdt a monarchia fel- forgatásán töri fejét, s hogy a közállomány
biztosítására elkerülhetlenül szükséges B-t tenni helyébe; hogy ha D.
tiszteletbeli jegyzõnek nem neveztetik, a megyei jegyzõkönyvet folytatni nem
lehet; s hogy a vallásos szabadság veszélyben forog, ha a megye pennája, melyet
évek óta reformált fõjegyzõ kezelt, más vallás hatalmába kerül; vagy
ellenkezõleg: hogy mert a megye pecséte úgyis protestánsra bízatott, a tollat
ugyanazon hitfelekezetû egyedre bízni nem más, mint a katolicizmus
megsemmisítése. S valahányszor a tanácsadók egyike kijön, s a fõispánnal
tartott beszélgetését - kétszer annyi idõt fordítva az elmondottak egyszeri
ismétlésére, mint mit benn töltött - párthívéinek elmondá, nagy öröm támad a
hallgatók között, mert a fõispán velek mindenben tökéletesen egyetért.
Gyertyagyújtáskor a tisztelgõk nagy csoportja elszéledt, egy része a tanyákra,
másik a kaszinóba sietve, melynek tagjai ez estvére policiális tekintetekbõl
fáklyás zene helyett mécsek melletti zenét rendeztek fõispánuknak. Õ maga
fáradtan annyi nyájasság után, titoknokával fel s alá jár szobájában.
A taksonyi fõispán - miután nem megyéjében lakom s általa
semmi hivatalra nem fogok kijeleltetni, olvasóim nem vehetik ítéletemet azon
sztereotíp dicséretek egyikének, melyek széles e világon minden fõispánról,
legalább beiktatása alkalmával elmondatnak - jeles ember vala minden
tekintetben. Nemzetünk vas-korszakában a magasállású férfiaknak nagy jellemre s
erõs szívre vala szükségök, mely megacélozva csapások által, ellentálljon vagy
széttörjön, de ne engedjen soha. Századunkban, hol minden, mi magasabban áll,
csak papirossal - azzal, melyre újságok, s azzal, melyre bankjegyek íratnak -
támadtatik meg, elég, ha a szív kissé megkeményedett, elég, ha a római „nil
admirari-t” nemcsak jóra, de mi nehezebb, az alávalóságra nézve is megtanulja;
s e tulajdonokat a taksonyi fõispántól el nem tagadhatja senki.
Ha mindenekelõtt külsejére tekintünk - mi, mint tudva van, a
népre s asszonyokra leginkább hat, mert mindketten sokszor változtatván
szeretetök tárgyait, nem lehetnek tekintettel oly tulajdonokra, miknek
megismerésére sok idõ kell -, legnagyobb ellensége meg fogja vallani, hogy
szebben pödört fekete bajuszt alig találhatni, mint melyet õexcellenciája
viselt. A haj is igen ékesen göndörítve környezi sima homlokát, s szája körül
nem szûnõ mosoly játszik; attól, melyet bölcsek ajkai körül látunk, csak
annyiban különbözõ, hogy benne keserûséget nem vehetni észre; valóságos titkos
tanácsos mosolyoghat csak így. Mit mondjak ruházatáról? mert miután más
regényírók személyeik köntöseit leírásuk egyik fõtárgyának tartják, nekem sem
szabad hátramaradnom. A világ egészen másként mutatkozik, ha azt télben
mezítláb, mint ha jó bundában nézzük; a hölgy szívesebben borul keblünkre, ha
szép atilla, mint ha szûr takarja; e nagy különbséget mi regényírók sem
ignorálhatjuk. Az arcon kívül, melyet már leírtam, s melynek kifejezése
magashelyzetû egyedeknél fõképp ily alkalommal szinte a ruházathoz tartozik,
gróf Marosvölgyi öltözete egyszerû, de ízletes. Zöld atilla agát gombokkal,
bársonymellény, fekete nyakravaló s hasonló színû nadrág, hozzá fénymázos
fekete csizma - oly fényes, hogy magadat benne láthattad -, ez jóformán minden,
mit a fõispán öltözetérõl aznap mondhatunk. A tökélyrõl, mellyel e ruhadarabok
egytõl egyig készíttettek, olvasóim, hacsak Bécsben nem készíttetik magok is
ruháikat, alig bírnak tiszta fogalommal. A fõispán belsejérõl, az egyen kívül,
hogy belsõ titkos tanácsos, nehéz
bõvebben s igazságosan szólanom. A természet, midõn két fület s csak egy szájt
adott nemünknek, kétségkívül arra figyelmeztetett, hogy inkább hallgassuk, mit
mások mondanak, mint hogy saját érzelmeinket mondjuk ki, s a gróf a természet
ezen intését inkább követé, semhogy belsõ érzelmeirõl sokat mondhatnánk.
