13

A mécsek eloltattak, a fõispán, vacsorája után, visszavonult, s minden nyugodt vala ismét Porvárnak utcáin, csak az egyes tanyákon - hol a kortesek, hogy külsõ befolyástól megõriztessenek, zárva tartattak - hallatszott néha egyes rekedt hang, mely félig álmában Bántornyi vagy Réty nevét kiabálta. E gyönge zajon kívül nem volt semmi, mi az idegent, ha a városon átment, az óriási vajúdásokra intené, melyek között Taksony megye új tisztikarát megszülendi. Ezen csendnek egyik fõoka abban kereshetõ, mert eddig csak Bántornyi kortesei szállták meg a várost, s így egyes pár viadalokon kívül, melyek a magyar nemesség bajnoki természeténél fogva ugyanazon párt emberei között is néha elõfordulnak, nagyobb csatára még alkalom nem nyílt. Réty emberei, mi az erõsebb pártnak nem ritkán szokása, csak a választás reggelén valának megjelenendõk, s addig kis állomásokban közelgtek a nagy ütközet színhelyéhez, inkább biztosítva így az elcsábítás ellen, s több hatást ígérve, ha egyszeri föllépésök az ellenfelet meglependi.

Menjünk e tanyák egyikéhez, mely mintegy másfél órányira Porvártól Réty egyik jószágán üttetett fel, s hol most jó ismerõseinket, kiket már Réty házánál látánk, a sz.-vilmosi háromszáz bajnokot találhatjuk. Kis vendégfogadó ez, minõt alföldünkön százat láthatunk, hol, ha saját számunkra nem találunk is szobát, legalább az istálló, melybe lovainkat beköthetjük, nem mindig hiányzik, s hol az, ki valamit magával hozott, s kést, villát hozzá, hogy megehesse, jól is lakhatik. Az istálló s a nagy állás, mely a vendégek kényelmére friss szalmával hintetett be, telve nemességgel. Pennaházy jegyzõ, a csapat vezetõje, gondosan bezárva az udvart, hogy senki el ne szökhessék, a zsidó kocsmáros ágyát foglalta el, míg a zsidó maga családjával azon egy szobának padozatán hever. A vendégfogadó csendes, mintha semmi idegen nem volna falai között, csak a csapszékben látunk még világot. E tágas szobában, melynek falait nehány, a füst által elbarnult rézmetszeten kívül e nagy alkalomnál egyes hazafiúi fölírások ékesítik, s melynek szögletében a párt zászlói állíttattak föl, két embert találunk, kik gyönge mécs világítása mellett, félig suttogva egymással szemközt ülnek.

E beszélgetõk egyikében, ki az ajtóval átellenben ül, az üveges zsidót ösmerjük meg, kit utószor Tengelyi házában látánk. A másik, ki éppen pipára gyújt, elõttünk még ismeretlen; de ki Taksony megye tömlöcében ezen húsz év alatt valamikor megfordult, hihetõképp elsõ tekintetre tudná, hogy Sz.-vilmosi János úr, vagy közönségesebb nevén mondva, Cifra Jancsival találkozott; sem az, hogy a tömlöcöt olyankor látta, mikor Cifra benne nem volt, sem az, hogy õt egyszer látva, képét ismét elfeledi, nem tartozván a valószínûségek közé.

Nem vagyok barátja Lavater tanának, sõt midõn e világon annyi ok van, mi az embert embertársai ellen igazságtalanná teszi, szinte félek e tudománytól, mely bizonyos alakú orrt, szemet vagy szájt egyes rossz tulajdonságok bizonyos jelének hirdetve, a szerencsétlent, kinek a természettõl épp ily alakú arcvonalak jutottak, minden vétke nélkül az emberek gyanúskodásainak teszi ki; de van valami az emberi arc kifejezésében mégis, egy leírhatatlan, de mindenikünkre egyiránt ható kifejezés, mi bizodalomra vonz, vagy visszataszít, szeretetet vagy borzalmat gerjeszt már elsõ tekintetre is. A tavasz meleg s az õsz hideg napjai, vagy a nyári fergeteg nem vonulnak át földünkön anélkül, hogy nyomokat ne hagynának maguk után, s az emberi arc miként ne tartaná meg azon érzelmek és szenvedélyek benyomását, melyek rajta átmentek? s így Cifra arcán is olvasható betûkkel vala feljegyezve jelleme. Alacsony homloka, melyet inkább szenvedélyek, mint az idõ vont redõkbe, a borzas, orra tövénél összefolyó szemöld, a szürke, nyugtalan szem bizonytalan tekintete, melyben a gonosztévõ félelme s vadsága párosult, kiálló állcsontjai s a halvány arc félig eltakarva õszülõ haja s szakálla által, oly egészt képezének, mely elõtt, ha skorbutban földagadt kékes ajkait hozzáveszed, borzadnod kelle, fõképp, ha az izmos, majdnem a szabálytalanságig erõs tagokat tekintve az anyagi erõt látád, mellyel ez ember a természettõl megajándékoztatott.

