|
A jegyzõ házánál az utolsó történetek óta szomorúság s
aggodalom uralkodott. A lövés, mely Ákosnak csak karját érte, nem volt ugyan
veszélyes, s az ifjú hamar magához térve, önkívánatára még azon éjjel a
kastélyba vitetett; de a lopás, melynek kárát Erzsébet megítélni nem tudá;
Vilma állapotja, ki a szerencsétlen pillanat óta, melyben Ákos földre borult,
majdnem szünet nélkül reszketett és sírt; fõképp pedig az, hogy Ákost férje
tilalmának ellenére házánál titkon fogadta, s hogy az egész történet elferdítve,
mint az kétségen kívül elõadatni fog, leányának jóhírét megronthatja: a jámbor
asszony szívét mély aggodalommal töltötte el. Vilma ágyában feküdt, a cselédek
ide s tova futkostak, Liptákné alig bírá elutasítani a kérdezõsködõknek nagy
seregét, kik kíváncsiságukkal a már létezõ zavart még inkább nevelék, s ki e
házat huszonnégy óra elõtt látá, s most méltán elszomorodhatott emberi
végzetünkön, mely a véletlennek nemcsak azon szerencse felett, melyet a
külvilág kincseiben keresünk, de még afelett is, melyet csak szívünk nyújt,
ennyi hatalmat ád.
A családnak egyetlen vigasztalója Vándory vala, s csak
szelid intéseinek lehete köszönni, hogy Vilma végre nyugodtabbá lett, s délfelé
kissé elszunnyadott; s maga Erzsébet asszony valamivel bátrabban nézett a
pillanatnak elébe, melyben férjével találkozni fog. Vándory, ki mióta a
szerencsétlenség után a házhoz jött, azt nem hagyá el, s a feltört ládát
megvizsgálva látá, hogy saját irományai egészen, Tengelyiéinek pedig nagy része
elraboltatott, jól tudta a kár egész nagyságát, de meggyõzõdése, hogy isten a
jó embert e világon nem hagyja el, elterjedett a többiekre is, s maga Erzsébet
is, ki hosszú házassága óta férje jöttét elõször várá remegve, legalább
némiképp megnyugodott.
- Alszik - szólt Erzsébet, midõn a mellékszobából kilépve,
az ajtót maga után halkan betevé, s Vándoryhoz jött, ki az ablak mellett
olvasott -, szegény alszik. Oh, istenem! ha Jónás ily halványan látja leányát!
Mily víg, mily piros máskor! - És az anya szemeibe könnyek nyomultak.
- Mikorra Tengelyi hazajön - szólt a lelkész megnyugtatólag,
könyvét bezárva -, Vilma ismét jól lesz. Ákos eltiltotta, hogy cselédei közül
valaki hírt vigyen, s a jobbágyoknak több dolguk van a vetéssel, semhogy
jókedvbõl elmennének, s így barátom a tisztújítás vége elõtt alig jõ haza,
addig pedig bízzunk istenben, Vilma kiépül.
- Oh, én örökre szerencsétlen vagyok!
- Nyugtassa meg magát, Erzsébet asszonyom - szólt, kezét a
nõ karjára téve Vándory -, hála istennek! Ákos baja nem veszedelmes, s a rablás
által történt veszteség sem lesz helyrepótolhatlan. Nagy részint írásokat
vittek el, s azok visszakerülhetnek.
- Igen, de a bizodalom, mellyel Jónás eddig irántam
viseltetett; ki fogja azt visszahozni? Ki fogja nekem visszaadni szerelmét,
becsülését, azon egész boldogságot, melyet bírtam s melyet elvesztettem.
Kérlek, ne fogadd el Ákost házunkban, ne engedd Vilmával szólni, lányom
nyugodalma, becsülete kívánja, így szólt többször, s én megígértem, hogy
kívánatát teljesíteni fogom, és most! Leányom becsülete! Oh, hogy nem fogadtam
szavát! - És Erzsébet zokogott fájdalmában.
- Baj, nagy baj! - mondá vigasztalva a másik - de Tengelyi
jobb, semhogy megbocsátani ne tudna. Legyen nyugodtan, szólni fogok vele. S ami
leánya becsületét illeti, nincs mit aggódnia. Vilma s Ákos jegyesek, ki tudja,
talán a gyönge seb, melyet az ifjú kapott, javára van, mert legalább sem a
Rétyek, sem Jónás nem ellenezhetik a házasságot többé.
- Oh, a Rétyek! - viszonzá Erzsébet sírva.
- A Rétyek? Erzsébet asszonyom õket rosszabbaknak képzeli,
mint érdemlik. Réty gyönge ember, de nem romlott szívû, s az asszony - - van-e
asszonyi teremtés, ki ily történet után fiát abban, hogy vigyázatlanságáért
mint becsületes ember eleget tegyen, akadályoztatná? Még minden jól mehet.
- S ha meggondolom - szólt Erzsébet, szemeit törülve, keserû
kifejezéssel -, hogy mindezt Viola hozta házunkra, kinek feleségét s gyermekét
legnagyobb nyomorúságában fölvettük.
- Ki tudja, õ volt-e? - mondá a lelkész komolyan - nem kell
mindjárt ítélni.