Valószínû, hogy miként külseje, úgy a lélek is egészen azon helyre illett,
melyre a végzet által állíttatott. A bécsi rendõrség mindenkinek, ki e városba
jõ, karaktere után kérdezõsködik, értve ez alatt a címet vagy hivatalt, melyet
visel. A kérdés ezen módjában nagy értelem fekszik. A jellem majdnem minden
embernél késõbb-elõbb helyzetéhez alkalmazkodik. Hatalmunkban áll bizonyos
címet el nem fogadni, de ha egy ideig viseltük, majdnem mindig azzá leszünk, mi
címünkhez illik, s én meg vagyok gyõzõdve, hogy ha az emberek belsejébe
láthatnánk, ott erre nézve is a polgári állás szerint ugyanazon hasonlóságokat
fognánk találni, melyek az orvosok, lelkészek s bizonyos mesteremberek
külsejében észrevehetõk. Legalább mi Marosvölgyi grófot illeti, benne az utolsó
ítéletnél is azonnal mindenki ráismerne a nagyúrra, s legfeljebb aziránt
maradhatnának fel kételyei, magyar nagyúrral van-e dolga, mert hisz az utolsó
ítéletnél ruha nélkül jelenünk meg.
- S ön azt hiszi - szólt a fõispán a kandallóhoz ülve -,
hogy holnap minden jól fog menni?
- Azoknak kivételével, kik talán megveretnek, közkívánat
szerint - válaszolt a titoknok. - Réty többsége világos. Bántornyi, ki úgyis
csak testvére kedveért lépett föl, nem bánja, ha átesik; pártja egypár kisebb
hivatallal elégíttetik ki. A másodalispán jó becsületes ember, önként lemond
hivataláról, s helyébe Krivért mind a két fél akarja. Az egész nem érdemes,
hogy excellenciád csak percig aggódjék.
- Csak kicsapongások ne történjenek.
- A városban két század gyalogság van; a vasasok holnap
reggel jõnek, és...
- De ön tudja, hogy ily eszközökhöz nyúlni nem akarok. A
világ mindig rossz néven veszi, azt mondják, hogy oly választás, melynél
katonai erõ használtatott, a szabadság képét nem hordja magán.
- Sõt ellenkezõleg - viszonzá a titoknok mosolyogva -, nem
hiszi excellenciád, mennyire vágyódik itt mindenki a katonaság után. Bántornyi
s Réty talán tízszer kérdék: megtétettek-e a nyugalom fenntartására szükséges
rendelkezések? S midõn hallák hadi készületeinket, csak hogy nyakamba nem
borultak. Taksony megyében már excellenciád elõttöse alatt megszokták a
katonaságot, s vannak, kik szabad választást alig tudnak szuronyok nélkül
képzelni. Ha a szabadságot kedvök szerint festhetnék, talán egy bakancsos s egy
vasas közé állítanák az istenasszonyt.
- Ne enyelegjen ön.
- Mit tehetek róla, ha mind e baj között néha nem nyomhatom
el jókedvemet. Excellenciád e nagy mozgalomban, mely körülöttünk zajog, csak az
egészet látja: a nagy lármát s rendetlenséget, az általános romlottságot, s ez
szomorú; de mi kisebb emberek, kik a részletekre, a pártok belsejébe nézhetünk,
miként tartsuk meg komolyságunkat? Nem nevetséges-e, ha eszembe jut, hogy a
pártok, melyek most a megyét kétfelé osztják, ezelõtt öt-hat évvel azon kérdésnél
támadtak: csak sárga vagy fekete és sárga zsinórok varrassanak-e a hajdúk
egyenruháira? s hogy azóta a sárgák s feketék nevezete annyi gyûlölséggel
említtetik az ellenpárt által, mintha hazaárulás köttetnék e nevekhez. Ha
excellenciád a tanyákon volna, fogadom, maga is nevetne. Az egyikben Réty
honszeretete emeltetik egekig, mert az utósó gyûlésen a húst kilenc krra
szállíttatta le; míg a szomszéd kocsmában a megye minden nemes mészárosai a
haza javát csak Bántornyitól reménylik, ki oly buzgón vítt a tíz krajcár
mellett! s mikor a kávéház mellett elmentem, egy vezetõ épp azt vitatá, hogy
Veszõsyt fõbírónak választani nem lehet, mert soha a pagátot elfogni nem tudja.