- Ej, ej - szóla a zsidó fejcsóválva -, ki hitte volna, hogy kend még úgy maga jókedvébõl is elmegy a vármegyeházhoz?

- Mikor az ember nemesember, s hívják - szólt a másik nevetve -, s úgy tekintetes úr módjára mehet el, az egészen más dolog. Eleget laktam a vármegyeházat alól, fent sokkal szebb.

- Mégis talán jobb volna, ha kend inkább nem menne, ki tudja, ott sokan vannak, kik ismerik, a várnagy, a hajdúk, még valami baja lehetne.

- Bajom, ördögadta! ki merne bántani, egy sz.-vilmosi nemesembert? - szólt a másik az asztalt öklével verve. - Épp azért megyek, hogy megismerjenek. Majd ha föl s alá mehetek a pitvaron, s az az átkozott tömlöctartó, ki annyit bosszantott, látja, hogy én nemesember vagyok, s õ mégis mindöszve haszontalan paraszt, tudom, bosszankodik. A világért sem maradnék el, csak hogy haragjokat lássam, s ha egyik nem veszi le elõttem süvegét, kicsapom pipáját szájából.

- Ej, be jó dolog! - sóhajtott a zsidó - ha az ember nemes lehet.

- Bizony jó, Jancsi - viszonzá a másik, megelégedéssel pödörgetve bajszát -, fõképp az ilyenfélének, mint én. Mikor baj támad, s az ember gyanúba keveredik, ha százszor ártatlan, mindjárt elviszik a megyeházhoz, le a tömlöcbe, vasat rá, s azután várhat, míg baja fölkerül. A nemesember azalatt szabadon jár, két-három esztendõt megnyer, s ha éppen továbbállni nem akar s ítélet után bekerül is, legalább verést nem kap, s ha sok atyafisága van, valami szolgabírónál konyhás rabbá lesz. Ej, Jancsi, az a voks be jó dolog, s ha még meggondolja az ember, hogy nem kerül semmibe!

A zsidó, ki azalatt késével az asztalt bökdösé, keserû tekintetet vete a szólóra. - Kend menkõ ember, Cifra, de vigyázzon magára, ha Viola megtudná, hogy minap a tiszteletesnél kend szólott be, minden nemessége mellett sem szeretnék bõrében lenni.

A zsivány, késéhez nyúlva, dühösen nézé a szólót. - Zsidó! ne tréfálj velem, mert bizony... - A zsidó felugrott - pillanatig csend lõn. - Már hogy bolondozhatik kend így? - szólt, ismét visszaülve székére - csak nem fog megölni, mert veszedelmére emlékeztetem? mikor ön-füleimmel hallottam Violától, hogy annak, ki a tiszteletesnél betört, szétzúzza fejét, ha tulajdon testvére volna is.

- Igen, de nem fogja megtudni - szólt a másik nyugodtabban -, vagy talán észrevetted, hogy Viola rám gyanakszik?

- Nem, de...

- Vagy talán el akarsz árulni? - szólt ismét késéhez kapva. - Zsidó! nem tudja senki más, mint te, hogy a tiszteletesnél voltam, és ha...

- Ej, Cifra - válaszolt az üveges, midõn székével ismét visszavonult -, kend valóságos bolond; mi közöm nekem Violához és a tiszteleteshez? Nem vagyunk-e mi barátok? ki adta el minap is a szürkét, melyet a Tiszán túl szerzett kend? és a süldõt, tíz forint harminc krt adtam érte.

- Akkor is megcsaltál - vágott közbe a másik -, egy süldõ tíz forint harminc krajcár!