- Nincs kétség. A zsidó, mihelyt kissé magához jött,
elbeszélte, hogy éjjel hazafelé ballagva, midõn kapunkat nyitva látá, tudván,
hogy férjem Porváron van, mindjárt valami rosszat gyanított, s bejött. Férjem
szobaajtaját szinte tárva találta, odament megtudni, ha az úr hazajött-e? E
pillanatban Violától, ki zsákmányával épp az ajtón kijött, földre teríttetett.
A kovács, ki a gyilkost ûzõbe vette, esküszik, hogy az Cifránál, Viola egyik
cimborájánál nem volt más; s maga Liptákné megvallotta, hogy Viola ugyanez este
a faluban, sõt Liptákné házánál volt. Nincs kétség! A zsidó Viola ütésétõl még
most is betegen fekszik, maga is megkérdezheti, ha akarja.
- A zsidó hazudik! - szólt egy asszonyi hang, melyre
Erzsébet ijedve, Vándory nyugodtan visszafordulván, Viola nejét, Zsuzsit látá,
ki beszélgetésök alatt halkan belépett, s az ajtó mellett állva Erzsébet
végszavait hallá.
- Viola a nemzetes asszony házában sohasem rabolt, s nem fog
rabolni soha, ha száz esztendeig élne is.
Erõs meggyõzõdés szavai ellentállhatlanok, s ha annyi ezerek
közül, kik mióta földünk forog, létünk titkait új meg új vallások
felállításával iparkodtak megmagyarázni, alig van egy, ki legalább nehány hívet
ne talált volna; ezt azon hatalomnak tulajdoníthatjuk, melyet isten azoknak,
kik nem kételkednek, mások felett adott, s ilyen vala az, melyet szegény Zsuzsi
szavai e pillanatban még Erzsébet felett is gyakoroltak.
- Legyen áldva az úr neve, hogy úgy van - szólt Vándory, ki
mindent, mi az emberekben való hitét gyöngítheté, mint egy személyes
veszteséget tekintve, örült a hatáson, melyet az asszony szavai Erzsébetre
tettek.
- Úgy van; úgy, higgye el a tiszteletes úr - szólt Zsuzsi, s
szavának mély s mégis nõileg gyöngéd hangja reszketett e szavaknál. - Viola
szegény, szerencsétlen ember. Házától, földjétõl elûzték, kergetik, üldözik helyrõl
helyre, mint a fenevadat, de ezt Viola nem tette. Darabokra téphetik, szívét
szakíthatják ki testébõl, de háládatlanságot nem fognak benne találni.
- Szép tõled, Zsuzsi - mondá Erzsébet meghatva -, hogy
férjedet védelmezed, hisz megesküdtél, hogy el nem hagyod bajban s
nyomorúságban; magam is szeretném hinni, hogy igazat mondasz, de hiába, minden
férjedre mutat, és Viola, nem akarlak sérteni, jó asszony, mit tehetsz te róla,
de férjed mégiscsak zsivány.
Látva a kifejezést, mely Zsuzsi arcain e szavaknál átvonult,
Erzsébet maga megbánta, hogy kimondá. Vándory nehány vigasztaló szóval biztatá
a szegény asszonyt, ki azalatt elébbre lépve az asztalhoz támaszkodott, mely
mellett azok ültek.
- Igen, igen, Viola zsivány - szólt végre keserûen, s
összevont homlokának redõi s a pirosság, mely arcain átfutott, mutaták
meghatását -; hagyja el, tiszteletes uram, nótáriusnénak igaza van, férjem
zsivány, én lator felesége vagyok, hisz az egész falu, egész megye tudja,
fejére vérpénzt tettek, minden gyermek csak arról beszél! De ha majd a
végítélet napja eljõ, s isten meg fog jelenni trónusán, körülötte angyalai,
mint szent írásomban írva áll, s ha ítélni fog a jók s gonoszok felett, s
mindenkit érdeme szerint megjutalmazni, nem Violától fogja számon kérni, miért
lett zsivánnyá, hanem azoktól, kik õt reá kényszerítették, kik õt üldözték,
mielõtt vétkezett. Isten örökké igazságos, elõtte nincs különbség szegények s
gazdagok között, õ látja a szíveket, s Viola meg fog állhatni elõtte.
E szavaknál Liptákné, ki azalatt fejér kendõvel fején s kis
bundájával vállain a szobába lépett s az asztalig jött, midõn magát köszöntve
meghajtá, Zsuzsi vállára tette kezét, s így szólt: - Igazad van, leányom,
bízzál istenben, s el nem hágy. - A többiek meghatva hallgatának.
- Igen, igen, bízzam istenemben - szólt Violáné, midõn a
belépõt megismeré, szemeit szomorúan maga elébe meresztve -, kend,
nénémasszony, százszor mondta, s mit is csinálna ily szegény ember, ha nem
bíznék istenében; de higgyék el, ha néha meggondolom egész szerencsétlenségünket,
ha eszembe jut, hogy bennünk senki e világon nem bízik többé, hogy a
legbecsületesebb emberek, mint itt a tiszteletes úr s a nótáriusné azt hiszik
rólunk, hogy legnagyobb jóltevõink iránt júdássá válhatunk: akkor, néném,
elhágy jó angyalom, s néha szinte azt hiszem: a szegény embernek istene sincs e
világon.