Excellenciád nem is képzelheti mindazon tréfás dolgokat, mik körülte történnek.
Éppen most volt Slacsanek nálam, keserûen panaszkodva, hogy két legjobb kortese
elraboltatott.
- Elraboltatott?
- Igen - viszonzá a titoknok nevetve -; elraboltatott; azaz
minden sértés s baj nélkül, de mégis a Rétyek nagy kárára. Az egyik erdõkerülõ
a püspöki uradalomban, talán emlékszik reá excellenciád az utósó
tisztújításról? Óriási ereje, mellyel egy egész tisztikart vállain elvisel,
hangja, mely a harlemi orgonával versenyezhet, s fõképp tántoríthatlan hûsége,
ha valamely párthoz szegõdött, a kortesség gyöngyévé teszik õt; azonkívül
befolyása helyzeténél fogva roppant, mert a püspöki uradalmak több nemes község
között terülvén el, mint erdõkerülõ majd egy, majd más tilalomtörést elnézhet,
s naponkint barátokat szerezhet magának. S most ez ember testestõl-lelkestõl
Rétyhez szegõdött, s mit tesznek a sárgák? Ötszáz forintot ígérnek egy más
erdõkerülõnek, ki barátja. Ez hozzá megy, sokat panaszkodik a sárgák ellen,
mondja, hogy míg egy csepp vére marad, nem fogja tûrni, hogy közülök csak egy
váljék szolgabíróvá. Zsoltáry, ha nem csalódom, így hívják, nagyokat káromkodik
örömében; s midõn hallja, hogy másnap barátjánál egy hordó bor mellett a
tisztújítás fölött kis barátságos beszélgetés lesz, oda ígérkezik. Másnap
elmegy, s a társaság által, mely titkos sárgákból áll, lerészegítve, kocsira
tétetik, s most velök járja be a megyét, nem is véve észre, miként Bántornyi
zászlója lobog feje fölött, s faluról-falura csak azért cepeltetik, hogy a
hiedelem támadjon, mintha õ Rétyt elhagyta volna. Egy hete, hogy e tréfa tart. Zsoltáry
mindig részeg, s folyvást azt vélve, hogy a feketékkel jár, szörnyû éljeneket
ordít. A feketék többször erõszakkal vissza akarák foglalni, de veszteséggel
visszaverettek, s három nemes község, mely mindig az erdõkerülõvel szavaz, vagy
Bántornyihoz szegõdött, vagy vezér nélkül nem tudja, mit tegyen. A másik rablás
a pálinkási jegyzõn követtetett el, kit négyszáz forintért egy zsidótársaság
vállalt magára: mely vele szüntelen játszik, s valahányszor a szerencsétlen,
visszaemlékezve a tisztújításra, menni akar, õt nyerni hagyja vagy veszteni,
amint éppen szükségesnek találja, úgyhogy a szerencsétlen, még most sem került
ki kezeik közül, s holléte sem tudatik.
A fõispán nevetett.
- És Tengelyivel, a réti jegyzõvel szólt ön?
- Mindjárt itt lesz, kegyelmes uram. Excellenciád nem
képzelheti, mennyit bajlódik e szegény ember. Soha becsületesebb lelkesedést,
soha több erényességet nem láttam. A jámbor hatvanhoz közelg s mégsem látta át,
hogy falusi jegyzõség nem azon helyzet, melyben a világot reformálhatjuk.
- Unalmas lesz - szólt a fõispán székén nyújtózkodva -, de
ki tehet róla, ha, mint mondja, nagy befolyása van.
- Nagyobb, kegyelmes uram, mint falusi jegyzõnek valaha
volt. Vándory, ki, mint excellenciád tudja, az egész vidék kálvinista papjai
által orákulumnak tartatik, mindent tesz, mit õ akar; maga tanult ember, ki
valaha ügyvéd volt, s most a félnemességnek kérelmek írásával, törvényes
tanácsokkal s száz más módon ingyen szolgál. Ez oka, miért már excellenciád
elõttöse õt tiszteletbeli esküdtnek nevezte ki, s Réty vele sok ideig szoros
barátságban élt...
- Tudom, tudom, demagóg! Rég hallottam felõle!
- Talán nem annyira, mint excellenciád gondolja - monda a
titoknok, ki egyáltalában azon emberek közé tartozott, kik szegénység által
bizonyos helyzet elfogadására kényszerítve, állásuknak nem hozzák áldozatul
elveiket; szegény elfogott bajnokok az ellenség táborában, kiket arra
kényszerítenek, hogy az erõsségeken, melyek barátaik ellen emeltetnek, dolgozzanak,
de kiknek rokonszenve azokkal van, kik ellen használtatnak. Tengelyi nem
tartozik azok közé, kiket közönségesen e névvel nevezni szoktunk. Az elvek,
melyeket demagógok személyes célokra eszközül használnak, neki célok, melyekért
éltét áldozná föl. Valamint ruhájának szabásában huszonöt évvel hátra, úgy
gondolataival félszázaddal elõre van.