- Ha nem hiszed, kérdezd meg a mészárost, kinek eladtam.

- Igen - hogy azután hurokra kerüljek? Tudjuk, tudjuk; de isten neki, neked csalnod kell, zsidó természeted. A tiszteletes háztörésérõl pedig ne szólj, még istenednek se; másképp Viola megtudhatja, csak most ne szólj, késõbb beszélhetsz, amennyit tetszik, mostanhoz egy hónapra Violát fölakasztják.

- Ah! hogy-hogy? - szólt a zsidó, ismét közelébb tolva székét.

- Hát minap mibe múlt, hogy el nem fogták? Ha cimboráinak valamelyike a vicispán szérûskertjén tüzet nem rak, most függne.

- Igaz, igaz - szólt a zsidó -, talán bizony kend csinálta az illuminációt?

- Én? - viszonzá villogó szemekkel a zsivány - van-e valaki a világon, ki õt úgy gyûlöli, mint én? Viola még gyerek volt, az utcákon futosott, s ha pajtásaimmal bejöttem a faluba, kályha mögé bújt, mikor én már egész bandával jártam a vármegyében, és most ördögadtát! - szólt az asztalra csapva öklével - csak látnád, hogy parancsol! Mikor a tömlöcbõl kiszabadultam és pajtásaimmal ismét összecsaptam, ki lett volna akkor az igazi fõ ember? ki más, mint én, Cifra Jancsi, ki õket esztendõkig vezettem, ki a Tisza mentében minden szeget-lyukat ismerek, s valamennyi csikós- s gulyásnak jobban parancsolok, mint urok. De persze nekik más ember kellett. Violát már köztök találtam, a furfang, ki, mint az asszony, minden csepp vértõl reszket, s minden gyerek sírásán elsajnálkozik, nekik inkább tetszett, s hallgatnom kellett, ha csak fõbeüttetni nem akartam. Õ parancsol, én engedelmeskedem, de majd meglátjuk, ki lakomáz utoljára.

- Igazsága van kendnek - szólt a zsidó, a pálinkapalackot, mely közöttök állt, feléje tolva -, szinte nevetséges, hogy ily embernek Viola parancsoljon.

- Igen - mondá a másik, nagyot hörpentve a palackból -, és még hogy parancsol! Minap egy parasztnak ökrét hajtottam el a mezõrõl; mikor megtudta, szörnyû káromkodások közt parancsolá, hogy hajtsam vissza, mert szegényembernek kárt tenni nem szabad. Amikor tavaly egy zsidót lõttem agyon, mondta, ha még egyszer teszem, fõbe lõ. Majd meglátjuk, kinek szemét vágja ki elõbb a varjú; nem jó annak, kinek Cifra bosszút esküdött.

- Most értem - szólt a zsidó -, hát kendtõl tudta meg a teins szolgabíró úr minap, hogy Viola Tiszarétre jõ?

- Hallgass, zsidó; s ha tõlem tudta volna meg, mi közöd hozzá?

- Igen - mondá a zsidó, székét az asztalhoz közelebb tolva, suttogó hangon -, de én tudnék alkalmat, hogy Violán kemény bosszút állhatnál, s egyszersmind szép pénzt is szerezhetnél magadnak...

- Halljuk! - ordított a zsivány, egyszerre kortes szerepébe esve, hogy szintén rengtek a ház falai.

- Hallgasson kend - szólt az üveges, megfogva kezét -, hisz föllármázza az egész házat. - A zsidó fölkelt, s az ablakhoz menve kinézett az udvarra; midõn mindent nyugodtan látott, ismét székére ülve, tovább szólt: - Kend minapi fáradságáért a tiszteletes házánál nem kapott semmit?

- Átkozott zsidó - szólt a másik mérgesen -, ismét errõl szólsz.

- Legyen kend nyugodtan, én huszonöt forintot szerzek kendnek.

- Huszonöt forintot? - szólt hasonlóan suttogva a másik - s ugyan hogy?

- Ha kendnek bátorsága van.

- Bátorság? - szólt Cifra, szemeit társára függesztve.

- Tudjuk, tudjuk, hát jól vigyázzon: az írások, melyekhez minap nem jutott, Tengelyi uramnál vannak.

- Jó, hogy tudom!