- Ne beszélj ilyeneket, Zsuzsi - szólt Liptákné komolyan -
írva áll: könnyebben megy keresztül teve a tûlyukon, mint gazdag mennyeknek
országába. Nekünk, szegényeknek nincs miért kételkedni az úr kegyelmén, hisz
isten fia szegények közül választá apostolait. Ha a nemzetes asszony valami
olyat mondott, mi neked rosszul esik, gondold: jóltevõd s a legjobb ember ha
károsodott, igazságtalan; maga férjem, isten nyugossza békében, egyszer, midõn
tehenünket elhajtották, Peti cigányra gyanakodott. Viseld el nyugalomban
keresztedet, mint üdvezítõnk.
- Igen, de õ isten fia volt - szólt Zsuzsi sóhajtván -, én
gyenge ember vagyok, s tudja-e valaki, mit szenvedtem én? Szegény árva leány
voltam, apám s anyám jókor meghaltak, s ha kend, néném, nem fogad házához,
talán elveszek, mint a gyermekek, kiknek anyjok nincs, ki rájok vigyázzon. Így,
isten áldja meg érte, felnõttem a többiekkel, s a faluban nem volt vígabb
leány, mint én. Édesanyám midõn szült, meghalt, de nénémasszonynál sohasem
jutott eszembe, hogy valaki lehetne, ki engem inkább tudna szeretni.
Vándory s Erzsébet meghatva hallgatának, Liptákné szemeiben
könnyek ragyogtak.
- Igen, én víg voltam - szólt mindinkább lelkesülve Zsuzsi
-, azt hittem, hogy boldogabb nem is lehetnék, s reggeltõl estig áldottam
istenemet ennyi szerencseért. S mégis, mindez nem volt semmi. Csak mióta
Violával megismerkedtem, tudom mi az, mennyországot bírni e világon. Eleinte
nem is gondoltam, hogy oly ember, mint õ, engem szeretni tudna. Viola gazdag
volt, reá apjától egész telek maradt, háza a nótáriusén kívül legszebb volt az
egész faluban, marhája címeres, és én, szegény árva leány létemre miként
hihettem, hogy engem fog szeretni. Ha künn a mezõn aratásnál voltam, s õ négy ökrével,
ott hol én dolgoztam, megállt, kévéimet kötözni segített; vagy ha a Tiszánál õ
merített vizet vedrembe, vagy néha lakodalmakon szép rozmarint is hozott s
velem táncolt: gondolám magamban, Viola jó ember; de az, hogy elvesz, nem
jutott eszembe, s imádkoztam, hogy isten õrizzen meg ily kevély gondolatoktól.
De midõn Viola karácsonkor hozzánk jött s kérdezett: szeretem-e? s mikor nem
szóltam, de csak úgy lesütöttem szemeimet, s õ derekamon fogva magához
szorított, és mondá, hogy farsangra elvesz, velem megfordult a világ, s hivém,
hogy az angyalok irigylik szerencsémet.
- Szegény asszony - szólt Erzsébet, szemeit törülve.
- Oh, akkor nem voltam az - folytatá lángoló arcokkal emez.
- Akkor az egész világ egy nagy lakodalomnak látszott, szívemet öröm szorongatta,
sírhattam volna ama pillanatban, mint a gyermek. S mégis mindez csak egy csöpp
volt a tenger boldogsághoz képest, melyet késõbb férjem házánál találtam. Mikor
elsõ gyermekünk született, s a kis Pista javára gazdálkodhattunk, isten áldása
volt házunk s vetéseink fölött, marhánk szépen tenyészett, búzánk tízszeres
maggal fizetett. Ej, hány menyasszony lép boldogan férje házába, de nekem
minden nap az elõbbinél szebbnek látszott, nem is emlékeztem lakodalmomra, oly
szerencsésnek érzém magamat.