- Annál nagyobb baj neki - szólt a gróf mosolyogva -, ha
félszázaddal elõre van, nem hiszem, hogy élni fog, mikorra a többség
utolérheti. Mindenesetre szólni fogok vele. Az emberek e neme
legveszedelmesebb.
- Nem hiszem, kegyelmes uram! Mély meggyõzõdésû emberek
többnyire elkülönözve állnak, s nem könnyen gyûjthetnek pártot magok körül,
mely által veszélyesekké válhatnának. Hatalmas csak az lesz, ki az eltérõ
érdekek s vélemények közt föl tudja találni a középutat; s excellenciád látni
fogja, ez nem Tengelyi szerepe. Meggyõzõdésében hajthatlan, kérlelhetlen a
következtetésekben, melyeket belõle von; sokan talán érezhetik szavai
igazságát, megvallani ezt kevesen fogják. Kik vezércsillagul a szoros logikát
tûzték ki maguknak, azokat a sokaság ritkán követi.
- Hisz ön egészen lelkesedve szól jegyzõjérõl - mondá a
fõispán, ki titoknoka ügyességének sokkal több hasznát véve, semhogy szabad
elveit, fõképp így à la camera, nem tûrte volna -, majd meglássuk. A jegyzõ
feleséges, gyermekes ember, hozzá szegény. Krivér minden körülményeit elmondá,
talán lesz mód, mely által más útra vezethetjük. Sièyes ugyan, ki ön elõtt nagy
tekintély, egy helyen azt mondja: kortársaink tudatlanságát fölvilágosíthatjuk,
elõítéleteiket legyõzhetjük; de hatvanéves ész tévedései ellen nincs gyógyszer.
Azonban ki tudja, talán Tengelyi még csak ötvenkilenc.
- Nagyon csalódnám, ha excellenciádnak igaza volna - szólt a
titoknok nyugodtan.
- És csalódni fog még sokszor életében - mondá a fõispán
felkelve székérõl - ha terembe jõ s asszonyokat lát, kiknek arcai a többieknél
pirosabbak, legyen meggyõzõdve, éppen ezek festik magukat; és száz eset között
egyszer sem fog csalatkozni, ha e rendkívüli pirosságból azt következteti, hogy
õk pongyolában még halványabbak a többieknél. Nem rossz néha ezen elv szerint
ítélni a politikai jellemekrõl is. De úgy tetszik, hallok valakit; kérem önt,
nézzen ki, s ha Tengelyi - hagyjon magunkra.
A titoknok kiment, s kevés perccel utána, mélyen meghajtva
magát, Tengelyi lépett a fõispánhoz, ki õt szokott nyájassággal fogadva, ismét
a kandallóhoz állt, hová a jegyzõ követé.
- Megbocsát - szólt a fõispán -, hogy miután a megye többi
tisztviselõivel hozzám nem akart jõni, én kéretém.
Tengelyi, ki valahányszor magasabban állókkal érintkezett,
minél kevesebbé hajlott meg felsõbbségök elõtt, annál inkább érzé a távolságot
- hideg formasággal felelé: „hogy õexcellenciája mindig parancsolhat vele, s
egyébiránt inkább ismeri helyzetét, semhogy falusi jegyzõ létére, midõn a
fõispánnak annyian alkalmatlankodnak, azoktól, kik arra inkább jogosítvák, csak
egy pillanatot raboljon el.”
- Ön csalódik bennem, ha azt hiszi, hogy az embert külsõ
helyzetétõl elválasztani nem tudom, s önt kollegáival egy sorba teszem.
- S excellenciád csalódik, ha gondolja, hogy ezt rossz néven
venném. Ami belsõ becsünket illeti, vannak esetek, midõn az a külsõ helyzettõl
független marad, s nagy szíveket, fellengzõ gondolatokat találni némelykor a
paraszt gubája alatt is; de másokra nézve mindenki annyit ér, mennyit hasznukra
tehet. Nem az akarat, az erõ az, mi bennünk becsültetik, s ha falusi jegyzõ,
mint én, magát talán néha valamivel többre becsülheti, mint társai, igen
hibázik, ha mástól hasonlót kíván. Egyébiránt - tevé hozzá, mintegy megbánva a
mondottakat - mit parancsol excellenciád velem?