- Csendesen, csendesen, a nagy vasládában tartja, onnét kend nem veszi ki erõvel, ha én nem nyitom fel. De látja kend - s itt a zsidó mellényébõl rongyba takarva két kulcsot vett ki -, a láda kulcsai nálam vannak, a szoba kulcsát is magammal viszem és...

- Átkozott zsidó - szólt a másik, s csúnya arcait nevetés ferdíté el még inkább -, már hogy szerezted e kulcsokat?

- Megnéztem a ládát, megismertem, hogy a porvári vásáron egy ismerõsömtõl vették, attól kaptam a kulcsokat. A nótárius restauráción van, minden baj nélkül megtörténhetik az egész.

- Add ide - szólt a zsivány -, hadd nézzem meg.

- Nem adom én. - Cifra, fölugrott, s kiragadva kezébõl a kulcsokat, mellényébe dugá.

- Így, most nincs is szükségünk rád; elvégzem én azt magam is...

- Ne bolondozzék kend - szólt a másik -, mit csinálna a kulcsokkal?

- Hát bemennék - szólt nevetve a zsivány -, s huszonöt forintod helyett az egész száz forintot megszerezném! úgyis tudom, annyit kapsz.

- Ej, ej, Cifra; be okos ember kend; de ugyan tudja-e hát a lakat mesterségét? Pénzládát nem úgy csinálnak, hogy azt minden bolond, kinek kulcsa van, felnyithassa; ha a fortélyt nem ismeri, egy esztendeig ott állhat mellette.

- Micsoda fortélyt?

- De Cifra bácsi, azt nem oly könnyen fogja megtudni.

- Mondd meg; zsidó - szólt a zsivány, felemelve öklét -, mert!

- Ne lármázzék kend, adja vissza a kulcsokat; jõjön szépen velem, s a huszonöt forint meglesz. Kendnek más dolga nincs, mint hogy a ház elõtt strázsáljon, s ha baj történik, például Viola jár ott, vagy másvalaki, segítségemre jõjön.

- De huszonöt forint! - Semmirevaló, száz forintot kapsz, s nékem csak huszonötöt ígérsz!

- De ki megy be a házba? ki szerezte meg a kulcsokat? huszonöt forint sok pénz, két tinó ára.

- Felezzünk; adj ötven forintot, s elmegyek.

- Nem lehet - szólt a zsidó fejét vakarva, - csak a kulcsokért tíz forintot adtam.

- Ha nem lehet, jól van; én bemegyek a restaurációra, s te menj imádkozni a zsinagógába.

- Add ide a kulcsokat - szólt a zsidó nyugtalanul -, majd találok én magamnak mást.

- A kulcsokat magamnál tartom - válaszolt a zsivány nevetve -, ha más pajtás kell, keress magadnak más kulcsokat is.

- Jól van hát, legyen negyven forint, s add ide a kulcsokat.

- Ötven vagy semmi.

Miután e vitatkozás egy ideig tartott, a zsidó Cifrával kezet csapott, egyszersmind ennek kívánata szerint tíz forint elõpénzt adott, s mindketten felvéve bundáikat, útra készültek.

- Menjünk el mindjárt - szólt a zsidó az ajtó felé haladva -, ha a hadnagyok felébrednek, téged nem eresztenek el.

- Igazság - szólt Cifra, a palackban megmaradt pálinkát felhajtva -, mint a marhát a vásárra, úgy viszik az embert restellációra.

A két alak eltûnt, s csendes lõn a szobában, hol a mécs erõsebben lobogva végéhez közelge. Miután a távozók léptei elhangzottak, a bundák s szûrök halmaza alól, mely a csapszék egyik szegletében feküdt, egyszerre Peti cigány fekete arca merült fel. Kifáradva a végtelen muzsikálástól, mellyel a kortesek hosszú lakomáját fûszerezé, a barna hegedûs pár órával elõbb az egyik pad alá vonult, s itt eltakarva a padra vetett szûrök által, boldog álomba szenderült, melybõl csak Cifra s a zsidó beszélgetése által ébresztetett fel. - A cigány véletlen rejtekében végig hallá beszélgetésöket, s most, midõn távozásokról biztos vala, kimászva padja alól, nyakába akasztá bundáját, s a mécset eloltva kilopódzott a szobából. Kevés perccel késõbb künn a mezõn találjuk õt, hol szokása szerint fütyörészve, nagy léptekkel siet Sz.-Vilmos felé.