Violáné mintegy elnyomva az érzés által, melyet e boldog
idõk emléke keblében gerjesztett, pillanatig hallgatott, végre elfojtott hangon
idõrõl idõre félbeszakasztva beszédét, mintha feszült keble nem bírna annyi
lélegzettel, hogy egész bánatát kimondja, ekképp folytatá: - Igen, s lássák,
hogy mindennek vége van, ez az, mi fáj. Mi nem voltunk kevélyek boldogságunkban,
mi nem bántottunk senkit a világon. Férjem megfizette porcióját, leszolgálta
ötvenkét marhás napját, s ha szegényt látott, utósó darab kenyerét megosztotta
vele. Isten mégis elhagyott nyomorúságunkban. Viola jól bírta magát, de csak
paraszt volt, és az urak között haragosai támadtak. A fiskális, isten verje meg
- szólt Zsuzsi, s keze ököllé szorult össze -, gyûlölte férjemet, mert
valahányszor a többi parasztoknak bajuk volt, ha például illetõségöknél
többször hajtattak ki, vagy más valami, mindig õt választák szószólónak; és a
fõbíró bosszút esküdött, mert a semmirevaló utánam járt, s én becsületes
asszony létemre kiûztem házamból, mint kellett; s én mindig féltem, ámbár
férjem azt mondta, hogy míg kötelességének eleget tesz, addig a fiskális s
fõbíró haragjától nem fél. De az urak mind összetartanak, s a szegény embernek
ártatlansága haragjuk ellen nem használ. Most õszkor két éve, hogy kisleányom született,
reggel már rosszul éreztem magamat, férjem s nénémasszony nálam voltak, akkor
küldött a fiskális, bizonyosan, mert helyzetünket a bábától megtudta,
házunkhoz, hogy Viola menjen mindjárt négy lóval az udvarba, mert a nagyságos
asszonyt fogja Porvárra vinni. Férjem kiment, s megmondta a hajdúnak, hogy ma
nem mehet, hisz annyit forspontozott már az esztendõn át, mint senki a telkes
gazdák közül, de hogy mégis szívesen elmegy akármikor, csak ma nem, mert
gyermekágyban fekszem. Gondoltuk, minden jól van, de félóra múlva a hajdú
megint visszajött, s mondta, hogy akármint legyek én, férjem kötelessége alól
nem mentheti fel magát, s hogy jõni kell, mert senkinek sincs a faluban jobb
lova. Viola bosszankodott, de midõn kértem, hogy minden izgága elkerülése végett
küldje lovait legényünkkel, megtette, pedig igen kedve ellen, mert lovait nem
szívesen bízta másnak gondviselésére. S ismét nyugodtan maradtunk. Nálam már a
vajúdások kezdõdtek, akkor jött a hajdú kocsisunkkal vissza, s mondá, hogy
Viola jõjön, mert a nagyságos asszony minden más kocsissal fél. Viola látta
fájdalmimat, s hogy nem maradhatok nála nélkül, s mondá, hogy bármit tegyenek,
elég ha lovait odaadta, õ maga nem megy el tõlem a király fiának sem. Mire a
hajdú is azt mondta, hogy maga sem cselekednék másképp, de hogy mégis jobb lesz
elmennie, mert a szolgabíró az udvaron van s megesküdött: ha jószántából nem
jõ, erõszakkal viteti az udvarba, s akkor majd meglátja, mi vár reá. Férjem
maga is indulatos s néha fejes ember volt, megbosszankodott, s azt üzené a
szolgabírónak: az idei forspontját leszolgálta, s hogy õ ma nem megy istenének
sem. A hajdú elment; azután mi történt, nem tudom, oly rosszul lettem, hogy nem
láttam s nem hallottam magam körül semmit, de mint a szomszédok s itt
nénémasszony mondják, mihelyt a hajdú a kastélyba ment, a fõbíró pandúrjaival
jött házunkhoz, s Violát káromkodások közt kirántva a szobából, hol magamon
kívül feküdtem, kötözve a kastélyba cipelteté.
- Úgy van - szólt közbe Liptákné, ki most Zsuzsi helyett a
történetet, noha a jelenlevõk azt ismerék, mint sokszor cselekszünk, ha valami
nyomja szívünket, tovább beszélé, míg Zsuzsi szemeit kezeivel takarva
hallgatott -, egészen úgy történt, mint Zsuzsi mondja. Mikor Violát elvitték,
én utána mentem. Szörnyû volt látni. Menni nem akart, s haragjában földre
vetette magát, a hóhérok úgy cipelték, mint a marhát, az embernek hajszála
borzadott. Az egész falu szomorúan követte õket, de nem volt, ki segíteni
merne, s csak úgy magunkban sírtunk s szitkozódtunk, hogy az ártatlant, csupán
mert menni nem akar, bottal, fokosokkal agyba-fõbe verik. A szolgabíró
káromkodva s fenyegetõdzve ment a többiek elõtt, hogy Viola majd meg fog
lakolni makacsságáért. Én Zsuzsiról csaknem megfeledkeztem, s velök mentem
egész az udvarig, mintha elõre éreztem volna a bajt, mely történni fog. Alig
értünk oda, a fõbíró kérdé a hajdútól valamennyiünk elõtt: elment-e Viola
házához? és hányszor? megmondta-e, hogy az uraság szolgálatára hívatott? és
Viola miket felelt? S mit tudom én, hány kérdést. „No várj - szólt végre derest
hozatva -, meglátjuk, nem jössz-e uraságod szolgálatára máskor, majd adok én
neked káromkodni, majd adok mondani, hogy istenednek, hogy a teins vármegyének
sem mégy, parancsolatára. Húzzátok le!” Viola ott állt a pandúrok között; ha
száz esztendeig élek, sem fogom feledni a képet, mellyel az udvaron állt. Feje
két helyen fokossal beszakasztva, arca véresen, ajkai, melyeket összeszorított,
csupa méregtõl szinte kéken. Kötözött kezei az udvarban föloldattak, most
kiragadva magát a hajdúk kezébõl, mint oroszlán ugrott elõre, „akinek lelke
van, kiáltott, ne jõjön közel”. Mind hátráltak. De Nyúzó káromkodva, lelkére
esküdött: ha nem húzzák le mindjárt, valamennyiöket felvágatja, s mind
nekirohantak. Akkor Viola körülnéz, meglát egy fejszét, mellyel, épp mielõtt az
udvarba jött, fát hasítottak, s melyet az ördög útjába vetett, felkapja, maga
körül vág, s egy pandúr s az ispán vérökben fekszenek a földön. Viola az
emberek között, kik eliszonyodva félrementek, elszaladt, házához futott, lóra
ült, s ki a sz.-vilmosi erdõségbe, mint Kain, kit isten átka üldöz. Az ispán
meghalt. Violának emberek között nem volt maradása többé.