- Ezelõtt nehány évvel, midõn ön a Rétyekkel még
barátságosabb lábon állt, többször találkoztunk. - Tengelyi homloka a Réty név
említésénél redõkbe vonult. - Engedelmet - szólt a fõispán, észrevéve
fölgerjedését -, ha oly idõre s viszonyokra emlékeztetém, melyek önnek talán
kellemetlenek.
- Sõt igen megtisztelve érzem magamat, hogy excellenciád
szegény személyemre vissza méltóztatik emlékezni, noha fájdalom, alig bírok
annyi befolyással, hogy e kegyességet kellõleg meghálálhassam.
Tengelyi szavaiban s fõképp a hangban, mellyel azokat mondá,
több keserûség vala, mint hogy az a fõispán figyelmét kikerülheté. - A dolog,
melyet öntõl kívánni vagy inkább kérni fogok, nem tartozik azok közé, melyekhez
befolyása szükséges. E részben minden öntõl függ, egy kis bizalom s barátság
irántam, kevés jóakarat, s örökre lekötelezhet.
Tengelyi
azok közé tartozott, kik szomorú tapasztalások iskolájában nevelve, az élet
setét oldalait annyira ismerik, hogy létünk világosabb részeiben nem hisznek
többé; s bámulni nem lehet, ha fõképp azoktól, kik nála magasabb társadalmi
lépcsõn álltak, mindig csalatva, csak bizalmatlansággal fogadá a fõispán
szavait, melyek, nézete szerint, talán bevezetésül szolgáltak, hogy õt valami
aljas vagy önzõ cél eszközének csábítsa; s azért szárazon csak azt felelé:
- Ha, mi tõlem kívántatik, elveimmel megfér, excellenciád
bátran számolhat reám.
- Ne féljen ön, inkább ismerem s becsülöm, semhogy tõlem más
kívánatot föltehetne. A kevés óra, melyet együtt tölténk, mindaz, mit önrõl
hallok, meggyõztek: hogy ön azon egyediségek közé tartozik, kik a
körülményekkel transigálni nem tudnak, s ha alkalmuk nem adatott, hogy a reájok
bízott talentumot nemes célokra használhassák, inkább elássák azt, mint hogy
uzsorára kiadják olyanoknak, kik vele visszaélnének. Kérésem be fogja
bizonyítani, mennyire méltánylom elveit.
Tengelyi, kinek e szavak jólestek, mert bármit mondunk,
kevés van, ki ócsárlásnál, senki, ki dicséretnél, fõképp melyet érdemel,
közönyös maradhatna, meghajtá magát, s a fõispán kis szünet után folytatá:
- Ön, mint értesítve vagyok, tökéletesen ismeri a megyének
állását; helyzeténél fogva, mely által a nép alsó osztályaival is érintkezésbe
jön, számos dolgokat tapasztalhat, mik a fõispán tudomására nem jönnek, szóljon
velem nyíltan, mint olyannal, ki minden jó tanácsot valóságos jótéteményként
fogad el.
A fõispán szavai nyájasak voltak s oly hangon mondva, hogy
ha más helyrõl jönnek, Tengelyi egész bizodalmát megnyerték volna; itt a jegyzõ
hallgatott.
- Ne vegye kíváncsiságnak ön! - folytatá a gróf szünet után.
- Holnap tisztújításunk van, a megyének állása három évre határoztatik el, s ha
a körülményeket tökéletesen ismerem, befolyásom talán a megye javára lehet.
Tengelyi, kivel a fõispán elõször életében szólt ily hangon,
már felnyitá ajkait, hogy elõtte egész szívét kitárja, de eszébe jutott:
hányszor hallá, hogy a gróf négy szem között a legérzékenyebb hangon a
legszabadabb elvek mellett nyilatkozik, csak hogy céljait keresztülvigye, vagy
valaminek, mit tudni akar, ismeretéhez jusson; s a jegyzõ csak azt válaszolá,
hogy miután õ maga a pártok mozgalmain kívül áll, õexcellenciájának taktikájok
iránt semmi felvilágosításokat nem adhat.