- S azóta Viola zsivány - szólt Zsuzsi, kezeit görcsösen
összekulcsolva, míg Liptákné az egész testén remegõt székre ülteté, s Vándory
sóhajtva ég felé tekintett.
Az egyszerû történet, melynek teljes igazságát Vándory s
Tengelyiné éppoly jól tudták, mint bárki Tiszaréten, még inkább a mondhatlan
fájdalom, mely a szerencsétlen asszony arcain látható vala, mélyen hatottak a
jelenlevõkre, s csak az öreg Liptákné, ki Zsuzsinak hideg kezeit szorítva õt
nyájas hangon többször nevén szólítgatá, szakítá félbe az ünnepélyes csendet,
mely a szobában uralkodott. Hol halott fekszik, szótlanul állják körül a
ravatalt; ki találna erõt beszédre, ha egy kihalt emberi boldogság sokkal
szomorítóbb képe elõtt áll? Végre Violáné felkelt, s halvány arcainak
kifejezése nyugodtabb, hangja erõsebb vala, midõn az asztalhoz lépve így szólt:
- Most isten áldja meg nótáriusné asszonyomat mindazokért, miket rajtam s
szegény gyermekimen tett. Én elmegyek, felkeresem Violát, s ha a rablott
dolgokról valamit tud, vagy nyomukba akadhat, ne féljenek, Tengelyi úr nem fog
károsodni.
- Hová gondolsz? így nem ereszthetlek - szólt Erzsébet
felkelve.
- Ne féljen, nemzetes asszony - vágott közbe Violáné, keserû
mosollyal arcain -, nem fogok elszökni, gyermekeimet itt a háznál hagyom, s
lássa, ha csak zsivány felesége vagyok is, azokat mégsem hagyom el.
- Nem úgy volt értve, Zsuzsi - mondá érzékeny hangon
Tengelyiné, a távozónak kezét nyújtva -, de még beteg vagy, s ha e hideg õszi
napon künn jársz, bajod lehet.
- Köszönöm - szólt emez meghatva -, de most megint jól érzem
magamat, csak a mezõre érjek, a friss szél majd megpirosít. Itt nem maradhatok.
Violán nehéz gyanú fekszik. Tudok mindent. A zsidó s a többiek ellene vallanak;
hogy a faluban volt, abban nincs tagadás, bundáját itt a szobában találták,
minden ellene szól, s mások nem tudják, hogy az, mivel õt vádolják, mégis
lehetetlen. Ezt tisztába kell hoznom, meghalnék kínomban, ha tovább itt
maradnék, s mindazon szörnyûségeket hallanám, miket férjemrõl beszélnek. Isten
áldja meg nótáriusné asszonyomat. - S Violáné megfordult s Liptáknétól követve
az ajtó felé ment.
- Szegény asszony - sóhajtott Erzsébet szomorúan utána
nézve, mintegy akaratlanul -, ez is jobb sorsot érdemelt a világon.
- Jobb sorsot? - mondá Violáné lelkesedéssel, midõn e
szavakat hallva az ajtónál megfordult -, higgye el a nemzetes asszony, ha ma
még egyszer születném s elõre látnám mindazt, mit mint Viola felesége
szenvedek, mégsem mennék máshoz. Felakaszthatják, és én az akasztófa alatt ülve
mégis áldani fogom istenemet, hogy felesége voltam. Ily nemes szív, mint az
övé, nincs több a világon. Isten áldja meg kigyelmeteket. - S ezzel elment.
- Esküdni mernék - mondá végre Vándory felkelve s az
ablakhoz menve, mely mellett most éppen Zsuzsi Liptáknéval elment -, Viola
ártatlan. Ember, kit neje nyolcévi házasság után így tud szeretni, nem lehet
alávaló.
- Ki tudja! - válaszolt Erzsébet sóhajtva - az asszonyi szív
oly különös, s a tövisek, melyek közé jutott, erõsebben tartják vissza sokszor,
mintha a végzet virágágyra fekteté; de, hogy Zsuzsi angyal, az igaz, az ember
szinte kételkedni kezd az isteni gondviselésen, midõn látja, hogy ily lénynek
ily sors jutott a világon.
- Kétkedni az isteni gondviselésen - szólt lelkesülve
Vándory -, de hát nem hallotta-e a szavakat, melyekkel ez asszony tõlünk búcsút
vett? Õt nehezen érte a sors keze, a végzet sokszor épp a legnemesebb vállakra
rakja legnehezebb terheit, de hát nem boldog-e õ, mindemellett? Azon szeretet,
mely egész keblét tölti, mely szívének minden dobbanásában felszólal, mely
életének életét teszi, nem ád-e több élvezetet, több belsõ megelégedést
keblének, mint ha körülötte mindazon örömöket felhalmozzuk, melyek egyes
gonoszoknak néha jutnak? Meglehet, Viola nem érdemli e ragaszkodást, talán e
jámbor teremtés csalódik, de vajon maga az, hogy a jó annyiszor csalódhatik,
hogy csalódásait annyi ideig megtarthatja, s mint a bálványozó érzéketlen
szobra elõtt, úgy az érdemetlen mellett, kit szíve körül fogott, mindazon
magasztos érzeményekkel telhetik el, melyek az embert e föld porán túl emelik,
nem teszi-e épp ez boldogságát? Nem teszi-e ez, hogy az élet jó s rossz óráit
felszámítva azon meggyõzõdéshez jutunk, miként a mérleg végre mégsem a jók
ellen fordul. Oh, higgye el, Erzsébet asszonyom, azt, ki így szeretett, nincs
miért sajnálnunk!
A lelkész Tengelyi által szakíttatott félbe. A jegyzõ, ki
mindjárt a botrányos jelenet után, melynek a szavazásnál tanúi voltunk,
Kálmánnal elindult, az úton Icik zsidónak egyik fiával találkozott, kit apja
Porvárra küldött, hogy Macskaházynak hírt vigyen - s tõle hallotta meg a
történteket. Az utasok e pillanattól, ameddig a töltés tartott, azaz Réty
kastélyáig - repültek, itt nagy zökkenéssel lehajtva a töltésrõl Kálmán
tapasztalá, hogy oly nyugtalanság nincs, mely magyar utakkal, fõképp melyek
falukon vezetnek át, õszkor megküzdjön, s midõn a jegyzõ házához közelgve a
fáradt lovak végre a sárban elakadtak, Kálmán s Tengelyi leszálltak, s emez
megköszönve Kislaky szívességét, gyalog sietett hazafelé.
- Igaz-e, hogy kiraboltattunk? - szólt a belépõ, szemeit a
szobában körüljártatva.
- Csak ládádat rabolták ki - válaszolt remegve Erzsébet -, a
többi...
- Ládámat? A kulcsok? hol vannak kulcsaim?
- Hihetõképp még fiókodban lesznek, de a láda nyitva van.
Tengelyi, ledobva bundáját, a ládához sietett, visszaveté
tetejét, s midõn mellé térdelt, az irományokat kezdé felhányni. A többiek néma
nyugtalanságban álltak mellette, arcának kifejezésébõl mérve vesztesége
nagyságát. Végre a jegyzõ felkelt, s székre vetve magát, kezeivel fedé be
halvány arcait. - Oda vagyok! - szólt feszült kebellel - irományaim elveszve,
rajtam nem segít senki. - Erzsébet s Vándory mindent elmondva, ami, mint hivék,
bánatát vigasztalhatá, õ szótlan fájdalmában nem válaszolt, s csak abból, hogy
fejét néha türelmetlenül rázá, lehetett észrevenni, hogy beszédöket hallja.
- Jól van, jól - szólt végre felkelve -, csak az irományok
vesztek el, ugye? tudom, tudom! A pénzt megtaláltátok, itt volt az ajtó
küszöbén, nemde? De tudod-e, hogy nemtelenek vagyunk? Igen, jó asszony, ne
bámulj úgy! Nemtelenek mi, s gyermekeink parasztok! oly valami, mit megvetnek,
lábbal taposnak, minek birtoka nincs, minek érdeme nem lehet; olyanok, minõk
itt e kunyhókban körülöttünk laknak, nem idegenek, mert hisz itt születtek, s
hely nincs, melyet e világon hazájoknak nevezhetnének, s mégsem honosok, mert
hisz a haza az, mit magadénak nevezhetsz.
Tengelyi fölkelt, s nagy lépésekkel járt föl s alá szobájában,
a többiek bámulva néztek egymásra. A kínos hallgatást végre a jegyzõ szakítá
meg, ki Vándory elõtt megállva röviden elmondá, mik Porváron történtek. - Most
- tevé hozzá keserûen - tudsz mindent. Nemességem bizonyítása kívántatik. Más
megyébõl szakadtam ide, apám, mint lelkész, nemességével sosem gondolt, jogaim
kétségbe nem vétettek, s azért nem tartám szükségesnek, hogy nemességemet itt a
megyében kihirdettessem, s íme, az irományok, melyekkel azt tehettem,
elrabolva. Szegény fiam!
És a jegyzõ ismét székére veté magát, s kezeivel takará el
szemeit.
- Jónás - szólt Vándory, barátja vállára téve kezét -,
tudod, veszteség ért engem is; mily tetemes az, mennyire hathat oly dolgokra,
melyek e világon talán leginkább szívemen fekszenek, te nem tudod - de bízzunk
istenben!
- Van-e gyermeked? - mondá, szemeit Vándoryra függesztve
emez - veszteséged fiad létét fogja-e megrontani?
- Én értem egész fájdalmadat. Hidd el - tevé kezét szorítva
hozzá -, ha a sors ezen csapása valóban érne, s nemességedtõl megfosztatnál,
senki nem osztaná inkább bánatodat, mellyel azt gyermekeid miatt viselnéd; de
le kell-e mondani mindjárt minden reményrõl? Nem lehetséges, sõt nem
valószínû-e, hogy az irományok, melyek a rablónak hasznára nem lehetnek, egy
vagy más úton visszakerülnek? S még ha ez nem történnék is, nem bizonyíthatod-e
be, hogy irományaid elraboltattak, s mind te, mind apád nemesi kiváltságokkal
éltek? A királyi kegyelem, száz más mód, mely által nemességedet
visszaszerezheted.