A hízelgés, ha felsõbbektõl alsóbbak irányában használtatik,
sokkal erõsebb fegyver, mint az ellenkezõ esetben, s Marosvölgyi, ki Taksony
megyében eddig nem szokott ennyi ellentálláshoz, kettõzött nyájassággal
folytatá beszélgetését:
- Ön félreérti célomat, higgye el, ami a pártok állását
illeti, többet hallottam, mint nekem, ki pártoskodásba elegyedni nem akarok,
szükséges. De nincs-e a pártokon kívül semmi e megyében, nem kell-e ismérnem a
népnek állapotját? nem kell-e tudnom, miként sáfárkodtak az eddigi
tisztviselõk? s azoktól, kiket helyökbe tenni kívánnak, mit várhatnak azon
osztályok, melyeket magam körül képviselve nem látok? - Tengelyi szemei
ragyogni kezdének, a fõispán látá, hogy a jámbort azon térre vezette, melyen
érzelmeinek nem parancsolhat. - Igen, Tengelyi uram, ez az, mit öntõl tudni
akarok, szóljon nyíltan elõttem.
- A nép helyzetét kívánja tudni excellenciád? - szólt mély
sóhajjal Tengelyi - oh, ki bírná azt lefesteni méltó ecsettel! Midõn a megyébe
jött, nem nézett-e ki excellenciád ablakán, ha kocsija valamely falun
keresztülment? S mit látott? Rongyos födelû kunyhókat, a földeket félig
parlagon, az embereket szomorúan körüljárva az utcákon vagy künn marhájok után.
Ipart s gyarapodást, azon derült vígságot, mely a nép életét már országokban
jellemzi, sehol. Kegyelmes uram, az ország, hol boldog nép lakik, nem ilyen.
- Engedjen meg, Tengelyi úr, de úgy hiszem, e szavakban kis
túlzás van. A magyar nép nem oly szerencsétlen, mint ön festi. Nem ismerek
büszkébbet, férfiasabbat. A magyar paraszt talán a legszerencsésebb, kit eddig
láttam.
- Ne ámíttassa magát külsõ szín által, kegyelmes uram! A
magyar paraszt emelt fõvel jár körül a világon. Ha e népet látom, melynek
nyakát annyi század szolgasága nem hajtá meg, néha én is büszkének érzem
magamat. Úgy látszik, mintha a nép, mely ennyi elnyomás után még emelt fõvel
jár, isten által nem is teremtetett másra, mint hogy szabad legyen, de ki e
népet szerencsésnek hiszi, nem ismeri helyzetét. Nem látjuk rongyokban, igen,
mert soha ruházva nem volt, s gyolcs ingén s gatyáján kívül mást nem szerzett
magának, de téli napokban kevesebbet fázik-e? Nem panaszkodik, mert tudja
századok óta, hogy szavának hatása nincsen, de azért kevesebbet érzi-e a
terheket, melyek vállait nyomják? kevesebb fájdalommal válik-e meg fiától, ha
az a katonaság soraiba állíttatik, míg nemes szomszédának gyermeke csak agaraival
gyakorolja bátorságát jobbágya vetésein?
- Ön a nép között él - szólt a fõispán nyugodtan -, de
higgye el, e részben mégis csalódik. Magyar parasztokat ismerek, kik a világ
akármely földmívelõ osztályával a jóllétre nézve kiállják az öszvehasonlítást.
- Igen, de hát ezen egyeseken kívül nem lakik-e senki e
hazában, nem laknak-e e magyar parasztokon kívül mások is országunk határai
között, kik nem kevésbé hontársaink, kik nem kevésbé igényelhetik figyelmünket?
Nézzen excellenciád e megye orosz népségére. Rongyosan, éhségtõl beesett,
halvány arcokkal látjuk e szerencsétleneket harminc faluban, s mi történt eddig
e faj jobblétéért s fölvilágosításáért? Mi történt, hogy e népet nemzetünkhöz
kössük, hogy belõlök magyarokat, hogy belõlök e hon hív polgárait neveljük?
- Önnek igaza lehet, s a nemzet talán nemsokára át fogja
látni való érdekeit - mondá a fõispán -, de mit tehet ennek megváltoztatására a
megyei tisztikar? mit tehetek én?
- Sokat, igen sokat, kegyelmes uram! - mondá a jegyzõ
lelkesedve. - A nemesség megyei rendszerével sáncokat épített maga körül,
melyek mögött kiváltságait századokon keresztül védelmezni tudta a törvények
ellen is. De ha már ez állapotot változtatni nem akarjuk, e sáncok mögé mért
nem vesszük be a népet is? Azon szerkezet, mely elég erõs, hogy nekünk
szabadságunkat megtartsa, oly gyenge volna, hogy vele, ha akarjuk, a népet
elnyomástól sem õrizhetnõk meg? A tisztviselõknek befolyása hazánkban óriási.
Nézze excellenciád Veszõsy járását, s hasonlítsa a többiekhez. Ott a lealacsonyító
botbüntetés megszûnt, a kisebb gonosztévõk számára egészséges fogház
építtetett, a gyermekek oskolába küldetnek, a közmunka, mert rendezettebb,
könnyebben viseltetik el, s mindez egy ember befolyása által, mindez, mert
Veszõsy átlátá, hogy oly országban, hol a nép a törvények által eléggé pártolva
nincs, a tisztviselõ hivatásának meg nem felelhet, ha hivatalos kötelességein
kívül emberi kötelességeit nem teljesíti. Oh, vegye kegyelmes uram, pártolása
alá e szegény népet, használja befolyását arra, hogy e megyében oly
tisztviselõk választassanak, kik nagy hivatásukat megértik! s nevét áldás fogja
követni, minõt soha fõispán nem szerzett magának e hazában.
Marosvölgyi nem tartozott azok közé, kiket nehány magas
elvek hangoztatása által megnyerni könnyû. Bizonyos magasságról tekintve, az
emberek nemcsak anyagi, hanem szellemi szempontból is mind oly kicsinyeknek
látszanak, s ritka, ki ily helyzetben elég önbecsülést érez keblében, hogy az
egész emberi nemre általános megvetés nélkül tekintsen. De volt a jegyzõ
szavaiban valami oly meleg, oly meggyõzõ, mi a hallgatót akaratlanul meghatá.
Midõn Tengelyi, kitárva keblét, azt, mi lelkének annyi éveken át fájt, egyszerû
szavakban elmondá: a fõispán nem érzett erõt kétkedésre, s a sóhaj nem vala
színlett, mellyel mondá: „volna bár igaza, s függne tõlem, hogy a népnek az
lehetnék, mi lenni akarok.”
Tengelyi észrevéve a hatást, melyet szavai a fõispánra
tettek, még inkább lelkesülve folytatá:
- S nem függ-e hát excellenciádtól? A megye mostani
tisztviselõi között is vannak becsületes emberek. Nem szükség, hogy
megnevezzem, a kegyelmes úr ismeri õket éppúgy, mint Réty, Krivér, Nyúzó s
annyi másnak alávalósága titok nem lehet elõtte. Tüntesse ki azokat, lépjen föl
nyíltan emezek ellen, keresse fel azon embereket, kik, mint Édesy, szolgálattól
elkedvetlenedve visszavonultak, vagy azt szerénységbõl nem keresék. Higgye el,
excellenciád megyéje gazdag szép jellemû férfiakban; s Taksonyt boldog nép
fogja lakni kormánya alatt.
- Igen, barátom! ha helyzetemben azt tehetném, mire szívem
int, ha az, kinek kezében legtöbb fonal egyesül, melyen a közdolgokat látszólag
vezetheti, nem volna épp ezáltal inkább le is kötve másoknál. Nemcsak a mûvész,
de az is, ki a gyakorlati életre fordítja munkásságát, sokszor kénytelen
lemondani legszebb eszméjérõl, mert az anyag, mellyel dolgozik, nem alkalmatos
eszményének választására.
- De vajon a mûvész azért nem fárad-e legalább eszményének
valósításán, nem áll-e ott sokszor évekig márvány-sziklája elõtt, izzadó
homlokkal, dolgozva kemény anyagán, míg gondolatát legalább megközelítheté? s
nem ez-e feladatunk a gyakorlati életben a politika terén is, hol ideáljait
talán senki sem érte utol, de hol a haladásnak még lehetõsége is megszûnt; ha
senki vágyaival a létezõ viszonyokon túlmenni nem mer, ha senki oly célokat nem
tûz ki magának, melyeknek elérése majdnem lehetlennek látszik? S e vágy, melyet
excellenciád kimonda, nem tartozik azok közé, melyeknek kielégítése lehetetlen.
Mondja ki tisztán akaratát, s a követõk nem fognak hiányzani. Nem a honszeretet,
hanem kitüntetési vágy, félelem, az engedelmesség megszokása teszi, hogy egész
seregek egy hõsként küzdenek. A polgári pályán a legnemesebb dolgok néha szinte
olyanok által eszközöltetnek, kik személyes, sokszor aljas célok után
törekszenek. A hatalom legboldogítóbb része éppen az, hogy aljas indulatokat is
nemes célokra használhat, s azon szolgai lelkekbõl, kik minden felsõbbségnek
hízelegnek, a közjó eszközeit csinálhatja. Ha Néró Antoninként célul a
birodalom boldogítását tûzi ki, azok között, kik aljas örömeinek eszközei
voltak, nem találtattak volna-e akárhányan, kiket most a legerényesebb férfiak
között említenénk? Higgye el, kegyelmes uram, a hatalomnak sohasem hiányzanak
követõi, legkevésbé akkor, ha nemes célokat tûz ki magának.