- A királyi kegyelem? Egy szegény falusi jegyzõnek!
- S miért nem? - szólt lelkesülve Vándory - ha irományaidat
nem találjuk, fölmegyek magam Bécsbe, a trón zsámolyához borulok, elmondom
egész történetedet, elmondom, hogy gyermekeid vannak, fiad, ki most
nemességétõl szerencsétlenség által fosztatott meg. Kinek isten annyi hatalmat
adott, annak keble bizonyosan könyörülni fog, ha szerencsétlenségedet hallja.
- Miért nem élünk álmaid világában - mondá Tengelyi
szomorúan -, a világ nem oly szép! Te Bécsbe, te, egy reformált falusi lelkész,
a trón elõtt, hogy egy falusi jegyzõnek nemességet szerezzél! Ej, be boldog
vagy, hogy eddig élhetél, s az élet tarka meséjébõl mégsem vontad ki az egy
szomorú oktatást, melyet benne találhatunk.
- Ismét azt fogod mondani, optimista vagyok, nemde? - szólt
nyájas hangon a lelkész - azt hiszed, szegény prédikátor létemre nem merek a
király elébe lépni? Ne félj, bennem elég bátorság van, s az egész megye
pártolni fogja kérésemet. Ki a királynak alkalmat ad, hogy hatalmával
jótéteményre élhessen, annak nincs miért pirulni elõtte; a kérés, melyet tesz,
mintegy ajándék, melyet nyújt. A király oly magasan áll, hogy a falusi lelkész
elõtte magát azon fényes urak hasonlójának érezheti, kik által különben
lenézetett.
- Barátom - szólt Tengelyi, türelmetlenül fölugorva székérõl
-, az optimizmus szép, jó dolog, de mindennek vannak határai! A megye pártolni
fogja kérésedet? De hát nem látod-e, hogy az egész rablás nem véletlen eset,
hanem csak egy egész tervnek része, mely megrontásomra ugyanazon uraktól
koholtatott, kiktõl most számomra pártolást vársz. Vagy talán az, hogy
nemességem egész életemen át soha kétségbe nem vétetett azon pillanatig,
melyben irományaim elraboltatnak, s magamat többé védelmezni nem tudom, csak
véletlen volna? Véletlen, hogy a küldöttséghez csupa elleneim neveztettek? Hogy
soha, ma reggelig, mikor ez urak megraboltatásomról cimboráik által már
tudósítva voltak, senki által nem emlékeztettem, miként nemességem még a
megyében kihirdetve nincs, s bizonyítására készülnöm kell? mindez csak vak
eset, puszta véletlen? Oh, csak láttad volna Macskaházyt, midõn ott a
küldöttségi asztal mellett állt, szürke szemeit reám függesztve, kárörömmé
arcain, nem szólnál így. Én pokolbeli cselszövénynek vagyok áldozatja. Viola
csak vak eszköz, azt elhiheted, mert az alávalósággal frigybe lépni, mert az
elnyomóknak eszközül szolgálni, mert az üldözõknek egyike lenni nem akartam, el
kelle tiporni büszkeségemet. Rajtam nem segít senki.
- Az istenért, Jónásom, ne beszélj így - szóla Erzsébet
férje kezét megragadva -, szívem megszakad, ha ily reménytelenül látlak.
Emlékezzél vissza a múltra, mennyi bajon vergõdtünk át, mennyiszer estünk majd
kétségbe, és...
Tengelyi arcain leírhatlan fájdalom vonula át, megszorítá
neje kezét, mely még az övében pihent, s fojtott, remegõ hangon kérdé, mi
történt leányával.
Erzsébet elhalványult, s hallgatott.
- Erzsébet! - kérdé még egyszer, reá meresztve szemei a
jegyzõ - mi történt leányommal?
Erzsébet eliszonyodva Tengelyi arcának szörnyû kifejezésén,
ismét hallgatott, s Vándory zavarodva szavakat keresett, melyekkel barátjának a
történteket elmondhassa.
- Hát igaz? - szólt végre eltaszítva neje kezét Tengelyi -
leányom megbecstelenítve!
Erzsébet sírt, Vándory mindent, mi barátjának fájdalmát
enyhítheté, egymás után elõsorolt. Ákos becsületérzetét, a fiatal pár
szerelmét, hogy becstelenítésrõl szó nem lehet. Tengelyi halványan állt az
asztalhoz támaszkodva, s reszketõ ajkain nem jött ki egy szó, mely Erzsébetet
vigasztalhatá.
- Igen, igen - szólt végre keserûen mosolyogva -, minden
rendben van, a dolgok jobban nem is mehetnének. Én vissza fogom kapni
nemességemet s leányom becsületét, nemde Vándory? Te felmégy Bécsbe, és a
felség mindent visszaad mindent! Oh, ha hely volna a világon, hol asszony jó
hírét visszanyerheti!