- Ön megfeledkezik helyzetemrõl. Réty, Krivér azon emberek,
kiknek hivatalbani maradását ön legkárosabbnak tartja; magam más nézetben
vagyok - tevé hozzá a gróf, ki magát soha annyira elragadtatni nem engedé, hogy
állásáról megfeledkeznék -, éppen azok, kik e megyében politikai nézeteimnek
istápjai; el lehet-e hagynom õket?
- Kegyelmes uram, sokkal inkább ragaszkodom saját
meggyõzõdésemhez, semhogy azt, mit mások eszméik létesítéséért tesznek, nem
méltánylanám; de a buzgóság, mellyel meggyõzõdésünknek minmagunkat föláldozzuk,
terjedhet-e annyira, hogy annak mások szerencséjét, jólétét, biztosságát
föláldozzuk, fõképp ha azok politikai küzdelmeinkben részt nem vehetnek, ha
iránta egészen közönyösek? Jól tudom, azon véleményszínezet, mely
rokonszenvemet bírja, nem cselekszik másképp, de az, mi rossz, jobbá válik-e,
ha többek által követtetik el? A népnek mi köze politikai küzdelmeinkhez?
Kizártuk minden befolyástól, meg szabad-e õt fosztanunk azon nyugalomtól is,
melyre, ha már kiskorúnak nyilvánítottuk, igénye van? Ha már minden jogokat meg
kelle tagadnunk tõle, meg kell-e tagadni tõle az igazságot is, midõn annak
kiszolgáltatását olyanokra bízzuk, kik politikai küzdelmeinkben mellettünk
állnak, de kiknek aljasságáról magunk is meg vagyunk gyõzõdve. Kegyelmes uram!
a nép nem vesz részt politikai életünkben, minek szenvedjen gyõzelmeinkért?
Marosvölgyi egy ideig hallgatott.
- Higgye el ön - szólt végre érzékenyebb hangon, mint minõn
õt évek óta valaki szólni hallá -, én mélyen tisztelem az érzeményeket,
melyeket kimondott. Ha helyzetemben volna, látná, hogy vannak dolgok, nemesek,
szépek, de melyeknek létesítései egy ember erejét felülmúlják. Ha van
befolyásom a megyében, az csak azon kis népszerûségemnek köszönhetõ, melyet
hivataloskodásom által szereztem; s ha ma követem tanácsát, e népszerûségnek
holnapig vége van.
- A népszerûségnek. Igen, kegyelmes uram, minden társaságnak
megvan népszerûsége is, a zsiványbandától Rómáig; hol emberek valami cél körül
egyesülnek, ki e célt tetteivel elõmozdítja, ki az elfogadott elvek mellett
leghangosabban nyilatkozik s küzd, elismerést talál társai között, tapsra,
koszorúkra, diadalokra számolhat. De hát e nemességen kívül, mely
gyûléstermeinket tölti, nem lakik-e senki e határok között? Az éljenek felett
nincs-e semmi, mi után nemes szívnek vágyódnia lehetne? És a nép! azon milliók,
melyek hallgatva körültünk állnak, e roppant sokaság, mely jótévõinek most csak
csendes fohászokban hálálhatja meg fáradalmait, de mely, ha napja eljövend,
hangosabban kiáltandja bajnokainak nevét, mint Magyarország egész kortesserege
együttvéve - nem érdemli-e, hogy érte fáradjunk?
Itt a szólót távol éljen
szakítá félbe.
- Kegyelmes uram, az éji zene közelg, én megyek.
Excellenciádat tisztelgõk fogják környékezni, taps és éljenek, a közszeretetnek
leghangosabb és legsemmitjelentõbb kitörései. Bocsássa meg a nyíltságot,
mellyel szóltam, s ne feledje el a nagy csoport között, mely körülfogandja,
hogy mind e zaj, mind e lárma, mindezen lelkesedés csak itt a megyeház
közelében hallható. A nép csak néma hálával fizet, de áldásai felhatnak az
égbe, s ha e hazának jövõje van, az nem azokból fogja választani nagy férfiait,
kik most leginkább megtapsoltattak.
Tengelyi meghajtá magát. A fõispán megszorítá kezét, s
miután kiment, sóhajtva néze utána.
- Mit mond, kegyelmes uram - szóla a titoknok, ki most
bejött -, nem volt igazam? Ez az ember nem hasonlít a többiekhez, nem ide való.
- Mondja, hogy Magyarországban sehová sem való - szólt
Marosvölgyi, s ezzel az ablakhoz állt, honnan már a közelgõ mécsek világa
terjede el szobájában.
|