Vándory ismét nehány vigasztaló szót monda, hogy semmi ok
sincs, miért Ákos Vilmával anyja jelenlétében ne találkozhatnék; hogy Ákos
becsületes szándékkal jött a házhoz.
- De hát becsületes ember módjára jött-e házamhoz? - vága
közbe Tengelyi, mindinkább elkeseredve. - Ha valaki hallja, hogy titkon
Porvárról ellovagolva, lovát künn, kertsövényhez kötve, sötét éjjel tolvajként
házamba lopódzott, hová világos kívánatom következtében jõnie nem volt szabad,
hogy éjfélkor itt lányomnál volt, ki fogja hinni becsületes szándékait?
- A jövõ legjobban meg fogja mutatni - szólt Vándory
nyugodtan -, ha Vilmád Rétyné lesz, ki mer valamit szólni ellene? - Erzsébet
halkan ismétlé e szavakat.
- Ha Rétyné lesz, ugye, asszony? - szólt haraggal
Erzsébethez fordulva Tengelyi - s te kívánod ezt, te talán, midõn az egész
történt, magadban áldád istenedet az esetért, mely Ákost biztosan leköti? S
tudod‑e, hogy lányod szerencsétlenségére számoltál, hogy majd átkozni
fogja emlékedet, mert hiúságodnak élve, boldogságát áldoztad fel? Leányom,
Rétyné! mert megbecsteleníttetett, mert Ákosnak nem vala más menekülése;
megvetéssel fogadva a házban, melybe lép, gyûlölettel a családtól, mely õt
körébe nem veszi, hanem tûri, kiragadva természetes helyzetébõl, szolgáló, kit
férje kegyelembõl fogadott, kinél csak a kényszerítésre emlékezik, mely alatt
õt az oltárhoz vezette, s nem azon szeretetre, melyet karjai között talált. Te
nyomorulttá tevéd tulajdon gyermekedet.
Erzsébet sírt.
- Sírj, sírj, míg élsz, szerencsétlen asszony - szólt
Tengelyi szenvedéllyel -, nincs könny e világon, mely bûnödet lemossa. Volt-e
jobb, szeretõbb gyermek e világon, mint leányod, s mit csináltál belõle? Éltem
büszkesége volt, szívem megifjodott, ha reá tekinték, megfeledkeztem múltamról,
szinte szeretni kezdém az embereket ismét, ha körüljárva köztök minden szó csak
leányom magasztalásaiban hangzott; és most! ha majd pirulnom, ha szememet mint
gonosztevõnek lesütnöm kell, midõn Vilmám említtetik...
- Az istenért, légy irgalmas - szólt a székhez támaszkodva
Erzsébet -, ha szeretsz, ha valaha szerettél.
- Ha szerettelek? A mindenható isten tudja, miként
szerettelek; házasságunk elsõ napjától volt-e egy keserû szó, melyet ajkaimról
hallottál, volt-e kívánatod, melyet nem teljesíték, gondolat, melyet elõtted
titkoltam? S mit tevél te ennyi szeretet után? Ismerted nézeteimet, kértelek,
hogy Ákost ne fogadd el házunkban, te megígérted, s a pillanatban, mikor ez
ígéretet tevéd, már kész volt a terv, hogy megcsalhass. Ákos elõre tudta a
napot, melyen parancsomat megszegi, megtanítád lányodat, miként csalja apját, s
míg én bizodalmasan elmenék, s távol házamtól örültem a pillanatnak, melyben
ismét azon egyedüli lények körébe léphetek, kikbe e földön bízhatom, addig ti
vártátok vendégtöket, nem kívánva mást, mint hogy valamiképp idõ elõtt haza ne
jõjek. Ez a mód, mellyel szerelmemet viszonoztad.
- Isten látja lelkemet, Jónás, ezt nem érdemeltem tõled.
Tengelyi szemeiben vad tûz lángolt. - Ne szólj hozzám -
kiáltott magánkívül -, menj el, hagyj békében, ha nem akarod, hogy elátkozzam a
pillanatot, melyben veled az oltárhoz léptem; hogy elátkozzam...
Tengelyi nem folytathatá tovább, a másik szoba ajtaja meg
nyílt, s Vilma, ki sebes léptekkel kijött, apja lábaihoz borulva kérõ hangon
kiálta: - Apám!
Jónás, kit e napon annyi ért, ki magát polgári állásában meg
támadva, apai érzeményeiben sértve, ki magát azon egy által, kiben mindig
bízott, csalatva látá: eddigi boldogsága romjai felett nem gyõzheté le
érzelmeit, s indulatja határtalan vala, mint a fájdalom, melyet érzett. Vilma
nyájas hangja szenvedélyeiknek más irányt adott, Az átokra emelt kéz nyájasan
ereszkedett a kedves gyermek homlokára, a kemény szó elakadt a szelíd gyermek
elõtt, ki térdeit átkarolva kérõ tekintetet vetett a szerencsétlen apára.
- Megbocsátasz-e Vilmádnak? - szólt gyönge hangon a leány.
- Jer szívemhez - szólt felemelve gyermekét Tengelyi. - S
apa s leány sírva feküdtek egymás karjaiban.
|